Kelet-Magyarország, 1989. december (46. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-23 / 304. szám

% 1989. december 23. rrul alul borusodik az ég alja...” ElOII NOSZTALGIA ' A Jevél Fábiánházáról érkezett, s kifogástalan udvariassága ellenére volt benne egy parányi szemrehányás: „Él köz­ségünkben egy Kovács Lajos nevű idős bácsi, aki igen sok népdalver­seny nyertese. Csodál­kozom, hogy egy ilyen őstehetség eddig nem érdemelt meg egy ripor­tot megyénk újságjá­ban". Szégyen ide, szégyen oda, bizony anélkül in­dultunk Fábiánházának, hogy ismertük volna idős Kovács Lajost. De még bent a faluban, a főtéren is csak néztek az emberek: — Kovács Lajos...!? Melyik? Mert vannak itt bőven! — A nótás. — Az más. Fent lakik a Paphegyen. Eddig minden rendben, de merre van a Paphegy? — Elkísérem én magát, ha elvisz. Legalább megnézem az öreget, mert nagy bajban volt a minap. Kísérőm, egy jó beszédű nénike hál’ istennek nem takarékoskodik a szóval, így mire megérkezünk Ko­vács Lajoshoz, már tudom is, hogy mi történt most egy hete: „Két cigá­ny fűbevágta az öreget! De már jobban van, kiengedték a kórház­ból...” Illik-e egy lábadozó beteget ide­genként zavarni, ráadásul arról fag­gatni, hogy mit jelent neki a dal, a tánc, a citera, aggályoskodom, mi­közben a Paphegy felé kanyargunk, ám szerencsére már túltette magát az orvtámadáson, s igazi, Kraszna- menti szívélyességgel fogadja láto­gatóit. Ám az udvariasság — meg persze az őszinte kíváncsiság is — azt diktálja, hogy mindenekelőtt az egészsége, s a támadás felől ér­deklődjünk. — Köszönöm kérdésüket, most már jól vagyok. Ennyivel intézi el sebeit, s az előzményeket sem dramatizálja, pedig sokkal rosszabbul is járhatott volna. Még két hete sincs, hogy a konyhában olvasgatván arra lett fi­gyelmes, hogy szokatlanul hango­san karicsolnak a hátsó udvarban a tyúkok. Megnézem már őket, állt fel a székről, s mikor kiment, látja, hogy nyitva van az aprójószág ajta­ja. De látott mást is! A friss havon tele zsákokat húztak át... el nem tudta képzelni, mi történt. Bekuk­kant a fészerbe, hát ott üldögél két nagy cigányember. Még arra sem volt ideje, hogy megkérdezze tőlük, hát maguk...!? Már meg is indultak feléje. S már emelték is a baltát! Kovács Lajost elborította ugyan a vér, de felismerte őket. Két helybéli cigány volt, nemrég szabadultak a börtönből... A kredenc kincsei Eddig jutunk el az esemény tagla­lásában, amikor házigazdánk le­gyint egy nagyot: —Á, hagyjuk a fenébe...! Ahogy hallom, nem ezért jött maga. Hanem a nótáimra kíváncsi. No, akkor jöj­jön! A felső szoba hideg, akár a jégve­rem, de pedáns rend, s megbecsült, ódon bútorok. Jó ideje egyedül él már, de a tisztaságra így is kényesen ügyel. Egy hatalmas zacskót vetsz elő a kredencből, s az asztalra teszi. — Válogasson köztük! Több tucatnyi oklevél hever előt­tünk, másfél évtizedes pályafutás megannyi emlékezetes eseményé­nek dokumentumai. Dátumok, s helységnevek... mind azt bizonyít­ják, ahol Kovács Lajos fellépett a színpadra, ott másoknak nemigen termett babér. Mert ha ő elkezdett dalolni, „még a fák is sírtak...” Mint annyi más magyár faluban, Fábiánházán is a hetvenes évek de­rekán fedezték fel újból az együtté- neklés örömét, egyáltalán a magyar népdal szépségét. Hetvennégy telén hallotta, hogy itt is megalakult Bo- hán László tanár úr vezetésével a pá­vakor, s gondolta, felmegy már a „kultúr’-ba, s meghallgatja őket. Már vége volt a próbának, mikor felballagott a színpadra, kézbe vett egy citerát. S rákezdte: „Jaj de ma­gos a nagyecsedi torony, / mégis kihallik belőle a harang./ Olyan búsan búgja aztat a harang, / hogy engem a kisangyalom elhagyott... A második versszakhoz már hoz­zá sem kezdhetett, a pávakörösök rögtön maguk közé fogadták. Előbb csak a kórus szólóénekese lett, majd három-négy fellépés után a szakemberek rábeszélték: énekel­jen ő csak egyedül. Mindenféle ze­nekar, mindenféle kíséret nélkül. Csendül a citera Azóta egyedül megy ki a szín­padra. — Már több mint tíz éve, de hall­ja, én még minden szereplés előtt iz­gulok! Az igazat megvallva ezen cseppet sem csodálkozom. Mert hány meg hány híres színészről, operaénekes­ről hallja azt az ember, hogy fellépés előtt azt sem igen tudják, fiúk-e avagy lányok. Miért könnyítené meg a sors az ő dolgát? Ráadásul majd hatvanévesen elkezdeni a sze­replést...? Ehhez bizony nem akár­milyen bátorság szükségeltetett. Bátorság, s hát persze a népdal csillapíthatatlan szeretetc. Még mindig a tisztaszobában la­pozom az okleveleket, s böngészem a dicsérő kritikákat, a magyar nép­dal felkent apostolainak aláírásait. S egyszer csak a hátam mögött megpendül a citera. Lágy, ringató dallamok hullámzanak, s Kovács Lajos énekelni kezd: „Szatmár vár­megyében Vidróczki a nevem, Vi- dróczki a nevem, / az egész várme­gye mindig keres engem / Mindig is itt járok, ahol senki sem jár, ahol senki sem jár / Ahol az orcámat szép lányok csókolják..." A szatmárivá nemesedett mátrai dallam előbb egészen halkan szól, majd mind jobban erősödik. A gyö­nyörű bariton kezdetben még csak- csak türtőzteti magát, de amikor odaér, hogy... „az orcámat szép lá­nyok csókolják”, már a falakat re- peszti. S nincs az a hallgató, aki ne követelne ráadást. Szóval így énekelgetünk mi két- ten fényes nappal, egyetlen korty borocska nélkül. Ám ekkor a házi­gazda észbe kap. — Megkínálhatom egy kis bor­ral? Itt termett a kertben, jó veres otelló. Bizony, jól is esne ebben a nagy hidegben, csak az az autó ne állna odakint az utcán. így aztán marad csak a hurka — most jöttek haza a gyermekek Pestről, s leölték a két disznót —, s marad a szó a bornál. „Vendégségben” a Krímben — Én még olyan jó bort sehol sem ittam, mint a Krímben. Vége a nótának, jön a politizálás. A háború, a hadifogság. S a szerenc­se, mely Kovács Lajos bátyánkat érte. Hogy a sors a háború befejezté­vel a Krím félszigetre vetette. Nem valami bányába. Hogy azt csinálhat­ta, amit itthon, előző életében. Előbb „lúgondozó” lett egy kolhozban, majd kertészeti munkára vezényel­ték. — Az a félsziget maga a paradi- csonf. Ott megterem minden. Akko­ra szőlőfürtök, mint a karom... s rajta nagy, kecskeszemű szemek. S a bor, amit abból présellek...!? Csak hát három nap a vendégség­ből is elég. Hát még többszáz, pláne ha a vendéglátó meg-megfeledkezik az illemkódexről,..!? — Akkor voltam nagy ökör, mi­kor hazajőve nem utaztam tovább Pestre. Három hetes továbbképző tanfolyamra kellett volna mennem, hogy megkapjam a polgári életben is érvényes gépkocsivezetői engedé­lyt. A honvédségben már megsze­reztem, de én alig vártam akkor, hogy hazaérjek. Gondoltam, megé­lek én azon a három holdon is, amit a családom kapott távollétemben a földosztáskor. Bizony, az nagy lehetőség volt. Mint a helyi téesz egykori fogatos brigádvezetője alig négyezer forint nyugdíjat kap, be kell hát osztania a forintokat. De gonduljunk csak bele: mi lett volna vele, ha negyvenhétben felkerül Pestre!? Énekelné-e nekünk akkor valaki itt Fábiánházán, hogy „Arrul alul borusodik az ég alja, / a babámnak nem tom’ mi a baja...” Aligha. Az Iván gyermekkorától az Áldozat hozatalig ívelő életmű 1986-ban véget ért; Andrej Tarkovszkij fájdalmasan korai halála, teremtő zsenitől fosz­totta meg az egyetemes film­kultúrát. Immáron számunkra is lezárul a pályakép: a Nosz­talgiául teljessé vált filmjei itthoni bemutatásának soroza­ta. Láthattuk valamennyi alko­tását, de vajon elmondhatjuk- e, megértettük művészi szán­dékait, világossá váltak előt­tünk a transzcendens világ igézetében született gondola­tai? A Nosztalgia, hatalmas gon­dolati építménye értelempró­báló feladat minden nézője szá­mára, s nem kell jósnak lenni hozzá, hogy megjövendöljük, mai körülményeink között igen kevesen lesznek, akik ezt a há­rom óra körüli vetítési időtar­tamot a mű jelentőségének kijáró áhítattal (bocsánat e szóért, de Tarkovszkij kapcsán indokoltnak tűnik!) ülik végig a mozi sötétjében. Ez a film korábbi, mint az Aldozathozatal, s azon túl, hogy segít annak gondolatait is vilá­gosabban látnunk, eszmeisége tágabb körben válhat elfogad­hatóvá, mert annak vallásos idealizmusa hiányzik belőle. Nem arról van szó, hogy a ren­dező feladná korábbról ismert világnézeti meggyőződését, de tájékozódása minden bizonnyal az egzisztencialista filozófia felól közelítve válik könnyeb­ben megfejthetővé. Arról sincs szó, hogy a Nosztalgiát csak iskolázott néző értheti meg. Tarkovszkij képi világa (vitatható, hogy a szim­bolikus vagy metaforikus jel­leg benne az erőteljesebb) olyan egyetemes elemekből épül fel (a tűz, a víz, a kutya, az anya­ság, a köd), amelyek bárkiben elindíthatják a gondolati és ér­zelmi folyamatokat, s átélhe- tővé teszik a főhős, Gorcsakov sorsát, s egyetlen percig se le­gyen kétségünk, hogy az Oleg Jankovszkij formálta alak Tar- kovszkij-hasonmás. Balogh Géza Nyelvőrségen Egy vidéki presszóban olvastam a következő feliratot: „Kedves Vendégeink! Tájékoztatjuk Önöket, hogy egységünk eladóterében a pulton keresztül történő szeszesital árusítását (helyben fogyasztás­ra) megszüntetjük. Kérjük, hogy intézkedésünket megértéssel fo­gadják, melyet előre is köszönünk! Afész igazgatóság” Értjük, hogy miről van szó. Csak kissé körülményesen kémek meg bennünket arra, hogy foglaljunk helyet, majd a pincér kiszol­gál. Mind a pultnál, mind az asztalnál helyben fogyasztás van, ha netán nem visszük el az innivalót. Lehetne egyszerűbben. Talán így: Kérjük kedves vendégeinket, hogy foglaljanak helyet, mert helyiségünkben a pultnál nincs kiszol­gálás. „Eladótér” szó nincs is A magyar nyelv értelmező szótárában. Ha használják is a kereskedelmi nyelvben, a fenti kérésben mester­kélten hangzik, mert a presszó előteréről van szó. Az „intézkedés” szó megint hivatalosan hangzik, mert a jogi, a törvények nyelvéből ment át a köznyelvbe. A presszó nem hivatali helyiség, ott nem sze­retnénk hivatali stílusban írt kérést olvasni. Lázár Miklós Mint megannyi más műben, a cím itt is kulcs a film gondo­latvilágának megértéséhez. Ez­úttal a magyar forgalmazás me­gőrizte az eredetit, de ha nem ismerjük ennek a szónak a ren­dező anyanyelvében meglévő jelentésárnyalatait, valami lényeges sikkadhat el előttünk. Ezért nem árt magát a rende­zőt idéznünk, aki erről így beszélt: „...a nosztalgia szót orosz jelentésében használom, ami lényegében halálos betegséget jelent. Filmemben Doszto­jevszkij szellemében fogant, tipikusan orosz pszichológiai vonásokat akartam ábrázolni. A szó orosz jelentését na­gyon nehéz átadni, lefordíta­ni: együttérzést, részvétet jelent, de ennél az érzésnél még erősebb. Egy másik ember szenvedésével szenvedé­lyes módon való azonosulást jelöl.” A filmbeli élethelyzet kísér­tetiesen azonos a rendező va­lóságos élethelyzetével: ő maga is elszakadt attól a kultúrától, amelyben nevelkedett, s amely­ből szellemisége táplálkozott, s miként hősének, az orosz köl­tőnek, neki is az olasz környe­zetben kellett feleletet keres­nie gyötrő kérdéseire. Olya­nokra, hogy lehet-e az életnek értelme hit nélkül; hogy mi­lyen kötődések mellett válik értelmessé az élet; hogy mi a feladatunk a világban; s hogy miként határozzák meg kötő­déseink sorsunk alakulását. S itt érdemes még egy gon­dolat erejéig idéznünk Tar- kovszkijt, aki az imént emlí­tett interjúban mondta erről a filmjéről, de már az Áldo­zathozatalt megelőlegezve: „Ki mondta azt, hogy kizá­rólag azért kell e Földön él­nünk, hogy minél több öröm­ben részesülhessünk? Ezt az állítást tévesnek és nevetsé­gesnek kell tekintenem.” Ami nehézzé teszi Tarkovsz­kij követését, az az, hogy a József Attila-i versépítkezés­hez hasonlóan a reál is-valósá­gos tárgyi világból, a valódi élethelyzetekből szinte észre­vétlenül lendül át a film a képek nyelvén közvetített gondolati­ság világába, ahol a dolgok már nem önmagukat jelentik, hanem azokat az elvonatkoz­tatásokat, amelyek szavakba nem vagy csak nehezen foglal­hatók. A jelenidő síkját át- meg átszövik az emlékképek, víziók, látomások. Úgy vélem, akadna rendező, aki a Nosztalgia utolsó 15 per­céért elcserélné egész életmű­vét. A gyertyalángot faltól falig óvó férfikéz, a helyszín külö­nössége a részletek értelmez­hetősége szempontjából nyil­ván nem egyértelmű, de az alap- gondolatot illetően igen. A pesszimista Tarkovszkij túllép önmagán: hitet ad — nem föltétien vallásos értelem­ben — mindenkinek. S a hatal­mas templom előtt a kicsinyke faház a hóesésben, ahogy min­dezt a befejezésben láthatjuk, árulkodik arról, mit jelent a szülőföldtől elszakított fájdal­ma. Sajnálnivaló helyzet még akkor is, ha remekművet inspi­rál. Hamar Péter (---------------------------------------­Takács Imre: Udvarlás T/iolánad Ciróka-marókázni már úgy szeretnék!— Surrantva selymes fűre még selymesebb Öröm-ódákat, Violácska...! Rátartiság nélkül az isten előtt Gitáron mintha játszanánk Elbává elevenséget...! / így élek, magam emlékműve. Labirintusból találva ki Disznók legelőjére... így élek én! Körbejárom ugyanakkor a falut kertaljának, Óhajtván emberhez méltó szépségeket. s_______________ _________* Országúti diszkó, színes szinkronizált amerikai film II Kelet ■ a ™flySirorSZa| hétvégi melléklete —■ 10 ___ Nótás a Paphegyen A gyermekek Pesten, de a nóta segít

Next

/
Oldalképek
Tartalom