Kelet-Magyarország, 1989. december (46. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
ja KeletatefiM ............................. a Iragyarország hétvégi melléklete A menekülés fényes éjszakája M. Istvánné délyi ménéit azért ke- ste föl szer- sztöségün- it, hogy a így nyilvá- isság előtt is jszönetet ondjon a ríregyházi óricz Zsig- ond Színház jzetőségé- ík és dolgo- tinak, amiért és férjét be- gadták, és jgítettek ne- k a már tel- sen remény- lennek lát- ió helyze- ikben. Be- zélgetésünk öböl az alka- imból kézült. Ön ahhoz is hozzájárult, hogy a Erdélyiek köszöneté Lidérces álom. (Kótics Ferenc grafikája) Almavirágról álmodott Nyírségiként a sivatagban Tengíz—a végletek földje teljes nevét közöljük, de talán mégsem árt óvatosnak lennünk. Kit hagytak odaát? — A hatéves kislányunkat. Ő z anyósommal maradt, nála liztonságban van... Ott élnek a züleim, a testvéreim is... Mi volt a közvetlen ok, ami miatt úgy döntöttek, hogy átszöknek a határon? — Amióta a második lyermekünket várom, egyre több- ;zqt tervezgettük, hogy eljövünk, tern lehet tudni, mire nevelnénk el a gyerekeket. A kislányom övőre megy iskolába, és csak omán iskolába mehet, mert a nagyart megszüntetik. Eddig volt nagyar iskola. Most azt mondák, nincs elég jelentkező. A gyerekek a 112 napos gyes után, éléves korukban mennek bölcsődébe, ott is csak román gondozónők vannak. — Nagybányán, ahol laktunk, egyre nagyobb ütemben zajlik a eetelepítés. Ötven családból már egyedül voltunk magyarok a lakótömbben. A kislányomnak azt mondta a román barátnője: veled nem szabad játszani. Most már nem lehet anyakönyveztetni magyar keresztnevet, csak románt. Újabban pedig az a hír terjedt el, hogy minden lakást államosítani fognak. — Először hivatalosan akartunk jönni a kislányommal, úgy terveztük, meglátogatjuk a beteg nagynénémet Pesten, itt maradunk, és a férjem majd utánunk jön. Csatoltuk a kérvényhez a nagynéni táviratát, az orvosi szakvéleményt — de a hivatalnok bele se nézett a papírokba, visszadobta az asztalra. Októbertől nem engedtek ki senkit. Akkor döntöttünk a férjemmel, hogy ketten átszökünk. Sok kósza hírt lehet hallani az ottani állapotokról. Önök hogyan éltek az utóbbi időben? — Nagy a félelem, m,Síí sok a Kém, akiket jól megfizetnek. Senki senkiben nem bízik. Mindent jegyre adnak, de így sincs áru. Cukrot két hónapja nem láttunk. Ősszel megkaptuk egy évre a húsz kiló krumplit, olyat, ami a disznónak való. Húst május 1-jén és augusztus 23-án kaptunk — egy- egy kilót, abban a csont, szalonna, minden benne volt. Egy főre három hónapra fél kiló liszt, fél kiló rizs jut, de rizs augusztus óta nem volt. „Karácsony” volt, ha tejhez- jutottunk. Hajnali háromkor kellett kelni, ha tejet akartunk venni. Kenyérért öt-hat órakor kezdődött a sorban állás. De nincs borotvakrém és zsilett, az utóbbi időben szódabikarbónával mostunk fogat, fogkrém sincs. Amikor idejöttünk Nyíregyházára, napokig nem tudtunk betelni a látványnyal. Jártuk a boltokat. Nem vettünk semmit, csak néztük, néztük a rengeteg árut... Sajnos vannak, akik kihasználják ezt a helyzetet és még Erdélyben is képesek csen- cselni... — A feketepiacon 1500 lej egy kiló Omnia kávé, egy Ráma margarin 30 lej. Meglátta a kislányom a banánt, és nagyon szeretett volna egyet. Száz lejt kértek érte, egy darabért. Persze, kétszázat is megadtam volna — a mi életünkben a legfontosabb a gyermek... Mégis az életüket kockáztatták, amikor átszöktek a határon. Hogyan is történt? — Október 13-án indultunk néhány szendviccsel gyalog a határ felé. Aznap éjjel szerettünk volna átjönni, de olyan szikrázóan sütött a Hold, hogy nem mertünk kimozdulni a kukoricásból. Micsoda egy éjszaka volt! Az a nagy fényesség! És azok a vadrucák, mekkora lármát csináltak! Szombaton délben elfogyott az ennivalónk. Éjszaka indultunk, vizesárkokat kerülgettünk, belement a föld a bakancsomba, feltörte a lábam, a vízhólyag még most múlik a talpamról. Messzire elláttam, észrevettem, hogy valahol valaki megszívott egy cigarettát, felizzott a parázs. Egy legelőn hasaltunk, ott ment el a közelünkben a román járőr, két kiskatona. Valami bálról, meg a lányokról beszélgettek. Később három lövést hallottunk és fellőttek egy világítórakétát. Kerestek valakit. Akkor nem fogtam fe! a veszélyt. Azt hallottuk, a férfiakat úgy összeverik, hogy nem lesznek többé férfiak, az is megtörténhet, hogy a nőket 10— 15 kiskatona megerőszakolja. Öt hónapos terhes voltam akkor... Ha most valaki azt mondaná tegyem meg újból azt az utat, már nem tenném meg... — Hajnalban értünk Tiborszállásra, onnan Ágerdőmajor'ra irányítottak, ott kaptunk teát, ennivalót, majd Nyírbátorba vitt a busz. Volt ott két férfi, ötven év körüliek, akik hét órát ültek éjjel -derékig a Szamosban egy gumibelsőn, úgy „csorogtak” át. Nyírbátorban 72-en voltunk aznap, abból vagy 15 tiszta román. — Nyíregyházán egy hétig a Hegyi családnál laktunk, akik nagy szeretettel fogadtak bennünket. Munka lett volna már másnap, de a tanács bejelentett lakáscím hiányában nem adta ki a munkavállalási engedélyt. Albérleteket kerestünk, de hát mindenütt előre kérték a pénzt, négyezret a szerényebb helyen, hatezret a tanácsi bérházban. Kilátástalannak láttuk a helyzetünket, pénz, lakás, munka nélkül. És akkor egy ismerősünk révén bekerültünk a színházhoz. Megkérdezték, elvállalom-e a takarítói munkát? Bármit elvállaltam volna, akár a városi WC tisztítását is... Van Önnek valamilyen szakképesítése? — Érettségi után élelmezési vegyész laboráns képesítést szereztem és egy kenyérgyár laboratóriumában dolgoztam. Itt nem tudtam elhelyezkedni a szakmámban. Nem hallgattam el, hogy terhes vagyok — és ki vesz fel egy kismamát? A színház munkát adott, vendégszobát adott, most pedig egy átmenetileg üres színészlakásban lakunk. A férjemnek géplakatos mester minősítése van, ő a színház nagyszállási műhelyében dolgozhat. És mi lesz, ha a pici megszületik. Ön nem kaphat gyest. — Az illetékes azt mondta a tanácson, hogy valamilyen méltányossági gyest fogok kapni... Hogyan alakult itt eddig az új életük? — Eddig 1500 forint segélyt kaptunk, és a tanácson ígértek támogatást. A férjem fizetése 5600, az enyém 4300. Odaát háromszobás lakást adtunk el, garázzsal, pincével, bútorokkal, az új kocsi szeptemberben jött meg — viszont a pénzt nem lehet egyelőre áttelepíteni... — Mi nagyon egyszerűen élünk. Minden tételt felírtam a múlt hónapban: az ebéd előfizetésén felül összesen kétezer forintot költöttünk „a konyhára”, étkezésre. Nem minden nap vesszük meg a kólát és banánt is csak egyszer vettünk, két darabot. Megszoktuk, hogy a keveset kell beosztani. Viszont úgy látom, itt mások a szokások: csak ahol én takarítok, disznót lehetne hizlalni a kukákba kidobott kenyérből, ételekből... — Háromszor küldtem már csomagot a kislányomnak. Úgy készítem el, hogy a tetejére kerüljön egy banán, meg egy narancs, amit a vámos hazavisz. Ha nem így tenném, úgyis feltúrná érte a csomagot. De nem haragszom rá, az ő gyereke is csak így juthat egy kis csemegéhez... Milyen lesz az eiső karácsony az „új hazában"? — Nem csinálunk se karácsonyfát, se karácsonyi ünnepet, minek szomorítanánk magunkat. Szaloncukrot vettünk, azt elküldtük a kislányomnak. Furcsa, szomorú karácsony lesz, most először szétszakadva a család. Eddig még elég jól bírta a kislányom, de most, a legutóbbi telefonbeszélgetéskor már sírt. Egyre nehezebben viseli el a szülei hiányát... Beadtuk a papírokat a családegyesítést kérve, és bízunk benne, hogy mielőbb újra együtt lehetünk. Nekünk az lesz az ünnep... Baraksó Erzsébet Amikor négy éve indult ez a hatalmas építkezés, már elhangzott ilyen vélemény. Csakhogy akkor a sivatagi semmiből kiemelkedő gyáróriás kontrasztja, az építők helikoptereitől megzavart tevecsordák jelentették a végleteket. Aztán másfajta végletek jöttek. Nagyon kell az a kőolaj és földgáz, amit az itt végzett munkáért kap majd a magyar népgazdaság. Később: ilyen áron talán nem is kellene... Előbb: hősi erőfeszítéssel dol- goznaknak ott, a sivatagban a magyar munkások. Később: nem is a hősi erőfeszítés, hanem a mesés kereset a jellemző, főleg egyes főnököknek nagy biznisz. Most pedig a tévé és egyes lapok egyenesen a fertő képét — ahol minden rossz, káros — vetítik elénk. Tengiz hírneve mostanában megtépáztatik... Hogyan éli meg mindezt egy olyan ember, aki szinte az első kapavágástól ismeri Tengizt, hiszen kőműves brigádvezetőként három évig dolgozott a sivatagi munkahelyen. Még lakókocsiban kezdte, és összkomfortos városkát hagyott ott, amikor szeptember 20- án — teljesítve vállalását — végleg hazajött. Csányi György, a Kelet-Magyarországi’Állami Építőipari Vállalat (KEMÉV) szakembere azon kevesek egyike, akiknek Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetéssel ismertékték el teljesítményét. — Válasszuk ketté a dolgot — mondja, amikor a hazai „tengizi viharokat” említem. — Az államközi szerződésekbe csak a legfelsőbb vezetés láthatott bele. A „nagy kalapban” vannak jó és kevésbé jó üzletek, de az együttműködésre nyilván hosszabb távon szükség van. Az, hogy Tengizért húsz év múlva is hozzájut Magyarország gázhoz, kőolajhoz, — sokat jelent, a mérleget pedig a végén lehet majd megvonni. Nincs kizárva az sem, hogy végül majd dicsérik azt, aki az egyezményt előrelátóan megkötötte, de előfordulhat az is, hogy tényleg ráfizetés lesz belőle. De ezt nem a mostani politikai hullámzásban, napi érdekek alapján kellene megítélni... — A másik oldal a tengizi munka. Ez bizony nagyon nehéz, nem is mindenki bírta, volt, aki néhány hét után „leszerelt”. Nem is annyira az időjárás, meg a sokszor napi 12 órás műszak volt a nehéz, hanem a távolság és a bezártság érzése. Itthon is megszoktuk, mi építők, a változó, sokszor távoli munkahelyet, de nincs az országnak az az eldugott sarka, ahová nem lehet másnap estére hazaérni, ha rossz hír jön, vagy másért muszáj. Tengizbe egy héten egyszer megy repülő és az sokszor hetekre előre tele van. Nem is érdemes megírni, hogy beteg a' gyerek, mert mire a hír odaér, már meg is gyógyul... Az ilyesmit nem bírja mindenki. Meg aztán a családi háttér..., az sem mindenkinél egyforma. Akinél nem stabil, egy vicces megjegyzésre is begőzöl- het... — Tehát van alapja a mostanában felröppenő rémhíreknek? —A tengizi lakótábor ötezer fős komplett magyar városka. Saját étteremmel, konyhákkal, boltokkal, pékségekkel, művelődési házzal, tévével, rádióval. Összkomfortját sok hazai település megirigyelhetné. Most nincs ugyan telt ház, de több ezren vannak kint. És ezek az emberek nem bura alatt vannak, hanem ugyanúgy élnek, dolgoznak, hasonló az összetételük, mint másutt, legfeljebb a körülmények nehezebbek a már említettek miatt. Egy ekkora településen, munkahelyen itthon is történik baleset, előfordul infarktus, netán öngyilkosság, vagy italozás közbeni virtuskodás. Tengizben a nagyobb idegfeszültségek miatt az ilyenek valószínűsége is nagyobb, ezért is fordultak elő valóban tragikus esetek. (Munkahelyi baleset is; ott is ült volánhoz olyan, akinek nem volt jogosítványa, és — karambolozott. Megtörtént, hogy valaki fogadásból át akart úszni egy tározókat összekötő vezetéken — csakhogy abban volt egy beszorult tuskó is.) Ezeket lehet reálisan szemlélni és levonni a szükséges következtetéseket és lehet szenzációt kreálni. Mivel most a nagy leleplezések korát éljük itthon és nem mindenki tud mit kezdeni a sokféle újság nyilvánosságával sem — és vannak, akik meg akarják csinálni a maguk szenzációját. A titkolózás után ez is egy másik véglet, és legalább olyan rossz, mintha azt mondják: minden szép, minden jó, mindennel meg vagyunk elégedve. Ez sem igaz így, meg az sem, hogy Tengiz katasztrófális munkahely lenne a magyar munkás számára... — Én egyébként nem szégyellem bevallani, az anyagiak miatt vállaltam Tengizt. És cseppet sem volt könnyű az elhatározás. Elsős középiskolás volt akkor a kisebbik lányunk, első éves főiskolás a nagyobb, egyéves a kisunokánk. De szerettem volna velük lenni! Ám számot vetve a hazai keresetekkel, meg a három-négyszeres kintivel, úgy döntöttünk a családdal, elvállalom a tengizi munkát, mert itthon különben nem jutunk ötről a hatra. És hát a gyerekeknek mi is szerettünk volna jobb indulást... — így ültem én életemben először repülőgépre '86 szeptemberében, három héttel azután, hogy a KEMÉV-es előőrs elutazott! Tudtam, egészséges vagyok, képes vagyok a nehéz munkát is elvégezni, jó háttér volt a család, mégis munkált bennem egy kis félsz, ezért is nem írtam alá egyszerre a három évet, bár ennyi Volt a cél. Félévenként ho-sSzabb(t0ttam Talán ez " tudat is segített: ha Valami miatt nem megy a dolog, nem szerződésszegőként jövök haza, hanem teljesítem, amit vállaltam, de tovább nem kérem... Végül is ilyesmire nem került sor.-— Az első év volt a legnehezebb. Megszokni, hogy csak i üveges ásványvizet lehet inni, egy lakókocsi jelenti az otthont, a sokkal nagyobb hőmérsékletkülönbségek, télen mínusz negyven, nyáron plusz ötven fok... Aztán a helyi szokások... Egymás rigolyáinak elviselése — szóval nem volt egyszerű. — Három hónap után nem lehetett hazajönni, így ott töltöttem az első karácsonyt is. Volt ott fenyőfa, szaloncukor, hidegtál, meg pezsgő is durrant, de azért többször el kellett fordulni, mert hát nem akartam, hogy lássák: könnyel morzsolok szét... Az unokámra gondoltam, a feleségemre, a gyerekekre, ez is nehéz volt, pedig gondoskodtak rólunk... A szilvesz- terter aztán már csak ráadásnak tűnt. Háromszor kívántunk boldog új évet: egyszer a helyi idő szerint, két óra múlva Moszkva szerint, és harmadjára, mikor itthon hangzott fel a Himnusz. Mi is azt énekeltük, jószerével csupa férfiak, négyezer kilométernél is mesz- szebb a mieinktől... Az ilyesmi a brigádot is összehozta, nem is volt nekünk semmi bajunk, egyszer sem zártak ki a prémiumból, ami pedig nagy szó! Volt egy törzstagság, az igazgatta a többit. Egymást segítettük, ez nagyon jó volt. — Később megszoktam a sivatagot is. Megismertem az ott honos madarakat, fákat, füveket. Májusban a legszebb, akkor hasonló a mi vidékünkhöz, még nem perzselt meg semmit a nap. Érdekes, ahogy alkalmazkodnak a sivatagi élethez — csak a mélygyökerű fajták maradnak meg. Más volt a tél és a nyár is, de leginkább a tavasz tűnt szokatlannak nekem. Mindig azt számolgattam, rügyeznek-e már a fák, virágzik-e az orgona, elképzeltem az alma- meg barackvirágzást, néha álmodtam róla. Reggelente ilyenkor megpróbáltam a kis csenevész sivatagi fákhoz hozzáképzelni a hazai virágokat... — Persze ott is ritka vendég volt azért a líra, mert a kőművesmunka nem nagyon tűri az ilyesmit — de jó emlékezni rá. Mostanában meg az jut eszembe, mégiscsak nagy dolog, amiben ott részt vettünk. Itthon nekem az Alkaloida, a tejporgyár meg a családi házak jelentették a feladatot a nagykállói lakástól jó százkilométeres körzetben. Tengizben meg szakaszolják az építkezést, az első ütem akkora, mint itthon az egész Leninváros, és már most a második is épül, nem tudom, végül mennyi lesz, de a tervekben állítólag tíz ütem helyét rajzolták körül... — Három hónapja vagyok itthon, most már minden rendben van a ház körül, munkára jelentkeztem. Kértem hogy megint kaphassak szakmunkástanulókat, mert én nemcsak dolgozni, tanítani is szeretek. Meg is ígérték, « talán egy jó brigád is össxéjön — már beszéltem néhány emberrel. Milyen ÉTuekes: megint aklimati- la'tódni kell... Igen, hiszen közben kijárták az iskolát a lányok, az érettségihez, diplomához közelednek, ötödik évébe lépett a kis unoka. És mióta itthon van, autót vezetni tanult Csányi György. Mert a 49 éves kőműves a Tengizben takarékosan félretett rubeljeiért megvehette élete első autóját is, egy 1500-as fehér Ladát. A kitüntetést átvenni már azzal jött a vállalati központba... Marik Sándor 11
