Kelet-Magyarország, 1989. december (46. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-23 / 304. szám
1989. december 23. || Kelőt a Magyarország hétvégi melléklete Ünnepi galéria Váci Mihály: A cigánylány Egy rég elhamvadt nyáron láttam a cséplések arany porában. Ment fel a porszínű mennybe, szalmafelhővel gömyedezve. Az ostorrá font sugaraktól a bőre ki-kicsattant olykor. Ment fel a szőke kazalra, 6, a szomorú barna. Szipogva táncolt a törekben, térdét bús vödrökkel törette. A pelyvahordó nyele két sebbé csókolta tenyerét. Ha ő vágta fel, mintha élne, úgy bomlott vállára a kéve. És irgalomért a kalászos rozs-szál mind lehajolt a hajához, éj-arca körül olyan tűz lett, mint a czesztohovai Szűznek. A hajába pergett magoknak fényei este felragyogtak, s a kontyára hullt kalász pelyhe fejét éjjel körülderengte. Könnyű, szép kicsi melle, mintha madárka lenne, az inge alatt félve, verdesve bújt a szívére. Ha a férfinép kikacagta, tenyerét remegőn odakapta. A szeme kék volt, mintha belőle vadgerlice inna. Soká a falombra ha nézett - a galamb odarakta a fészket. Ha fáradtan ült le, a forró szél is kikerülte, s lábainál, mint a komondor, lihegett, fulladva a portól. Ha jól tudom, talán még utána is ment a faámyék. Hazafelé zöld hűvösök cirógatták a fű között. A holdat nézte, — mendegélt, s mennybe vitték a jegenyék. %Az egész nem igaz: — álom. Fekszem és kitalálom, csak hogy valami fájjon. Nyíregyháza szerelmese, Váci Mihály december 25-én töltötte volna be 65. születésnapját, de a halál már 1970-ben elragadta. Hiányérzet Karácsony. Hó. Fehérség. Tisztaság. Béke. Szeretet. Gyakorta közhellyé silányított érzések. Gyermekkori karácsonyaim hófehérben teltek. Nem a fenyőfa idegen illata volt a legfontosabb, hanem az erdő, amelyik a házunk mellett kezdődött, s befelé egyre sűrűsödött, sötétült, mélyült. Az erdőben követhető lábnyomok titokzatossága, az őzek és nyulak, fácánok vonulásának csodákat megrajzoló térképe volt az igazán érdekes. A fenyőfára való díszeket már az iskolában elkészítettük, színes karikákat fűztünk láncba, diót festettünk, otthon összekötöztük a piros és fehér papírba csomagolt szaloncukrot. Huszonnegyedikén este a tanyavilág szétszórt házainak mindegyikében felhangzott: „Mennyből az angyal..” Ültünk a szobában, néztük a gyertyák lobogó lángjait, hallgattuk a szülők csendjét, örültünk minden meggyújtott csillagszórónak. Az ötvenes évek paraszti szegénységében nem emlékszem egyetlen ajándékra sem. A harmóniába belefeledkező ünnep volt az ajándék. Igazából vallásos színezete sem volt a karácsonynak, a legközelebbi templom tizenöt kilométerre volt tőlünk. De a súlyos gondok közepette is átszínezte a béke, a reménykedés. Mert nehéz volt karácsony előtt is, utána is. Egyformán nehéz. Az elmúlt hetekben többfelé jártam az országban. Nyugtalanul, izgatottan veszi a lélegzetet az ország. Fél a jövőjétől. Az élelmiszerüzletekben gyakran láttam üres polcokat. A felvásárlási láz eltüntette a sót, a lisztet, a húst, a paprikát és még jónéhány más élelmiszert. Értelmetlen spáj- zolás ez, hiszen milyen nyereség származik belőle? — Most nincs, néhány hónap múlva meg nem kell senkinek — panaszkodott az egyik eladó az üzletben. Mitől fél ez az ország? Általános iskolással beszélgettem. Fél az ébezéstől. Nyugdíjas ismerősöm kérdezi aggódva: most az éhezés időszaka következik? Felgyorsult a világ, nem igazodom el benne. Kívülre rekedtem, nem szívesen mozdulok ki itthonról. Az orvoshoz meg a boltba. Nem tudom őt megnyugtatni, mert bennem is szaporodnak a kétségek. És akkor itt van a karácsony. Ül a család á szobában, égnek a mozdulatlan villanygyertyák. A fenyőfa feldíszítve, étel, ital a konyhában, ajándékok a fal alatt. — Úristen! — kiabál az asszonyban a félelem. -— Mibe került ez az ünnep?! Ülünk a szobában, iszunk és eszünk, nézzük a tévét, a tekintetünk olykor rávetődik a fenyőfára: hol van már az a nagyobb szegénységben is feltámasztott béke, a megteremthető harmónia? Nem várja a szegénységet senki, bár eléggé testközelbe került, dehogy nosztalgiázik utána! Hát akkor miért rossz az ember szája íze, amikor a finom falatokat fogyasztja és az ünnepi bort leküldi utána? Gyermekkoromban karácsony estéjén ültünk a szobában, néztük a gyertyák lobogó lángjait. Az istállóban elcsendesedtek a lovak és a tehenek, az ólakban a disznók és a baromfik. Minden a szorgalmas munkáról tanúskodott, mégis alig maradt a megélhetésre, mert elvitte az adó, a beszolgáltatási kötelezettség. Néztük a gyertyák lobogó lángjait, s a felnőttekkel együtt talán mi is arra gondoltunk, hogy jövőre jobb lész. Ebben hittünk, s ebben megnyugodott a lélek. Úgy tapasztalom, hogy 1989 karácsonyán ez a hit hiányzik belőlünk. S ezért szorongunk egy kicsit mi magunk is, amikor átadjuk ajándékainkat azoknak, akiket még szeretünk. N. I. A. Könyörületesség. Kórics Ferenc grafikája Hozok én szeretetet... (Gyermekkori karácsonyunk) Amikor haza-hazavonz szülőfalum, melynek nem állhatok ellen — bár lombhullástól lombfakadásig láthatom fényeit határunkból — Fő utcáján mindig elgyalogolok egy igen-igen öreg szalmatetős házikó előtt. Soksok bús-édes történetre emlékeztet. Főleg ilyenkor, havas teleken, karácsony közeledtével. Elmúlásuk miatt búsak; s hogy amiért elkísérnek máig, meg a sírig, hát édesek meg tündériek is, mint a sokszínű pillangók, hol elröppennek, hol feltűnnek. A hajdani karácsonyok eiső estéin ilyen alacsony szalmasze- möldőkű házak négytenyémyi ablakocskái előtt köszöntöttük a bent lévőket, az ünnepvárókat. Kántáltunk. Nagyon kevés volt az a ház, ahol lesrófolták vagy elfújták a lámpafényt, ahol nem várták a kántálókat. Csak a nagyon-nagyon szegények, a soksok gyerekesek meg a háborúban odaveszett családfőket gyászolóknál volt így. Tudtuk, ismertük őket, gyerekeik iskolatársaink voltak, vagy velünk kántáltak. Ok esetleg csak sütőtököt vagy csupasz kalácsot kínálhattak. Töltöttet és főleg pénzt nem adhattak. Bántó suttogások és háborgások nélkül mentünk tovább, házról házra . Sokszor sárban, hóesésben és kiskabátban, átázott foltos cipőben, koromsötét utcákban. Kettes, hármas, négyes és ritkábban nagyobb csoportokban. S egy-egy fütykös (gömbös) bottal, hogy a hamis kutyákat távol tartsuk, a ház mögé vagy a kert alá szorítva. Alighogy besötétedett, egyre több és több helyen zendült fel a kántálók éneke. Csupa fohász, csupa áhítat hatotta át a falut. Nem is tudom mihez hasonlítani, furcsa, de nekem a szélben hajladozó fenyőfák zúgása olyan -mennyei, olyan lelkemig hatoló. Vagy: gondolom, mások egy hatalmas székesegyház orgonamuzsikájának hallatán érezhetnek hasonlót. A mi legkedvesebb kántáló énekünk nem zsoltáros, hanem népköltés volt, amit a falu öregjeitől tanultunk. A betlehemi mezőkön / Öröm ének zengedez / A Megváltó közénk eljött / Szelíd szava íme ez: / Hozok én szeretetet, /Mely megvált majd titeket. / Jézus itt áll most előttünk / Szívünkből szállást kér tőlünk. / Utána mindig ugyanaz a társunk mondta el a kántáló verset. A mienk: Csörgetik a kulcsot / Pénzt akarnak adni, / De a pénzesláda / Nem akar kinyílni. / Gazduram, gazduram / Nyúljon a zsebébe / S egy pár forintot / Nyomjon a kezembe. / S kaptunk pénzt, 20-30- 40 filléreket, akkor a negyvenes évek végén jó volt ez. Ahol a legtöbbet kaptuk, oda ismét visszatértünk, amikoris egy másikunk tartotta a markát, míg a többiek visszahúzódtak a'sötétbe. A legtöbbet mindig a nagygazdáktól, például a bírótól kaptuk. Élvezetes, szép éneklés után egy- egy helyen behívtak minket az előszobába, kaláccsal, porlós tésztával kínáltak meg, ismét énekeltünk, ital nem volt. Ezalatt otthon a házilag összeállított és főzött krepp-papírba csomagolt szaloncukorral, szalaká- riás (szalakális) süteménnyel, dióval és aprincsó almával öltöztették fel a silányka kis fenyőágat. Nekem az is örökké visszavágyott, noha a honvágy táplálta hízelgő emlékezet szépíti olyanná. Ma is indulnak el kántálók, kevesen ép- penhogy szállingóznak, a kapuk kisajtóit a legtöbb helyen mégis zárva találják, vagy acsarkodó kutyák állják újtukat, pedig nincsen kevesebb fillér, forint, mint akkor, nincsen málékenyér, petróleum- lámpa, sem foltos cipő, de vannak messze virító, fénylő ablakok, pompás karácsonyfák, s bezárkózott, kifelé rideg családok, mert hiányzik O, akit szintén nem fogadtak, nem fogadhattak be, akinek a kántálás- ban örvendeztünk, aki így üzen nekünk: „Hozok én szeretetet, mely megvált majd titeket...” Makay Béla A karácsonyi ünnepkör alkalmából—immár csaknem két évezrede* — folyaihatosan hangzik az evangéliumi üzenet. „Békesség a földön és jóakarat...” Az emberiség jobbik fele -— és idetartozónak érzem a költőket és írókat is — nem egy-egy eszme, vagy ideológiai irányzat, hanem egyszerűen a humánum iránti elkötelezettség okán — a történelmi időktől fogva mindig is az angyali üdvözlet: a békesség óhajtásának hirdetője volt. Ha áttekintjük a világirodalomnak, az emberiség naplójának lapjait, elégedetten állapíthatjuk meg: a mindenkori ember alapvető érzésének tartotta, a mindenkori költő pedig kifejezte a békevágyat, a jóakarat szükségességét az emberi életben. Úgy tetszik tehát: az emberek egyik legjellemzőbb meggyőződése: a békesség szeretete. Ez az érzés már a kereszténység előtti alkotásokban is meghatározó erővel van jelen. Az ékírásos korból származó — óbabiloni és újasszír — népköltészeti alkotások egyaránt, s az első nemzeti eposznak tekinthető Gilga- mes-ben is arról van szó, hogy az ellenfelek — miután „nekitüzesedve ölre mentek”, s próbára tették egymás erejét — megunván a meddő küzdelmet: „megölelték -csókolták egymást, s örök barátságot fogadtak”: I békejobbot nyújtva egymásnak. Már ezek az őseink is hittek abban, hogy ha valaki itt e földön tisztességgel és nem önző módon él, az a túlvilágon is „békében pihen, tiszta ágyon, és hűs víz csorog korsajából.” És a Példabeszédeik szerint — amelyeket szintén az egykori nyíregyházi diák: Rákos Sándor fordított magyarra — azt is tudták, hogy „Nem dárda, nem fal, nem zár, nem vagyon, Csak isten óv meg a veszedelemtől.” Az igazságos életnek és a békességes formában történő hatalomváltásnak szép példáját hagyták ránk örökségül finn nyelvrokonaink. A Kalevalában megénekelték azt az eseményt, amikor az idős Vejnemöj- nen — felismerte, hogy az új korszaknak űj vezetőre van szüksége, s ez a „gyönyörű gyermek” már megszületett — úgy adta át népe vezetését, hogy: „Hárfáját, ím hátrahagyta, Szép zenéjét finn fiakra, Örök örömét népére, Nagy dalait nemzetére.” Idejében és békességgel tudott tehát „történelmet csinálni”. De a sokat háborúskodó görögök is tudták, hogy „jó a békességet szeretni.” A vígjátékírás atyjának nevezett Arisztophanés a békéről külön darabot írt. Sőt! A Lysistrate c. művének tanúsága szerint az athéni és a spártai nők, hogy népeik között helyreálljon a béke, a legnagyobb áldozatra is képesek voltak. Ám nem elégedtek meg akármilyen békével! Az athéni nők vezére azt is követelte, hogy a békekötés után a „közjóakarat” uralja a várost, vagyis legyen közéleti tisztaság, s „tiszta gyapjúból” szőjenek új ruhácskát „az öreg Démos-nak”, vagyis a görög költő — szemléletes népi hasonlataival — azt mondja ki, hogy az igazi béke csak a demokráciában teljesülhet ki. Jó tehát a békességet szeretni, ám fontos dolog az „igazságot is követni.” A kereszténység megjelenése nyilvánvalóan az irodalomban is felerősítette a békesség és a jóakarat gondolatát. Az evangéliumi eszme: „Új parancsolatot adok nektek, hogy egymást szeressétek”; a krisztusi köszöntés: „Békesség néktek!”, és üzenet; „Az én békességemet adom néktek...’s — és még sorolhatnánk a Biblia gazdag példatárát — a világi szépirodalmat is megtermékenyítette. Nemcsak Augustinus vallomásai, de Dante Isteni színjátéka és Petrarca szonettjei is jelzik — már a reneszánsz korából — az örök emberi békevágy megújuló továbbélésének, új tartalommal való gazdagodásának tényét. Talán csak egy sok-sok kötetes antológia lenne képes arra, hogy az ember békességszeretetéről, igazságkövetéséről, s dolgaiban való szorgalmatosságáról szóló műveket, idézeteket összegyűjtse. Ezek ugyanis olykor nemcsak a vonatkozó szavak: — békesség, igazság, jóakarat hangoztatása révén, mint pl. a „Legyen béke már...” híres Babits-i sor direkt módján, hanem áttételesen is: az e szavak hordozta eszmék erejével vannak jelen az irodalmi alkotásokban. A klasszikus korok kifejezetten „humanitás-drámák”-nak nevezett műveitől kezdve a poéme d ‘humanité-k nagy alkotásain át a 20. századi háború- és fanatizmusellenes líráig és a groteszk novelláig. Az óriás művektől a parányi epigrammáig. A jószándékú vágyak spontán megszólaltatásától a békességeszme tudatos megvallásáig. Mert a „hószámyú béke” és az „emberarcú, félelem-nélküli élet” mindig is összetartozó, egymást feltételező fogalmak voltak. A karácsonyi evangélium „nagy örömöt” hirdető és jóakaratra szólító üzenetét a felvilágosodott filozófusíró, Bessenyei György így visszhangozta: „A világnak atyja minden embert békességre, szeretetre...egymás terhének elviselésére teremtett, szabad élettel áldván mindeneket.” Legyen ez a gondolat — a karácsonyi fények igazi tartalmának megértéséhez — a szépirodalom hozzájárulása. Bánszki István Irodalmi hírlevél A szépirodalom „Jó a békességet szeretni, az igazságot követni, s dolgainkban szorgalmatoskodni.” (Bessenyei György) 9
