Kelet-Magyarország, 1989. december (46. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-23 / 304. szám

1989, december 23. Otthonra találni Gyémántlakodalom után Az élet nem igazságos és nem igazságtalan. Személyesen osztja kegyeit; olykor fukarul mér, máskor, másnak két ma­rékkai ontja a bő­séget, az örömö­ket — amiért az­tán időnként úgy látszik, mintha „jutalmazna” vagy „büntetne”. Ferike, a hatéves cigánygyerek esetében is óha­tatlanul arra gon- dől az ember: bi­zonyára kárpótol­ni akarta őt a sors azzal, hogy me­leg szívű nevelő­szülőket, családot „talált” neki — Hollandiában. —Ferike röe- Ugye,m' 1® barátok vagyunk? — Egy ellesett tön a születése P'Hanat a sóstói csecsemőotthonban. után hozzánk került -— meséli dr. Petho Ágnes, a sóstói anyás-csecsemőotthon igazgató-főorvosa. — Szülei rossz körülmények között élnek, több gyerekük is van már, nem vállal­ták az újszülöttet. Kétéves ko­ráig még látogatták, de aztán hi­vatalosan is lemondtak róla. Köz­ben a kisfiút vízfejűséggel meg­operálták, és ezért, no meg a származása miatt, itthon senki sem akarta örökbe fogadni. Végül Hollandiába került. A szóban forgó házaspárral már régi kapcsolata van a cse­„hazajöttek” azóta egy kicsit va kációzni. Vajon hogyan alakul majd a sorsa annak a kisfiúnak, aki csak pár hónapja jött a világra? Egye­lőre a legjobb helyen van: édes­anyjával, és mit sem tud a szüle­tését megelőző időszak viszon­tagságairól. Édesapja ugyanis itteni, édesanyja viszont erdélyi magyar. Amikor a már nem egészen fiatal, harmincas évei derekán járó nő rádöbbent, hogy terhes — mivel az áttelepülésre hiába várt —, átszökött leendő csemőotthonnak, többször jártak itt. Egy alkalommal a főorvosnő odaadta nekik Ferike fényképét, életrajzát, hátha sikerül nevelő­szülőt találni a gyereknek. Végül a holland házaspár úgy döntött, ők veszik magukhoz a kisfiút, aki így mélységesen humánus, meleg szívű szülőkre talált, és otthonra lelt egy népes család­ban. A papa fogorvos, á mama is az egészségügyben dolgozott, de most „csak” a gyerekeket neveli. Van három vérszerinti fiúk (tíz, tizennégy és tizenhat éves) és most már négy fogadott gyer­mekük: két Sri Lanka-i, egy magyar kislány és Ferike. — A nyáron egy egész hóna­pot velünk töltött a család, és akkor nagyon megszerették egy­mást. Ami nem volt nehéz, mert ez a holland házaspár nagyon fo­gékony, nyílt szívű, Ferike azóta már többször telefonált, nagyon jól érzi magát új otthonában, ahol most először tölti a karácsonyt... Persze nem kell mindenkinek ilyen távolságot megtennie ah­hoz, hogy révbe érjen. Az anyás­csecsemőotthonból az idén 31 gyereket vittek haza a vérszerin­ti szülők, 32-en nevelőszülők­höz kerültek, nyolc gyereket pedig örökbe fogadtak. (És még sokkal több gyereket örökbe fogadná­nak, ha az ezzel kapcsolatos jogszabályok nem alkotnának va­lóságos labirintust.) A sóstói otthon négy egykori kis lakója Battonyán, az SOS gyermekfa­luban állja majd körül a fenyő­fát. A testvérpár (egy fiú és egy kislány) és a két kisfiú együtt nőtt fel, s annyira összetartoztak, hogy semmiképpen sem szeret­ték volna őket szétválasztani. Együtt kerültek tehát a családba, amellyel különben már ők is gyermeke apjához. Itt egy ideig a férfi szüleinél lakott — lehe­tetlen, kiszolgáltatott és mega­lázó helyzetben, mert mint az a hétköznapi történtekben gyakran lenni szokott, itt kiderült, hogy csak az egyik fél vette olyan komolyan a kapcsolatot, a férfi időközben új társat talált. A me­nekültekkel foglalkozó illetéke­sek közbenjárására végül a cse­csemőotthon segített azzal, hogy a szülés után helyet kerestek és találtak az anyának és gyerme­kének. Amíg a kicsi szopik, együtt maradhatnak a rendelkezésükre bocsátott szobában, ahol lega­lább emberhez méltó körülmé­nyek között élhetnek. A többire pedig egyelőre jobb, ha nem gondolnak. Nagyon sok hasonló — saj­nos, többnyire nem éppen szív­derítő — történetet mesélhetne még dr. Pethő Ágnes, végezetül azonban valami mást említ: — Karácsony előtt gyakran kémek bennünket szülők, neve­lőszülők, hogy az ünnepekre ha­zavihessenek gyereket. Talán azért, mert a lelkiismeretüket akarják ezzel nyugtatgatni, talán saját gyerekeiknek szánják a példát, látjátok, milyen jó nek­tek, hogy otthonotok van, csa­ládban élhettek... Csak arra nem gondolnak, hogy ez a fajta jó­szándék nem szerez igazi örö­möt az erre a rövid időre „kivitt” gyerekeknek. Hiszen az ünnep éppen attól szép, hogy azokkal lehetünk együtt, akiket ismerünk, akiket szeretünk... A gyereknek ott kell ünnepet teremteni, ahol él, ahol ismerős a környezet — s ahol azért biztonságban érzi magát. Gönczi Mária Egymásba kulcsolt kezek „Hogy mit üzenek a fiata­loknak? Úgy válasszanak ma­guknak párt, hogy az egy egész életre szól. A mi szerelmünk is egy életre szóló szenvedély, mely 60 éve lobog.” Mindig csodálom, ha idős kort megért emberekkel talál­kozom, s különösen az nyűgöz le, ha ezt az emberöltőt ketten járják végig, a sors ajándéka­ként még gyémántlakodalmu­kon is foghatják egymás kezét. Dankó László és felesége Dankó Zsuzsanna, a Nyíregyházához közeli Dankóbokorban él. A zajtól távoli gyöngyszemnyi hátakat felfűzi a nemrég elké­szült kövesüt. Ez a köldökzsi­nór kapcsolja össze a világnak e meghitt zugát a civilizáció­val, a várossal. Szalma már nem jutott a tetőre Az aprójószág taposta téli udvart a gondos kezek mellett az északi szél is gyakran taka­rítja. A ház 1932-ben épült, vert fala még ma is jól szigetel. Előtte kisudvar, s a tornác oszlopaira eresz könyököl. A házigazda meséli: „Házasságunk harma­dik évében kalákában húztuk fel a falat, de mikor a tető fa anyaga is felkerült, megállt a tudomány. Nem volt sem csut­kánk, sem szalmánk. Bemen­tem a zsidó tüzépeshez, elmond­tam a bánatom. O megkérdez­te, hány pengőm van, hol dol­gozom, mennyi részletet tudok fizetni havonta. — 90 pengő és a vasúti alkalmazás elég ga­ranciának bizonyult arra, hogy Kiss Benedek: estére már ott volt a 2200 cserép és a kupások.” Az emlékezés közben Laci bácsi a távoli múltba mereng. 82 évesen még ma is tiszta gondolkodású, józan paraszti észjárású férfi. De­rekát nem hajtotta meg a tenger­nyi munka, igaz, haját és bajuszát az idő bederesítette. Arcán s szi­kár termetén nem látszik a nyolc évtized súlya. Mivel bizonyára szegről-végről rokoni szálak is fűznek hozzá — a vezetéknévből arra gondolok—kár hogy nem is­merhettem nagyapámat, mert biz­tosan ő is így nézett ki. — Hogy is kezdődött az is­meretségünk? Mindketten gö­rög katolikusok vagyunk, s a nyíregyházi templom előtt talál­koztunk először. Én a közeli ki­rályteleki szőlőben laktam. Mindjárt megtetszett ez a szem- revaló lány — mutat a szeré­nyen mosolygó feleségére. — Még ma is emlékszem, milyen blúz, szoknya és kendő volt rajta. 1929. november 14-re tűztük ki az esküvőt. Esett az eső, vé­gig áztatott a lőcsös szekeren a városig és vissza. A papnak is feltűnt a névazonosság. Meg­kérdezte, nem vagyunk-e roko­nok. Azt válaszoltam, csak név­rokonok! Apósomékhoz kerül­tem, ahol egy szoba-konyhás lakás nyolc felnőttnek és két gye­Karácsony előtt Mit hoz a karácsony? Mit hoz? Mit hoz? Csillag az égen mért remeg? Remegő csillag mért remegtet? Mit hoz a karácsony? Mit hoz? Mit hoz? Fagyos az utca, Kopog a járda, fennen királysas dermedt árnya, fény-köszörülte szablya a csőre — terül ránk Herodes denevérárnya. Születik mégis vagy meghal a kisded? Fagyos a szalma, ökrök zörögnek, ahogy a töreknek halmába túrnak; az embereknek, az állatoknak szája párás hab, ahogy lehellnek, mindegyre hívőn vágyakoznak, mind várakoznak. Fagyos az utca, kopog a járda, vetül Herodes denevérárnya arcra, tűzfalra, tetőre, kőre, asszonyra, aggra, csecsemőre, megszületettre, minden jövendő megszületőre. Mit hoz a karácsony? Mit hoz? Mit hoz? Csillag az égen mért remeg? Remegő csillag mért remegtet? Mit hoz a karácsony? Mit hoz az újév? reknek adott otthont. Tizenkét unoka, 15 dédunoka S mint a legtöbb földnélküli szegény legény, csak a két kezét vitte hozományba. Napszámos­ként, summásként kereste a csa­lád egész évi kenyéradagját. Elő­fordult, két hétig járt a „placc­ra”, hogy a vasúti építkezéshez kerüljön. Mégsem panaszkodik arra az életre, mert fiatal és egész­séges volt. — Bizony, az élet kiszámít hatatlan—veszi át a szót Zsuzs- ka néni. O három évvel idősebb a, férjénél, sajnos, már nehezen mozog, fájnak a lábai. Sokszor kellett gyalog — a város széléig mezítláb—piacra járnia. Főzjyj a gyereket nevein; a nagy mun­kákból 1S jyVenni a részét. — Most ezt a sok futást sinylik meg a lábaim. Hamar jöttek a gyerekek. Három lány és egy fiú. Ma 12 unoka és 15 déduno­ka tartozik még a családhoz. Együtt elevenítik fel az el­múlt éveket. Az indulás a nagy gazdasági válság idejére esett. Laci bácsinak sikerült a hárorút élve megúszni — mert a négy gyerek miatt már a frontra indu­ló vonatról szerelték le. A fel- szabadulás után a földosztáskor ők is kaptak öt holdat. Nagy re­ményekkel nekifogtak a föld mű­velésének. De jött a termelőszö­vetkezet, s a gazda állatgondo­zóként ment 13 év után nyugdíj­ba. A feleség besegített, ezért csak házastársi pótlékot kap. — Arra mindig büszke vol­tam, hogy a családom soha nem éhezett. Ültettem gyümölcsöst, az egyméteres husángokból óriás almafák lettek, még ma is „eb­ből élünk”, ez a kiegészítés — teszi hozzá Laci bácsi. — Nem tudok tétlenül ülni, a tempót magamnak diktálom, de meg­csinálok mindent. Gyakran be­járok Nyíregyházára, én vagyok a beszerző és az eladó is. Legfontosabb a mérsékletesség Közben előkerül a fémdózni, benne erős Munkás cigaretta. Rágyújt, mozdulatai nyugodtak. Erről a szenvedélyéről nem tud még ma sem lemondani. Nem volt soha iszákos ember, azt vallja, mindenből a mérsékletesség a legfontosabb. Korán fekszenek, bár ő szívesen nézi a televíziót, hallgatja a rádiót, de az asszony a csendet szereti. Zsörtölődik — „hiába a tv-vel együtt kell felnő­ni, mert ilyen korban már nehéz megszokni.” Keveset olvas, mert fáradt szemén már az ókul áré sem segít. — Magunkra maradtunk, igaz, gyakran eljönnek a gyerekek és az unokák. A fiunk kivételével, aki Sátoraljaújhelyen lakik — mondja Zsuzska néni—, mert ő csak ritkábban tud hazalátogat­ni. Sohasem veszekedtünk — persze nincs tányér csörgés nél­kül. De ezek a „beszélgetések”, vagy viták nem jutottak túl a küszöbön. A konyhában a fatüzelésű spór mellett ülünk, már rég kikerült a berakott tűzhely. Ez a modem jószág nagyon válogatós, nem ég el benne akármilyen fa. De disznóölésre beszerelik az újabb fajtát, hogy legyen hol kolbászt és hurkát sütni. Beszélgetünk még erről-arról. A régi tehénszekér­ről, s arról, hogy mennyire sze­retnek itt lakni, a levegő tiszta­sága, a fák, a «madárdal mind­mind életük egy része. Fel-feltö- rő képek — mint bibliában a sorok — erősítik a hitet, de biz­tatást adnak a jövőre is.. Ez a két kéz nem véletlenül kulcsolódik egymásba, megbe­csülés, boldogság jelképe ez, amely nagyon kevés családnak adatik meg. Dankó Mihály || Kelet ■ a "ragyarsrszti hétvégi melléklete m

Next

/
Oldalképek
Tartalom