Kelet-Magyarország, 1989. november (46. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-11 / 268. szám
1989. november 11. i Őszi séta Sóstón A reggeli köd már csak az erdő fái közt bujkál. A napsugarak nyitogatják az őszi szabadtéri tárlatot. Tobzódó színek. Élet és elmúlás együtt. A nyíló virágok, a párán átsejlő napfény, talán az utolsó meleg vasárnapot köszönti. A nyárfa sietett a legjobban, hogy összegyűrt, fakó leveleit duzzogva ledobja. A nagy dalárda néhány tagja még hallatja hangját, de a csivitelésbe belerecseg a varjúcsapat károgó kontrája. Pihen a szív. A láb zizegő faleveleket rugdos, jólesik a bandu- kolás még akkor is, ha a tó felől páhogó szellő miatt kicsit összehúzza magát az ember. lálkozom az úton. Járása kimért, nem siet, látszik rajta, van ideje. Arrébb egy fiatal pár bújik össze, szemükben tűz ég. Egy kisgyermek falevelet gyűjt, s riadtan fut édesapjához, amint egy játékos kutya közelít hozzá. Pihenni tértek a tavon a csónakok. A víz már nem bátorít fürdésre. Közben a botjaikat figyelő horgászok ülnek. Nem kell már sorban állni a fürdő bejáratánál. Csend van a pavilon körül. Nyoma sincs a nyári kaval- kádnak. Tisztaság mindenütt, a pingpong asztalok, Milyen arcát mutatja ilyenkor Sóstó? Az egész évben nyitva tartó vadaspark várja a jókedvű gyerekeket. Hubert Pál portás a játékos medvebocsokra hívja fel az érkezők figyelmét. Az állatok már felvették téli ruhájukat, a szarvasok némán figyelnek, szinte beleolvadnak az avarba. A játékterem kacagástól hangos, de sok vendége van a számítógép kiállításnak is. Szép látványt nyújtanak a nemrég elkészült sziklakért növényei is. A sétányok mellett gereb- lyék fésülik össze a faleveleket, a Közterület-fenntartó Vállalat gmk-ja kihasználja a jó időt. Téliesítenek. Kiszedik a hervadt, dércsípte virágokat, helyettük most kerülnek a földágyba a kétnyári növények. Lehajtott fejű, botra támaszkodó idős emberrel tahinták mintha csak arra várnának, hogy bármelyik pillanatban benépesüljön a strand környéke. Csak az uszodából szűrődik ki a csobogó víz hangja, s egykét hangos kiáltás. Működik a szauna is, és ami újdonság, még nyitva tart a gyógymedence. A 36—38 Celsius fokos vízben idősek, fiatalok felfrissülhetnek, kúrálhatják magukat, amíg az idő engedi. A Sóstótól elválaszthatatlan a múzeumfalu. Ez volt az utolsó nyitvatartási vasárnap. Április 1-ig téli pihenőre térnek a házak és a benne lévő tárgyak. Ma már kevés a látogató, azok is inkább szakemberek és fotósok. A kapuban még ott árul Spisák Béla bácsi cukorkakészítő, akihez mesz- sze földről eljönnek a törökmézért. Csak azért panaszkodik, nincs, aki átvegye az üzletét. Nem kell félni a Sóstóra látogatónak, hogy nem tudná csillapítani szomját, vagy éhét, mert több büfé is nyitva tart. Virsli, hamburger, üdítők és édesség várja a vendégeket. A jó meleg kávét keresik ilyenkor. Most a sört sem kell már hűteni... Sokan szeretik a város e kedves színfoltját, s ha messze idegenből idelátogatnak, szívesen éjszakáznak a Krúdy szállóban. A forgalom őszi, sok törzsvendéget tartanak számon. A jó levegő, a szép környezet elsősorban az osztrák és NSZK-üzletemberek igényének felel meg a legjobban. Az étterem is nyitva. Körutam végére érve örömmel látom, hogy épül-szé- pül a sok vihart megélt kádfürdő is. Az ősz régi emlékeket idéz fel bennem, nyitott villamosokat, melyek bevezettek az erdő rejtett zugaiba. A majálisokat, a- KISZ-is- kolán töltött napokat, az ifjúsági park felejthetetlen koncertjeit. Elmúltak ezek is, mint ahogy az 1989-es nyár. Pihenni tér Sóstó, hogy jövőre új erőben, új köntösben köszöntse vendégeit. Dankó Mihály — Elek Emil Iroddmi hírlevél A szülőföld szellemi értékeinek ápolásáról „És te ittál abból afavödörből. —Nagyon sokszor ittam. Hát innen ismerjük egymást.” (Váci Mihály) , Jsmerjük annak a favödörnek a tiszta vizét, és azok szomjúságát, akiknek ajkai elkoptatták a favödör szélét” — folytatódik a költői felismerés. Am rögtön felvetődik a mai, a prózai kételkedés: valóban ismerjük egymást, iszunk-e manapság a favödör tiszta vizéből? Egy megye, egy tájegység szellemi rangját—többek között—az itt született, itt alkotó írók és költők teljesítménye is minősíti. Ha csak leltár szerűen is tekintjük át e régió irodalmi nagyjait, tényként állapíthatjuk meg: egy megyénél sem vagyunk alábbvalóaklSőt! Nemcsak nagyságrendben, de minőségben is jónéhány magyar megyénél előkelőbb helyen állunk a nemzeti irodalom Parnasszus felé vezető lépcsőin. Igaz, nincsenek jóval korábbi századokból származó alkotóink, s a reneszánsz korából is inkább csak kultúrabefogadó központról beszélhetünk pl. Nyírbátor esetében. A következő századból azonban már számontarthatjuk Teleg- dy Katát, az első magyar költőnőt, aki 1601-ben Kisvárdán halt meg. (Nem tudok róla, hogy nevét bármilyen megyei intézmény viselné!) A 18. századtól kezdve egyre gyarapodik az innen induló, s olykor valóban a kívánatos költői célig: Európáig és az emberiségig eljutó megyei alkotók száma. A ti- szaberceli Bessenyei-család három tagja: György, Sándor (és az unokahúg: Anna) indítja ezt a sort. A 19. századi folytatás is méltó: a Szatmárcsekén élő Kölcsey Ferenc, a tiszabüdi Vasvári Pál tartoznak szellemi elődeink közé. Őket is országos hírű alkotók követik, mint a nyíregyházi Krúdy Gyula, a tiszacsécsei Móricz Zsig- mond, az anarcsi Czóbel Minka, a nyíregyházi Gádor Béla, a nagy- géci Kis Ferenc; hogy csak a legismertebbeket említsem. Megyénk irodalmi nagyjainak legújabb vonulata már a mába vezet. S ez az írói névsor sem méltatlan az elődökhöz. Korunk alkotói a nyíregyházi Váci Mihály és Sipkay Barna, a vencsellői Cserhát József, a mátészalkai Képes Géza, a kálmánházi Rákos Sándor, a nagykállói Bory Zsolt, az újfehértói Békési Gyula, a kótaji Galambos Lajos, a vitkai Balázs József á kisvárdai Boda István, a nyíregyházi Fábián Zoltán, Csák Gyula, Mester Attila és Barota Mihály, a Nagykállóhoz kötődött Ratkó József. Nyilvánvaló: ez egy reprezentatívleltár, tehát korántsem teljesség igényű! Sokkal több alkotó született és élt ezen a tájon. Irodalmi hírlevelem azonban csak a kiemelkedőkre szorítkozik. Nem is a számbavétel a célja, hanem, — ahogy erre a cím is utal—annak a vizsgálata: hogyan őrzi az utókor irodalmi nagyjaink emlékét, van-e minden érdemes írói hagyatéknak, szellemi örökségnek igazi, annak gondját is viselő örököse? Félreértés ne essék! Mi — megyebeliek—valamennyien—akár tudatosan, akár közömbösen — közös örökösei vagyunk az elődalkotóknak. Am egy-egy sírt, egy- egy könyvtárnyi, vagy akár csak néhány kötetbed álló hagyatékot nem lehet „közösen” gondozni. Ezt a munkát minden esetben csak kisebb, a feladatot nemcsak általánosságban, hanem céltudatosan, kötelezettségként vállaló közösségek képesek ténylegesen elvégezni. Ha csak egyetlen pillantást vetünk az előbb felsorolt alkotókra, rögtön kitűnik: az országosan is elismert írók-költők emlékét, szellemi hagyatékát számos intézmény ápolja. Különösen öt alkotónak van több „örököse” is. Bessenyei György (főiskola, gimnázium, színház, kollégium, Társaság stb.), Kölcsey Ferenc (gimnázium, művelődési ház, Társaság stb.), Krúdy Gyula (gimnázium, mozi, stb.), Móricz Zsigmond (színház, könyvtár, gimnázium, művelődési ház stb.), Váci Mihály (művelődési ház, gimnázium, kollégium stb.) Ezért is nagy öröm, hogy legutóbb a nyíregyházi kereskedelmi és vendéglátóipari szakközépiskola Sipkay Barna nevét vette fel. Ez a tény szinte biztosítéka annak, hogy egy gazdag szellemi örökség nem kallódik el, gazdája lesz, hiszen remélhetőleg az iskola tanárai és diákjai nemcsak maguk veszik birtokba, de arra is képesek lesznek, hogy népszerűsítsék azt. Ennek első lépését éppen a névfelvétel ünnepségén tették meg, ahol is Sipkay Barna művei, alkotásai valóban közelebb kerülhettek azokhoz, akikhez tartozik. Ez a kis közösség tehát most már—önkéntes és tudatos vállalása szerint — nemcsak az író sírjára fog évente egy-egy koszorút elhelyezni, de feladatának tekinti azt is, hogy az író szellemi hagyatékát is megismertesse a megye (az ország) közönségével. Azt kell tehát örömmel megállapítani: ismét gyarapodott a megyei irodalmi hagyomány- és értékőrzők tábora! Örömünknél csak az igényünk nagyobb: minél több ilyen közösségre lenne szükség! Az iskolában rövidesen megalakuló Sipkay Emlékbizottságot — a szülőföld szellemi értékeinek ápolása terén—a Bessenyei Társaság is nyilvánvaló kultúrpart- nerének tekinti. Az együttműködés első jele lesz a közeljövőben a Szellemi elődeink sorozat Sipkay Barna életművéről szóló előadásának közös megrendezése. A megye közművelődésének éltető és ösztönző forrásai lehetnek az ilyen közösségek. De az is jó lenne, ha valamennyi névviselő intézmény minél gyakrabban hallatna magáról, ha ténylegesen jelen lenne — a riévfelvételek ünnepélyes aktusai után — a kultúraterjesztés mindennapjaiban is. E munka révén ismerhetjük meg annak a legendás favödörnek a tiszta vizét, s e tevékenység vihet közelebb egymás megismeréséhez is. Bánszki István II Kelet ■ a Wagyerorsjág hétvégi melléklete ■
