Kelet-Magyarország, 1989. november (46. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-11 / 268. szám

10 1989. november 11. ÁKM vendége | Érdekes előadásban, a Jaj, apu, szegény apu című tragibo- hózatban mutatkozott be Via- hovics Edit, a Móricz Zsig- mond Színház új színésznője a nyíregyházi közönségnek. Az ifjú művész Rosalie szerepét alakítja. Hitelesen oldotta meg a szerelmes nő ellentmondásos figuráját. Hálás bemutatkozás. Jóllehet a szabolcsi közön­ségnek még alig nyílt alkalma arra, hogy megismerje Vlaho- vics Editet és meggyőződjön tehetségéről, ám a színésznő mégsem teljesen ismeretlen, hiszen filmekben, a televízió­ban már többször is találkoz­hattunk vele. Láthattuk például a Malom a pokolban című film­ben (a kalauzlányt alakította), a Kuderik kisasszony című tévé­filmben, a Családi kör több epi­zódjában és a Napló gyerme­keimnek című film második részében is. Mindezek ellenére mégis ke­veset tudunk róla. — Budapesten érettségiz­tem, és inkább bölcsésznek készültem mint színésznek — kezdi —. Aztán engem is megé­rintett a pálya varázsa. Három­szor felvételiztem a színművé­szeti főiskolára, harmadikra si­került. A szakma legjobbjai — Major Tamás, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, az Oscar-dí- jas filmrendező Szabó István és Montágh Imre — tanított. Há­rom évvel ezelőtt végeztem; a Szolnoki Szigligeti Színházhoz kerültem, ahol jó szerepeket kaptam. Nagyon jó volt játsza­ni például a Lúdas Matyi című darabban, amelynek bemutatá­sa akkoriban még komoly poli­tikai tett volt. Szerepeltem az Örökösökben is, ami azért volt érdekes, mert Fodor Tamás vendégként rendezte. Klasszi­kus és modem darabokban lép­tem fel. Úgy érzem, jó és hálás szerepeket kaptam Szolnokon. — Ne vegye tapintatlanság­nak, ha megkérdem, miért hagyta ott a szolnoki színházat? — Úgy éreztem, ha tovább akarok lépni, el kell jönnöm on­nan. Egyébként hívtak Pécsre, Egerbe és Kecskemétre is. — Mégis Nyíregyházára jött... — Két dolog miatt választot­tam Nyíregyházát. Tudtam, hogy itt olyasféle műhelymun­ka folyik, amely számomra is érdekes. Másrészt többször is beszéltem a színház igazgatójával, Léner Péterrel és úgy tapasztaltam, ő igazi eu­rópai ember. Olyan intézményt vezet, ahol mindenképpen ta­nulhatok. —Pesti lány, aki a fővárostól most még távolabb eső vidéki színházba került... — Nem ismerem ezt a fogal­mat, hogy „vidéki színház”. Jó színház van és rossz. A Móricz Zsigmond Színház jó színház, ahová örömmel jöttem. Persze nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy minden szín­ház egyforma. A nem pesti színházaknál a színtársulat ösz- szeforrottabb, szinte együtt él minden tagja. Ugyanakkor ki­szolgáltatottabbak is. Magá­nyosabbnak érzi magát vidéken az ember. Különösen az, aki nemrég csöppent oda. Hiszen régi világát veszti el és barátait hagyja ott. Nyíregyháza pedig Izgalmas az újrakezdés nagyon messze van Budapest­től. Nehéz eljutni a tévéhez, a filmgyárhoz is. — Szolnokon könnyebb volt? —Ebből a szempontból igen. Hiszen a főváros onnan köny- nyebben elérhető. A szolnoki színész nem adja fel a pesti la­kását, otthonát. Ám aki Nyír­egyházán telepedett le, az már inkább itt alakítja ki az életét. — Úgy gondolom, ez viszont a nyíregyházi színház és az itt folyó művészi munka számára kedvező. Talán ennek is kö­szönhető, hogy itt évek óta egyenletes munka fo­lyik, jó előadásokat láthatunk. De hadd kérdezzem tovább. A színész minden darabbal újra kezdi a szakmát, az életét. Hát még az, akinek egy új színház­ban kell bemutatkoznia. Hogy érzi most magát az első nyír­egyházi premier után? — Izgalmas volt ez az újra­kezdés. Másfajta műhelymun­ka folyik itt, mint Szolnokon. Egyébként a bemutató, a pre­mier, ha sikerül, ha nem, maga egy kis halál. Addig a próbák, a darab, a felkészülés betölti az ember életét. A bemutatóval ennek vége van. — Hogy érzi, jól oldotta meg színészi feladatát? — Igen, azt hiszem igen. Azt még nem tudom, hogy a közön­ség hogy fogadja, hiszen a pre­mier közönsége egészen más, mint a többi. Az akkor elhang­zott tapsokból, véleménynyil­vánításból még nem lehet sok következtetést levonni. Hadd dicsekedjem: szolnoki színész­társaim is eljöttek a bemutató­ra. — Miben láthatjuk legköze­lebb? — Már javában folynak Cse­hov Ivanovjának próbái. Ebben én a fiatal szerelmes, Szása sze­repét alakítom. Szép és hálás szerep. Nagyon fogom szeret­ni. Örülök, hogy a Nyíregyhá­zán ismert cseh rendező, Ivan Krobot az Őfelsége pincére voltam című darab rendezője rendezi, aki nagyon alapos munkát végez. Bodnár István ilm: Valahogy úgy vagyok Bertolucci Az utolsó császár című filmjével, mint Petőfi a Kárpátokkal. A „Tán csodál­lak, ámde nem szeretlek”-vi- szony magyarázatra szorul, kü­lönösképp azért, mert az Oscar- eső a hímevet is fényesre mos­ta. Kilenc díj ugyanazon alko­tásért, erre se gyakran akad példa a filmtörténetben. Az életrajzi film alkotója ki­védhetetlenül olyan helyzetek­be kerül, amelyekben az eszté­tikai formálás törvényei ösz- szeütközésbe kerülnek a konk­rét élettényekkel, s ezért vala­melyik irányban engedménye­ket kell tennie. Vagy a történel­mi hitelességet sérti meg, vagy a művészi alkotás belső egysé­ge csorbul, mivelhogy a sors ritkán törődik a dramaturgiai szempontokkal. Ezzel a ve­széllyel Bertoluccinak is szem­be kellett néznie, s tulajdon­képp minden kivédhetőt kivé­dett; a műfajon belül elérhető legmagasabb szintig jutott, mégsem vagyok bizonyos ben­A tücsök és az eunuchok csomagja ne, hogy sikerült a nézők több­ségével olyan viszonyba kerül­nie, amelyben a kölcsönös ér­dekeltség lenne a jellemző. Erős a gyanúm, hogy a néző né­mileg megigézetten a látvány­tól, de kívül marad a történeten. Az utolsó császárhoz Kína utolsó uralkodójának, Pu Jinek az önéletrajzi könyve szolgál­tatta az alapot Bertolucci szá­mára. A kétrészes filmben fel­tárul Kína története 1908-tól a 60-as évek közepéig az excsá- szár nézőpontjából, ám az ese­mények megértéséhez minden­képp szükséges némi történel­mi előismeret. Hogy ezzel ha­zai viszonylatban hogyan ál­lunk, arra vonatkozóan nincs támpontunk, de az biztos, hogy egy jelentősebb nézőkör szá­mára ezen ismeretek hiánya eli­degenítő tényező. A helyzet ilyetén alakulásában nyilván nem a film hibás, de a tény attól tény marad. A PACIFISTA Színes, hangbemondásos olasz film Rendezte: Jancsó Beszélgetés egy új lapról Oldottság és kötöttségek Kulin Ferenc a Magyar Naplóról Az írószövetségnek az Irodalmi Újság 1956-os betiltása óta nem volt saját lapja. Majd harminchárom éves szünet után — krisztusi életkor — újból van: október 13-án utcára ke­rült a Magyar Napló, az írók lapja. Főszerkesztője az a Kulin Ferenc, akinek elmozdítása annak idején a Mozgó Világ éléről értelmiségi kö­rökben elég nagy port vert fel, s egy ik főszerkesztő-helyettese is a régi „mozgós”: Reményi József Tamás. A lap másik főszerkesztő-helyettese Kis Pintér Imre. Lapozgatva a lap bemutatkozó, első számát, két dolog tűnik fel. Egyrészt a tördelés oldottsága, laza­sága: egy lendületes ecsetvonással festett kopf, azután a szellős oldalak; másrészt — mintegy a frissességet, mozgalmasságot, könnyedséget el­lenpontozva — tömbszerű, tanul­mány-hosszúságú vagy tanulmány­nak (is) beillő anyagok. Egy frap­páns megfogalmazás szerint: amit a kezemben tartok, az nem más, mint folyóirat hetilap formájában. Vajon mennyire szándékosan? — kérde­zem Kulin Ferencet. — Kétségtelen, hogy ez a szám kicsit súlyossá sikeredett, bár nem függetlenül szándékainktól. Azt akartuk jelezni, hogy melyek azok a témák, tárgykörök, amelyek ben­nünket foglalkoztatnak, hogy milyen az általunk elképzelt színvonal, s hogy a gondolkodás mely szintje elfogadható számunkra. Ha azonban erről az első számról adott jellemzés­ben kritika is van, azt amennyiben mégis elfogadom, hogy a fajsúlyo­sabb írások mellett — melyekre föl­tétlenül szükség van, lesz is—elkel­ne talán egy kicsivel több oldott hangvételű, könnyedebb írás, gon­dolván az olvasmányosság szem­pontjaira. Ezért törekedni fogunk árrá, hogy kicsit több humorral, több kisprózával ellensúlyozzuk ezeknek a komoly, bár nagyon értékes tanul­mányoknak a komorságát. — Itt van előttem a címlap. Felül egy óriási szalagcím: ,,Tehát Európa?", alatta majd az egész ol­dalt betölti az „Európa elrablása" néven ismert pompeji falfestmény fotója; ugyanakkor ennek a lapnak istenigazából újszerű rovata az „Európa". — Nos, Európával természetesen sokan foglalkoznak, a Nyugatra fi­gyelésnek van hagyománya. Csak­hogy napjainkban nem csupán a magyar társadalom Európa iránti vonzalmáról, nem csupán az euró­paiság fogalmának hangsúlyeltoló­dásairól, aktuális tartalmairól van szó. Hanem arról, hogy a nálunk zajló események és folyamatok nemcsak bennünket zökkentettek ki a megszokott kerékvágásból, hanem felzaklatták Európát, Nyugat-Euró- pát is. Úgy tűnik, hogy nemcsak a kí­váncsiságát, az érdeklődését keltet­ték fel, hanem egy kicsit felrázták a lelkiismeretét is. A Nyugat, Európa értelmisége legalábbis, kezd rádöb­benni arra, hogy mindaz, ami Kelet­Európában történt, az nem független az ő korábbi viselkedésüktől, maga­tartásuktól, Kelet-Európához való viszonyuktól. Kezdenek rádöbben­ni, hogy kicsit megnyugtató is volt számukra a vasfüggöny, a vasfüg­göny mögötti biztonságuk, konszoli- dáltságuk. Ezért rendkívül érdekel­tek abban, hogy a nálunk megindult folyamatok kedvező kifejlethez jus­sanak, s hogy Kelet-Európa véglege­sen integrálódjék Nyugat-Európá- ban. Hogy Európa ne eszmény le­gyen, az európaiság ne kulturális idea, hanem történelmi-politikai va­lóság. Mi azt tapasztaljuk, hogy a nyugat-európai írók, gondolkodók, publicisták, politológusok ma ebben a szellemben foglalkoznak Kelet- Európával, s mi most azért nyitunk egy külön Európa-rovatot, mert ré­szesei akarunk lenni ennek a szelle­mi közösségnek, és részeseivé akar­juk tenni az olvasót. Vagyis létszük­séglet indokolja ezt a nagyon erőtel­jes hangsúlyt. Közben alapos revízió alá kell vetnünk a magyarság fogal­mát is. Ez a rovat tehát, miközben kifelé tekint, egyben a legkíméletle­nebb nemzeti önvizsgálat rovata. — Néhány napja egy tanácskozá­son az egyik hozzászóló egy idézet­tel zárta mondókáját. Mit tesz Isten, a Magyar Napló utolsó oldalán, Esterházy Péter jegyzetében most ugyanazzal az idézettel találkozom: ,A csillagos ég fölöttem, de milyen erkölcsi törvény bennem?" Az egy­beesés nyilvánvalóan véletlen. An­nál kevésbé véletlen viszont, akár tünetként is felfogható a mind több embert kínzó morális éhség. —Azelső szám szövegei közül ez az egyik legfontosabb. Mert valóban arról van szó, hogy ma egy szellemi műhelynek — amellett, hogy vállal­ja a kulturális hagyományok ápolá­sát — nagyon nyitottnak és jó fülű­nek kell lennie ahhoz, hogy észreve­gye, mi a ma emberének legnagyobb szükséglete. És éppen azért, mert végletesen összekuszálódott körü­löttünk minden, mindaz, ami a poli­tikában történik és történhet, s mert nincsenek politikai racionalitással végiggondolható esélyeink, a kérdés az egyes ember számára úgy vetődik fel, hogy hogyan éljen, és miként cselekedjen. Azért hangsúlyozom ezt, mert a történelem bizonyos sza­kaszaiban nem gond az egyes ember­nek, hogy hogyan éljen, hiszen van­nak elfogadott, bevált életformák, normák, csak követni kell azokat. Válsághelyzetekben viszont a kér­dés megfordul, és úgy szól, hogy ho­gyan, miként éljünk, nekünk ma­gunknak hogyan kell megváltoz­nunk ahhoz, hogy ember módjára él­hessünk, s csak ez után következhet, hogy mi legyen a feladat. Épp az előbbi, kiragadott idézet is arra irá­nyítja a figyelmet, hogy nagy súlya van megint az erkölcsi kérdésfelve­tésnek, az egyes ember önmagával szemben támasztott erkölcsi igé­nyessége szinte fontosabb, mint egy jól hangzó politikai program. Makai Tóth Mária A távol-keleti filmek mindig nehéz leckét jelentenek a néző számára, hiszen egy, az európa­itól jelentősen különböző kul­túrkör megnyilatkozási formái. Ezúttal még az sem segít, hogy európai rendező művét lát­hatjuk erről a különös gesztu­sokból, számunkra idegen cse­lekvési formákból és gondol­kodásmódból építkező világ­ról, mert Bertolucci átképezte magát Kína-szakértőnek. Ere­deti helyszíneken forgatott fa- mi önmagában is kisebb csoda, ismerve a kínai politikai hely­zetet), s a helyiektől minden se­gítséget megkapott mind a tár­gyi világ rekonstruálásában, mind a statisztéria biztosításá­ban, s ami a legfontosabb: tám­pontokat a történet kínai szelle­miségének megőrzéséhez. Nem véletlen, hogy a Filmvilág Az utolsó császár kri­tikáját sinológussal íratta meg. Innen tudom én is, amit koráb­ban csak sejtettem, hogy a tü­csökepizódnak jóval nagyobb a jelentősége, mint amennyit európai szemléletünkkel észle­lünk: „A tücsök azonban fontos jelkép is a kínai népi mitológiá­ban: a halhatatlanság, az örök élet szimbóluma — a néphit szerint ugyanis a tücsök nem hal meg, csak levedli a bőrét, s újjászületve tovább él.” Számunkra komikus elem­ként jelenik meg az eunuchok elvonulásának jelenete, hiszen azt tudjuk meg a háttérpárbe­szédből, hogy csomagocská­jukban azt a testrészüket viszik, amelytől gyerekkorukban megfosztották őket. „Hiszen honnan tudhatnánk — olvasom a Filmvilágban —, hogy a kínai felfogás szerint mindenkinek alapvető kötelessége megőriz­ni a szüleitől kapott testét ép­ségben — épp ezért a legsúlyo­sabb büntetés nem maga a ha­lál, hanem a csonkítás volt.” Az életrajzi film műfaja azért is különleges feladat az alkotó számára, mert ha megtapad az egyedinél (s ezt a nevezetes személyiség életútja sugallja is), és nem sikerül a történetet átlendítenie a különösség szfé­rájába, ahol lehetőség van az ál­talánosításra, akkor kuriózu­mot teremt, s nem művészi eredményt. Bertoluccinak ez a művelet inkább a film második felében sikerül. Ekkor érzékel­jük azokat a képrímeket, ame­lyek gondolati többletet szív­nak magukba, s jóval többet jelentenek a cselekmény to- vábbgördítésénél. Ennek leg­jellegzetesebb példája, amikor a főhős előtt másodszor is bezá­rulnak a kapuk, és az őrök is fel­sorakoznak. S hogy a befejezés táján sűrűsödnek az olyan mo­mentumok, amelyek mélyebb gondolati töltést hordoznak, nyilván azzal függ össze, hogy Pu Ji elvesztette korábbi kitün­tetett társadalmi helyzetét, s csak egyike azon millióknak, akiknek el kellene fogadni azo­kat az életelveket, amelyeket a kulturális forradalom kénysze­rít rájuk. Az a gyanúm, hogy Az utolsó császárra ugyanaz a sors vár, mind amit a Gandhi (Attenbo­rough filmje) esetében tapasz­talhattunk: díjak és csinnada- ratta fogadja, s azután gyorsan a feledés homálya borul rá. Hamar Péter II Kelet­a fflaprroi HÉTVÉGI MELLÉKLETE a

Next

/
Oldalképek
Tartalom