Kelet-Magyarország, 1989. november (46. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-04 / 262. szám
1989. november 4. U Kelet A JffclflP'OPSláB HÉTVÉGI MELLÉKLETE Itt mélyebb összefüggések tömegéről van szó Ennyire „vidékiek" volnánk? FIGYELEMRE MÉLTÓ, több tekintetben időszerű és fontos tárgyú írást közöl a Valóság 1989.szeptemberi száma. A Telekes Annamária — Rechnitzer János szerzőpáros jegyzetté tanulmány sokat ígérő címe: A „vidék" a mozgások évében (alcíme: Helyi-térségi társadalmi-politikai innovációk, (1988). Az újabban mind gyakrabban emlegetett „vidéki Magyar- ország” politikai mozgásainak természetét átélő, szerény lehetőségeinek keretei között alakítani, formálni is igyekvő olvasó mohón veti magát a cikkre, választ remélvén az őt (is) foglalkoztató kérdésekre, amelyeket a bevezető sorjáz: „Valóban milyen is volt 1988-ban a fővároson kívüli Magyarország, vajon történt-e ott valami, vajon megmozdult-e ez a nyolcmillió ember és miben nyilvánult meg igazodása az új időhöz? Voltak-e törekvések arra, hogy országos igényű mozgalmak, akciók vidékről is elinduljanak, vagy csak egyszerűen adaptálják a centrum törekvéseit? Megtalálták-e saját arcukat, formálták-e helyi társadalmunkat? A vizsgálódás létjogosultsága tehát vitán felül áll, a várakozás indokolt. Rögtön belebotlunk azonban az első problémába: Milyen társadalmi és politikai megnyilvánulásokat tekintenek a szerzők innovatívnak? Nos, azokat, amelyek: szakítani akarnak a korábbi szervezeti, intézményi, irányítási rendszerrel, nemcsak azokban, hanem azokon kívül is keresik a saját megnyilvánulásukat, közösségi érdekérvényesítésüket; a korábban kiépített helyi hatalmi tabuk, ítélet- és értékrendek, magatartásmódok,hatalomgyakorlási módszerek megújítását vagy megszüntetését célozzák, akár új szervezetek kialakításával, akár különböző időszakos vagy folyamatos — akciók (kezdeményezések) indításával szervezésével; A helyi viszonyokhoz adaptálva kapcsolódnak országos kezdeményezésekhez, szervezetekhez, keresve ezzel a helyi társadalom új mozgáspályáit, a szétzilált települések és közösség önmagukra eszmélését. PROBLEMATIKUS AZONBAN az elemzés adatbázisa (ti. a Magyar Nemzet és a Magyar Hírlap teljes 1988-as évfolyama). Maguk a szerzők is érzik módszerük tökéletlenségét, hiszen azt írják, hogy... a híranyagok, a tudósítások, a közelemények számos esetben véletlenszerűen reprezentálnak településeket, illetve az újság mentési módszerét befolyásolja tudósításaik száma, azok általános tájékozottsága és információik forrása stb. Miután ebben nem nehéz egyetértenünk, enyhén szólva megkérdőjelezhető az ilyen adatbázis alapján levonható következtetések megalapozottsága. Még több aggályra okot adó fogása szerzőknek, hogy az információhalmaz „könnyebb kezelhetősége”, valamint „ az eredmények jellegének meghatározása miatt... Innováció hordozó-közvetítő, kifejező típusokat” határoztak meg. Nézzük, melyek ezek (betűrendben): demonstráció (tüntetés, felvonulás), az erdélyi áttelepültek támogatásának különböző formái, gazdasági tiltakozó akciók, korrupció (visszaélésből fakadó bűntettek), környezetvédelem, MSZMP- értekezletek, szervezetek (újonnan alakult csoportosulások, egyesületek, körök), tanácsok (az államigazgatás szerveit, személyi változásait érintő események),tiltakozás-követelés. Ha jól értem tehát — márpedig nehéz másként érteni — ezek szerint egy település annál „innovatívabb” minél több ilyen „esemény”, „akció” fordult elő pontosabban: jelent meg róla sajtóközlemény (félve kérdezem: mi van akkor ha adott településen nem volt sem egy jól fejlett korrupciós botrány, sem tiltakozást kiváltó környezetrombolás, sem sztrájk, s netán szervesen, különösebb hírverés nélkül próbáltak „innoválódni”). A TELEPÜLÉSHÁLÓZAT ÉS AZ INNOVÁCIÓ kapcsolatának ilyen módszerű elemzése nyomán arra a mélyenszántó megállapításra jutottak, hogy „a településhálózat kis népességű egységei tömegükhöz képest nem formálói és befogadói még a társadalmi-politikai innovációnak”, továbbá, hogy a „kis- és köÓsz a sóstói erdőn. (Csizmadia Attila metszete) zépvárosok... aktivizálódása úgyszintén nem karakteres.” A melegvíz feltalálása önmagában még nem lenne nagy baj (ámbátor ehhez talán fölösleges volt elvégezni két országos napilap teljes évfolyama átböngézésének her- vasztó feladatát), az azonban meghökkenti az olvasót, hogy az erre konstruált tipizálásban — most jön a gyarló provinciális szempont! — Nyíregyháza a „rend centrumai" elnevezésű kategóriába kerül, ahol „ történt ugyan valami esemény, de ezek helyi szinten megoldódtak”, avagy „a helyi hatalom gyorsan lerendezte az esetleges konfliktusokat.” (Hát már ez is bűn? -— sóhajt fel fáradtan a konklúzióig elgyötrött olvasó.) Pedig még nincs vége a jól megalapozott következtetéseknek, hiszen „a rend városaiban” „még nem éledt fel a helyi társadalom”, de sebaj, mert a szunnyadók azonban lassan ébredeznek.” Mielőtt túlságosan elbíznánk magunkat, lássuk milyen társadalomba keveredtünk már megint (vagyunk még mindig). „Azonban még mindig maradtaka stabil pontok: ahol... rendkívül erős és hierarchizált a helyi hatalmi rendszer, a gazdasági stuktúra, valamint — az azokból is táplálkozó — politikai tradíciók (Miskolc, Nyíregyháza, Kaposvár).” „A megyék” alfejezetben — töredelmesen bevallom gyarlóságomat—mostmár Szabolcs- Szatmár nevét keresem. Rögtön látszik a táblázatból: „esemény előfordulása” mindössze 1 ( egy teljes naptári év alatt, bár jól néznénk ki, ha már egy se tellene ki belőlünk, így legalább holtversenyben vagyunk szegény nógrádiakkal). Mi tagadás, „befogadói hajlandóságunk” csapnivaló! Elemzik a szerzők a megyék ( és a megyeszékhelyek) y MSZMP- szervezeteinek értekezleteit (no nem tartalmi szempontból, hanem az elvetés — elfogadás — megtartás — vezetők váltása — időpont fölöttébb tudományos igényű szempontjai alapján). S következtetéseik nyomán már megint szégyenpadra ültettünk, hiszen („ a helyi hivatalos hatalom politikai taktikázásait kiválóan (!) mutatja a 4. táblázat” nálunk is elsőként elvetették, de aztán mégis megtartották az értekezletet”. Tisztelettel kérdezem, nem lehetne ebből egy kis erényt barkácsolni valahogy? Mondjuk: a bázis a fölül levők ellenében mégis kikényszerítette! Mindjárt innovatívabbnak látszódhatnánk egy kicsikét. Igaz, az új első titkár „lényegében egy lépcsővel előbbre ugrott”. (Ilyenkor szokták azt kérdezni: most dicsekszel vagy panaszkodsz? Attól tartok, az utóbbiról van szó — csak azt tudnám, miért baj ez ab ovo?) HONNAN A MAGABIZTOS ÍTÉLKEZÉS? „A megyei politikai hatalom csúcsain ülőket tehát csak nagyon szórtan, véletleszeríien érintette meg a májusi szél. Nem indult meg érzékelhető átalakulási folyamat a helyi megyei hatalom szereplőiben, irányítóiban, formálóiban. Mostmár nyugodtan jöhet a végső nagy kérdés: „Mozdulatlan a vidék?” Nem fogják elhinni a választ: „Is." Némiképpen vigasztaló, hogy az utószóban elismerik a szerzők, 1989-re a „rend-centrumokban is felélénkültek a közösségek.” Az a gyanúm, eredendően ismertetőnek szánt írásom hosszabbra és ironikusabb hagvételűre sikeredett, mint gondoltam. Félreértés ne essék: nem a mundért védem.Nem akartam azt sem bizonygatni, hogy Nyíregyháza, Szabolcs- Szatmár megye minden ellenkező híreszteléssel szemben igenis innovatív. (Az egy másik írás tárgya lehetne). Pusztán arra szerettem volna rámutatni, hogy a helyi társadalom meg- szerveződése, a települések lakóinak igazi állampolgárrá válása múlhatatlanul szükséges, miként az is, hogy a nagy társadalmi folyamatokat „ végre egyszer ne csak Budapest szemszögéből értékeljük. ÁM EZT NEM TEHETJÜK FELSZÍNES,esetleges adatokra támaszkodva, prekoncepciókból kiindulva. Mert — hogy végül egyetértőén is idézzek valamit — „ itt mélyebb összefüggések tömegéről van szó." Fekete Antal Újabb Napló Cinkóczi Zsuzsa és Jan Nowiczky főszereplésével készíti Mészáros Márta Napló című lilmtrilógiájának 3. részét. A forgatókönyvet a rendezőnő Pataki Éva dramaturg közreműködésével írta. A Ilim operatőre Jancsó Nyika. Az 1956 októberében játszódó történet egyes jeleneteit a Dózsa György úton felállított Sztálin-szobor díszleteinél forgatják. A képen: „tüntetők” a Sztálin-szobornál. 7 Az oktatás reformjának kulcskérdése: ped agóg uspárt iság A közoktatás kondíciója A z oktatásügy is keresi a maga reformját. Helyesebben — ennek a társadalom átalakítása szempontjából meghatározó hatalmas ágazatnak is — mind tartalmában, mind struktúrájában, mind pedig a társadalomhoz kötődő mechanizmusaiban meg kell újulnia. A váltás, átalakulás itt sem könnyű. A tennivalók rangsorolása korántsem egyszerű, egyértelmű. Ennek megítélésében elég ha csak különböző pártoknak most formálódó ágazatpolitikai koncepcióira gondolok, melyeknek szinte kivétel nélkül centrális eleme az iskolai autonómia, az altemativitás és a személyiségközpontúság. Vagyis új és egymásnak csaknem ellentmondó értékekkel kívánjuk felváltani a régieket: autonómiával sokszoros függőségi viszonyokat teremtő alárendeltséget, alternativitással a szigorúan ellenőrzött egyöntetűséget, és személyiségközpontúsággal a személyiséget szinte figyelmen kívül hagyó közösségeskedéseket. Aki egy kicsit is ismeri az iskola belső világát, ezeket hallva önkéntelenül is a kérdések sokaságát teheti fel. De itt a kérdések kérdése végül mégiscsak az, hogy mennyire felkészült és milyenek a kondíciói a magyar közoktatásnak egy ilyen nagy horderejű konverzió véghezvitelére. Ezek megítélésében a köz- sőt a politikai közvélemény korántsem olyan egységes, mint a célok megfogalmazásában, a tennivalók rangsorolásában. Az ilyen típusú értékelésekben a józan realitásokat mintha egyik oldalon az iskola lehetőségeit túlbecsülő, illuzórikus áloptimizmus, másik oldalon a bajokat felnagyító, a ma iskolájának értékeit lekicsinylő pesszimista szemérmesség vált volna hangadóvá. Mondanom sem kell, hogy a politikai csatározásokhoz nem szokott, abban járatlan pedagógustömegeket a „csak” tanítókat, a „csak” tanárokat az ilyenféle napi élmények milyen mértékben zavaiják. Helyesebben milyen nagy lehet az elbizonytalanodás az iskolában. Mert be kell vallanunk, hogy ezek megéléséhez, feldolgozásához az iskola vajmi kevés külső segítséget kap. A reformgondolatokat érlelő, formáló és hordozó intézmények, műhelyek az iskolától napjainkra nemcsak földrajzi értelemben kerültek távol, hanem gondolkodásuk egész rendszerében. Döntően azért, mert az iskola éppen az eddigi oktatáspolitika kudarca következtében valósággal belemerült a napi tennivalók sokaságába. A reá zúdított feladatok és a rendelkezésére bocsátott eszközök között évtizedek óta megbontott egyensúlyt, a nem létező intézményi belső erőforrásokkal kívánják megteremteni. Mondanom sem kell, hogy közgazdasági értelemben egy ilyen egyensúly csak az ott foglalkoztatott munkaerő régi frazeológiával mondva „hatékony” foglalkoztatásával, más szóval kizsákmányolásával lehetséges. Bármennyire is szépítjük, ez az egyensúlyzavar és következményei a ma iskolájának szomorú valósága. Ennek felszámolása nélkül az iskola érdemi átalakítására és hatékonyabbá tételére szőtt álmok csak jó szándékú fikciók maradnak. Mert tudomásul kell vennünk végre, hogy a pedagógus- társadalom már rég túl van azon, hogy nemes célokkal, magasztos eszmékkel és garancia nélküli ígéretekkel motiválható volna. Hasonló módon elbizonytalanodott az iskola, helyesebben a pedagógustársadalom az iskolát körülvevő társadalmi közszellem megítélésében. Erre jó leckét kapott éppen a legutóbbi bérrendezési elképzelések társadalmi fogadtatása nyomán. Amikor is megdöbbenve kellett tapasztalnia, hogy rövid idő alatt mind mikro- mind makrotársadalmi szinten milyen szenvedélyes hangvételű pedagógusellenes megnyilvánulások kaptak lábra. Ezekből logikusan következett, hogy egy nagy beismeréssel ismét adósok vagyunk: történetesen azzal, hogy iskola, pedagógus, oktatás, nevelés kérdésében nincs társadalmi közmegegyezés, nem zavartalan a konszenzus. Azaz egy illúzióval ismét szegényebb lett az iskola: történetesen azzal, hogy a ma átalakuló, számtalan gondoktól gyötört magyar társadalom pedagóguspártivá vált volna. Sőt úgy tűnik, hogy az elmúlt évtizedek értelmiségellenesség társadalom szövetének legmélyebb rétegeibe behatolva a reméltnél sokkal nehezebben oldódik. Hogy a gazdaság és az ideológia frontjain vereséget szenvedett ortodoxia és konzervativizmus itt osztály- és rétegviszonyokat érintő kérdésekben próbál újabb frontot nyitni. Jelzi azt is, hogy a társadalom nehezen tud szabadulni azoktól az operatív vagy apparátusi gondolkodási reflexektől, amelyek a maguk agyonideológizált metafizikus gyakorlataira épültek. Melyek szerint sikeresen szétválasztotta a szétválaszthatatlant, a részt az egésztől, az okot az okozattól. Ilyen alapon születhetett és erősödhetett meg egy sajátos oktatáspolitikai gyakorlat, melyben jól megfért egymás mellett az iskolapárti- ság és a pedagógusellenesség. Amikor is a társadalom vezető intézményei és apparátusai az iskolaügy felkarolását és támogatását a helyi politikai legitimáció elsőszámú eszközének tekintették. Azonban az iskola szemükben leginkább csak tárgyi és dologi (de döntően tárgyi) eszközök halmazát: iskolaépületeket, tantermeket, tornatermeket, sportudvarokat jelenti. De korántsem a pedagógust! Ennek a szemléletnek számos extrém megnyilvánulásai közül csak példaként említem meg, hogy volt olyan helyi tanácsi vezető (nem egy), aki konok elszántsággal harcolt, hogy községe megkapja az új, modem iskolát, ugyanakkor ugyanez az ember nem engedélyezte azt, hogy az akkor is megalázóan alacsony bérmaradványt a pedagógusoknak mint jutalmat kifizessék. Ennek a logikának a következménye az egész oktatásirányítás eltorzulása és elbürokratizálódása. A fejlesztő, beruházó típusú szakigazgatás életrehívása lett a tartalmi pedagógiai irányítás eszközeinek visszaszorító- jává, a hivatal típusú iskolastruktúrák, és a hivatalnoki pedagógusattitűdök megerősítőjévé. Áz iskola megújulása, az iskolára váró társadalmi feladatok sikeres megoldása, a fentiekben felvetett kérdések megkerülésével lehetetlen. Tegyük hozzá, hogy a társadalom és iskola, iskola és irányítás közötti feszültségek csak a kiváltó okok megszűnésével, és nem utolsósorban az iskolai teljesítmények társadalmilag érzékelhető javulásával képzelhetők el. Ebben az egyébként korántsem rózsás helyzetben azonban mégis vannak ígéretes jelzések. Ilyennek értékelhető pl. a pedagógustársadalom fokozatosan erősödő önszerveződése, s ezáltal érdekfeltáró és érdekkifejezési mechanizmusainak gazdagodása. Az oktatásirányítás új minisztériumi koncepcióinak érlelődése, és nem utolsósorban a hely i tanácsok a pedagógus-béremelést követő több mint gesztusértékű kezdeményezései. Történetesen az, hogy sokfelé a lehetőségeiktől függően néhány százalékkal kiegészítették a központilag biztosított béremelési összegeket. Ha ez utóbbi esetben nem az apparátusok önmentő ügyeskedéséről van szó, akkor bízvást remélhetjük, hogy ezzel is az iskolát megnyomorító iskola- pártiság és pedagógusellenesség hipokrita gyakorlatát felváltó, egy iskolapárti és pedagógusbarát közszellem kialakulásának kezdeti lépéseit tettük meg. Kuknyó János V__________________________________: ___________>
