Kelet-Magyarország, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-07 / 237. szám

1989. október 7. 7 A számok tükrében Merre van Európa? MIKÖZBEN A POLITI­KAI ÉLETBEN hónapok óta nagyüzem van, a magyar gazda­ságban továbbra is hiányoznak a progresszív irányú elmoz­dulások. A termelésre változat­lanul a stagnáló — csökkenő tendencia a jellemző. Ennek el­lenére a reálbér nem csökkent, hanem némileg nőtt, a konverti­bilis folyó fizetési mérleg hiá­nya fokozódott, amit lényegé­ben az idegenforgalom kiadási többlete és a kamatterhek idéz­ték elő. A nemzetközi idegenforga­lomban ugyanis minden számí­tást felülmúló fellendülés követ­kezett be. A világútlevél birto­kában a magyar állampolgárok az év első felében 6,5 millió al­kalommal utaztak külföldre, ami 80 százalékkal több mint egy évvel korábban. Az elmúlt évekkel ellentétben az utazások többsége (4,3 millió) a nem ru­belelszámolású országokba irá­nyult, ezzel egyidejűleg a rubel- elszámolású országokban törté­nő utazások száma csökkent. Az osztrák határszakaszon átutazó magyarok száma 3,7-szerese volt az egy évvel azelőttinek. A jugoszláv határon viszont majd­nem 6,5-szer többen keltek át mint 1988 első felében, amiben nagy szerepe van a törökországi bevásárlóutaknak. A magyarok kiutazását illetően, a szovjet ha­társzakaszon 14 százalékos for­galomnövekedés, a csehszlová­kon 5 százalékos csökkenés fi­gyelhető meg, a magyar—ro­mán államhatáron a forgalom hattizedére esett vissza. Az év első felében _a Magyarországra érkezett külföldiek száma meg­közelítette a 8 milliót, ami 44 százalékos emelkedést jelent. Az emberek utazási motivá­ciója természetesen nagyon vál­tozó, de a kedvező vámfeltéte­lek milliókat késztettek nyugati bevásárlásra. Honfitársaink a bevásárlás mellett sok-sok meg­figyelésre, összehasonlításra, ta­pasztalatra tettek szert. Ezek között sok a reális megítélés, de gyakori az is, amikor kiragadott példák kapcsán jutnak általános következtetésekre. A kérdés mindenesetre izgalmas. Van-e esélyünk a fej­lett nyugat színvonalára valaha is eljutnunk? Milyen mértékű az elmaradásunk, mely területeken vagyunk legjobban lemaradva? A Központi Statisztikai Hiva­tal most megjelent tanulmánya (A gazdasági fejlettség színvo­nalának európai összehasonlítá­sa) 20 ország összehasonlítása révén rendkívül figyelemre mél­tó következtetésekre jut. Az összehasonlítást a bruttó hazai termék (GDP) alapján közös va­lutára történő átszámítással, vá­sárlóerő-arányok felhasználásá­val végezték el, amik jobbak mint az ilyen célra kevésbé megbízhatónak tekintett hivata­los valutaárfolyamok. A 20 or­szág között nem szerepel egye­bek között Szovjetunió, NDK, Csehszlovákia, Románia, Bul­gária és Svájc, az összehasonlí­tás 1985-re vonatkozik. Az egy lakosra jutó GDP — ami az újratermelési folyamatok legjobb mutatója — színvonalát tekintve Magyarország, Jugosz­lávia, Lengyelország és Török­ország előtt a 17. helyen áll, az európai átlag 58 százalékával, a szomszédos Ausztriában ugyan­ez az érték 123 százalék. Más­képpen kifejezve, az egy lakosra jutó GDP-ben az osztrák színvo­nal 47 százalékánál tartunk. 1988-ban az egy lakosra jutó GDP 133 179 forint, ami a Ma­gyar Nemzeti Bank éves átlag­árfolyamával számítva 2539 dollár. A bruttó hazai termék 1985 óta Magyarországon mindössze 6 százalékkal emel­kedett, 1988-ban érzékelhető változás nem volt. A NEMZETKÖZI ÖSSZE­HASONLÍTÁSBÓL KITŰ­NIK, hogy Magyarország be­leillik az általános európai kép­be, már ami a GDP három fő összetevőjének egy lakosra jutó volumenarányait illeti. így a la­kossági fogyasztás aránya 66 százalék, a közösségi fogyasztá­sé 12 százalék, a beruházásé pedig 20 százalék. Az egy főre jutó volumenarányok azt mutat­ják. hogy az osztrákokhoz vi­szonyítva a beruházások terüle­tén vagyunk legjobban elmarad­va, mert az osztrák színvonal­nak csak 38 százaléka a miénk. Meg kell azonban jegyezni, hogy Ausztria az egyik legna­gyobb beruházási részarányt képviseli Európában. Az elem­zés egyik fontos megállapítása, hogy az országok leginkább a beruházási részarány nagyságá­ban különböznek egymástól. Legérdekesebb a lakossági fogyasztási főcsoportok egy la­kosra jutó mennyiségeinek összehasonlítása. Legmagasabb a fogyasztási színvonalunk — amint az várható is volt — az élelmiszer, ital. dohányáruk fő­csoportjában megközelíti az osztrák fogyasztás kétharmadát. Ilyen mértékű az egészségügyi ellátásunk is, de a lakás és ház­tartási energia valamint az okta­tás, szórakozás, pihenés fo­gyasztási főcsoportokban is elérjük nyugati szomszédunk szintjének hattizedét. A háztar­tási felszerelések és szolgáltatá­sok, valamint az egyéb javak fo­gyasztásának tekintetében fo­gyasztásunk 40-50 százalék kö­zötti az osztrákokénak. Az Ausztriában élők különö­sen két területen fogyasztanak tőlünk sokkal többet: ruházat­ból, lábbeliből mintegy három­szor annyit, a közlekedés és hír­közlési javakból több mint négyszer annyit mint mi. Eléggé közismert tény, hogy a fejlett országokban a fogyasztás színvonalát inkább az igények és a szokások határozzák meg, semmint a jövedelmi színvonal. Ezzel is magyarázható, hogy az egy fóré jutó húsfogyasztásban megelőzzük például Finnorszá­got, Svédországot, Norvégiát és Hollandiát, nem beszélve az összehasonlításban szereplő Ju­goszláviáról, Lengyelországról és Törökországról. Az azonban nagyon elgondolkodtató, hogy egy olyan zöldség- és gyümölcstermelésre kiválóan alkalmas országban mint ha­zánk, e termékekből az egy főre jutó fogyasztás a legalacsonyab­bak egyike, csak Lengyelorszá­gétól több. Ausztriában kétszer annyi zöldséget és gyümölcsöt fogyasztanak mint nálunk. A MAGYARORSZÁGI NEHÉZ LAKÁSHELYZE­TET ez az összehasonlítás is jól mutatja, mert a bruttó hazai ter­mékből a lakásfogyasztás volu­mene csak fele az osztrákénak, mindössze Törökországban, Lengyelországban és Görögor­szágban alacsonyabb. A háztar­tási energiafogyasztásunk átla­gos fejlettségi szintünkhöz ké­pest viszont sokkal több, de így is csak 80 százaléka az ausztriai fogyasztásnak. Valamennyi csoport közül legnagyobb az el­maradásunk a hírközlési szol­gáltatásokban, mintegy hatszor kevesebb mint Ausztriában. Az oktatás, szórakozás, pihenés főcsoportban főleg a szórakozá­si célt szolgáló javak fogyasztá­sában vagyunk jelentősen elma­radva még Ausztriához képest is, és teljesen leszakadva NSZK-tól és Hollandiától, ahol e termékekből egy főre számítva 6-7-szer többet fogyasztanak. A külföldről hazatérőket gyakran foglalkoztatja az a kér­dés, hogy X országban Y termék miért olyan drága vagy éppen olcsó. Az úgynevezett relatív árindexek azt mutatják meg, hogy az egyes országok valutá­jának globális vásárlóereje mi­lyen arányt képvisel az egyes összetevőkre (lakossági fo­gyasztás és annak főcsoportjai, közösségi fogyasztás, beruhá­zás) jellemző vásárlóerő között. Az ilyen árindexekből megtud­hatjuk, hogy Magyarországon relatíve legdrágábbak a ruháza­ti termékek, de drágák a háztar­tási felszerelések és a közleke­dés, hírközlés is. A közhiede­lemmel szemben az élelmisze­rek, ital, dohányáruk relatív ár­színvonala is magas, míg — és ez számomra is meglepő — a la­kossági fogyasztás árszintjének csak fele a lakás és háztartási energia, harmada az egészség- ügyi ellátás és átlagos az okta­tás, szórakozás, pihenés relatív árindexe. Az NSZK-ban járt honfitársainknak meglepetést kelthet az a tény, ami azonban adatokkal bizonyítható, hogy az élelmiszerek Európában ott a legolcsóbbak, viszont legdrá­gább a lakás és háztartási ener­gia. Ausztriában a relatív árin­dexek sokkal kiegyenlítetteb­bek, mint az NSZK-ban vagy hazánkban. Ez azt jelenti, hogy a legnagyobb hasonlóságot az „átlagos” árszerkezettel Auszt­ria nemzeti árstruktúrája mutat­ja­TERMÉKEINK FO­GYASZTÁSÁNAK EGY RÉ­SZE eltér a szabályoktól. Az alkohol például a magas relatív ár ellenére az átlagosnál maga­sabb fogyasztást mutat, ugyanez vonatkozik a kávéra is. Az át­lagnál kisekb jnalfogyasztás a magas relatív árral lenne össze­függésben, de tudjuk, hogy a magyar autópiac egészen spe­ciális jellegű. A könyvek, folyóiratok fo­gyasztása a relatív alacsony árak ellenére is kisebb a 20 ország át­lagától, míg a háztartási ener­gia fogyasztása az alacsony re­latív ár miatt nem ösztönöz takarékosságra, ezért fogyasz­tása átlag feletti. Nem árt hang­súlyozni, hogy 1985-ös adato­król van szó, ezért a fentieket óvatosan kell kezelni, hiszen azóta egy gyors inflálódás kö­vetkezett be Magyarországon. A beruházásoknál érvényes­nek tűnik az a tendencia, hogy a fejlettebb országokban viszony­lag drágábbak az építési és vi­szonylag olcsóbbak a gépberu­házások. A hazai beruházásokra az építési hányad magas, a gép- beruházások alacsony aránya a jellemző, pedig a technikai megújuláshoz elengedhetetlen, hogy minél több modern gép, gépi berendezés épüljön be iparunkba, egész gazdaságunk­ba. Teljesen érthetetlen, hogy az elektromos gépek és berendezé­sek beruházási színvonala an­nak ellenére alacsony, hogy az amúgy viszonylag drága gépi beruházásokon belül ezek a ja­vak a legolcsóbbak Magyaror­szágon. A fentiek érveket szolgáltat­nak ahhoz, hogy nem reményte­len Európához történő felzár­kózásunk, mert bár a differen­ciálódás nem elhanyagolható, de számos vonatkozásban be­leülünk az európai képbe. El­sődlegesen tehát európaiak va­gyunk és csak ezután (kelet)- közép-európaiak, mint ahogy az e tájon élők is elsősorban ma­gyaroknak és csak ezt követően érzik magukat szabolcs-szatmá- rinak. SZERENCSÉRE EURÓ­PÁTÓL VALÓ ELMARA­DÁSUNK NEM OLYAN MÉRTÉKŰ, hogy az nagyság­rendekkel lenne kifejezhető, így a mai politikai változások, a mű­ködő tőke segítségével beáram­ló magas színvonalú technika, az emberek egyéni kezdemé­nyezőkészségének kibontakoz­tatása reményt nyújt arra, hogy Európához való felzárkózásunk elkezdődjék és elérhető közel­ségbe kerüljön. Hajnal Béla Asszonyi Tamás: Lacrimosa (A Szentendrén élő szobrászművész kiállításából) Vélemények kulturális életünkről Szakszervezet és a művelődési házak A szakszervezeti művelődési házak, eredetileg munkásottho­nok, klubok a századforduló kör­nyékén kezdték meg működésü­ket. Feladatuk volt, hogy minden­fajta munkásrendezvénynek he­lyet adjanak az újságolvasástól, a vitaesteken át a munkáskórusig, vagyis otthont adtak a munkások szervezett és spontán tevékenysé­gének. A munkásotthonok a saját fenntartó szakszervezeteiknek voltak alárendelve, így természe­tesen tevékenységük is rendkívül sokszínű, változatos volt. Ezt a fo­lyamatot erősítette meg a fel- szabadulást követően a szabad­művelődés kezdeti korszakában Bereczky Albert államtitkár 1945. szeptember 6-án kiadott rendele­té: „A demokratikus politikai for­dulat új helyzet elé állította az is­kolán kívüli népművelés munká­ját. Az alsó társadalmi rétegek po­litikai hatalomra tettek szert, ke­zükbe vették sorsuk intézését, így önművelésük irányítását is. Az iskolán kívül népművelés egysze­riben a társadalom öntevékenysé­gévé lépett elő. A felszabadult tár­sadalmi erők ma pártok, szerveze­tek, egyesületek keretei között végzik a maguk önművelését, s ezt a munkát a hivatalos állami népművelésnek tudomásul kell vennie. Ennek a nevelő mukának tehát a jövőben a legszorosabb kapcsolatot kell teremteni azokkal a társadalmi szervekkel, amelyek kultúrmunkát végeznek.” Egyre jobban körvonalazódott még ebben az időben a szakszer­vezeti művelődés egységesítése, Lenin 1920-as években Trockijjal folytatott vitáját dogmává mere­vítve. E vitában hangzott el (Zi- novjevtől, Lenin hivatkozik rá) „a szakszervezet a kommunizmus iskolája”, és „folytassunk állandó, rendszeres, kitartó, türelmes, sok­irányú, állandóan ismétlődő ter­melési propagandát”. Ez a feladat 1952-ben már így szólt: „A szak- szervezeti kultúrmunka célját, módszereit a magasabb termelé­kenységért, a több termelésért, a tervek teljesítéséért és túlteljesíté­séért folyó harc határozza meg.” Ez a cél bármilyen furcsán is hangzik, végeredményben a 80-as évek közepéig tartotta magát. A különböző rendeletek, utasítások, sőt még a közművelődési törvény is ebben az időszakban keletkezett jogszabályok variálása. Termé­szetesen mindig más aspektus ke­rült előtérbe. 1956-ig a szakszervezeti műve­lődési házak egy egységes szak- szervezeti nevelő munkába illesz­kedtek be. Megvolt a nevelő funk­ciója a kultúr-nevelési bizottsá­goknak, a DISZ-nek és az intéz­ménynek. 1958-tól ez a rendszer felbomlott és ott maradtak egye­dül a művelődési házak! A 60-as évek elejéig az intézmények csak helyüket keresték, ekkor azonban megindították a szocialista bri­gádmozgalmat (ami megint nem újkeletű dolog). Általánossá vált főleg a szakirodalomban, hogy a további társadalmi fejlődés kulcsa a munkásság tömegméretű oktatá­sa, művelődése. Elsősorban a nagyipari munkásságról van szó! Ezt azonban szép szavakkal, jel­szavakkal kívánták elérni. A nagyüzemi munkahely hatását sokszor, sokan eltúlozták. Olyan eredményeket vártak el, amely­nek egyszerűen nem tudott meg­felelni, így csak jelentéseket gyár­tottak, a gyakorlati népművelést pedig kivették a népművelők ke­zéből. Újjá alakultak az 1970-es évektől a bizottságok, a vezetősé­gek. Csak most már tényleges funkciók nélkül, mindenféle dön­tési jogkör nélkül, de hatalmi po­zícióban! így egyenesen lehetet­lenné tették a művelődési házak munkáját. Ezért a helyzetért ter­mészetesen nem a hatalmaskodó bürokratikus vezetőségesdit hi­báztatták, hanem a szakmai mun­kát a kialakult helyzetben végezni nem tudó népművelőket átkozták ki, mint öntelt, felkent népséget! Megalkottak egy olyan kifejezést, amely bármilyen nyelvre lefordít­hatatlan, a „közművelődést”, melynek kiindulópontja az, hogy a nép művelődnék, csak a népmű­velők szakmai sovinizmusból ezt megakadályozzák! Megfeledkeztek arról az alap­vető tényről, ahhoz, hogy futni tudj, előbb valakinek segíteni kell ahhoz, hogy megtanuljon járni. Ezen elképzelés alapján kapták vállalt vezetők, orvosok, ügyinté­zők a Kiváló Népművelő kitünte­téseket és vált meg egyre több egyetemet, főiskolát végzett nép­művelő a pályától. Az 1980-as évek közepére ki­derült, szakmai hozzáértés nélkül a művelődési folyamatok rendre csődbe jutnak. Nem kerülte el a sorsát a közművelődési törvény sem. Csak még egy jellemző pél­da ezekből az időkből: a bejáró dolgozókról ez jelent meg 1979- ben —7 „Rendszeres kapcsolatuk az iparral, a várossal, a kulturál­tabb életformával, minden ellent­mondásossága mellett is előnyö­sen befolyásolta fejlődésüket. A munkahelyen, a városokban őket érő pozitív hatások formálják Vi­lágnézetüket, ízlésüket és műve­lődési szokásaikat és e téren pél­dát mutathatnak lakókörnyeze­tüknek is.” Ezek szerint Mátészalka kör­nyékének legkulturáltabb lakosai a „fekete vonat” utasai! Miközben kölönböző szerzők adatai alapján megállapítható, hogy Magyaror­szág lakosainak kb. 25-30 száza­léka soha semmilyen formában, semmiféle művelődésben nem vesz részt. Hogy ez a réteg kiala­kult, azért nem csak a gazdasági helyzet a hibás, henem az is, hogy azokat az embereket, akik hivatá­suknak érezték ezen rétegek fele­melését, szakmailag lehetetlenné tették! Vissza kell térni a kezdethez. A termelési propaganda nem a csasztuska brigád, nem a kiváló dolgozók dicsőségtáblája. Hanem a termelési propaganda ott kezdő­dik, ha engem jobban megfizet­nek, mert jobban dolgozom, ak­kor legyen egy hely, ahol az ehhez szükséges információkat meg- szerzem és akkor mennél jobb munkás valaki, annál többet jár a művelődési házba, és mennél jobb egy művelődési ház, annál jobb munkára képesek az oda járók! A szakszervezet feladata, hogy biztosítson egy épületet és olyan szakembereket (nem bizottságo­kat) akik a látogatók által kért te­vékenységeket megfelelő ellen­szolgáltatás fejében segítenek megvalósítani. Természetesen mind a szakszervezet, mind a vál­lalat csak azokat a tevékenysége­ket dotálja, amely számára is fon­tos. Ebben a formában minden látszattevékenység azonnal meg­szűnik. Mert ha nekem mindenért fizetnem kell, akkor én csak azért fizetek, amit fontosnak tartok. Főleg ha előtte tisztességesen le­dolgoztam a munkaidőm! Bajor Tibor aspiráns a Záhonyi MÁV Művelődési Ház igazgatója H Kaiét ■ a jyiflflys^orszag hétvégi melléklete

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom