Kelet-Magyarország, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-28 / 256. szám
10 1989. október 28. aKM Vendége A Nagy Bandó Napokon át zengett az ország a botránytól: a Kacsában megjelent, a kiváló humoristáról valótlanságokat állító, s őt az olvasók — közönsége — előtt igencsak kedvezőtlen színben feltüntető írás miatt Nagy Bandó András egy seprűnyéllel vett elégtételt a pletykalap főszerkesztőjén. Még élénken foglalkoztatta az embereket a kínos affér, amikor — több megyei fellépés után, nyíregyházi előadóestje előtt — beszélgettem Nagy Bandó Andrással. — Nem voltam biztos benne, hogy szívesen ad most interjút. Attól tartottam, a történtek után eléggé lesújtó véleménye lehet az újságírókról... — Szó sincs róla. Az efféle újságírást én elkülönítem a sajtótól, amivel semmi bajom — ha rossz vagyok, meg kell írni, hajó vagyok, azt is írják meg! De képzelje el azt a szituációt, amibe a Kacsa hozott. Tizenöt éve, hogy fellépek. Azóta próbálom felépíteni magam, kialakítani egy képet, és aszerint élni, dolgozni. Ezt nem zúzhatja porrá egy karrierista egyetlen perc alatt. Pletykákat is meg lehet írni. De ha az erkölcsi tőkémet, a hitelemet kezdik ki, ha úgy eláztatnak, hogy utána ne tudjak föllépni — az túlmegy minden határon! — Az ominózus írás tudniillik azt sugallja, hogy lám, Nagy Bandó is vizet prédikál, de bort iszik... A szegénységről beszél, miközben ő maga luxuskörülmények között él. Jól értem? — Erről van szó. A „luxusvilla” a valóságban egy tizenkétla- kásos társasház egyik lakása, és bár valóban a Rózsadombon van, de annak egy szerény utcájában, így is valahogy idegen nekem ez a környék, vasárnaponként most is visszajárok focizni a régi haverokhoz. Anyámék Szeged mellett, Deszken laknak, ahol születtem. Parasztsrác voltam, és falusi maradtam Pesten is. Falun intézik el úgy, hogy akit megsértettek, az lekever két pofont és kész. Ez becsületbeli ügy. Kicsi Korzika, ahol nem lőnek, hanem pofoznak. —Nem tart tőle. hogy az igazi luxusvillák és — autók közelsége mégiscsak kikezdi azt a bizonyos Nagy Bandó — képet? — Amikor a Hofi Mercedest vett, azt mondták neki, Géza, vége a karrierednek, te a csórók humoristája vagy. Nem lett vége. Az emberek úgy gondolták, ők akkor is a Hofit szeretik, ha neki Mercedese van. Amikor az első nyugati autómat, a Golfot, egy ottani Trabantot megvettem, nekem is azt mondták, öregem, ha ezzel odaállítasz, te már ne pofázz arról, hogy milyen szegénység van... Butaság, de tudomásul kell venni, hogy ebben az országban így gondolkodnak. Ott, ahol bárki számára természetes a lakás, a kocsi, a siker valamilyen foka báikinek elérhető, hacsak nem akaratgyenge vagy szerencsétlen az illető —ott senkinek nem szúr szemet Michael Jackson Cadillacje \ agy palotája. Nálunk pedig már a mérnök és kö/ tűm is ott a \onaI, mert a mé. , k be van szorítva a masa nyolc-, tízezer forintjába, én pedig aszerint keresek, ahogy dolgozom. És ne tűnjék szerénytelenségnek, de én a maximumot teljesítem a magam területén. — Nem is gon- ^ dolom, hogy bárki \ kétségbe vonná Nagy Bandó András .jogát" egy tisztességes lakásra vagy egy japán autóra, ami jelen esetben egy szürkéskék Mitsubishi... — Én a villát sem szégyellném, ha nem loptam az árát? Hiszen nem én vagyok az oka, hogy ebben az országban, itt, a Nyírségben pedig különösen, olyan kicsik a fizetések. Más kérdés, és ez a 22-es csapdája, hogy miközben valóban beszélek a szegénységről és sok más egyébről is, amit fontosnak tartok — azért gázsit kapok, amivel én gazdagabb leszek... Számomra ez komoly probléma, egy ideig részben emiatt nem is léptem fel. De most, hogy újból fellépek, úgy látom, tudok adni valamit az embereknek. Az anyagi gondjaikon nem segíthetek, de a lelki válságból talán kihozhatom őket, ha megfogalmazom azt, ami bennük is ott van. — Most ugye „helyzet van", ami állítólag nem kedvez a humoristáknak, hiszen mindenki mondhatja a magáét, többé nincs szükség arra, hogy félszavakból értsük egymást. Elvették volna az önök kenyerét? — Húzzunk egy éles határvonalat tavaly májusnál, illetve ez év októberénél. Tudniillik addig az volt, hogy mi, a többség összekacsintottunk a rajtunk uralkodó hatalom háta mögött, azzal, hogy volt egy sajátos nyelvezetünk, hogy viccet meséltünk róla. A másik mentőövünk a humor volt, ami nagyon élesben ment, főleg amikor egy kicsit már hagyták is. És most, hogy megvan a szólás- szabadság — megszűntek a viccek. Mert minek fárassza magát egy nép azzal, hogy vicceket talál ki, ha egyszer nyugodtan megmondhatja a véleményét?! Tehát a nyíltság valóban mintha egy kicsit a kenyerünket vette volna el. Mégis örülök, mert egy része legalább megvalósult annak, amiért mások mellett mi, humoristák is hajtottunk. A politikai humort mindig az ellenállás szüli, s erre most már nem lesz szükség. A mostani kongresszuson megalakult pártot, az MSZP-t is tudom lélekben valami módon támogatni, ha úgy fogják csinálni, ahogy mondták. Én korábban sem egy MSZMP-elle- nes fazon voltam — én mindenkor a rossz, diktatórikus hatalom ellen beszélek. —Szóval ön szerint a politikai humor meg fog szűnni. Csak nem azt akarja mondani. Iwgy újra jönnek a: anyós- és patvolatvic- cck?! — Nagyon jó. hogy ezt mondja. mert úgy gondolom, a groteszk. a kicsit morbid humor fog előretörni, aztán a pámfletek, a paródiák... Ha többpártrendszer van. mint nyugaton, akkor nem arról szól a humor, hogy na én most nekimegyek George Bush- nak, mert ő van hatalmon... nem! A sokféleségben minden nap megnyilatkozik valakinek a hülyesége, mindig lehet találni valamit, amiben a rafinált ember mást lát. Ez lesz nálunk is. Egyelőre pedig azt érzem nagyon fontosnak, hogy megmutassam. Hiába van akárhány párt, meg hiába lesz itt szabadság, egy ideig még nagyon sok lesz a szegény ember. Erről kell, hogy szóljak. — Sosem kényszerült utólag szégyellnivaló megalkuvásokra? Nem kellett meghajtani a gerincét? — Határozottan mondom, mindig őrizhettem önmagamat. Emberként kezdtem, emberként szeretném végezni is. Szóval nem kellett meghajtanom a gerincemet. De erről eszembe jut egy barátom szép hasonlata, amit sok embernek meg kellene szívlelnie: a búza, amíg zöld, gangosán tartja a fejét, s amikor megérett, maghajtja... Ehhez kell tartaniuk magukat azoknak, akik színpadra lépnek vagy közszereplést vállalnak. Egy ideig lehetnek ugyan zöldfülűek, de ha naggyá válnak, akkor hajtsák földig a fejüket az emberek előtt. Gönczi Mária Film: Hatan vannak azok a bizonyos fenegyerekek. Legalábbis monográfusaik, Michael Pye és Linda Myles szerint. Ok rántották ki Hollywood kátyúba jutott szekerét a sárból, csalogatták vissza a nézőket a moziba, újították meg a szórakoztató filmműfajokat. Hogy azután alkotásaikban mennyi a művészi teljesítmény, mennyi a mesterségbeli bravúr, s mennyi az értéken aluli hordalék, arra ma pontosan felelni lehetetlen. Az átalakuló esztétikai értékrend kezdi elfogadni a szórakoztató művészet kategóriát, s a kifejezés két elemét összebékít- hetőnek tartja. De mert ez az éledező szemlélet olyasfajta kritériumrendszert még nem teremtett, amely alapja lehetne a hosszabb távon is érvényes minősítésnek, ezen a területen a spontán kiválogató- dás gyakorlata érvényesül. A néhány évtizedes időtávlat meglehetős biztonsággal igazolja vissza az értékeket. A hatok közül négyen jó ismerőseink. Francis Coppola és főként Steven Spielberg neve ismerősen cseng a mozijárók körében, de George Lucas és Martin Scorsese is előfordult már nálunk, még a képernyőn is. Az ötödik bemutatkozó az Aki legyőzte Al Caponét-iü Brian DePalma. Filmje tünetértékű jelenség a hazai filmkultúrában több ok folytán. Kezdjük a fontosabbal! Filmforgalmazásunkra — jeleztük ezt több alkalommal — nagy mértékben az esetlegességjellemző. Itt van egy olyan rendező, mint Brian DePalma, aki éppen húsz éve van a pályán, jelentős közönség- és szakmai sikereket tudhat a háta mögött, ám azt, hogy egyáltalán létezik, csak a MoKönyvespolcunk: Öt közelképet, azaz öt tanulmányt ad közre Zimonyi Zoltán új kötetében. A recenzens (ez a dolga) változó érdeklődéssel olvasta végig a könyvet. Hogy rögtön a végén, illetve a lényegnél kezdjem a két utolsó írást (Az irodalmi folyóiratok szerepe a szellemi életben és a Napjaink versrovata 1962— 77) nagyobb izgalommal olvastam, mint a Féjáról (kortársunk Féja Gézáról) és Németh Lászlóról (Sorsok, Sorsmetafórák; Képes breviárium) írottakat. Ez nem minősítés kíván lenni, sőt! Az irodalomtörténészi — filológusi munka, ha úgy tetszik nagyobb teljesítmény, mint az egy-egy alkalomra született hozzászólás, elemzés. Ezt előre kell bocsátani, hogy finomítson a következő megjegyzésemen. Nem érdekel különösebben Féja Géza sem mint író, sem mint közéleti személyiség. A témában járatlanabb lévén, mint a könyv szerzője, még csak men sem kísérlem a vitái A fenegyerekek egyike zifenegyerekek című kötetből tudhattuk ez idáig. (E többes számba nem tartozik bele az a nagyon szűk szakmai réteg, amely a 400 példányban megjelent Filmtudományi szemlében olvashatott róla korábban, esetleg fesztiválvendégként találkozhatott filmjeivel.) Mellesleg: DePalma eddig 19 filmet forgatott, a chicagói gengszterkirályról szóló munkája a 18. a sorban. A hatodik fenegyerekre, John Miliusre ezután is várnunk kell. Az esetlegesség jegyében talán majd ráakad valamelyik friss forgalmazó. Egyébként a hézagos filmműveltségünknek tulajdonítható, hogy például a Rain Man, azaz az Esőember címének magyarázata olyan körmön- fontan hangzott egyik-másik recenzióban. Nyilván másként közelednek hozzá, ha tudják, hogy Coppolának is van egy hasonló című munkája, Az esőemberek, amelynek főhőse ugyancsak elmebeteg. A kevésbé fontos, de nem elhanyagolható jelenség az a manipuláció, ami már bevett gyakorlat a hazai filmpiacon: bűvészmutatvány a címmel. A reklámcéllal történő címferdítés hosszú ideje bevált eszköze a közönség utáni tisztességtelen vadászatnak. Az író ezt írta a forgatóköny fölé: A megvesztegethetetlenek. Miért nem lehet megőrizni az eredeti alkotói szándékot? Ráadásul olyan szép, hosszan toldalékok szó, s már annak idején Németh László figyelmeztetett az ilyesfajta alakok nyelvi értékére ilyeténképpen: „Ha azt mondom: ördög a kényelmeskedhetnékjébe. Vétettem Kazincy ellen, a finnugor démonok azonban ragként összekapaszkodva rám nevetnek.” Az Aki legyőzte Al Capo- nét-ban (hogy maradjunk ennél a szerencsétlen címnél!) a 20-as évek amerikai maffiavilága tárul elénk. Hálás téma, nagy filmeket ihletett a Keresztapától a Gengszterek klubján át a Volt egyszer egy Amerikáig. A rendező mondja saját munkájáról: „ Arról az árról van szó, amit az embernek fizetnie kell, ha saját eszményei szerint él egy lezüllött társadalomban.” Tisztességes gondolat, bár ez sem teszi a pálya kiemelkedő művévé. (Jómagam két további DePalma-fil- met láthattam: a Sebhelyes arcút, amely témában megelőlegezi a mostanit, valamint az Alibi testet, amely Hitchcock- parafrázis; mindkettő jobb a most bemutatottnál. Egyetlen mozzanatra hadd hívjam még fel a figyelmet! A babakocsis jelenet emlékeztet a Patyomkin páncélos híres ogyesszai lépcsősor-montázsára. A nem túl rég játszott Brasilban ugyancsak észrevehettük e képsor ihletését. Az egyetemes filmművészetnek mégiscsak van egy egymásra figyelő belső építkezése. Csak legyen lehetőségünk ezt észrevenni. Hamar Péter Öt líözeflíép vele. Csupán azt jegyzem meg, hogy az Achim L Andrásról alkotott, alakítható kép lényegesen módosult Féja Viharsarok című jeles szociográfiája, illetve Bajcsy-Zsilinszky Endre halála óta. A békéscsabai basaparaszt, majd parasztvezér megítélésének módosulása nem az egyetlen ilyen jelenség történelemtudományunkban. Értem Zimonyi szándékát, amikor Féja Géza alakjáról akarja — elismerem — finom és alapos filológiai munkával lehántani a jóhiszeműségét. Féja Géza írói, közéleti teljesítménye azonban halványabb, mint Bajcsy- Zsilinszky Endre történelmi szerepe, amelyre végülis, mártírhalála ütötte a hitelesítő pecsétet. (Megengedve, hogy minden analógia sántít újabban Nagy Imréről „talált” a szorgos történészed kutatás „terhelő” adatokat...) Más izgalmat kínál a két Németh Lászlóról szóló írás. Nemcsak azért, mert Németh László nagyobb formátumú, súlyosabb jelensége irodalmunknak. Elemzése, életművének feldolgozása még sokáig és sok munkát fog adni az irodalomtörténészetnek. Sámson című 1945-ben írt, 1958-ban kiadott drámája, s egyáltalán Németh László minőség-eszménye, jövőkép, felelősségtudata, tépelődő1 — szorongásra hajlamos alkata, problémalátása ma is sok megszívlelendő tanulságot kínál. Igaz korunk éppen nem a letisztázott tanúságok levonásának az ideje, mert ha valamikor, akkor most aztán minden mozog, változik, de éppen ez növeli meg Németh László jelentőségét. Részben az, hogy sok jóslata, figyelmeztetése beteljesedett, másrészt az, hogy ezek az intelmek ma is aktuálisak, teljesítendők. Zimonyi drámaelemzése jól emeli ki az életmű csomópontjait, továbbgondolható tanulságait. Csak szubjektiven tudom megítélni a két folyó- irat(ok)ról írott dolgozatot. Mindkettővel egyetértek, még akkor is, ha a Napj ainkról talán másképpen, markánsabban fogalmaznék. Igaz, a tanulmányok megírása (1986, 1987) lényegesen módosult — részben javult, részben romlott — a helyzet, azaz ma már a szerző is másként látná. Szűkebb pátriánknál maradva: a Napjaink esélye, s vele együtt, ebből következően a presztízse is romlott az elmúlt évtizedben. Tehát ma már azt a szervező, mozgósító szerepet sem tölti be, mint Zimonyi által elemzett (1962—1977) időszakban. Ám ennek okainak elemzése. feltárása már nem a recenzens feladata, noha a téma megérne egy tanulmányt. Reméljük. hogy a következő Zimonyi által elemzett, írt kötetben már erről (is) olvashatunk. Horpácsi Sándor y Kelet a Magyarország hétvégi melléklete
