Kelet-Magyarország, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-28 / 256. szám
1989. október 2». A U Kelet iHagyarorszaj hétvégi melléklete íi Sose tudtam szégyenszemre eddig, hogy a Felső utca Szamoské- ren itt van rögtön a Szamos partján. Az út egyik oldalán a házsor, a másik oldalt nyomban a töltés, az alatt meg a meredek folyómeder. A túlsó oldal már Kérsemjén, a mind kopaszabb fűz, meg nyárfák között vígan látni a házakat. S persze a templomtornyukat is, melyről az a híres nóta járja: „Kérsemjéni templom előtt, háromágú diófajiőtt csuhajja, három ágnak hat levele, nem t’om mi a babám neve, csuhajja...” Az innenső oldalt, Kéren sem múlik el persze vigadalom, hogy a prímás el ne húzná a ropogó csárdást, ám kinek van manapság vigadni kedve? Régi ismerősömnek, Kószta József tekenővájó mesterembernek aligha. Hiába süt kint a szép októberi nap, nem látni sehol az udvaron az öreget. Nem csattog a fejsze, s nem szaporáz az ősi vájószerszám, a kapocska. Öt éve is van már talán, hogy utoljára találkoztunk, így aztán nem csoda, ha kezdetben nem tudja hovátenni a látogatót. Bent találom a szobában tucatnyi kész, s egy most formálódó sózótekenő szomszédságában, s csak néz, csak hümmög. — Honnan jött az úr? S mit akar tudni...?—böki ki vegre, s óvatosságán semmi csodálkozni való. Sőt! csak helyeselni lehet. Nem elég, hogy idegen az „úr”, ráadásképpen még olyanokat is kérdez, hogy mennyiért lehet eladni egy ilyen tekenőt! Mert elhiszi ő, hogy jártam én már nála, de megfordul az ő házában mindenféle ember. Teknővásárkor nem szokás erkölcsi bizonyítványt kérni. Lehetek én valami finánc is, különben mért kérdezném, hány tekenőt készít egy évben. Még csak az hiányzik neki, hogy kivessenek rá valami nehéz adót! Mit tagadjam, nem esik jól e fogadtatás. Megbántva ballagok ki a kocsihoz, s már nyitom is az ajtót, mikor Koszta József utánam kiált: — Jaj, el ne menjen már! Hát tudom már, kicsoda maga. Maga tartozik nekem egy fél liter pálinkával! Bizony, most rajtam a pironko- dás sora. Mert akkor, öt éve valóban megegyeztünk, hogy az „interjú” fejében hozok egy üveg vodkát. Lám, lám, nemcsak a hetvenöt éves ember feledékeny... De most már nincs gond, Józsi bátyám nem titkolódzik. Újból szóba kerülnek a gyermekkori évek, a tanuló évek. Nyírtasson született, a berkeszi grófnál tanulta ki a mesterséget. Persze nem a gróf mutatta be, hogyan fogja a fejszét. Kanalas János volt a tanító mestere, aki az uradalom alkalmazásában állt. — Milyen ember volt a mester? —- Kemény. Nem lacafacázott. De értette a szakmát, igazságos embernek tartotta mindenki. — S a gróf? Magukkal szóba állt? — Ó...hogy állt volna. Még a mesteremmel se. Csak a kasznár- ral, az ispánnal beszélhetett ő is. Ám Koszta József így is megtanulta a szakmát. Megnősült, a szomszédos Panyoláról hozott asszonyt, s letelepedett itt, Kéren. Több mint ötvenéve már annak. Élt csendesen, megelégedetten. Most is csak azért morgolódik, hogy rettenetesen felment a nyersfa ára. A teknőét meg sokallják. — Valamikor eladtam eggyet, s tudtam belőle venni egy biciklit. Most próbálnám meg...! Márpedig ha üzletet akar kötni, bizony nagy szüksége lenne egy új biciklire. Mert itt, a néhány perc alatt gyalog is bejárható Szamos- kéren már telített a piac. Jó ha ötszázan élnek, s köztük is rengeteg az idős, beteges ember, akinél üres a disznóól. Ha az idegen nem a megszokott, tunyogmatolcsi utat választja, hanem Szamosszeg felől közelíti meg a falut, elszorul a szíve. Lép-, ten-nyomon üres házakat lát. Szép fehér falú, tomácos parasztházakat, elvadult bokrokat, gyümölcsfákat. Két évtized alatt felére csökkent a szamoskéri lelkek száma. Hiába nevelt fel Menyhárt Lászlóné is három derék lányt, mind máshová ment férjhez. Egy Debrecenbe, egy Géberjénbe, egy meg ide a szomszédba, a „nótás” Kérsem- jénbe. — Ez legalább közel van. — Jaj dehogy...messzibb van Semjén a messzinél. Vagy öt éve állt még itt a parton egy kis révészház, csónakkal bármikor át lehetett kelni. De a révészt már rég elvitte Kharon ladikja, s a házat is, egy tavaszi áradás. Kerülni kell hát a messzi Gyarmatnak, ha a néhányszáz méterrel arrébb lakó unokákat látni akarja az ember. A szomszéd Biró Gyuláné sem hitte, hogy milyen igaza lesz egyszer a nagyapjának. „Meglátod já- nyom, mennyi bajod lesz neked a vízzel!” De nem lehetett bírni a nábrádi unokával. S Biró Gyula csak áthozta Kérre. Ami persze cseppet sem lenne baj, hiszen itt is emberek élnek, csak ne lenne eny- nyire csendes. — Nem volt ez lelkem, dehogy volt mindig ilyen. Ha látta volna, micsoda fogatok jártak itt az utcán! Tóth Lászlóné, egy kis fürge, szép, tiszta beszédű nénike mondja mindezt, aki azért sietett át szemből, mert látván az autót azt hitte, megjött a debreceni unokája. Tóth lászló az ő neve is, mint a néhai nagyapjáé, s orvos lett belőle. Nagyanyja egy éve özvegyült meg — hatvan esztendőt élt egyetértésben megboldogult urával — s most azt kérdi e sorok írójától: — Nem a múzeumtól jött? Mert azok járnak nézegetni ezt az öreg portát. Ami azt illeti, van is mit rajta nézni. A lakást ugyan már átalakították, a nádat ledobták róla, de még valamikor a múlt század derekán épült. Mindjárt vele szemben egy hófehér nyárikonyha, mellette a fehérre meszelt sütőház, amögött pedig a deszkakamora. A tengeri- góré ugyan most üres, de a deszkafalú disznósóinak két lakója is van. Két, mázsán felüli hízó. Novemberben lesz a disznóölés, mert a telet Debrecenben a fiánál, az unokájánál tölti. Ám most a nyáron az unokája a fejébe vette, hogy nyomban viszi magához. Hiába hajtogatta a nagyanyja, hogy mi lesz fiam a két kis malackával. „Engedje ki az utcára, majd befogja-valaki...!” — Cöcö..cö-mondja most a mázsán felüli két hízónak Berta nénénk, és csendben mosolyog: — No, ha meglátják a két kis malackát a fiúk, tátva marad a szájuk. A két derék jószág egyébként gyarmati illetőségű, ott vette a piacon. Taxit fogadott, úgy hozta haza őket. — Bizony, megfordult a világ. Én mondom, megfordult. Nincs lovunk, nincs szekerünk. Fizetni kell mindenért. Az udvaron bármerre néz az ember, példás rend, s gyümölcsfa mindenütt. Diófa, meggyfa, birsalma, körte. Lent a kertben meg szil-' va szilva hátán, s persze újból diófák. — Ó, ezek a diófák már semmik...! Akkor látta volna meg, mikor még egyéni gazdák voltunk. Csak annyi hely volt szabad, hogy két diófa közé beférjen egy-egy kazal. De aztán elvették a tizenhárom holdat, a kertet meg beszámították a háztájiba. Ki kellett vágni a gyönyörű fákat... Kellett a hely a tengerinek, a kolompárnak. Tóth lászlóné, azaz hát Gáspár Berta nénénk nyolcvanegy tavaszt élt már meg, így aztán mindent tud afalujáról. Szó szerint így mondja: — Egy kis parasztfalu volt ez mindig, de ritka intelligens emberek éltek benne. Aki csak tehette, taníttatta a gyermekeit. így tettek ők is. Egy szem fiúkat — istenem, már majdnem ötven éve! — a debreceni református kollégiumba íratták. Tíz éves volt akkor az a gyermek! — Nem sajnálták azt az ártatlan fiúcskát a messzi idegenben...? Fél évszázad múltán is harmatos lesz a szeme. — Jaj lelkem... hullattam én annyi könnyet, hogy megfüröszt- hettem volna benne... Az akkori kislegény már maga is nagyapa, s ha korán el is szakadt a szülői háztól, Szamoskért sohasem feledte. Igaz, mind halványabbak az emlékek, de elég, ha otthonjártában benéz a hátsó szobába, s szemügyre vesz egy képet. Nyomban előtte van a régi Sza- moskér. Az innen elszármazott neves művész, Vincze László festette még 1952-ben: a régi kéri templomot, s a gyönyörű haranglábat. Meg mellette az öreg házakat. A régi templomnak már csak a nyoma van meg, egy szépen faragott kopjafa jelzi a helyét. Nézem a régi képet, s egy több mint tíz éves téli emlék jár a fejemben. Ülök az öreg, nagy tiszteletű úr, Bölcskey Géza parókiáján, s egy 1881-ben megkötött szerződés cirkalmas mondatait betűzöm. Megállapodás a helyi presbitérium és egy Matyi György nevezetű ácsmester között. Az utóbbi vállalja, hogy a Szamos által állandóan fenyegetett haranglábat — mely szakasztott mása a tiszacsécsinek — egy magasabb helyre költözteti. Mai mérnökemberek figyeljetek! Mindössze hat pár ökör, s néhány megszappanozott fa kellett a régi mesternek, hogy új helyre gördítse át a hatalmas építményt. — Ám hiábavaló volt az igyekezet. Még egészen kicsi lányka voltam, mikor belecsapott a villám. S leégett. De volt itt egy siketnéma ember, aki szeretett festegetni. S még a villám előtt lefestette ezt is. Vincze Lackó még mondhatnám pulya volt, mikor átmásolta. Én meg őrzőm azóta is... Kérték már azt a képet rengetegen. Legutóbb például egy szabályos papi küldöttség. Mondták, hogy a püspöküknek szeretnék ajándékozni. Ám nem eladó! — Szeretem én a püspökünket...de én a fiaimnak szánom. Mást nagyon úgysem örökölhetnek tőlünk...legalább ez a kép hadd maradjon rájuk. Legalább ez a festmény emlékeztesse őket a falura, a Szamosra, az ártér ficfáira. A szülőföldre. Balogh Géza Nem volt mindig ilyen csendes a kéri főutca Három ágnak hat levele
