Kelet-Magyarország, 1989. október (46. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-21 / 250. szám
4 Kelet-Magyarország 1989. október 21. A békés átmeiet lehetősége (Folytatás az 1. oldalról) költ, ezért a kormány nevében javasolja a testület megszűnésének kimondását. A képviselők a munkásőrség jogutód nélküli megszüntetéséről szóló törvényjavaslatot 274 igénlő, 6 ellenszavazattal, 31 tartózkodás mellett elfogadták. Ezután egy újabb napirendi pont, az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról szóló törvényjavaslat tárgyalására került sor. Horváth Lajos indítványozta, bogy ezzel — mivel tartalmilag összefüggnek — együttesen vitassa meg az Országgyűlés a jogi, igazgatási és igazságügyi bizottság által benyújtott — a rendőrhatósági őrizetben fogva tartott (internált), valamint a kitelepített személyek sérelmének orvoslásáról szóló — országgyűlési határozat-tervezetet. Az Országgyűlés egyetértett az indítvánnyal. Borics Gyula igazságügyi minisztériumi államtitkár utalt arra: a kormány szakértőkből álló bizottságot hívott létre az 1945 és 1962 közötti büntetőügyek felülvizsgálatára. Október 23-a megünnepléséről Németh Miklós miniszterelnök terjesztette elő a kormány javaslatait. Elöl járóban kifejtette: október 23-a máris kitörölhetetlen dátumként van jelein. Az Országgyűlés most arról határoz — mondotta —, hogy ez a nap államilag is elismert ünnep legyen. Népszavazás dönt viszont majd arról — a kormány javaslata szerint —, hogy egyúttal nemzeti ünnep lesz-e. Berecz János (Szabolcs- Szaitmár m., 6. vk.) pártalkalmazott elmondta, hogy felszólítás nélkül is mindenképpen el akarta mondani véleményét október 23-ával kápcsolatban. Mivel az előző napirend vitájában Király Zoltán képviselő „felmutatta az ingét” — mondotta, Berecz János —. ezt semmiképpen nem hagyhatta figyelmen kívül. . — Szólnom kell — mondotta — két ok miatt. Ha egy könyv kapcsán- tetemre hívnak, annak beláthatatlan következményei iehetnek. Irigylésre méltó Király Zoltán helyzete, mert ő csak tanult róla, de nem élte meg ezt az időszakot. Mert én nemcsak október 23-át, hanem október 30-át is megéltem. Könyvemet a politika egyszer elismeréssel, most elítélően fogadta. A történelem azonban a teljes értékelést és végszót még nem mondta ki. Az a meggyőződésem, hogy a népfelkelést a történelem elismeri. Ezért örömmel fogadtam a kormány álláspontját, hogy a nemzeti emléknap, amely megoszthatja a nemzetet — hiszen mindenki a maga módján emlékezik majd —, egyben a köztársaság kikiáltásának napja legyen — mondotta befejezésül Berecz János. Vita a pártvagyonról Ezután az állami tulajdonban lévő, de az MSZMP és más társadalmi szervek által kezelt vagyonról szóló pénzügyminiszteri tájékoztatót tárgyalták meg a képviselők. Békési László pénzügyminiszter az írásos tájékoztatóhoz szóbeli kiegészítést fűzött. Elmondta: a nyilvántartások adatai szerint ez az infrastruktúra 1364 olyan épületet tartalmaz, amelyet a párt és a társadalmi szervek kizárólagosain kezelnek, és további 1500 olyan épületet, amelyeknél a kezelői jog más szervekkel megosztott. 1977 óta a párt minden ingatlana állami tulajdonban van, az MSZMP csupán kezelői joggal rendelkezett. Tulajdonrendezésre tehát nincs szükség, csupán az ingatlanok hasznosításáról kell dönteni. A kormány a párt ingatlanvagyonának hasznosításakor három rendező elvet követ. E vagyonból kívánja megteremteni a pártok, így a Magyar Szocialista Párt működéséhez elengedhetetlenül szükséges feltételeket, összhangban azzal az elfogadott elvvel, hogy a többpártrendszer sem kerülhet többé, mint az egypártrendszer. A kormány az ingatlanvagyon másik részét oktatási, egészségügyi célokra kívánja igénybe venni, bevonva e munka előkészítésébe a fővárosi, a megyei és a helyi tanácsokat is. Az ingatlanvagyon harmadik részéből a jogállamiság kiépítéséhez nélkülözhetetlen intézmények elhelyezésére és a pártok közötti elosztás korrekciójára is célszerű tartalékot képezni. Hámori Csaba az MSZP Elnöksége nevében tájékoztatta az Országgyűlést arról, hogy az MSZP kezelésében lévő ingatlanok pontos és hiteles felmérését követően december 31-éig tisztázni kívánják: melyek azok az ingatlanok. amelyek a párt működéséhez nélkülözhetetlenek. Az ezen a körön kívül eső ingatlanok kezelési jogát átadják a Minisztertanácsnak és az önkormányzatoknak. Az Országgyűlés a pénzügyminiszternek az állami tulajdonban, de az MSZMP és más társadalmi szervek kezelésében lévő vagyonáról szóló tájékoztatóját elfogadta. Személyi kérdésekben döntöttek a képviselők az ülésnap végén. Megválasztották az öttagú Országos Választási Bizottságot, amelynek titkára dr. Kara Pál lett. Az Országgyűlés elnöki teendőivel — mindaddig, amíg a Ház jelenlegi elnöke a köz- társasági elnöki funkcióból adódó feladatokat látja el — Fodor István alelnököt bízzák meg. Ugyancsak a módosított alkotmány értelmében — a törvény kihirdetése, azaz hatályba lépése napján — megszűnik az Elnöki Tanács. Szűrös Mátyás szavakban, a parlament pedig tapssal köszönte meg az Elnöki Tanács tagjainak és elnökének, Straub F. Brúnónak, a kiemelkedő tudósnak és kiváló személyiségnek a tevékenységét. Ezt követően Szűrös Mátyás befejezettnek nyilvánította az ülésszakot. A legközelebbi ülésszak október 30-án, hétfőn 10 órakor kezdődik. Ülést tartott a üaisztertanács A Minisztertanács — hétfőn megkezdett, de a bő napirend miatt be nem fejezett ülését folytatva — megvitatta a Magyar Nemzeti Bankról, a társadalmi-gazdasági tervezésről és az államháztartásról szóló törvények téziseit. A kormány határozatot hozott a banktevékenység folytatásának feltételeiről és az Állami Bankfelügyeletről. A Minisztertanács tárgyalt az 1990. évi gazdaságpolitikai program és a jövő évi költségvetés irányelveiről. Előterjesztést hallgatott meg az egészségügyi és szociális vállalkozások szabályozásáról, a kritikus helyzetben lévő mezőgazdasági nagyüzemek működőképességének, jövedelemtermelő képességének javításáról, továbbá az élelmiszer-kiskereskedelem helyzetéről. A kormány áttekintette a jamburgi együttműködés végrehajtását és a magyar— szovjet . együttműködési egyezményből származó további feladatokat. Herpai Sándor: Az a tizenhárom nap... As alábbiakban részleteket közifink a szerzőnek a Kolóniái Kiadó gondozásában megjelenő életrajzi memoárjából. Herpai Sándor —* aki felszabadúlás utáni időkben Szabolcs megye rendőrkapitánya is volt, majd egy koncepciós perben elítélték és bebörtönözték — hiteles tanúja és résztvevője volt a Parlamentben 1956. október 23. és november 4. között történteknek. 1956. október 23-án 11 órára futár jött értem: menjek a Belügyminisztérium politikai osztályára. Felajánlották és kérték, térjek vissza a rendőrséghez, belügyminisztériumi beosztásba. Visszaadják a régi rendfokozatomat, azonnal kineveznek, aznap már ne is menjek vissza a munkahelyemre. Egy fontos kerület vezetését kell átvennem. Meglepődtem, nem tudtam mire vélni, miért hívnak vissza ilyen sürgősen. Talán régi tanítványaim kezdeményezték? Tanosztályunkból többen is lehettek a Belügyminisztérium vezetésében, akik esetleg bennem látták a biztosítékát a már kibontakozó zűrzavar felszámolásának. Mindent elkövettek, hogy maradásra bírjanak, de nem mondták, hogy még aznap komoly munka várna rám. Azt hihették, én is tudok a már kibontakozó tüntetésről. Én azonban nem tudtam, mi van készülőben; nem tudtam, hogy órákon belül egy olyan tüntetés kezdődik majd, amely lángra lobbantja a Ráko- siék felhalmozta gyúlékony anyagot. X Üjra és újra fölrémlett bennem, hogy ezt az egész kezdődő tragédiát a Szovjetunió sztálini vezetésének kifürkészhetetlen célú nagyhatalmi politikája idézte elő, egy innen irányított, Rákosi és társai által létrehozott állami, párt-, állambiztonsági, katonai gépezet, amely kiirtotta azokat, akik alkalmasak lettek volna egy önálló magyar szocialista-humanista. demokratikus államrendszer létrehozására, az ipar, a mezőgazdaság, az egész társadalmi élet megszervezésére. És most, ezekben a tragikus napokban, Nagy Imre és Kádár János személyében olyan politikusokat állítottak — kényszerből — a romba dőlt állam élére, akiket Rákosiék kiátkoztak és majdnem elpusztítottak. X Nagy Imre mellett ülök. Ö ültetett maga mellé. Láthatóan örült kettőnk találkozásának. Mint említettem, belügyminiszter korában ő vitt le Szolnokról megyei főkapitánynak Szabolcsba, hogy hozzam rendbe a szabolcsi rendőrséget, ő volt ott a párt országgyűlési képviselője. Ha Nyíregyházán járt. mindig hivatott, és éjfélig beszélgettünk. Egyszer csak felém fordult: ismeri a Politikai Bizottsághoz eljuttatott javaslatomat, mondta, s egyetért vele. Szeretné részletesen is hallani. Miután koncepcióm és javaslataim a leglényegesebb kérdésekben eltértek jelen lévő barátaim felfogásától, s abban a szenvedélyes vitában nem éreztem magam elég erősnek és felkészültnek, hogy újabb vitát robbantsak ki, átadtam Nagy Imrének a Hegedűs Andrással folytatott telefonbeszélgetés vázlatát. Nem tudott eligazodni kézírásomon, behívatta a titkárnőjét, akinek aztán a szomszéd szobában lediktáltam. Nagy Imre figyelmesen elolvasta, és — „egyetértek vele" megjegyzéssel — a zsebébe süllyesztette. X A kormánynak mihamarabb stabil fegyveres erőre lett volna szüksége: Nagy Imrét csak egy hozzá hű fegyveres erő tarthatta kormányon. Sajnos, Nagy Imre sem volt elég erős ahhoz, hogy a kormányon belüli nyomásnak és tanácsadói befolyásának ellenálljon, hogy reális belpolitikát és a szovjet tűréshatárt nem érintő külpolitikát kezdeményezzen. .Kormánya tagjait és tárno-’ gatóit a bár jogos, de nem célszerű indulatok egyre inkább az illúziók felé sodorták. Kérdéses volt: beavatkoznak-e a szovjet csapatok, vagy eltávoznak az országból? A szovjet csapatok távozása már az első napokban az egyik legerőteljesebb követelés volt, s az országos közhangulattal igen sok vezető politikus, értelmiségi, író és tudós egyetértett. A tárgyalások folytak a szovjet illetékesekkel, sőt kormány-, s párthatározat is született e téren. De nem volt világos a szovjet vezetők szándéké. Én magam, mint említettem, a szovjet csapatok távozása ellen voltam. Egyrészt, mert a kormánynak nem volt fegyveres hatalma, s úgy láttam, a szovjet csapatok kivonása után olyan vákuum keletkezik, amely az akikori indulatviharban beláthatatlan következményű polgárháborúhoz vezethet. Másrészt nem tudtam elképzelni, hogy a szovjet katonai hatalom abban a háborús légkörben kivonja csapatait Magyarországról. Bár elleneztem a szovjet csapatok kivonását, megengedhetetlennek tartottam fegyveres beavatkozásukat a magyar belügyekbe. De jelenlétük — és csupán jelenlétük — biztosíték lett volna a kormány- és pártintézmányek védelmére. A fegyveres beavatkozást azért 'tartottam katasztrofálisnak, mert az egész magyar népet szembeállította a Szovjetunióval — s egyben a szocialista rendszerrel, hisz a nép szemében a Rákosi-rezsiimmel azonosított „szocializmust” védték volna, azokat az állami és pártvezetőkiet, akiknek politikája idáig juttatta az országot. Külpolitikailag is katasztrofálisnak tartottam a szovjet fegyveres .beavatkozást, mérhetetlen károkat okoz majd a nyugati kommunista pártoknak, érveltem a Politikai Bizottságba küldött beadványomban, s mondtam el ugyanezeket az érveket október 31-én a Belügyminisztérium előadótermében a megalakuló önálló belügyi ezred, az ott lévő mintegy ezer fiszt és tiszthelyettes előtt. November elsején estefelé lementem Münnich-hez, hogy megbeszéljem vele a .minisztériumban bevezetett intézkedéseket: a belügyi ezred megalakulását, a belügyi karhatalom továbbfejlesztését — az általa kiadott rádióutasítás alapján — és az előkészületeket esetleges felhasználásukra. Alig kezdtünk beszélgetni, mikor engedély, illetve kérés nélkül bejött Ga- ramvölgyi, lehetetlenné téve a megbeszélés folytatását. Nagyon izgatta fantáziáját a minisztérium biztonságának megszervezése, a független karhatalom felállítása és felfegyverzése. Garamvöl- gyi szobája az én előszobámmal szemben volt — s bár két egykori tanítványomat, két főtörzsőrmestert a szobája elé ültettem „őrségül” azzal, hogy kívülről ne engedjenek be polgári személyeket hozzá, tehát végeredményben őrizet alatt tartottam, az épületben szabadon mozoghatott. Engem is megkísérelt burkoltan fenyegetni a sajtóval és a tömeggel, de kereken megmondtam neki: én támadhatatlan vagyok, őt viszont bármelyik pillanatban őrizetbe vehetem, jobban teszi, ha nyugton marad. Tudta: én akadályoztam meg, hogy a belügyi tiszti állományba bárkit is delegáljon. De tulajdonképpen nem nagyon tudtam mit tenni Garamvölgyivel — mint mondtam, sem Münnich, sem Pőcze vezérőrnagy nem járult hozzá az eltávolításához. Fél óra múlva folytathattuk a beszélgetést. Münnich minden intézkedéssel és javaslattal egyetértett. Nem sokkal később csengett a K-vonal: a szovjet követség hívta a belügyminisztert. Oroszul beszéltek. Mint orosz nyelvtanár, értettem a válaszokat. Münnich elmondta: Andropovval, a szovjet nagykövettel beszélt, aki azt kérte, hogy Kádár és ő azonnal menjenek gépkocsival a szovjet nagykövetségre — várják őket. — Hogyan menjenek át? — nézett rám tanácstalanul. — Majd én rendelkezem — mondtam. Biztosításul, úgy emlékszem, két kocsit adtam. Egykori tanítványaim közül választottam ki — nem emlékszem már, két vagy négy főtörzsőrmestert géppisztplyos kíséretül. A belügyminiszter felhívta Kádár Já- most s megbeszélte vele hogy érte- mennek a Parlamentbe. A kíséretül adott rendőrök hamarosan visszajöttek, jelentették, hogy már útközben találkoztak egy szenibejövő kocsival, amelybe mindketten zavartalanul átszállté t:, bár mondták, Kádár János előbb nem akart átszállni — ez akkor nekem nem tűnt fel. £n magam sem tudtam, milyen célzattal mentek el Kádárék, és sem a Belügyminisztériumban, sem a parlamenttel nem közöltem a dolgot. Gondoltam, ha jónak látják, majd ők közlik az Illetékesekkel tárgyalásaik eredményét. Másnap november 2-án este felhívott Szilágyi József a miniszterelnökség titkárságáról: tudomásuk van róla, hogy a két eltűnt magyar államférfinak én adtam gépkocsit és kíséretet, hogy átmenjenek a szovjetekhez. Kért, menjek át a miniszterelnökségre és tájékoztassam őket a történtekről, mert egyelőre sem Kádár János, sem Münnich Ferenc nem tért vissza. Egy pillanatig sem gondoltam rá. hogy a két politikus távozása megváltoztatja hazáink történetét, természetesnek találtam. hogy a szovjet vezetők Münnich Ferenccel és az első titkár Kádár Jánossal beszélik meg a magyarországi helyzetet, s hazánk Szovjetunióhoz való viszonyának alakulását. A miniszterelnökségen a rendkívül feldúlt Szilágyi Józsefen kívül ott találtam Kádár János zokogó feleségét, aki sírástól elcsukló hangon szüntelenül csak azt ismételgette: — Hol van János? Hol van János? — Részletesen elbeszéltem, mi és hogyan történt. Szilágyi csillapíthatatlan izgalommal járkált föl-alá a szobában. — Hallatlan! — ismételgette. — A szovjet nagykövet elrabolta a magyar kormány két miniszterét! Gépirónőt hivatott, s már diktálta is a szovjet kormányhoz intézendő, meglehetősen durva hangú jegyzék alapjául szolgáló jegyzőkönyvet. Nem értettem egyet vele, nem szerettem volna, ha ebben a válságos időben a szovjet kormánnyal ellenséges kapcsolatunk alakuljon ki. Elbizonytalanodva mondtam: talán nem Andropovval beszélt Münnich Ferenc. Én csupán azt hallottam, hogy oroszul beszéltek, csak következtethettem rá, hogy Münnich Andropovval beszélt. Útközben szálltak át szovjet gépkocsikba. Szilágyi kissé lehiggadva, nagyon korrektül kihúzta a gépből a megkezdett, szigorú hangú jegyzőkönyvet, s most már azt diktálta, hogy név nélkül, oroszul beszélő személy hívta fel Münnich Ferencet. November harmad ikáról negyedükére virradó éjszaka fél kettő-kettő tájban telefonon riasztott az a két főtörzsőrmester, akiket a Kilián laktanyával szembeni pékségben lévő fegyveres csoporthoz rendeltem ki. Jelentették, hogy szovjet harckocsik közelednek a Kilián laktanya felé. Mit tegyenek? Utasítottam őket, hogy tartsák vissza a csoportot egy esetleges támadástól, lehetőleg oszlassák fel, küldjék haza őket, s mindketten azonnal vonuljanak be. A fegyvereket tegyék harcképtelenné és hagyják ott. Meglepett és meg is döbbentett a váratlan szovjet támadás. Azonnal láttam az összefüggést Kádár és Münnich szovjetekhez történt áthívása és a támadás között. Telefonon érintkezésibe léptem a Honvédelmi Minisztériummal: milyen értesüléseik vannak a szovjet támadásról? Támadás előtt felszólítanak a megadásra, vagy felszólítás nélkül lőnek? Olyan értesüléseik vannak, közölték, hogy az egyes alakulatok, laktanyák megtámadásánál felszólítás nélkül lőnek. Ha a Belügyminisztériumot megtámadják, mindenki elpusztul. A Honvédelmi Minisztériumban azt tanácsolták, az egész alakulatot vigyem át a Parlamentbe, ott nem tarthatunk váratlan támadástól. Miután a Honvédelmi Minisztérium általános, válogatás nélküli támadásról tájékoztatott, nem tudtam felmérni a dolgok valódi állását. Az aulában felsorakoztatott alakulat megtagadta, hogy a Parlamentbe vonuljon. Közben hangzott el Nagy Imre drámai hangú felhívása, amelyben bejelentette: „Csapataink harcban állnak.” Ügy ítéltem meg a helyzetet, hogy Magyarország és a Szovjetunió között hadiáldapot következett be. Sem a szovjet csapatok ellen, sem a szovjet csapatok oldalán nem akartam harcolni, s bejelentettem a pártáskoiáról akkor visszatért tiszteknek és a belügyi vezetőknek, hogy elhagyom a minisztériumot, lemondok az ezred vezetéséről, miután nem vagyok kinevezett rendőrtiszt. Először erőszakkal akartak visszatartani, aztán rá szerettek v'ú'.a beszélni, hogy vegyem át a mánisztírium vezetését. Nem vállaltam.