Kelet-Magyarország, 1989. szeptember (46. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-23 / 225. szám
1989. szeptember 23. A mikor Ratkó József Félelem nélkül című kötetével 1966-ban berobbant a magyar költészetbe, éppen harmincesztendős volt. Első kötete csaknem teljes fegyverzetben mutatta a költőt: érett versbeszéd, pontos fogalmazás, plasztikus költői képek. De talán a verseknél is nagyobb meglepetést keltett az emberi-költői sorsot számba vevő írás, az Önéletrajz. Ratkó a József Attila-i Curriculum vitae-hez hasonlóan elemzi a megtett út állomásait, s pontosan megfogalmazza az egyéniség külső-belső történéseit. A drámai színezetű költői önvallomás expresszív indulattal jelöli meg azt az etikai utat, amelyet az akkor még fiatal költő követni akar: „Ha egy mozdulatba akarnám fogni az én eddigi életemet, hát jobban, szemléletesebben nem is tudnám, csak így: Egy magas, sovány gyerek ül egy sámlin a félhomályban, felsőtestével kissé hátrahúzódva, jobb karját kifelé fordított tenyérrel magasán a feje elé emelve.” Ez a mozdulat a védekezésé, a gyermeki sorsot sokszor megtörni készülő erőszakkal szembeni védekezés fájdalmat elhárító gesztusa. A kollektivitásban feloldódni akaró költő már első kötetében nyíltan fogalmaz: „S ha én szólok — sem magamért, /kollektív bánatért, bajért, rontott hitű parasztokért / kemény, egyforma életért”. {Szégyentelenül). Vagy a Paradicsom című versben: „dolgozni — nem amíg szabad — /amíg lehet — addig muszáj/, amíg az oktalan halál /föl nem ment meg nem érkezik — utolsó pillanatodig!” Napjainkban sokak szemében gyanús a közéleti magatartással telítődő költészet Mellékíze van a szónak. Pedig a közéletiség tartalma a cselekvésre, a tettre való készség. Ezzel indul el a pályán Ratkó József is, s ehhez tér vissza a hetvenes években, amikor a költői szó elapadása miatt aggódókhoz fordul: „a vers csak hologram, a szabadság és a szerelem hologramja, az emberiség hologramja. Szükség és igény itt is van a szép szóra, de nagyobb szükség vart házra, munkahelyre, jó ivóvízű kútra, egyszóval: konkrét emberségre. Üzenem ádázabb barátaimnak, Ratkó József emlékére „Szavaim és düheim idevalósiak...” akik minduntalan szememre lobbanják, hogy keveset írok, üzenem: ezért írok keveset. {Szűkebb hazám — Magyarország). A pályakezdő verseken elsősorban a nagy költőelőd, József Attila hatása érződik. Magyarázza ezt a származás, a sors rokonsága, a korai élmények hasonlósága. Az azonosulási szándék olyan intenzív, hogy a nagy előd versbeszéde, képei át-átüt- nek a Ratkó-vers szövetén (Húszéves apám éneke, Szégyentelenül, Éjszaka, Telet váró). A József Attila-i szemlélet elsajátításáról tanúskodik a Jön az éjszaka kezdetű szép tájleíró vers {Éjszaka) , illetve a Szombat van kezdetű filozofikus hangvételű költemény {Éjszaka). Ratkó gazdag képalkotó fantáziájának működése a tájversekben figyelhető meg a leginkább. Érdekes, hogy a szabolcsi-szatmári-beregi táj ritkán jelenik meg a költeményekben, tárgyuk inkább a táj ( Tavasz, Ősz, Nyári napló, Telet váró). Ratkó ezekben a versekben gyönyörködtet, szemléletességre törekszik, jól mutatják a költő kitárulkozó kedvét, de ritkán hordozzák azt a többletjelentést, amelyet Juhász Gyula óta ismerünk. Ez utóbbi megoldásra példa lehetne korunkat faggató szép verse a Jött ez az ősz. Amikor-Ratkó—a gyakori sürgetések hatására—összeállítja válogatott kötetét, voltaképpen új verseskönyvet akar letenni az asztalra. Ezért a korábbi kötetek anyagából csak azokat veszi át, amelyeket 1983-ban is írhatott volna. A négy kötet közül az utolsó, a Törvénytelen halottaim elkerülte a költői szigort. A versek jó része megtalálható a Fél- kenyér csillag című válogatott kötetben is (1984), legfeljebb más a „helyi értékük”. Ez a könyv — írja a költő negyedik verseskötetéről — a törvénytelen halottaké, elsőhalott anyámé, s azoké, akiket háborúra ítéltek, Szükebb hazám: Magyarország (Részlet Ratkó József önéletrajzi írásából) ( ... ) Lássuk most már, miért élek Szabolcs-Szatmár- ban, ebben a sokat szidott megyében. Említettem, hogy Tiszadobon, a Gyermekvárosban nyílt rá szemem a világra. Megszerettem a Rá- kóczi-erdő évszázados tölgyeit, a Tiszát, s ámulva vet-. tem észre, hogy a felnőttek nem azért élnek csak, hogy verjék a gyerekeket. Közép- iskolás koromban Nyíregyházáról bekalandoztam Ra- kamaztól Lónyáig az egész megyét. S elhatároztam, hogy iskoláim végeztével visszajövök ide dolgozni. Mert látni- és gondolnivaló van itt bőven. Életem értelmesebb s most már nagyobbik felét, 20 évet töltöttem itt, s ebből is 11 esztendőt Nagy- kállóban, amely ezeréves vénség létére elveszítette a történelmét. Ez a valamikori megyeszékhely és hajdúváros, patriótái nem kis bosszúságára, mára nagyközséggé szűkült, mert annak idején nem engedték keresztül földjükön a vasutat. Múltjából jószerivel csak a Kállai kettős maradt, az elmegyógyintézetté előléptetett vármegye- háza és Korányi Frigyes szülőháza. Simonyi óbester házát lebontották, most kocsma hirdeti hajdanvolt vitézségét. Más jeles szülötteiről, lakóiról az idevalósiak alig tudnak valamit. Ámos Imre szülőházán van ugyan egy csúnya kis emléktábla, de Szilágyi Istvánról, akinek talán Arany Jánost köszönheti a magyar költészet, semmit sem tudnak. Kossuth ügyvédje, Böszörményi László, aztán Fazekas Mihály* Jókai, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula nagykállai kapcsolatait sem tisztázta még az emlékezet és a kegyelet. Beszélik a vérmesebb kál- laiak, hogy Nagykállótól Nyíregyháza veszi el a levegőt, s vagyok már annyira nagykállai, hogy ezt el is higgyem. Ám az a város, amelyik múlt idejét nem becsüli, hogyan szerezhet rangot jövőjének? Említettem, hogy a düheim is idevalósiak. Amióta ezt a passzust írom, kitörölhetetlenül s folytatha- tatlanul dörömböl szívemen két verssor -.Kivándorolni innen! legalább / a legközelebbi fűszálig. De megszólít az erősebb, mert igazabb tanulság is: Mindenütt lehet élni. Mindenütt kell élni.Meg kell laknunk ezt a hazát, meglakni minden talpalatnyi földjét. Magunkévá kell laknunk ezt a hazát. S művelni azzal is, hogy belehalunk (....) (1976 rákra, infarktusra és tüdővészre ítéltek. A földbe és égbe temetettekről, a szemétdombon elmálló és tűzben szétolvadó halottacskákról, szerelmünk aszályáról szól. Az idő vizsgálata közben találtam rájuk. A hiányukra. Kezük és szívük hiányára.“ Ratkó téma iránti érdeklődését nyilván sok minden magyarázza. A negyven felé közeledő ember az elmúlással először szembesülő félelmei, találkozás az emberi értékek pusztulásával, a fenyegetettség megszokhatatlan állapota. A Törvénytelen hallottaim című vers felkavaró látomásai egyszerre nyugtalanítanakés késztetnek meditációra. A költő a történelmet idézi, s a nagy mozgások áldozataiért énekel: „Eljött a holtak ideje, /szorongat a holtak szerelme engem.” A versben egyensúlyban van a szívet szorító szenvedély és a dolgoknak rendezettséget kívánó elme. A Halott halottaim jó értelemben vett hatásra törekszik. A hatalmas látomás kérdések sorával indul. Ezek megválaszolatlanságuk- kal erősítik a pusztulás víziójának a rajzát. A verset az abortuszokról tudósító számadatok inspirálhatták. Ratkó az élet nevében siratja el a meg sem születetteket: „Köttetett béke a halállal, / nagy-szégyenű, iszonyú. / S amit nem végzett el a fegyver, / deres, hüvelykszorító, kaszatömlöc, / karó, tüzes trón, akasztófa, kerék, / elvégzik most a szikék,/ nikkelkanalak, csipeszek, / elvérzik ez a nép.” A halottakat idéző versekhez viszonyítva a szerelem Ratkó hangján ritkán szólal meg, de ennek oka van: „...nekem a szerelem merész, / halálig tartó összeesküvés, / gyönyörű páros lázadás, / a zsarnok elmúlás / ellen: örök harc, konspiráció —■/ ha róla szólna, elnémulna a szó, / mert páromat én el nem árulom” (Éjszaka). Mégis ebből a témakörből kerül ki a válogatott kötet egyik leg- • szebb verse, az elemi tisztaságú Egy ágyon, egy kenyéren. Ratkó József fegyelmezett vers- beszédű költő. Mindig pontosan fogalmaz. Nem nyelvteremtő művész, inkább arra találni példát, hogy elfelejtett szavainkat, beszédfordulatainkat újra a fény elé engedi. Válogatott gyűjteményének utolsó verse két sorból áll: „Csontbőr vers. Nem szól, / csak könnyeit nyeli.” A gazdag jelentésű Csontbőr mély traumát sejtet. Ebből gyermekének elvesztése után még nehezebben lehetett — ha egyáltalán valamennyire sikerült — kivergődni. De talán ez a megrendítő gyász is segítette az István királyról szóló dráma létrejöttét. A Segítsd a királyt! 1984-ben mutatta be a nyíregyházi színház hatalmas sikerrel. A drámai történet 1031-ben kezdődik, amikor az államalapítás gyakorlatilag már megtörtént, a király által létrehozott mechanizmus alapvetően hibátlanul működik. A mélyben azonban még égnek, izzanak a visszafojtott indulatok. Meghalt Imre herceg, aki egyedüli folytatója lehetne a nagy király életművének. István önvizsgálatra kényszerül. Feleletet keik adnia arra a kérdésre, hogy továbbhaladhat-e a magyarság azon az úton, amelyet ő kijelölt a számára. S egyáltalán: valóban helyes-e az út? Lesz-e folytatója az elkezdődött munkának? Mekkora esélye van ennek a szorongatott népnek a megmaradásra? Látszólag alig történik valami Ratkó drámájában, de a mélyben, a „víz alatti áramlás” jegyében annál több. Istvánnak a jövő biztató ígérete nélkül kell döntéseit meghoznia. A „kizökkent” időt már helyretolta: a magyarságot Európa népei közé emelte. De magánéletének tragédiája megmutatja az érző embert is. Egy időre elhomályosul az uralkodó alakja, s csak a gyermekét sirató apát látjuk, aki a „ nincs a teremtésben vesztes csak én” kozmikus fájdalmával arra kényszerül, hogy részt vegyen a pártharcok időt és velőt emésztő leszerelésében. S közben magyarázza az államirányítás alapelveit. Most jó szóra, értelmes hitre egyaránt szüksége van a magyarságnak. Ratkó József lírai életműve a Törvénytelen halottaim című kötettel lezárult. 1975 óta talán született egy posztumusz gyűjteményre való vers. Ezekkel együtt válik majd teljessé Ratkó költői életműve, s válik lehetővé ennek a teljesítménynek a magyar költészetben történő elhelyezéSzatmárcseke című versét a hetvenes évek közepén írta: „Kopjafák gótikája, / Építkezünk." Bizonyos, hogy a magyar irodalom századok óta épülő pantheonjában neki is helye lesz. Nagy István Attila Segítsd a királyt! Részlet a drámából ISTVÁN Mert látja Isten az egész időt, jövőt, múltat, jelent egyszerre lát, lát téged is — halálod eltörölte, szemében élsz ezredévekig. Új életed nincs, élsz, ahogy velünk. Összevegyül sírásod, mosolyod, kisbaba-moccanásod,^ férfi-lépted. És néha látlak, mert Ő engedi. Élet és halál Ura, Istene, hálát adok, hogy Imrét nékem adtad, és örömömre megtartottad eddig. A Te irgalmad ajándéka volt, s most visszavetted végzésed szerint. Őt szerettem minden ember közül leghívebben, s magadhoz vetted őt. Adj neki boldog nyugalmat, Uram. Emelj magadhoz, bűnöst, engem is, vagy világosíts meg szándékod felől. Kisemmiztél, mert úgy tetszett neked. Magvam szakadván mégse panaszkodom, csak azt áruld el: műveddel mi lesz? Király nélkül a nép elözvegyül, elvadul Tőled, árva s nyughatatlan lészen újra világ végezetig, más nép cselédje lészen, ha nem segítsz. Keríts körül irgalmad köntösével, Uram, és ne veszíts el minket! Ámen. Egy ágyon, egy kenyéren Egy ágyon, egy kenyéren, szemünkbe hulló fényben, tétovázó sötétben, szerelem fenyvesében, egy földön, egy hazában, égve egyforma lázban, hidegben, nyári lángban egyforma szó a szánkban. torkot fájdító perben tanúként egymás ellen, homlokod melegében, homlokom melegében, zárva eleven kőbe, lélekben összenőve, gyönyörű csecsemőnkre, ráhajlunk az időre. Vers a költő kézírásával y Kelet a Htagyarország hétvégi melléklete 9
