Kelet-Magyarország, 1989. augusztus (46. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-19 / 195. szám
4 Kelet-Magyarország 1989. augusztus 19. Forró francia nyár n Sláger lett a bicentenárium, a Bastille lerombolásánaik 200. évfordulója. Nem hiá- ába dolgozott teljes kapacitással a reklám hatalmas gépezete. Pólón, borosüveg ei mikéjén, parfümön, falitányéron, utcai plakátokon és metróállomásokon egyaránt a jubileum jegyei. Az üzletemberek jól számítottak. Amit a Liberté, Egalité, Fra- ternité híres jelszavából pénzben ki lehet hozni, ők kihozták. 1989. július közepe. A nemzeti trikolorban pompázó Frankhonban rettenetes a hőség. A tévéhíradók első számú riporttémái ez időben is a kiterjedt erdőtüzek, a kiszáradt folyók, az oxigénhiánytól elpusztult hálák tömege. S egy nem mindennapi esemény: egy nekivadult férfi kiirtotta a családját és mindenkit, aki a falujában útjába került. Tizenöt halott. A Loire völgyében nagy a forgalom, a szűk, többnyire középkorban épült házak között vezető utcák alig bírják átbocsáta- ni. A gyors autópálya pedig szinte üres, mert még a franciának is drága mulatság a sűrű egymásutánban következő peage- ok pénzéhes gyomrát nem kevés frankkal megtölteni. Nyugat felé, Bretagne-ba tartunk. Barátom — aki jól ismeri ezt az országot — azt mondja: olyan vidéke ez Franciaországnak, mint a mi hazánkban Szabolcs. 600 kilométerre a fővárostól, messze a Riviérától, a föld sem a legjobb, ipar, munkalehetőség alig. A tenger, az Atlanti-óceán sokaknak ad megélhetést és mind több külföldit vonz, elsősorban németet. Az itteni ipar az idegenforgalom lesz egy-két év múlva. Lorientnél meglátjuk a nagy vizet. Partján rengeteg autó, augusztus közeleg, megkezdődött a vacances, a nagy, szent nyári szabadság. Az idegen figyeli mi az új a számára. A fedetlen keblű hölgyek, a ifagy acélgolyókat dobáló nagymamák, a sárkányt eregető nagypapák? Hogyan is élnek errefelé a franciák? e Christianne Precar, a kis tengerparti falucska békés életét éli. A dombon vezető úton talán mementóként állnak az egykori német betonbunkerek és tankcsapdák, de ez senkit nem zavar. Hófehér házak vakítanák a napfényben, különlegesek, szépék, sajátosan bretagne-i stílusban. Főként nyáron használatos üdülők, amelyek a néhány farmer háza köré települtek. Egy nagy épület előtt gyönyörű skótjuhász ugat, traktor áll pótkocsival, a friss siló illatával. Barátom kérdi: akarok-e találkozni 'egy ízig-vérig bretagne-i farmerral? Negyvenes éveiben járó, energikus, szőke, kékszemű asszony fogad. Minduntalan mosolyog, villan egészséges, fehér fogsora. Hellyel és narancslével 'kínál, mutatja a magyar tányért, a szürposztóból készült hortobágyi papucsot, s mondja a történetét. 1987-ben nálunk dolgozott, lakott egy magyar diák, gödöllői agrár egyetemista. Egy hónapi 'munkája béréért 2 hónapig járta az országot. Egy év múlva ők jöttek el Gödöllőre. — Óh — tárja szét a karját — milyen jól éreztük magunkat! Pedig nem szórakozni, meg a pénzünket elverni mentünk, hanem látni, s ha lehet tanulni. Negyven hektáron gazdálkodnak, ö, a férje — aki most kint kombájnol a mezőn — s a két nagyfia. Meg mindig van itt valaki. Most éppen egy fiatalember, aki állattenyésztőnek készül, s ide kérték nyári gyakorlatra. 55 tehenük van. A farm tulajdoniképpen tejgazdaság, s minden mást ennek rendelnek alá. Az asszony említi: Gödöllőn szép és korszerű tehenészetet látott, 7—8 ezer litert adó holstein-friz tehenekkel. Ott lehetett tanulni. Persze azt is tudja, hogy nem mindenütt ilyen jó a helyzet. Valahol 3 ezer liter az éves átlag. Nekik négyezer, lelhetne több is. Amit nálunk tanulmányozott, az a takarmányozás. Számítógépet vett, megtanulta kezelni, s azon kísérletezik: hogyan lehet több és több a tej. Nagy a konkurencia, a versenyt állni nem könnyű, sok mindennel meg kell próbálkozni, példának okáért a turizmussal is. A gazdaasszony bővítette, szépítette a házát, amelynek földszinti szobáit kiadja az egyre gyarapodó turistáiknak. Mind többen szeretik a friss tejet, az óceánt, a meleget. Ez utóbbiból most túlontúl is sok akad. Irtózatos az aszály — panaszkodik Christianne, itt május óta nem esett az eső. Hogyan lesz így kukorica? — sóhajt. A megyei napilapból őt elsősorban az időjárás-előrejelzés érdekli. — És mióta ott jártam, mindent elolvasok, amit a magyarokról írnak. A maiban is itt egy hír: magántelevízió indul Magyarországon. Hogy is van minálunik? Kifogyhatatlan a kérdésekből, okos véleményt mond a nagypolitikáról, amit kitűnően fordít a maga sorsára. Már most azon tűnődik, mi lesz az ő sorsuk, ha egyesül Európa nyugati fele. Vagy — tér át villámgyorsan — mi lesz a farncia gazdáikkal, ha országunkat felveszik a Közös Piacba, s elárasztja Franciaországot az olcsó magyar élelmiszer? Színes képeket mutat tavalyi utazásáról. .. Szépek a házaik és nagyok, de — már ne haragudjon — lehetnének célszerűbbek. Sok az üres, a kihasználatlan tér. És egy-egy nálunk- városnyi nagyságú községben csak egy utcán köves az út. Lementünk róla, éppen eső volt, bokáig ért a sár... Egyszerűen nem érti, miért nem köveznek. Ha mindenki csak egy követ vinne, már meg is lenne — mosolyog. Aztán elnézést kér, itt a fejés ideje. Másnap az úton ránkdudál, fékez és elmondja, hogy orvosnál volt a mama miatt. „Azóta lett jól, mióta abbahagyta a gyógyszer szedését. .. Dehát az orvosnak, meg a . patikusnak is élnie kell — nem?” Újra elsiet, mert a férje meghagyta, hogy a ház előtt a száradó magot naponta ötször kell megforgatnia. o Jean-Robert Takaros, zölddel teletűzdelt környék, akár a nyíregyházi Ságvári-kertváros, ahol kisemberek engedhették meg maguknak a csendet és a jó beosztású saját lakást. Jean-Robert családja mind a négy tagjának külön szobája van a nem nagy alap- területű házban. Első a hátsó terasz, garázs a Renaultnak, amit most vettek. Természetesen — mint minden mást — részletre. Az ember az első pillanatban megérzi a rokonszenvet. — Jean magyarul János — magyarázom, s máris régi ismerősiként társialgunk. Újdonsült barátom 42 éves technikus. Haja, bőre okán lehetne szicíliai, vagy korzikai. Farmernadrágban, rövid ujjú fehér pamutingben még inkább ‘kitűnik milyen barna és csupa izom. Felesége Marie-Yvonne az ellentéte. Vékony, törékeny, kirakatrendező. Arno fiúk 17 éves, Magalie lányuk 15. Az egész család együtt tüsténkedik a -vacsora készítésénél, a tálalásnál. A gyerekek közvetlenek, segítenek a messziről jöttéknek eligazodni az apróbb rákok halmazában: hogyan kell fogyasztani e ritka csemegét. (Errefelé közös a házimunka, amiben a család minden tagjának részt 'kell vennie.) Eszünk, beszélgetünk. Megtanulom, hogy fehér bor dukál az előételhez, vörös a sültekhez. Itt 2—3 órán át is a vacsoraasztalnál ülnek, nem az agyonevés-ivás — a társalgás kedvéért. Ilyenkor találkozik a család, s cserélődnek ki a gondolatok. Fényképek kerülnek elő. A papa láthatóan büszke fotós tudományára. Talán csak sok-sok lapon megörökített lányára büszkébb, aki most elsős gimnazista és a város jazzbalettjének minden valószínűséggel első táncosa. (A vizsgaelőadás képeiből legalább is erre következtetek.) A fiú jövőre érettségizik. Kérdem az apát: mit szeretne belőlük, mit kívánna leginkább a gyerekeknek? Válasza meglepő és elgondolkodtató: „Hogy mind a ketten munkát kapjanak és ne veszítsék el azt a nyugdíjág.” Ámornak ezen a nyáron sikerült belekóstolnia a munkába. Augusztusban felszolgálhat annak a gyárnak az üzemi éttermében, alhol apjia is ebédel. Jean Robert a Renault Művek Lorient-i alkatrészgyárában dolgozik éppen húsz esztendeje. Felesége unszolására vesz elő egy színes dobozkát. Benne ezüst érem, kók-féhér-piros szalagon. A kitüntetést most kapta Párizsból: a közlekedési miniszter ismerte el munkáját. Gratulálunk neki, amit megköszön, de hozzáteszi, jobban tudna örülni, ha sem őt, sem munkatársait nem fenyegetné az a bizonyos Da- moklész-kard — a munkanélküliség. Amely elsodorja azt a szolid életmódot, amire sikerült berendezkednie. Következik a számadás. Jean-Robert és Miarie-Yvonne sorolják mennyit keresnek, mennyi a ház, és a kocsi törlesztő részlete, mennyi az adó. Bizony — mondják — nem nagyon jut kirándulásra, pláne nem külföldön. Naivul megkérdem: és Angliába — amelynek egy jobb távcsővel látni is lehet partjait — milyen gyakran ruccannák át? „De hiszen, mondtuk mire megy el a pénz” — csodálkoznak vissza. Az ilyesmit ők nem engedhetik meg maguknak, a fizetést nagyon be kell osztani. A hétvégék is otthon telnek és már mióta! Á lakás csinosításával, berendezésével. Tapétáznak, festenek — a garázsban sorakoznak a szükséges szerszámok. A háziasszony varrógépére mutat, ami nélkül nem lenne függöny, terítő, sok-sok kiegészítő kellék. Mondhatom, ügyes keze van, a lakás minden része őt dicséri. Szóvá teszem: iparművész is lehetne. Mosollyal replilkázik: sokkal többre becsüli, hogy Pierre Cardin helyett maga tervezi, szabja, varrja a saját és lánya ruháit, de férjének és fiának is nem egy ruhadarabja — a'la Marie-Yvonne. Este van, búcsúzunk. Jean-Robert a ikapuban megkérdi: ha sikerül elintéznie az igazgatósággal, bemennék-e a gyárukba? Természetesen, szívesen. Másnap üzent: holnap a gyár bejáratánál vár. o Két órán át sétáltunk. Ami az öntödéről, a csarnokokról itt megjegyzésre érdemes: ez a férfi nagyon szereti a munkahelyet, ami neki nem csupán munkát és bért jelent. Részletezi a korszerűsítés folyamatát. Itt már majd mindent az automatika irányít, az ember többnyire csak vigyázza az őt is újra meg újra számonkérő csodamasinákat. Nézem hányszor és hányszor átmegy a nálunk készült öntvény az ellenőrzésen. Számítógép, lézer és ember me- ózza — különben nem kell a munkájuk a Renaultnak, a General Motorsnak, Ford- nak. Ha egyszer is minőséghibás termék kerül ki innen, vége a jó hírnek, bezárhatnak. És ott várnak a megrendelésre a spanyol, portugál üzemek, amelyekben kevesebb bérért is hajlandók dolgozni. Meggyőzött: a hibátlan termék az alapja annak is, hogy sztrájkokat engedhetnek meg maguknak. Látom, igen népszerű. Mindenkit ismer, mindenki rámosolyog. Hamarosan megtudom miért. Kint vagyunk az udvaron, fényképeket keres elő az irattárcájából. Az egyiken raklapokból készült barikádok, CGT-zászlók, transzparensek, 5 százalékos béremelést követelő táblák alatt menetelő munkások. A másikon 12-es sorok. Az első tizenkét ember pajzsként tol maga előtt ugyanannyi betűt: NEGOCIA- TIONS! (Tárgyalásokat!) Észreveszi, hogy őt keresem a képeken. „De hiszen ón csináltam a fotókat! Szakszervezeti vezető vagyok, minden ilyesmit én vállalok’’. Ideadja a képeket, vigyem haza, közöljem egyszer, hogy a magyarok is lássák: Franciaországban sem minden fenékig tejfel. Tavaly például hét hétig sztrájkoltak egyhuzamban. „1500 ember dolgozott nálunk, s 550-et el akartak bocsátani... o Roger Prado Az 1500 munkás 90 százaléka a CGT- hez, a legharcosabb, legbaloldalibb szak- szervezethez tartozik. Roger Pradó, a OGT itteni vezetője éppúgy gyári dolgozó, mint harcostársai közül mindenki más. Munkaidő után, s az ebédszünetekben intézi a mozgalom ügyeit. Kis ideig méreget, majd egyből belevág: — Nálunk ma is nagy a nyugtalanság. Általános az elégedetlenség. Kicsi a bér, alacsony a nyugdíj, kevés a lakás. Országunkban 3 és fél millió a munkanélküli és amilyen rendkívül gyorsan változik a technika, olyan könnyen bocsátják el az embereiket. Ha pedig munkája nincs, mit ér a munkás? Ülünk a gyár tőszomszédságában húzódó kicsiny szakszervezeti épületben, amely a munkások pénzéből létesült, ahol összejöhetnek. Megerősíti: ez nem iroda, a mozgalom nem zárkózhat be egy irodába. „Nem azért van a gyári munkások majd mindegyike a mi oldalunkon, mert a nevünk szépen hangzik, hanem mert a CGT harcos, az emberek érdeke egyedül fontos a számunkra.” Érvelni próbálok, hogy a műszaki fejlesztés nélkülözhetetlen, nekik sem lehet mindegy, hogy automatika vezényli-e az öntést, vagy az ember birkózik a folyékony vassal az elviselhetetlenül kíméletlen forróságban. Ez igaz — kontrázik — de ne a családok elemi léte rovására az emberek megnyomorí- tása árán! Hanem például keressenek gyártmányainknak új és új piacot. „Közel hét hónapi sztrájk után elértük a legfőbb célt. A nyugdíjba mentek helyett nem vettek fel újakat, de a többi munkás maradt. És megkaptuk az 5 százalékot... ” Most szélcsend van, de valószínű — említi — hogy a nyári szabadságok után újra fellángolnak a harcok. Mit kap az üzemtől a munkás? A válasz: csak a bért. Az üzemi étkezést, a gyerekék nyári táborozását is a szakszervezet intézi. A sztrájk idején a szolidaritási alapból a szó szoros értelmében épp csak a kenyérre tellett. Verekedniük kell mindenért. Azok a kivételes fiatalok akik munkába léphetnek, már új szerződéssel, alacsonyabb bérekkel, bizonytalan holnappal számolhatnak. És tudom-e — fejtegeti tovább —, hogy Franciaországban 1992- ben újabb bérleszorítás várható? Hogy az egyesült Nyugat-Európa könnyen megsemmisítheti azt, amit a francia munkásság 1936 óta kivívott? o Elmúlt dél. Meghívnak az önkiszolgáló étkezőbe, ahol ma hal és bifsztek között lehet választani. Mintha csak egy hasonló szabolcsi gyár étkezdéjében ülnék a kékruhás, vas- és olajszagú munkások között. Bemutatnak kettőnek. Egyikük „civilben” a város kommunista alpolgármestere, a másik pedig római katolikus pap. Két üveg könnyű vörösbor is az asztalunkra kerül — egy-egy pohár ott még a munkahelyi ebéd után is természetes. Az egyszerű emberék pohárköszöntője gyanánt arról szól egyikük: 200 éve azért csinálták a franciák a forradalmat, hogy megszüntessék a kiváltságokat. Most újra ott állnak, mint akikor, csak nem egy, _ hanem sok Bastille ellen kell hadakozniuk... Koccintanak a magyarokra, s mielőtt visszaindulnának a gépekhez látom, hogy az asztalnál ülők dobják össze a pénzt. Hozzájárulásukat a magyar vendég ebédjéhez. DC&pka. Qáyio-L Szent Istvánra és az új kenyérre emlékezünk Tarteaelmi man« tanulságai Az MSZMP programnyilatkozata A kormány és a SZOT kérése Húsáremelés ügyében Az MSZMP KB kezdeményezésére létrehozott bizottság Történelmi utunk tanulságai, illetve az MSZMP programnyilatkozata címmel két dokumentumot készített el, s ezeket szombaton a Népszabadságban a párttagság, a közvélemény elé bocsátják. Az egyik rövid ösz- szefogalás az elmúlt négy és fél évtized történelmi és politikai tapasztalatairól, a legfontosabb következtetések levonásával. A másik az MSZMP új programnyilatkozatának tervezete, amelynek célja, hogy a jogállam, a többpártrendszer és az egyesülési szabadság politikai viszonyai között megalapozza a megújulni készülő Magyar Szocialista Munkáspárt tevékenységét, meghatározza egy új, modem, az európai szocialista értékeket vállaló, a demokratikus szocializmust célul kitűző politikai mozgalom feladatait. A Minisztertanács és a SZOT képviselői pénteken délután megállapodtak: mivel az augusztus 21-i húskészítmény-áremelés beláthatatlan következményekkel járhat, közösen felhívják a húsipari üzemeket, hogy halasszák el az erre a napra tervezett áremelést. A kormány és a SZOT a jövő héten ismét tárgyalóasztalhoz ül, hogy a további lépéseket egyeztesse. A mostani megállapodás tehát a következő, szeptember 4-ére tervezett áremelésekről nem szól. Mindezt a két tárgyaló fél vezetői jelentették be a SZOT székházában tartott késő délutáni sajtótájékoztatón. Egyetértettek a tárgyaláson abban, hogy az élet- színvonal romlása miatt egyre nagyobb a feszültség a társadalomban. A tervezett mostani áremelés valójában csak csepp a tengerben, a jéghegy csúcsa. (Folytatás az 1. oldalról) kulturális és sportműsort rendeznek a kollégium udvarán. játékos vetélkedő lesz a település történetéről, holnap délelőtt 10-kor pedig eldől, ki a falu legjobb futója. Nyírteleken ma. Tiszakóró- don holnap avatják a második világháború áldozatainak emlékművét. Máriapócson vasárnap lesz a Nagyboldogasszony-napi búcsú. Tíz órakor tart főpapi liturgiát Miroslaw Marusyn érsek és Keresztes Szilárd megyéspüspök. Ennek keretében szentelnek fel tizenegy új görög katolikus papot. Nyíregyházán a római katolikus templomban vasárnap délelőtt kilenctől ifjúsági szentmisét tartanak Szent István tiszteletére, 10-kor kezdődik az ünnepélyes szentmise. Ugyanebben az időpontban tartják az ünnepi nagymisét a görög katolikus templomban és az istentiszteletet az evangélikus templomban. A református egyházközség a Kálvin téri templomban fél tizenegytől tartja az istentiszteletet az új kenyérért és az államalapítóért.
