Kelet-Magyarország, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-08 / 159. szám
8 Vélemények kalturális életűikről . - ......... " —— ——* 1 J Á jövő ránk szorul! Tisztelt Olvasó! A számvetés igénye, az eligazodás segítése, a változtatni akarás, s egy markáns, csak Szabolcsra, Szatmárra, Beregre jellemző, az itt élő nép arculatára szabott kultúrpolitika kialakításának szándéka vezette az elhatározókat — a megyei tanács vb. művelődési osztálya és a Kelet-Magyarország .Szerkesztősége vezetői — hogy cikksorozatban biztassanak másokat is: ragadjanak tollat, válaszoljanak, vitatkozzanak. A sorozatban véleményt mondók csak orientálnak, gondolati töprengéseiket bocsátják közre. Szándék szerint helyet Itapnak, s megszólalnak a létező kultúrpolitikai áramlatok markánsabb képviselői. Ebben az évben „ünnepeljük” a szocialista közművelődési hálózat alapsejtjének, a művelődési otthoninak 40 éves fennállását. Az elmúlt 40 esztendő során számos közösségi és kulturális mozgalom vetélt el. Ezek a két világháború közötti progresz- szív törekvések méhében fogantak s az 1945—48 közötti időszak szép és egészséges magzat világrahozatalával kecsegtetett. Ám az 1949-es évek utáni művi adortusz hosszú időre terméketlenné tette a környezetet. Fölszámolták a pártokat, gazda- és olvasóköröket, . egyesületeket, népfőiskolákat, s örökükbe léptek a nép művelődésének kultúraellátó és kiszerelő szervezetei. (A tömegkommunikáció, a TIT stb.) A „kulturális forradalom” eredeti intézményhálózata szakmai szempontból számos kívánnivalót hagyott maga után. Alkalmatlan és célszerűtlen épületekben, szegényes tárgyi feltételek között, szakképzett- len emberek vezetésével folyt a munka a legtöbb helyen. A kudarcok láttán nyilvánvaló magyarázatnak tűnt, hogy a problémákat nem a szervezet alapvető alkalmatlansága, hanem a feltételek elmaradottsága okozza. _ A szakszerűséghez fűzött túlzott remények összefonódtak az új technikai eszközök által keltett illúziókkal. Ez az intézményhálózat legnagyobb „burjánzása” idejében is csak az ország lakosságának 8—9 százalékának művelődési igényét elégítette ki több-kevesebb rendszerességgel, kulturális értékközvetítés címszavát hangoztatva. Az ötvenes évek „kulturális forradalma” a különböző rétegérdekeket kifejező intézmények államosításával és egységes szervezetbe foglalásával monolit kulturális rendszert hozott létre. Az országot behálózó grandiózus szervezet célja és tartalma a párt iránymutatásával zajló szocialisita nevelőimunka lett. Ez a cél nemcsak intézményrendszert, hanem a kultúra tartalmát és a művelődés folyamatait is mesterségesen hierarchizálta. A művelődés szinte kizárólagos feladatává az ideológiai elvek és a velük összefüggő erkölcsi eszmények elsajátíttatása vált. A kultúrának minden eszközzel egy sematikus szocialista embereszményt kell szolgálnia. Ez az „eszmény - ember” minden tevékenységét, munkáját és művelődését is alárendelte a kollektívának. A kollektív célt azonban nem a közösség maga alakította ki, hanem azt mindenkor az adott felsőbb- ség határozta meg vagy az általa kinevezett, delegált vezető, így a művelődés értelme sem az önépítés, az egyéni gondolkodás, a köz művelődése, hanem a mások által megjelölt értékek elsajátítása volt: áldozat a kollektívnak kinevezett érdek oltárán. Az extenzív fejlődés erőltetése előbb megkérdőjelezte, uitóbb gátolta az intenzív szakasz feltételeinek kialakulását. A viszonylag egyszerű mutatók teljesítésére hivatott intézményrendszer — előbb parancsra, majd a „szabályozók ösztönzésére" — mindig Is „hozta” az elvárt eredményeket: a példányszámokat, a nézőszámokat. A kultúrpolitika mintegy fogja lett saját mutatóinak és az „eredményeket” szállító „kultúraközvetítőknek”, akik egyre több pénzt (dotációt) kértek, mivel a látszatok teljesítése valóban egyre többe került. Napjainkban csak az történik, hogy a dotációk kényszerű csökkenése és a nagyobb nyíltság következtében a látszatok mögül előbukkan a valóság, a koráboi Statisztikai „sikerpropagandához” képest kijózanító lények. A kulturálisan „alultáplált”, közösségeitől megfosztott, értékzavarokkai küszködő és így a giccsnek, a szennynek kiszolgáltatott tömegek képe. Eddig az intézményrendszer oldaláról vetettem fel kérdéseket. A végrehajtás napszámosai, a népművelők még tragikusaibban élik át ezeket a folyamatokat. A pályán napjainkban egyidőben zajlanak bomlási és szerve- sülési folyamatok. E foglalkozás kiépülése óta a parma- nens válság állapotában van anélkül, hogy valójában szervesülni tudott volna a társadalom életébe. A modell idegen maradt. A falvak régi értékrendjébe nem illeszthető, programja megtépázott, hatalma nincs, pénze nincs. Elképzelhetőnek tűnik, hogy a jelenlegi intézményrendszer ebben a formában nem üzemeltethető sokáig. S nemcsak azért nem, mert az állam nem ad rá elég támogatást, hanem azért sem, mert az emberek számára jórészt idegen maradt. Akkor lenne más a helyzet, ha a lakosság használná, élne az általa nyújtott lehetőségekkel, elemi és legfelsőbb szinten az együttlét lehetőségével. Ám ennek számos akadálya van, történeti és jelenben gyökerező egyaránt. A történeti akadályok közül első helyen a manifesztált társadalmi hierarchia mentén szerveződő emberi közösségek felszámolását kell megemlíteni (gazdakör, olvasókör, úri kaszinó, egyházi kulturális csoportok, nőegylet stb.), majd nyomában azt a kulturális agressziót, amelyik szinte egyik napiról a másikra akarta átformálni az emberek tudatát, s mindezekre kialakult és tartósan megkötöttnek látszó bizalmatlanságot minden idegennel és értelmiségivel szemben, ami a népművelő esetében csak felerősödik bennük, látva a gyakran hónapokig zárva tartó intézményeket, a kilincset egymásnak néha félévente átadó „bizonytalan egziszteniciákat”. A jelenben gyökerező okok közül az elsőnek a jól működő helyi társadalom hiányát, a centralizált gazdaságok és a konzervatív közigazgatás egyeduralmát, a lakosság gyerekként való kezelését jelölhetjük felelősnek a helyzetért, valamint azt, hogy saját egzisztenciájának egyetlen javítási lehetősége az önkizsákmányolás, következésképp a visszahúzódás a magánszférába, az informálat- •lamság, a saját érdek érvényesítésének szinte totális hiánya a gyakorlati életben. Ez a helyi társadalom nem erősíti a népművelői szerepet, legjobb és legszerencsésebb esetben, ha valóban érdekeinél szólítja, együttműködik vele, de nem igényli, nem sarkallja. Ez a szerep a hatalom oldaláról nyert megmegújuló megerősítést (lásd párthatározat, közművelődési törvény), de ezek a való életben és a gazdasági válság térhódításával propagandi&z- tikus színezetűek maradtak. Mindezek hatására nem alakulhat ki állandóság — nevezhetjük akár szakmaiságnak is — tovább mélyül a permanens válság. Azok, akik szerepüket a változó élet törvényszerűségeit figyelembe véve állandóan alakítani, változtatni, megújítani képesek, eljutottak az elfogadottság szintjére, amelyik még nem azonos persze az őket akarással, de magában hordozza annak lehetőségét. Dobos László Tisztelt Olvasó! A kör — úgy tűnik — szubjektív és objektív oldaláról egyaránt bezárult. Kultúrpolitikánknak egy új fejlődés „szivárvány-ívet” kell felvázolni, melyhez e hasábokon mindenkinek lehetősége van egy árnyalattal hozzájárulni. Szombati gah A boldogság ígérete Csöndes a templom. A város távoli zsongás: árusok áradatától hangos a tér már. Szentély mélyén ősz pap hangja zsolozsmáz. Néha a lángnyelv meg-meglebben a gyertyán: átsuhan egy-egy arc, árnyék a homályban. Mária lép be a kinti reggeli fényből. Eteri felhő — elfödi könnyű ruhája. Nincs aranyékszere, dísze, a két szeme csillog. Eltűnik, arca se látszik a nép tömegéből. All, ajkáról halk ima száll föl az Űrhoz. S amíg a inárványoszlopok alatt a hivő nép esdő fohásza száll boldogabb életért, a köztük megbúvó názáreti leány titkon-már kész a csöndes napra tán. midőn a boldogság Ígéretét: az Eletet hordozza majd. Válaszol ai illetékes: MIMIM ÉÖSSflpíC VU SZÜkSÉfl A natalom és a művészet viszonya címmel közöltünk interjút lapunk június 17-i számában Tilles Béla szobrász- művésszel, melyben többek közöt arról is szó volt. milyen sérelmek miatt vált meg Nyíregyházától. Ezzel kapcsolatban hangzott el interpelláció a városi tanács ülésén, a tanácstagok nem látták világosan, mi, hogyan és miért történt, és azt kérték, jelenjen meg hasonló módon tájékoztató. Ezért most közöljük az illetékes szakterülettel foglalkozó elnökhelyettes, Baja Ferenc válaszát. O Hadd kérdezzek rá, mégis, mi az oka, hogy a nyíregyházi köztéri alkotások zömét nem helyi művészek készítik — 1983-tól a cégéreket, utcatáblákat nem számítva tíz szobrot és plasztikát állítottak fel, abból nyolc megyén kívüli, főleg budapesti művész munkája? Géza nevén a Győrfi munkája szerepelt volna a pályázaton. — Ez így nem pontos, hanem arról van szó, hogy helyi pályázatot írtunk ki, amin Győrfi nem indulhatott, mivel nem nyíregyházi, ezért Balogh Géza és Győrfi közös pályázatot nyújtott be, együtt indultak. ván. és akkor teljest alakulhat ki. De ha jelentkezett, hogy ny kíván, hadd kérdezem lett azzal a bizonyos ki esztétikai tanulmár, amit Tilles Béla az el. ,,csalódásként’’ említe terjúban? — A megjelentek bizonyos részével egyetértek, amely arra vonatkozik, hogy a mára már meghaladott állami-párt irányítás a művészetben is okozott torz jelenségeket. Ugyanakkor „csúsztatásnak” érzem a differenciálatlan hatalom definíciót, és egy picit ellentmondásosnak azt az igényt, amely a művészet és a művészek számára külön elbírálást kér, ahogy ez ebben az interjúban megfogálmazódott. — A másik szál az írásban a művész személyes élményeit és véleményét tartalmazza városunk művészeti életéről és az ő ebben kialakult helyzetéről. Ehhez szeretnék hozzáfűzni néhány tényszerű megállapítást: Tilles Béla pályázat utján nyerte el a műtermes művészlakást, ez a tárgyi feltétel megfelelő kiindulást jelentett a számára. Nem hiszen, hogy egy olyan város, amelyben húsz képzőművész él. felvállalhatja azt is, hogy állandó megrendeléssel megteremti a napi létfeltételeket. — A megbízások legnagyobb része pályázat útján kerül odaítélésre és éppen a hatalmi jellegű összefonódások kizárása miatt a képzőművészeti lektorátust mint szakmailag illetékes szervet kértük fel a művész kijelölésére. Ez volt a helyzet a cikkben említett Borbás-'szobor, a Zrínyi Ilona utcai diszkót esetében is. Ezért az ide vonatkozó megjegyzését méltatlannak és sértőnek tartom, annál is inkább, mert a lektorátus dicsérte a mű erényeit, és azért is. mert sem Győrfinek. sem Balogh Gézának, akik szintén indultak a pályázaton, nem áll köztéri alkotása Nyíregyházán, Tilles Bélának viszont van itt egy plasztikája. O Számomra ez továbbra sem egyértelműen tiszta, mert vagy helyi egy pályázat, vagy nem, és akkor nincs ok a szóbeszédre. gyanúsítgatásra. Márcsak azért is. mert a művészek közismerten érzékeny emberek.. . O Ha már említjük Balogh Gézát és Győrfit, itt kellene tisztázni, mi igaz a mendemondából. amit Tilles is említett. de szilárd bizonyítékok hiányában a cikkbe nem került be: azt hallani. Balogh — Megjegyzésem, az érzékenységhez : elfogadom, hogy a művészek érzékenyebbek, mint az átlagember, éppen ezért tartom furcsának azt, ahogyan Tilles Béla a cikkben a kollégáiról beszélt: rendkívül sértő szituációba helyezte őket. azt mondta: amikor a „hatalom’ leszidta őket, ők csak lapítottak. Egyrészt: mindenkinek más a mentalitása, van aki „kiabálós” és van aki nem. Másrészt: ha valaki érzékeny, elvárható, hogy a megnyilatkozásaiban is az legyen. .. — A nyíregyházi v nács művelődési oszt: delte meg azt a terve céllal: hogyan forrná vább a városképet, fi mányt sok vonatkozás tékesnek és hasznosi találom, bizonyos eler Október 31. téri térpl: Jósa-szobor elkészülte nek alapján alakított sétálóutcát is. A tóvá ra váltásához viszont millió forintra lenne Konfliktust okozott, h szakmai vélemény kü és a kompromisszurr jöttek létre, de a fő — a maguk kritikája — nem feledkeztek r O Azt kifogásolta a hogy a tanács testüli foglalkozott a tanúin vei, holott azt ígérték O Reméljük, a művészek közül is lesz, aki reagálni kí— Nem tárgyalta e mát a városi tanács de nagyon sok olyar nem tárgyal, amit kit A z 1200 táján kelet- letkezett első magyar nyelvű szövegemlékből, a Halotti Beszédből vettem kölcsön írásom alcímét. Nyelvemlékünk hívő prédikátora a csáknem nyolcszáz esztendővel ezelőtt féltett mic vogmuc kérdésre ekikép adta meg a választ: isa pur es chomuv uogmuc. Tisztelettel főt hajtok nemzeti múltunk és annak értékei előtt, most mégis megkérdőjelezem ennek a válasznak nem az igazságát, hanem csak a helyénvalóságát. Kérdést teszek fel én is: vajon kielégíthet-e bennünket, ma élő embereket a Halotti Beszéd hívő prédikátorának a mic vogmuc kérdésre adott fenti válasza? Azt hiszem, nem! Nem, mert a feltett kérdés tulajdonképpen megválaszolatlanul maradt, minthogy a válaszként adott magyarázat nem a mic vogmuc kérdésre, hanem egy mic le- endunk-iéle kérdésre lehet csupán felelet. O Meg kell kérdeznem: ez azt jelenti, hogy százezer ember nem tud eltartani húsz festőt és szobrászt? — A mai feltételek mellett nem tudja eltartani, ha ide folyna be az adója, akkor eltarthatná. .. Itt szeretnék kitérni Tilles megjegyzésére: állítólag a feleségével közöltem, hogy itt nincs jövője. Természetesen sem nyíregyházi állampolgárként. még kevésbé városi tanácselnök-helyettesként sem nyilváníthatok arról deklaratív véleményt, hogy kinek van „jövője” ebben a városban. Arra utaltam a művész feleségének, hogy a tanács anyagi helyzetére való tekintettel az Október 31. téri plasztika után nagyobb megbízást nem tudunk adni. Annál is inkább, mert más, régóta itt élő és a városért sokat tett képzőművészek számára sem tudtunk hasonló léptékű bizonyítási lehetőséget teremteni. És itt szeretném tisztázni, hogy a művésznek a cikkben szereplő azon állítása, ami szerint a megbízásokat azok kapják, akik „nyüzsögnek, gazsu- lálnak” ez a városi tanácsra nézve nem helytálló. újra másként minősítetteknek. Ezért nyolcszáz év után ismét felteszem a nagy kérdést: mic vogmuc, mi, ma élő emberek ? E kérdés feltevésének időszerűségére és jogosságára az a szívef-lelket megtipró hír- siíkoly döbbentett rá, ami 1989. június 26-án a Kossuth- rádió Déli Magazinjában hangzott el imigyen: „Akkor én most ellenforradalmár vagyok?” Ezt a kétségbeesett kérdést Mező Imre özvegye tette fel valahol. És én beledöbbentem ebbe a kérdésbe! 1956: Én, a bar oldalán levő, a bel elleni forradalmár ső elnyomó elleni harcos voltam; < barikád másik ol kos. rákosista ávós bérencnek minősü 1957: Én „szé múltam miatt re; siszta, népellenes dal már és börtönt tem; ő pedig szob lő mártír forradal gasztosult. 1989: Mint forr: szabadságharcos ú hettem a piedeszt dig... A mic vogmuc kérdésre tehát nyolcszáz esztendeje nincs kielégítő válasz. Pedig olykor-olykor mennyire elkelne egy ilyen válasz nekünk a bizalmiasaakadliaknak, hitevesztetteknek, az újra és Mert csakugyan, mik is vagyunk mi ma, az 1956-os barikádok két oldaláról valók? Az időről-időre átminősítettek? És mik leszünk holnap, meg holnapután. Vajon igaz-e és kielégíthet- e bennünket a változó politika változó logikájának változó kronológiája? Nem, nincs! Ne , dig”! Nem mondhator tok helyére gon mert akkor mit holnapról, ami biz fog. De ő sem mo mert akkor mit í ni a holnapot köv utánról, ami eljö És itt állunk „Latiatuc feleyn
