Kelet-Magyarország, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-29 / 177. szám
8 Egy mai kídexíró Tizennyolc esztendeje hódol szenvedélyének a kódexírásnak, a Kecskeméten lakó Baja Béla. Az ó-gót betűkkel XII-XIII. századi stílusban írott kódexek iniciáléiban, szövegközi és lapszéli képeiben a mester akvarell, több mint másfélezer alakot festett meg. Baja Béla eddig Szent János Jelenések könyve, Szent János, Szent Máté, Szent Lukács és Szent Márk evangélumai, valamint az Apostolok cselekedeteiről készített kódexeket. Baja Béla festőművész, kódexíró a műtermében. Tolnay Klári Noel Corvard: Alkonyi dal című színjátékában. múlt évadban egy új szerepe volt Tolnay Klárinak. Csak ia harmadik felvonóéiban játszott A hattyú-óan (amelyben, mellesleg, kétszer Is játszott már korábbi előadásokban, de..mindig más szerepet, egy-egy nemzedékkel fiatalabbat). A Madách Kamarának ez az előadása nem különösebben sikerült, ám azt csaknem minden színikritikus megjegyezte bírálatában, hogy felforrósult a színpad, amikor a harmadik felvonásban Tolnay Klári jött be: végre belépett vele együtt Molnár Ferenc is. Ilyen pontos ráérzéssel és ekkora eleganciával ma már csak kevesen tudnak Molnár Ferencet játszani. A kevesek között is első talán a most 75 éves Tolnay Klári. Nógrád megyei fataljából, Mohoráról felkerülve a fővárosba, sohasem járt szímaikadémiána: helyette színházi akadémiát kapott azzal, hogy a tehetséges jelöltet a Vígszínház szerződtette tagjai sorába. Azt a Molnár Ferenc-ii eleganciát, azt a szakmai lelkiismeretességet, azt az utánozhatatlan színészi technikát, amely — elsöprő tehetsége mellett — egész pályafutását jellemezte, ott tanulta meg. Mert Jób Dániel nemcsak szerződtette, amint a meghallgatás után tehetségesnek találta, és nemcsak mindjárt szerepet is adott neki, a Sinclair Lewis Dodsworth című regényének akkori színpadi adaptációjában. Nevelte is. Jób gondot fordított arra, hogy a vígszínházi színész a színházon Ratkó József: A többi sí eggyet szedtem ba- : rátom kertjében, s működni kezdett egy vers, mondani kezdte magát, s mert nem hagyott békében, leírtam. Nem az egészet, csak kész mondatait; az efféle versekhez sose volt elég türelmem, pedig naponta zavarnak, motyognak, követelőznek évtizedek óta. S hogy ezt most mégis meghallgattam, azt hiszem, kíváncsiságom vett rá. Mit tud egy vers nélkülem, ma- gamagától? Ám, hogy én se maradjak ki a versiből, elővettem egy régi-régi, talán tízéves verssort, amely a tíz év során sokszor megbosz- szantott, nem hagyott magához nyúlni, szuverenitását őrizte (?), nem tűrt meg maga fölött, alatt egyetlen sort sem. Gyötörtem pedig sokszor. Maradt magában, tán mert megsértettem. Ugyanis a maga akarata szerint így szólt: „Nyár múlt fél perccel, " s már esi'k.” Az első ránézésre tudtam, hogy kitűnő versindító sor, de okvetlenül hozzá kell nyúlnom, másítani rajta, mert nyelvi ízlésem tiltakozik a kötő- és módosító szó (s már) együttbangzása miatt, ugyanis én annyira utálom a „smár, smárolni” (ta- pogatás, tapogatni) szavakat, annyira illetlennek tartom, hogy semmiképpen sem hagyhattam így. Ám a verssor ellenállt minden javítási kísérletnek. Hol a ritmusa, hol az értelme változott meg annyira, hogy vensindí- táshoz alkalmatlan lett. így kerülhetett e véletlen vers végére — zárósornak. A vers pedig így szól: Lassan vége a meggyszezonnak nem örülnek a seregé ámbár ezt nem láthatod na se röptülkön nyüves a n tisztogatják a barmokat meg-megnézik érik-e m a szóló szőlő füttyöget kolompot ráz a hegykő; csősz és dohog bár nem csaik egy-két súlyos fürt. napszítta átalvetőjében unokáinak hazalop (hazavisz — jegyzi meg x sz< néhány szemet elcuppog s pincehűs alkonyaira go lélek-derítő poharakra ilyenkor megáll eltűnőd „múlik a lét nem az idő csak a lét múlik” — dünn sóhajt elnéz a Nap felé felhők torlódnak szél üg nyár múlt fél perccel m Most látom, még egy lyen belejavítottam a \ be. „Haziavisz — jt meg a szerző” — jegye; meg zárójelben, mert \ színűleg a vensbeli sj csősz hiszi azt, hogy egy súlyos fürt hazavivése 1c De nem erről akarok szólni. Másról, egészen i ról. Arról, miért hall tam és hagatom el e verseimet, amelyek p kisebb gondot okoztak v szerzőnek, szerkeszti egyaránt, mint a társad bajokat fölpanaszlók. 1 életi érzékenységből szól rám az ítész, s ugyan ráhagyom, mert ért vitatkozzam vele, szakmája, jobban ért h< mint én. Meg aztán ve benne valami igazság, csak icipici. Nos kritikus rátunkat meghagyván ir ti hitében, icipici igazs hoz hozzácsapom a többi teljesség kedvéért. Egyik legnagyobb magyar színésznőnk Tolnay Klári 75 éves Ács Lászlóné: Az anya Azt, hogy a tűzzománc milyen kimeríthetetlen gazdagságú lehetőségeket hordoz, jól illusztrálja a nyírbátoriak tárlata, akik az 1980-as évek elejétől foglalkoznak zománcképe] szítésével, s kitűnő n szék szakmai irányítása lett ma már országos névre tettek szert, mindnyájan amatőrök, szonytársiai közül, nő, aki kétszer volt férjnél (Rátonyi Ákos filmrendező, illetve Darvas Iván színművész felesége volt), akinek felnőtt lánya van. A Vígszínházban kezdte, ünnepi éveinek tartja, amikor Várkonyi Művész Színházában szerepelt, aztán a Madách Színház tagja lett, és ott dolgozik immár negyven éve. Tálán a legjellemzőbb jelző rá az, hogy maximalista. Munkájában, azaz művészetében mindig a tökéletest próbálta megvalósítani, kisebb igénnyel sohasem lépett af színpadra vagy a kamerák elé. Ilyen igény nagyon sokakban él persze. Ám csaik igen kevesen tudják ezt olyan színvonalon, olyan eredményesen és olyan teljességgel megvalósítani, mint Tolnay Klári. B. T. nyírbátori képzőművészeti stúdió alkotói tárlatának látogatói talán nem is tudják, hogy ezek a tündöklő színekben pompázó műalkotások olyan anyagból és olyan technikával készülnek, amelyek közel hatezer éves múltra tekintenék visz- sza, egyben mindennapi életünk nélkülözhetetlen tartozékai is. A faáztatásban használt edényeink például ugyanazzal az anyaggal vannak bevonva, mint amiből a fent említett műalkotások készültek. A zománc, amely nem más, mint tökéletlenül kiégetett üveg, hosszú évezredekig elsősorban a fémművességhez, közélebbről az ötvösséghez kapcsolódó díszítőtechnika volt. Feltehetően az sem közismert, hogy a középkorban az európai rangú magyar ötvösművészet fejlesztette ki az úgynevezett sodronyzomán- .cot, amit éppen ezért Európában mindenütt magyar zománcnak neveznek, s szintén magyar találmány a 16. században elterjedt erdélyi zománc. önálló . műfajjá azonban csak az 1960-as években válik ez a technikai eljárás, bár önálló műfaj létét sokan vitatják, hiszen a „zománcművészek” szobrászok, festők, grafikusok, ötvösök stb. köréből kerülnek ki, s az általuk készített művek magukon viselik alkotóik eredeti művészeti ágának szemléletét. tákat énekelte el Katyi-öltözé- kében, jóízű paiócos kiejtéssel. A harmincas óvék végére már színházban is és a filmeken is a nagy sztárok közé tartozott Tolnay Klári. Ám a Vígszínház műsorrendjén akkoriban klasszikusok és fajsúlyosabb kortársművék igen ritkán szerepeltek. Ilyenformán igazából csak a felszabadulás után derült ki Tolnay Kláriról, hogy minden műfajban, egyszóval klasszikusokban és modernekben egyaránt, minden idők legnagyobb magyar színésznői közé tartozik. Szeretném kerülni a lexikonszerű felsorolást, néhány nagy szerepét mégis muszáj megemlítenem. Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt, Arthur Miller Pillantás a hídról, Ibsen Nóra, Tennessee Williams A vágy villamosa, Móricz Zsigmond Rokonok, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés, Csehov három nővér, Shakespeare Rómeó és Júliája, Krle- za Léda, Edward Albee Nem félünk a farkastól című művekben és Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron, Molnár Ferenc alkotásaiban aratta legnagyobb sikereit. Legutóbb, mint említettem, ismét A hattyúban lépett szín- fiadra, ezt megelőzően a Mou- de és Harold című kortárs drámában, amelyben Tolnay nyolcvanéves asszonyt alakít, akibe egy huszonéves fiú lesz szerelmes. Ezt a darabot Tolnay Klári nemcsak maga kereste meg önmagának, de — angolból — maga is fordította. Tavaly könyv jelent meg róla, Első személyben címmel. Életét Párkány László hírlapírónak-mondta tollba. Nemcsak a színpadról s a mozivászonról, de személyesen is ismerem & művésznőt évtizedék óta, és tudom, mennyire nem szereti a magánéletét a közönség elé tárni. Ebben a könyvben pedig szokatlanul sokat és mélyen ’vall személyes életéről is. Egyébként kötetre való gyűlne azokból az interjúkból is, amelyet különböző lapoknak és újságíróknak adott. Pedig ezt a műfajt nem szerette soha. Azt azonban sokkal jobban szerette, ha kritikában elemezték a munkáját. Meggyőződése ugyanis, hogy a színésznek csaik a játéka, az alakítása tartozik a közönségre, és nem a magánélete. Következik ez persze abból is, hogy Tolnay Klári soha, egyetlen percig sem volt — ahogy ezt a szakmában egymás közt mondják — „nappali” színésznő. Mindig csak este, a színpadán volt az, nappal egy ember a sok közül, a világ legtermészetesebb modorú és viselkedésű lénye, sőt maga a kétiábonjáró anti- primadonna. Nő, aki főz, mos, takarít, mint a többiek, amellett rengeteget olvas is, mint nem is olyan sokan aszkíviil Ls (a szó legjobb értelmében) úri módon Viselkedjék, választékosán öltözködjék. A kezdőket pedig, mint Tolnay Klárit, arra is kötelezte, hogy minden nap reggel tíztől délután kettőig ott legyen a próbákon, akár van szerepe az előkészület alatt álló produkcióban, akár nincs. Azért csupán, hogy tanuljon. A francia szobalány címszerepe volt Tolnay Klári első kiugró sikere a Vígszínház színpadán, Ráday Imre oldalán. Angliában játszódott a vígjáték, ahol a francia szobalány persze erős akcentussal beszél angolul, ezt az ide- genes kiejtést Tolnay magyarul pompásan adta vissza. Egyfajta nyelvi játékkal később is remekül elszórakoztatta, addigra már orszáignyira nőtt rajongóinak táborát: amikor a szűkebb pátriájából, Nógrád megyéből hozott nó
