Kelet-Magyarország, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-29 / 177. szám
1983. július 29. I _ KU* kulturális életünkről KULTÚRA ÉS EG YHÁZ Hogy a régmúltban milyen összefüggés állt fenn a címben jelzett két fogalom között, az nyilvánvaló valamennyiünk előtt. Az európai művelődés bölcsőjét a kereszténység ringatta. A legelső elemi, közép- és felsőfokú iskolákat, kórházakat, szociális intézményeket egyháziak alapították; egészen a legutóbbi korig a művészetek egybefonódtak az egyházművészettel, akár az építészetre, akár a festészetre- szobrászatra, akár az irodalomra, vagy a zenére gondolunk. De most nem is erről a majdnem kétezer évről, hanem a tegnapról, hazánk utolsó negyven évéről szeretnék szólni. Az 1945—50 közötti időszakban radikális szakadásra, törésre került, sor a kultúra és az egyházak kapcsolatában. Jómagam, mint görög katolikus, ennek inkább csak azt az oldalát ismerem, amely a magyar katolikus egyházat érinti. 1950-ben 3148 katolikus iskolát államosítottak. Ebből 1706 általános, 1205 népiskola, 52 gimnázium, 87 polgári, 32 tanítóképző, 10 dolgozók gimnáziuma, 10 kereskedelmi középiskola, 11 dolgozók polgári iskolája, 8 kereskedelmi szakiskola, 5 pedig ipari leányközépiskola volt. Az intézkedés 436 405 tanulót, 3597 tanárt és 9092 tanítót érintett. (Hasonló veszteségről tudnának beszámolni más vallások képviselői is.) A kulturálisan jelentős munkát végző 63 szerzetesrendből 3 férfi és egy női rend maradt meg, ezek azóta 8 (6 fiú és 2 leány) gimnáziumot tartanak fenn. Más, nem vallási egyesületekkel együtt megszűntek a katolikus egyesületek is; hogy csak a legfontosabbakat említsem, 654 „Kálót-” és 587 „Kalász-egylet”-et (katolikus legény-, ill. leányszervezet), 120 katolikus lapot, folyóiratot számoltak fel. Hogy mi volt mindennek az oka? Dr. Cserháti József püspök ezt írta erről a Vigilia 1975. évi márciusi számában: az új államhatalom „nem engedte tevékenykedni a régi egyesületeket és intézményeket, minimálisra szorította vissza az egyház kezén maradt tömegkommunikációs eszközöket, a sajtót és a könyvkiadást, mert a tömegeket maga kívánta irányítani az újjáépítés munkájában”. Mindezek következtében az egyház kulturális tevékenysége többé-kevésbé beszűkült a templomok, püspökségek, papnevelő intézetek, a megmaradt katolikus középiskolák, az igen sovány sajtó- és könyvkiadási lehetőségek keretei közé. Ennek ellenére az egyházi gimnáziumok ontják a jól képzett értelmiségieket. Az országos tanulmányi versenyek győztesei között szinte minden évben akadnak katolikus diákok. Ezekben az iskolákban és a papi szemináriumokban legkülönbözőbb önképző körök, szavaló- és színjátszó csoportok szolgálják a növendékek továbbképzését. A mi nyíregyházi görög katolikus hittudományi főiskolánk pl. minden évben szavaló- és szónoki versenyt rendez, ezek eredményeként az intézet oklevelet nyert a megyei népfront bizottságától az anyanyelvi nevelés terén végzett munkájáért. De fiataljaink többre törekvésének volt bizonyítéka a NIKA kamarakórus tavalyi kiváló szereplése is, még ha ebben — a kórus lánytagjai révén — nagy része volt külső erőknek, a város magas zenekultúrájának is. De hasonló eredményekkel bizonyára más katolikus intézetek (vagy épp más vallásu- ak) is dicsekedhetnének. A két megmaradt katolikus kiadó (a Stílus és forma a középkortól a historizmusig címmel kiállítás látható Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeumban. A képen a kiállítás egy 1880-ból- származó szép darabja: cibórlum (ái- doztató kehely, amelyben az ostyát tartják). Szent István Társulat és az Ecclesia) 1951-től csaknem kétszáz könyvkiadvánnyal jelentkezett; ezek közül 104 hitbuzgalmi jellegű volt, de 78 szép- irodalmi mű. Hárommillió hittankönyv, kétmillió 300 ezer imakönyv, 565 ezer Biblia jelent meg ez idő alatt. A Vigilia folyóirat jelentős erőket tudott maga mögött, volt idő, amikor egyedül itt publikálhattak olyanok, akiket a hivatalos irodalom „agyonhallgatott” (Pilinszky János, Rónay György és mások). Bár igen beszűkült azok köre, akik felvállalták a katolikus szellemiséget, olyan nevek fémjelzik a Vigilia és az Új ember hetilap kulturális értékét, mint (az említettek mellett) Sík Sándor, Tamási Áron, Passuth László, Toldalagi Pál, Fekete István, Vasadi Péter. Az egyházművészetek köréből elsősorban az építészet virágzott továbbra is ebben az időszakában is. Az 50-es évek nagy megtorpanása ellenére az elmúlt 40 évben 181 új templom, 128 új kápolna épült (a katolikus egyház körében), és ezek az új épületek teret adtak új képzőművészeti alkotásoknak is. Lényegében tehát ez idő alatt sem szakadt meg az egyház és a kultúra kapcsolata. A hívők tömege minden áldozatot meghozott azért, hogy fennmaradjon az az intézményrendszer, amely szellemi igényeit szolgálja. Mert, mondanom sem kell, a katolikus könyvkiadás, iskolák stb. nem állami támogatással tartották fenn magukat, hanem a hívek adományaiból. Több milliónyi katolikus — és sok millió más vallású — bebizonyította, hogy nem „idegen elem” a magyar társadalomban, hogy alkotó tagja kíván lenni annak. Épp ennek az életképességnek a fényében, amelyről a hívők tömegei tanúbizonyságot tettek az elmúlt négy évtizedben, tűnik elő igazán az akkori „szakítás” értelmetlensége. Múltkoriban a szociális munkások népfőiskoláján elmondtam a népes hallgatóságnak, milyen karitatív munkát végzett a múltban at egyház. Sokakban megfogalmazódott a következtetés — aminek hangot is adtak —: milyen kár volt kiiktatni a magyar társadalomból azokat az erőket, amelyekre ma oly nagy, és egyre nagyobb szükség lenne: a nem pénzért, hanem tisztán emberbarátságból másokért tevékenykedők körét. Ugyanezt mondhatnám el az egyháznak a kultúra szélesebb dimenzióiból való kiszorításáról is. Az egyházi iskolákkal együtt nemcsak a hitoktatás szűnt meg (szinte teljesen), hanem az erkölcsi nevelés is: a hazai kultúra egy jelentős színárnyalattal szegényebb lett, sokat veszített életerejéből azzal, hogy a keresztény szellemiség kétezeréves értékei megkérdőjeleződtek, mintegy indexre kerültek. Az egyház „peremre kerülése” persze maga is csak része volt annak a folyamatnak, amely a kultúra általános elszürkülését hozta, főleg az 50-es években, de amely még sokáig éreztette és ma is érezteti hatását. Ennek gyökerét katolikus szemmel, a keresztény emberkép alapján abban látom, hogy egyén és közösség feszültségi pólusai közül az utóbbira helyeződött a hangsúly; a kollektivizmus nemcsak gazdasági, de társadalmi téren is átfogóvá vált, a központosítottság éppúgy jelentkezett a gazdaságirányításban, mint a kulturális életben. Az alkotmány megfogalmazta ugyan — a deklaráció szintjén —, hogy „legfőbb érték az ember”, de a „minden oldalúan kifejlődött ember" nem valósulhatott meg az egyenruhaszerű gondolkodás világában. A mai katolikus erkölcsi és szociális felfogás a perszonalizmusra épül (amely a persona, személy latin szóból származik). Ennek talaján állva úgy látom: a kibontakozás útját csakis az jelentheti, ha az egyes ember, a csoportok, kisebb-nagyobb közösségek megélhetik, kibontakoztathatják a máguk személyes értékeit, nem mások rovására, hanem összhangban a többiek szabadságával. A torzulások másik gyökere — nézetem szerint, a keresztény világkép alapján — a tisztán anyagiakban-gazdaságiakban való gondolkodás. Jól tudom, a dialektikus materializmus elvileg elismeri a tudat többletét, más-voltát, anyag és tudat kölcsönhatását, utóbbit mégis az anyagra mint lételvére vezeti vissza. Ez a felfogás — mint ahogy az a gyakorlatban meg is mutatkozott — köny- nyen átcsaphat gyakorlati materializmusba és így a szelleminek mint „felépítménynek” a beszűkítéséhez, a kultúra visszametszéséhez vezet. A legutóbbi időszak csattanósan igazolja, hogy ahol tisztán az anyagi érdekekre fordul a figyelem, ott — a görcsös akarás következtében — éppen gazdasági vonalon jelentkezik egyre félelmetesebb méreteket öltő válság. Ez az ára, a következménye az emberkép megnyirbálásának. A keresztény szellemiség ösztönző erejét abban látom, hogy másik megoldást mutat fel, alternatívát kínál. Ahogy megyénk költője, Ratkó József írja, „az ember nagy, nem az anyag". A kereszténység ehhez hasonlóan a szellemi értékek többletét, történelemformáló erejét vallja. Annak az emberi dimenziónak a jelentőségét állítja előtérbe, amire egyre nagyobb szükség lesz emberibb demokráciát célul tűző társadalmunkban. Dr. Cselényi István Gábor a Görög Katolikus Hittudományi Főiskola tanára Kockázatot szituációk | Kelet a Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Kinek nincs hitele? Hozzászólás a Kclet-Magyarország egy írásáhtz Előzetesen meg kell jegyeznem, hogy cikkem Kiss Gábor írásának inspirálására íródott, azonban semmiképpen nem szól Kiss Gábor ellen, akit az MSZMP soraiban az egyik leghitelesebb személyiségként ismerek. A KELET-MAG YARORSZÁG 1989. július 22-i számában Kiss Gábor a cikkében azt fejtegette, hogy kinek van hitele a mai Magyarország politikai közéletében. A szerző — MSZMP-beli funkciójánál is fogva — különösen a mai városi és megyei szintű pártvezetés belső pszichózisáról ad érdekes képet. Jómagam — FIDESZ-tag és a szervezetet sokszor képviselő állampolgár lévén — szeretném bemutatni, hogy hogyan éljük meg mi, az „asztal másik oldalán” problémáinkat, politikai jelenünket és jövőnket. A mai ellenzék képviselői, — de még az országos szervezeteink vezetői számára is — az egyik legfontosabb személyi probléma, hogy váljunk-e profi politikussá? Mert azt azért meg kell jegyeznem, hogy az ellenzék helyi, megyei és országos vezetésében nagyon kevés azok száma, akik „karriert” akarnak befutni a politikában, vagy legalábbis eddig csak a legmerészebbek, a legelszántabbak vállaltak fel tényleges szerepet a jelenlegi, még igencsak kockázatos szituációnkban. (Lehet, hogy ők meg is érdemelnék, ha eljutnának a csúcsra?) AMIKOR EGY VÉGZŐS JOGHALLGATÓ ismerősömmel beszélgettem, akkor ő a jól képzett szakemberré válás mellett voksolt és érvelt. Én szívem szerint egyetértettem vele, de ugyanakkor az értelmiségi felelőssége izgatott, ugyanis úgy ítéltem meg — és úgy ítélem meg ma is, — hogy (még mindig) a politikai romeltakarítás és alapkőletétel a fontosabb, hiszen az értelmes munka számára hosszú távon csaik ez jelenthet garanciát. És — azt hiszem, hogy sokan vagyunk így — utána legszívesebben át is adnám a stafétát az utánam jövőknek. Addig azonban itt, s így kell működnünk. Ügy, hogy mind információ, mind idő és pénz dolgában híján vagyunk szinte még az alapfeltételeknek is. (Eddig legalábbis a tagdíjon kívül nem rendelkeztünk más pénzzel.) Ugyanis nekünk is vannak dilemmáink: ha pénzt fogadunk el — akár a tanácstól is — akkor már felmerül a gyanú, s elindul a suttogás, hogy ezek és ezek a pártok hol, kitől, mennyi pénzt kaptak. Másrészről viszont szinte lehetetlen iroda, telefon nélkül az eseményekkel lépést tartani. Mert bizony az MSZMP dicstelen, hazug és korruptságoktól hemzsegő eddigi ténykedése nemcsak a kommunistákra, de egyáltalán a politizálni vágyókra is rossz fényt vet. Hiszen ma az emberekben kialakult politikuskép egyértelműen negatív: inkább egy privilégiumot élvező, véleményét napról- napra változtató, az ismeretlenség homályában élő nagyhatalmú úr, mintsem egy felelősen és hosszú távon gondolkodó magas erkölcsiségű személy. S ezért van az, hogy ma az embereknek a politikából untig elég. HOGY NEM POLITIKUSOKAT, hanem helyzetük azonnali javulását (vagy ne olyan drasztikus romlását) akarják látni. Mert nem vitatom én, hogy ma az MSZMP ilyen skizofrén helyzetben van, s jelenleg az MSZMP színeiben bármilyen választáson indulni politikai öngyilkosság. Ez érthető, hiszen, ha az emberek még ma nem is tanulták meg, hogy kire szavazzanak, azt azért sokan és jól az agyukba vésték, hogy kire, s mire ne... Kézenfekvő ez annál inkább, mert még mindig nem történt meg a személyi és a múlt eseményeivel kapcsolatos nyílt elhatárolódás, s még mindig egy pártban van Korom Mihály és Pozsgay Imre, az 56’-ban forradalmárokra lövő, s azt büszkén mesélő (már mint hogy hármat közülük el is talált) Antonie- wicz Roland és Nyers Rezső. Addig tehát ne csodálkozzanak, hogy míg Grósz Károly a főtitkár nincs hitelük, s folyamatos a bizalomvesztés. A szintén múltban gyökerező félelem az oka — aminek persze jórészt az MSZMP és elődje az előidézője —, hogy eddig nem léptek be olyan sokan az ellenzéki szervezetekbe. Bár kérdés, hogy mi a sok, s az is, hogy mindenki tömegpártként kíván-e működni. Ez és az információhiány is az oka, hogy a történelmi pártokban jobban bíznak az emberek. (Persze van, aki ezt a „tőkét” teljesen elpazarolta — például az MSZDP). AZT IS ESZRE KELL VENNÜNK, hogy a még mindig nagy számban élő régi koalíciós párttagok mellett a középgeneráció — különösen akiknek jobb állása, s életkörülményei vannak — mennyire nehezen mozdul. Jómagam is a FIDESZ-nél azt tapasztalom, hogy zömében még csak azok állnak hozzánk, akiknek nincs mit veszteniük. Az még csak Budapesten természetes, hogy valaki egyetemistaként, vagy főiskolásként elsővagy másodévesen belépjen a FIDESZ-be, vagy akár már középiskolásként megtegye ezt a lépést. ÖSSZEGZÉSÜL tehát érdekes megállapításra jutottunk: annak, hogy van ellenzék, s az ilyen radikális, ahhoz nagymértékben hozzájárul az MSZMP eddigi politikája, de annak magyarázata, hogy eddig még miért nincsenek sokan az ellenzéki szerveződésekben, azt szintén a kommunisták ténykedéseinek köszönhetjük ... Mádi László (A szerk. megjegyzése: A szerző kérésére szó szerint, változtatás nélkül közöljük a fenti sorokat, hozzátéve, hogy annak néhány túlzó és általánosító megállapításától elhatároljuk magunkat. Vélhetően olvasóink között is többen vannak, akik nem értenek egyet a cikk megállapításaival, ezért a másképp vélekedőknek — vitalehetőséget adva — felkínáljuk lapunk hasábjait.)
