Kelet-Magyarország, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

8

A legliraibb magyar elbeszélő

Gyermekkorában a jégvirágos ablakon tanulta az írást, és mégis százezer betűjéből a legnagyobb melegség árad felénk: a magyar nép szereteté- nék, a humornak, a családi érzésnek mélye... — írja a száztíz évvel ezelőtt született Móra Ferencről Szinmyei Ferenc. S valóban, Móra a magyar irodalom egyilk legtisztább hangú írója. írásai bűbájosaik és szívhez szólóak. Ma sincs rajtuk semmi por. „Gyöngyöket szórt és csiszolt, drágaköveket hullatott.” — írták róla. Ma is üdén ható remekműveiben éppúgy fellelhető a könny, mint a mosoly.

Utánozhatatlan

humor

Humora kedves és utánozhatatlan. S ha komorabb témáról ír, még akkor is szívből fakadó derű fénylik át sorain. „Humorának titka az volt, hogy a legfájóbb, legkényelmetlenebb érzéseket, vidfám szavakba csomagolva tálalta, az életben való elbúvás, és az élettől való megszelidültség, ez volt az ő humora." — írta róla Móricz.

Móra Ferenc ifjúkori képe

Am humora mélyén mindig ott rejlik a keserűség és gyakran az irónia is, amely azonban sose volt bántó.

Afféle polihisztor volt. Bátor tollú újságíró, tehetséges múzeumigazgató és könyvtárvezető, elkötelezett néptanító. De mindenek előtt író. Sokszínű világa, varázsos előadásmódja és különösen mélységes humanizmusa a leg tiszteletreméltóbb írók közé emeld. Ma Is az

Móra Ferenc: A vadember

A vadember ez idő szerint huszonyolc hónapos, hat napos, tizenhárom órás — a perceket nem írom ide, mert ez nem vezércikk, itt nem lehet találomra beszélni, itt számot kell vetni a felelősséggel. Márpedig a percekért nem vállalhatnám a felelősséget. A szóbanlévő vadember ugyanis szenvedélyesen kedveli a bogarakat, ami világhírű etnográfusok megfigyelése szerint közös jellemvonása a vad népeknek. Sajnos, a szabad természet ölén találkozó bogarak nem állnak meg huszonnyolc hónapos stb. vadembernek, ennélfogva tudományos vizsgálataival kénytelen arra a bogárra szorítkozni, amely az én órámban ketyeg, és a lábait is mozgatja. Ezek a lábak, amelyeken az idő szalad, hetenként háromszor a kannibálösztönök kielégítésére szolgálnak, amiből nemcsak az következik, hogy én elvileg lelkes híve vagyok a viviszekció-ellenes mozgalomnak, hanem az is, hogy a helybeli órásipar a civilizáció szégyenére meleg barátságot tart fönn a vademberrel.

Továbbá az is ide tartozik, hogy a vadember súlya tizenhat és fél kiló. Hiteles adat, itt van róla az írás a tárcám legbelső rekeszében, egyéb történeti titkok közt. Ilyen testi fejlettség mellett nem meglepő, hogy io vadember lovastól fölemeli a huszárt, sőt ha a huszár nem fából van, hanem csokoládéból, akkor meg is eszi lovastól. De nem valószínű, hogy ebben az én káros befolyásom nyilvánulna meg vagy valami veleszületett pacifista hajlandóság. Sőt, úgy érzem, a vadember annyira militarista, hogy az már közel jár a terrorhoz. Tör, zúz, rúg, karmol, harap, tombol, to- porzékol, minden gyakorlati ok és cél nélkül, csak úgy Vart pour l’art. Valamelyik nap beszabadult a konyhára, fölkapta a húsporhanyító fakalapácsot, és olyan ámokfutást rendezett vele a poharak, tányérok és a kultúra egyéb vívmányai közt, hogy becsületére vált volna a legöregebb malájnak is.

— Ohó, mit akarunk azzal a buzogánnyal? — fogták le ia konyhán tartózkodó felsőbb hatóságok a vadembert.

—Fejbe vejöm vele anutá- támat, csak mödlássam — harsogta a vadember, akinek fogalma sincs még arról, hogy a művelt világban mindig ráfizet az ember az

őszinteségre. Nagyon meghökkent, amikor leszerelték, azt hiszem, Nérót keseríthette így el a tervezett anyagyilkosság megakadályozása, csakhogy szerencsére az államtanácsosok sokkal megértőbbek és liberálisabbak, mint a konyhatanácsosok.

A vadember búzavirágszemét a növényországtól kapta, aranyhaját és alabástrom- bőrét az ásványországtól, az állatország képviselőiből pedig a bárány, az oroszlán, az egér és a malac vannak egyesülve. Olyan szép, amilyenek azok az angyalkák lehetnek, akik rózsás felhőhajókon pengetnek halk eltérőt, amikor a jó Isten beletakarózik az aranysubájába, és elszundít egy kicsit a gondolkozó-székben És olyan rossz — ej, arra nem köny- nyű hasonlatot találni, hogy milyen rossz lehet egy huszonnyolc hónapos vadember? Olyan rossz, mint a féktelen tavaszi szél, mint a megáradt hegyi patak, mint a a tanulatlan madárdal és mint a neveletlen pillangó.

Móra Ferenc és a vadember.

Egy bizonyos: az ő őrzése több gondot ád, mint tizenkét fegyencé.

Igaz, majd elfelejtettem: én a vadembert ifjabb Ferencnek hívom, is 0 engem apapának hív.

Csakhogy én mindig meghallom, ha ő hív engem, sőt olyankor is hallom, mikor nem hív, ő pedig csak azt a hívásomat hallja meg, amelyiket lakarja. Ez nem nagyon igazságos dolog, de törvény, amit ő se kerülhet el. Majd ha ö lesz az idősb Ferenc, neki is lesz egy kis vadembere, aki csak akkor hallja meg a hívását, mikor neki jólesik, s az ilyenen rendesen elbúsulnak egy kicsit az idősb Ferencek.

Az író arcképe

Szlgethy István tollrajza Móráról

egyik legolvasottabb betűvetőink egyike. Gyermekkönyvespolc elképzelhetetlen a művei nélkül.

Nehéz

besorolni

Az irodalomtörténet nehezen tudja besorolni Móra Ferencet, a leglíraibb magyar elbeszélőt. Gyakran a szemére vetették a túlzott líraiságot és érzel- mességet, amire pedig nemcsak az író zaklatott korában, hanem napjainkban is igen nagy- szükség van. Ha kedves kis történetei és rajzai Kosztolányiban a gyermekkor varázsát villantják fel, akkor a mai olvasók számára bizonyára dédapáink mesébe vesző világát sejtetik, mint a Kincskereső kisködmön öreg Küsmödije, ákLről azt beszélték, „ért a madarak nyelvén, tudja, füben- fában micsoda gyógyító erő lakik, parancsol a szeleknek, el tudja fütyülni a háztól a patkányokat, s akihez hozzávágja a sapkáját, annak a száján még a mákosrétes is megkeseredik.” Jó megfigyelője és tisztelője a természetnek, ahol „szívesen és gyakran elidőzik, ás ahol még álmai is szebbek és virágszagúalk”.

Ugyanakkor a hírlapi tárca „klasszikusának” is tartják, aki írásaiban nemcsak bírál,

hanem ki tárulkozik, kedélyesen elcseveg az olvasóval, személyesen is jelen van, és beszámol az élet különböző területein tett felfedezéseiről. Nem egy publicisztikai írását tovább érleli és csiszoigatja, mígnem remekmívű novellává érlelődik, mint a háborús riportból lett novella, valamennyiünk kedves gyermekkori olvasmányélménye, A másik csaló.

A regényei társadalmi és történelmi krónikák, amelyekben örök emberi mondanivaló fogalmazódik meg.

Emlékek

ébresztője

Sokan dicsérték már az író életében is élvezetes, fordulatos és gazdag nyelvezetét. A „legszebben íróról” Kosztolányi azt mondta, hogy „az önmagáért való beszéd pompázatos keleti módját műveli ki, mely oly általánosan és meg- indítóan hat mindnyájunkra, annyi távoli emléket ébreszt bennünk, mint a cigányzene”. Ám az író szerényen elhárítja magától az érdemeket; „Nem találok benne különös érdemet, hogy magyar író létemre tudok magyarul; ha van benne érdem, az sem az enyém, hanem az anyámé, apámé, akik beszélni tanították."

Bodnár István

H

Ebro völgyének túlsó oldalán hosszú, fehér hegyek emelkednek. Ezen az oldalon nem volt se fa, se árnyék, a vasútállomás két sínpár közt a napon sütkérezett. Szorosan az állomás tövében az épület vetett egy kis meleg árnyékot, a söntés nyitott ajtajában pedig bambuszból fűzött gyöngyfüggöny lógott a legyek ellen. Az amerikai fiatalember és-a lány, aki vele volt, kint ült az árnyékban egy asztalnál. Rekkenő hőség volt, Barcelonából várták az expresszi, negyven perc múlva kell megérkeznie. Két percre áll meg ezen az állomáson, aztán megy tovább Madridba.

— Mit igyunk? — kérdezte a lány. Levette a kalapját és letette az asztalra.

— Kutya meleg van — mondta a férfi.

— Igyunk sört.

— Dos cervezas — szólt be a férfi a függönyön.

— Két nagy pohár? — kérdezte az asszony az ajtóból.

— Igen. Két nagy pohár.

Az asszony kihozott két pohár sört és két nemezlapot. Letette az asztalra a nemezlapokat és a söröket, s megnézte a férfit és a lányt. A lány a hegyeket nézte. Fehéren csillogtak a napfényben, a vidék pedig barna volt és poros.

— Olyanok, mint a fehér elefántok — mondta a lány.

— Én még nem láttam fehér elefántot mondta a férfi, s kiitta a sörét.

— Persze, nem láthattál.

— Miért ne láthattam volna? — mondja a férfi. — Az még nem bizonyít semmit, ha te kijelented, hogy nem láttam. Miért ne láthattam volna?

A lány á bambuszfüggönyt nézte.

— Valami felírást festettek rá — mondta. — Mit jelent?

— Anis del Toro. Egy ital neve.

— Ne próbáljuk meg?

A férfi beszólt a függönyön;

— Hello.

Az asszony kijött az ivóból.

— Négy reále — mondta.

— Két Anis del Torót kérünk.

— Szódával?

— Szódával akarod?

— Nem tudom — mondta a lány. — Szódával jobb?

— Egész jó.

— Szódával kérik? — kérdezte az asszony.

— Igen, szódával.

— Édesgyökér íze van — mondta a lány. Letette a poharát az asztalra.

— Mindennel így jár az ember.

— Igen — mondta a lány. — Mindennek édesgyökér íze van. Főként az olyasminek, amire már régóta vágyott az ember, mint például az abszintnak.

— Ugyan, hagy ezt abba.

— Te kezdted el — mondta a lány. — Én jókedvű voltam Én remekül éreztem magam.

Nyisitor Miklós:

Szélverte domboké

Nem tudod mennyire szeretnék fölébredni és végig futni mezítelen a tavaszi füveken nem tudod mennyire szeretnék átváltozni vízparti fákat érinteni és kiesni gyorsuló száguldásokból szélverte fenyves dombokon leheverni

s csak neked, elmondani álmaimat.

De te ott ülsz mozdulatlan kegyetlen piros üvegfal mögött szikrázó f énysugarak vakítanak négyévszázados bűnök határvonalán, csoda préda, pogány megalázott!

Csak a jövőt hiteted el velem im hal vagyok szám betapasztja de téged is őriz a sár.

M. Vlncze Edit: Vágyakozás (Tarczy Péter reprodi

Vigyázat,

V

alószínűleg senki sem tudná pontosan megmondani, hány értékes vagy egyenesen felbecsülhetetlen értékű könyv- gyűjtemény található a megyében. Rejtőzködő kincseink egyikéről-másikáróJ persze tudomásunk van, és ezek ismerete alapján fogalmat alkothatunk róla, mennyire ki lehetnek szolgáltatva az enyészetnek azok a könyvek, könyvtárak, amelyeket nem óv a portól, a nedvességtől gazdájuk féltő szeretete.

Pedig az utóbbi sem biztosíték arra, hogy ezeket a gyűjteményeket épségben sikerül megóvnunk a következő nemzedékek ra. Arról nem is hogy a könyv akkor rendeltetését, ha eljí sójához. Példának o nyíregyházi Kossuth Gimnáziumban vis jó körülmények nagy gonddal őrzik rendkívül értékes ményt, amelyet 1 védetté is nyilvání megyei tanács. Mégi: hogy az iskola erejé hetőségeiből nem majd a múzeális olykor több száz es példányok szakszerű dozására, az állomár jes anyagának felt: hozzáférhetővé tétel

— Jó, hát próbáljuk meg remekül érezni magunkat.

— Kérlek. Én azon voltam. Éppen azt mondtam, hogy e: hegyek fehér elefánthoz hasonlítanak. Ez nem volt vidán log?

— De az volt.

— És ki akartam próbálni ezt az új italt is. Egyebet n< csinálunk soha, igaz? Megnézünk mindenfélét, és új ita és próbálgatunk.

— Körülbelül.

A lány a hegyvonulatok felé nézett.

— Szép hegyek — mondta. — Tulajdonképpen nem i sonlítanak fehér elefánthoz. Csak úgy értettem, hogy a fák mintha olyan lenne a bőrük színe.

— Igyunk még valamit?

— Jó.

A meleg szél a bambuszfüggöny szálait hozzáverte az s lukhoz.

— A sör jó hideg volt — mondta a férfi.

— Finom — mondta a lány.

— Igazán őrült egyszerű kis műtét az egész, Jig — m> a férfi.

— Voltaképpen nem is operáció.

A lány a földet nézte az asztal lábánál.

— Tudom előre, hogy fel sem veszed majd, Jig. I| semmiség az egész. Csak éppen megnyitják.

A lány nem szólt semmit.

— Veled megyek, és ott maradok véled végig. Csak mef ják, s aztán megy minden magától.

— És aztán, utána mit csinálurtk majd?

— Utána megint minden jó lesz. Ahogy azelőtt volt.

— Miért gondolod ?

— Mert semmi más bajunk nincs. Csak ez az egy dolog serítette el az életünket.

A lány a bambuszfüggöny felé nézett, kinyújtotta kéz megfogott két szálat a gyöngyfüzérekből.

— És azt hiszed, hogy minden rendbe jön, és boldogot szünk?

—Biztosan tudom. Ne félj, Jig. Ismertem másokat is, ak estek rajta.

— Én is — mondta a lány. — És utána csuda boldogot tak mind.

— Hát ha nem akarod — mondta a férfi —, akkor n náld. Én nem beszéllek rá, ha nem akarod. De tudom, hog lyen semmiség az egész.

— És te Igazán ezt akarod?

Ernest Hemingway:

A fehér elefár