Kelet-Magyarország, 1989. június (46. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-03 / 129. szám

IG «HH _ A Kljlvendége ___________________________ Az irodalom bűvkörében _________ Film y Kelet a Rhgyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Újmódi mesék világa Délelőtt még vizsgáztatott a tanárképző főiskolán, ahol nyugalomba vonulása után is megtartott néhány órát. Mint mondja, nem a pénz miatt — tanítással ma nem sokat le­het keresni —, hanem azért, hogy ne sza­kadjon el a kollégáktól, a tanítványoktól, a szakmától. Erről beszélgetünk, no ésí persze a könyvekről, amelyek százával — ám pél­dás rendben — sorakoznak a terhűktől ros­kadozó polcokon. Otthonában valóságos szel­lemi kincsestár veszi körül Katona Bélát, de ő elhárítja az elismerést, nem büszkélkedik ritkaságokkal. — Számomra munkaeszköz a könyv. Gye­rekkoromban szoktam rá az olvasásra, pe­dig parasztcsaládba, olyan környezetbe szü­lettem bele, ahol a kalendáriumon és a templomi énekeskönyvön kívül más nemigen fordult meg a felnőttek kezében. Én is ba­rátoktól, ismerősöktől kaptam az első köny­veket. Elolvastam mindent, válogatás nélkül. Szerencsémre már viszonylag korán „igazi” írókkal találkoztam. A legfogékonyabb kor­ban olvastam Kodolányit, Szabó Dezsőt, Né­meth Lászlót, Veres Pétert, Sinka Istvánt... A szülők is úgy gondolták, érdemes lenne taníttatni a gyereket, ha már holdvilágnál, petróleumlámpánál is csak a könyveket búj­ja. A költségesebb gimnázium helyett azon­ban csak polgári iskolába kerülhetett az oro- si parasztgyerek. Ezt követte a kereskedel­mi, amely könyvelőnek, banktisztviselőnek és más, hasonló pályára készítette fel a diá­kokat. De kiváló tanárai azt is támogatták, segítették, aki történetesen az irodalom iránt mutatott érdeklődést. — Így juthattam el a debreceni egyetem bölcsészkarára. Magyar—német szakon kezd­tem meg tanulmányaimat, 1946 őszén. De hamarosan elkomorult a világ, a vidéki egyetemeken megszüntették a nyugati nyel­vek oktatását, nekem is Budapesten kellett befejezni tanulmányaimat. Még szerencsém is volt, mert az utánam következő három évfolyam ezt sem tehette meg — át kellett menniük más szakra. Miután elvégeztem az egyetemet, hazakerültem Nyíregyházára. Előbb a Kálvineumban tanítottam, majd a Kossuth gimnáziumban. S mivel annak ide­jén Krúdy is a Kossuthba járt, egy fiatal ta­nárnak illett róla kicsit többet tudni —, így ébredt fel az érdeklődésem Krúdy iránt, alá azelőtt egyáltalán nem tartozott kedvenc íróim közé ... — S aki kicsit is kedveli az irodalmat, az tudja, hogy Katona Béla azóta is hűséges Krúdy Gyulához, öt nem kell „átértékelni”, mint nem egy írónkat, költőnket — mosta­nában. — Ezelőtt pár évvel még nem éreztem ennyire problematikusnak például a ’45 utá­ni magyar irodalmat, amit jelenleg a főis­kolán tanítok. A felszabadulás után kiala- lakult egy sokáig stabil értékrend, amelyben mindenkinek megvolt a maga helye. Ez az értékrend most felborult. Jó tíz évvel ez­előtt, amikor ennek a korszaknak a főiskolai jegyzetét írtam, hogy egy hozzánk közeli példát mondjak, Váci Mihály még az egyik csúcsa volt ennek az értékrendnek ... Pi­linszky János esetében pedig éppen fordítva alakult a helyzet. — Kitapintható ez a változás a főiskolára kerülő fiataloknál is? S a tanár úr milyen irányba igyekszik terelgetni figyelmüket, íz­lésüket? — A pedagógusok általában ragaszkodnak a tantervhez, a tankönyvhöz, a gyerekek te­hát azt tudják, amit ezek szerint tudniuk kell. Megmondom őszintén, magam is érzem, hogy ebből a szempontból kicsit talán kon­zervatív vagyok ... Mint említettem, én a népi írókon nevelkedtem, és az a fajta iro­dalom volt az eszményem, amelyet ők is képviseltek: az elkötelezett, társadalmi töl­tésű irodalom. Nálunk az irodalom mindig vállalt bizonyos közösségi feladatokat — en­nek azonban most mintha apálya lenne. Másfajta irodalom iránt érdeklődnek az em­berek, és mást becsül a kritika is. Múlófél­ben az a korszak, amikor az íróknak, költők­nek kulcsszerepük volt, mert nekik jobban hittek az emberek, mint a politikusoknak. Az emberek, ha egyáltalán érdekli őket, elsősorban gyönyörködni, szórakozni akarnak, és nem várnak megváltást a mű­vészettől. Nem is arról van szó, hogy az irodalom elveszítette a tekintélyét —, egy­szerűen átértékelődött a funkciója. Talán azért, mert ebben a bonyolult helyzetben az írók azért mégsem vállalhatják át a politi­kusok szerepét. Ennek ellentmondani látszik, hogy iro­dalmunk sok jeles képviselője nagyon is ak­tív szerepet tölt be a különféle szervezetek­ben, hogy csak a Magyar Demokrata Fóru­mot említsem... — Igen, így van, ami azt mutatja, hogy nem minden író szakadt el a magyar iroda­lom „politizáló” hagyományaitól, ám ez már mintha különválna — a legtöbben nem mű­veikben, hanem a közéletben politizálnak. Én azt hiszem, ilyen körülmények között az irodalomtörténésznek is át kell értékelnie saját szerepét. Inkább az esztétikumot igye­kezzen a művekben feltárni. — Ez elég rezignálton hangzik ... Pedig egyébként nagyon is tevékeny életet él, a je­lekből ítélve nem tekinti a nyugdíjazását el­kedvetlenítő korszakhatárnak. Vagy téved­nék? — Nem, valóban így van. Sosem gondol­tam volna, hogy képes leszek megtervezni az életemet, erre az időszakra kivételesen még­is tudatosan készültem. Talán ennek kö­szönhető, hogy számomra a nyugdíjazás semmiféle különösebb megrázkódtatást nem okozott. Nem kerített hatalmába a fölösle­gesség érzése. Sőt, néha még bosszant is, amikor az ismerősök mondják, hogy ó, ne­ked már mindenre van időd.. . Valójában majdnem ugyanúgy időzavarral küszködök, mint a nyugdíjazásom előtt. Sose tudom utolérni magam. A vidéki értelmiségre jel­lemző, hogy az idők során sok minden rakó­dik azokra, akik szűkebb munkájukon kí­vül is hajlandók valamit csinálni. Nekem is van néhány olyan funkcióm, amitől nem igyekeztem rögtön a nyugdíjazáskor megsza­badulni — az irócsoport vezetése, vagy az Irodalomtörténeti Társaságban vállalt fel­adatom. Szóval nem unatkozom. Annál kevésbé, mert nyugdíjazása előtt c tanár úr vett egy kis telket, mert — mint mondja — a jó levegőre, a mozgásra szük­ség van, de a háztömb körül mégsem óhajt melegítőben futkározni reggelenként... A kert gondozásában pedig sok öröme telik. Természetesen a tudományos munkával sem hagyott fel. — Befejezéséhez közeledik egy Krúdy- könyv, amely a teljes életművet átfogja, na­gyon szívesen dolgoztam rajta. A másik munkám Szabolcs-Szatmár irodalmi topog­ráfiája, amely a Petőfi Irodalmi Múzeum kezdeményezésére készül. Ez abban külön­bözik egy hagyományos irodalmi lexikontól, hogy nem írók, hanem települések neve al­kotja az egyes címszavakat. Több mint 200, a mai megyehatárokon belül található tele­pülés irodalmi vonatkozásait veszem sorra, Anarcstól Zsurkig ... Tehát az olvasó min­den községnél, városnál megtalálja, ki szü­letett ott, ki élt ott hosszabb-rövidebb ide­ig, milyen irodalmi mű született arról a te­lepülésről és így tovább. Tunyogmatolcsnál megtalálható lesz például Koroda Miklós ne­ve, ő az ötvenes-hatvanas években gyakran megfordult megyénkben, s az említett, ak­kor még önálló két falunak számító község­ről írt egy könyvet A Holt-Számos két part­ja címmel. Vagy szintén az ötvenes években, a személyi kultusz idején járt itt Kuczka Pé­ter, aki tapasztalatait összegezve megírta hí­res Nyírségi naplóját. A könyv botránykő lett, szokatlanul bíráló hangja miatt. Cé- génydányádról Jobbágy Károly írt verset. Nos, egy-egy ilyen alkalom már elegendő ok arra, hogy a község neve bekerüljön a to­pográfiába. Alig marad ki valamelyik tele­pülésünk, mert megyénknek óriási irodalmi hagyományai vannak. Az anyaggyűjtést tu­lajdonképpen befejeztem, remélem, jövőre nyomdába lehet adni a könyvet. Nem is kell mondanunk — hézagpótló munka, nélkülözhetetlen kézikönyv készül ezzel Katona Béla „műhelyében”. Könyvek­kel kezdtük — könyvekkel is fejezzük be a beszélgetést. A tanár úr azokról a — közel­múltban megjelent — könyvekről beszél, amelyekhez csak most találtattunk felnőtt­nek ... Mint mondja, egy kicsit úgy érzi ma­gát, akár a hanyag diák, aki a szorgalmi időszakot ellustálkodta, és most, a szünet­ben kénytelen a „pótvizsgára” készülni, megismerkedni a szűklátókörű irodalompo­litika által számunkra eddig tilalmasnak mi­nősített írókkal: Cronintól Koestleren, Or- wellen át Paszternákig ... Pedig minderre most kevesebb idő jut, többek között azért is, mert — ismét Katona Bélát idézem — olyan izgalmas lett az életünk, hogy ma már az újságolvasásra sem elegendő pár perc, s a rádió, a televízió híradásaival is lépést kell tartani... Gönczi Mária MIT TEHET A KRITIKUS akkor, ha azt tapasztalja, hogy bizonyos filmeknek hi­hetetlen magasra szökik a népszerűsége, ugyanakkor a maga — tisztességesnek hitt — mércéje szerint értéket nem képviselnek? A kérdés megkerülhetetlen, mert ez a helyzet manapság egyre gya­koribb. Az a módszer, hogy elhelyezkedik az esztétika magaslatán, s két kézzel szórja a villámokat, rég hite­lét vesztette, mert így esély sincs józan kompromisszu­mok teremtésére, ez a maga­tartásforma csak ellenérzése­ket szül azokban, akik az in- kriminlát filmek lelkes né­zői. Lehetséges megoldás, hogy egyáltalán nem szól ezekről a filmekről, ezzel vi­szont kitér a vélemények üt­köztetése elől, feladván annak lehetőségét, hogy a szemben­álló nézeteket némileg köze­lítse egymáshoz. Talán célravezető módszer lehetne, ha sikerülne időle­gesen azonosulni azzal a gon­dolkodásmóddal, amelyet a Szahara vagy a Krokodil Dundee II. átszellemült ra­jongói képviselnek. Fő érvük az szokott lenni: hagyjanak engem békében szórakozni, ne akarjanak gondolkodtatni a moziban, nem azért me­gyek oda! Ebből egyenesen következik az, hogy aki eze­ket a filmeket elmarasztalja, a nézőnek a szórakozáshoz való jogát vonja kétségbe. ELJUTOTTUNK A SZÓ­RAKOZÁS KÉRDÉSÉIG, amelynek viszonyát a művé­szi alkotás keltette élmény­hez, sohasem sikerült meg­nyugtató módon megoldania az esztétikának. Ma már ezen a téren is oldottabb kategó­riák léteznek, s az utonóm művészet mellett egyre in­kább elfogadott a szórakoz­tató művészet elkülönítése is. De ide tartoznak-e a fentebb említett filmek? Egy bizonyos: nem találunk bennük egyetlen jelenetet sem, amely ne ellenkezne a társadalmi realitásokkal. Gondoljuk végig a Krokodil Dundee II. első jelenetét! A képi ötlet remek. Látjuk a halakat robbantó főhőst, s ez a róla az első részből megőr­zött emlékek alapján hitele­síthető mozzanat, de ekkor „kinyit” a kamera, s látjuk, hogy mindez a New York-i öbölben történik. Már enge- delmet: mire kell a hal a derék Michaelnek? Enélkül nincs mit ennie? Avagy eny- nyire primitív, hogy képtelen felfogni azt a rendet, amely­be belekerült? S egyáltalán, honnan szerezte a robbanó­szert és a csónakot? Avagy a Szahara. Az arab világban játszódik, de gyaní­tom, hogy szegény Germanus Gyula mindahányszor forog a sírjában, amikor ez a film pereg. Aki a látványt akár földrajzilag, akár néprajzi- lag akarná behatárolni, meg­oldhatatlan feladatra vállal­koznék. De vigye kánya, fo­gadjuk el az arabot hollywo­odi akcentussal, de mit kezd­jünk például a sziklavár el­foglalásának jeleneteivel? Korábban azt tudtuk, hogy van éles lövedék és vaktöl­tény. Itt kiderül, van drama­turgiai puskagolyó is. Az tudniillik, amely akkor talál célba, ha a cselekmény éppen úgy követeli. Az teljesen mellékes, milyen messziről, milyen helyzetből dördül el a fegyver. Az már csak apróság, hogy szegény Paul Hogan — ha jól a szemébe húzza a kalap­ját — 45-nek se látszik, még­is el kell hinnünk, hogy a rendkívül szép és fiatal Lin­da Koslowski ennek ellenére rajong érte. HA EZEKNEK A TÖRTÉ­NETEKNEK A VALÓSAG- HFIELE gyakorlatilag a nul­lával egyenlő, miért gyako­rolhatnak mégis olyan széles körben hatást a nézők soka­ságára? Egyetlen magyará­zat lehetséges! Azt a műfajt, amelyben mindenféle ese­mény megtörténhet anélkül, hogy kétségbe kellene von­nunk valódiságukat, és telje­sen természetesnek tekintjük a legvalószínűtlenebb mozza­natokat is, mesének nevez­zük. A mese pedig minden időben népszerű volt. Vannak történelmi korsza­kok, amelyek különösképp kedveznek a mesék születésé­nek. Ügy tűnik, mintha most újra ilyen időket élnénk. Az ókori istenmesék, a középko­ri gonosz királyok és ördögök után, most a motorizált lö­völdözők korszaka érkezett el a mesék világában. Ez a mű­faj azonban — jó és hitvány darabjaiban egyaránt — a 14 éven aluliaknak szól. A Sza­hara és a Krokodil Dundee II. rajongói között viszont so­kan vannak, akik kinőttek ebből a korosztályból. De ak­kor miért ragaszkodnak még­is a mesékhez? Hamar Péter Könyvespolcunk Ami nagyon táj Gondolatok egy József Áttila-kötet ürügyén Csak örülni lehet annak, hogy Cserépfalvi Imre, a Na­gyon fáj című kötet kiadója magánkiadásban ismét meg­jelentette a költő utolsó vers- gyűjteményét. 1936 karácso­nyán József Attila gyerekes örömmel szemlélte könyve fi­nom papírját, szép betűit. Szinte hihetetlen, hogy egész nap hiába ült könyvei mö­gött, nem akadt egyetlen ve­vő sem, akinek dedikálhatta volna. Pedig milyen nagy versek­nek örülhetett volna a kor­társ olvasó! A harminchat alkotás között olyanok van­nak, mint A város peremén, Levegőt!, A Dunánál, Gyer­mekké tettél, Judit, Nagyon fáj, Kései sirató. Az 1935— 36-ban keletkezett művek Jó­zsef Attila válságos állapotá­ról is tudósítanak. Nemcsak az jelzi ezt a kötetben, hogy az első versek (A bűn; Én nem tudtam) a bűn és bűn- hődés összefüggéseit elemzik, hanem az is, hogy erőteljesen jelen van az élettel leszámo­ló, végrendelkező attitűd (Nagyon fáj; Kész a leltár). Ügy tűnik fel, hogy a költő a Vágó Márta szerelem ku­darcát nem tudta kiheverni. József Jolán így emlékezik: „Soha ilyen boldognak nem láttam Attilát, mint ebben az időben. Minden gondolata Márta volt, a messze távol­ban élő menyasszony. Kora hajnalban talpon volt, friss kedvvel indult hivatalába. Hosszú leveleket írtak egy­másnak, a posta nem volt elég gyors számukra, repülő­postával küldték a levele­ket ... Aztán egyszer csak Márta levelei rövidebbek let­tek, ritkábban érkeztek. At­tila kétségbeesetten leste a postát, és amikor a levelek végleg elmaradtak, nem bír­ta elviselni a rászakadt való­ságot.” A szakítás után a költő kórházba kerül neuraszténia gravisszal. A betegség a Ju­dittal töltött évek második felében teljesen elhatalmaso­dik, „s ettől kezdve a szere­lem is a betegség szolgálatá­ban áll, és kiváltóik már el­vesztik valóságos arcukat: ördöggé és angyallá válnak.” (Gyertyán Ervin) Így szület­nek meg a Gyömrői Edithez, majd a Kozmucza Flórához írott versek. Az előbbinek a visszafojtott, majd partjait nem találó gyűlöletben, az utóbbinak a reneszánsz sze­relmi áhítatot újraélő szerel­mi vallomásokban lesz része. Gyömrői Edit a költő analiti­kusnője. Tapasztalatlan volt, vakon hitt frissen szerzett tu­dományában, nem tudta el­kerülni a beteg—orvos kap­csolatból származó csapdá­kat. A költő számára a fia­tal, kellemes orvosnő létiga­zolássá vált, egyetlen eséllyé, az élet értelmévé (Gyermek­ké tettél). Edit ebben a kap­csolatban úgy járt el, ahogy kellett. Számára a költő csu­pán beteg volt. A köteteimmé emelt vers (Nagyon fáj) meg­rendítő leszámolás az élettel, kivételes drámai rajzát adja a létből fokozatosan kioldó­dó költőzseninek. Indulatait Edit váltja ki, de nem ellene irányulnak. „A szerelembe — mondják — / belehal, aki él. I De úgy kell a boldog­ság, / mint egy falat kenyér" — írta a költő Freud nyolc­vanadik születésnapjára. A szerelem nem bírja el a lét­igazolás terhét. Egy vers erejéig felbukkan a kötetben az Óda forrásvi­déke is. A nagy szerelmi val­lomás ihletőjét (Dr. Szöllős Henrikné Marton Márta) idé­zi Az a szép, régi asszony cí­mű vers: „Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni is­mét, I akiben elzárkózott a tünde lágy kedvesség, / aki a mezők mellett, ha sétálgat­tunk hárman, / vidáman s komolyan lépett a könnyű sárban, / aki ha rám tekin­tett, nem tudtam nem remeg­ni”. A társadalomfilozófiai ösz- szegzés versei a kötetben A város peremén, A Dunánál. Az egyikben szűkebb, a má­sikban tágabb érvénnyel szó­lal meg az ember és a társa­dalom bonyolult viszonya. A Kései sirató az anya­konfliktus, a szeretethiány tragikus mélységű verse, ösz- szefoglalása a mamához fű­ződő ambivalens érzésnek. „Jaj, szeressetek szilajon, / hessentsétek el nagy bajom!” — írja József Attila a kötet utolsó versében (Kiáltozás). A balatonszárszói tragédia volt a válasz erre a kérésre. Nagy István Attila

Next

/
Oldalképek
Tartalom