Kelet-Magyarország, 1989. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-24 / 147. szám
1989. június 24. 0 isodik köteted, a poszthu- il kiemelt, az örökre megingatások utáni füzet, kelok, Attila, s látlak, ahogy lián, találkoztunk a posta s remegve vibrált, megáll- eszéltél, még mindig nincs :i tudja, honnan, hová siet- tudja, melyik művelődési igyekeztél, késő délutánra talán József Attilát emle- igányosan... Hangulatjelentést, a sárga voltál akkor, fiatal költő, lives és megszenvedett köl- ás, kurucos hév, s az árva- farkasszemel néző férfita is magamban a Csillagos n a számvetés döbbenetét: iértem már a halálra / csilit fekete páva / harminckét óarany kéve / csépeli feke- ése harminckét elkószált i? / csillagos mezőkön tánrétege alól fölfénylő arcodat tatákon ülsz egy pádon, készítesz Beával, akiben talán 5 leszámolás, talán a szája a szeme sarkában gubbasz- izephoné, talán le is észre- lak benneteket, alkonyodik, <k, és ekkor még nem tud- ispatakon, a Művelődés Há- •ápadt és megtört, igaz, hogy bbé nem lehet megkérdezni, or még azt sem sejthettem, , Perszephoné téged is vár, z a kép, nekem azóta is Só- ekem azóta a halál városa, myv, a memento, a Kínjaidéi nem tudok örülni% mert zerkesztőségi szobában dol- :, a szekrényben még ott la- yzeteid, kéziratpapírjaid, fessen a por, az enyészet po- i marad utánunk, Attila, rs és próza, költemények és maradék remény a hitre aludj szívemben” — s lám, y, elhanvadt a lobogás. kezedben pohár bor, színház •dűd is, játszol rajta, „körü- ílanak”, leomlanak a Daltól, Karádi Zsolt Mester Attila: Részlet a Józsue című drámai költeményből Hinnéd, Áron, hogy volt erőm romokban hever, mióta ez az átok, ez az őrült lázálom súlya nyom? Falat rombolni dallal? Józanok vagyunk mi mondd? Zenét nem ismerünk, és oly hamisan szólnak harsonáink, ahányan fújjuk, a dal annyiféle, ? ha rábíznánk tisztább szólamokra, ha szép szándékunk összhangot varázsol, ledől a fal? Mondd, biztos, hogy ledől? Nem látott még ily harchoz- edzett népet soha a Jordan folyó völgye, s a győzelemre ily elhivatottat. S mert egy próféta, ki az éhezéstől eszét vesztette, s átokról papol, bizonygatja, hogy harsonák szavára s nem fegyvertől fog bukni Jerikó, lándzsát, szekercét mind halomra hordtunk a tetejébe a néhány faltörőkost mi megmaradt a hosszú harc után s tüzet raktunk alájuk ... Nem hiszem. Áron, hogy nem vagyunk nagyobb bolondok, mint a próféta. Késő. Dávid már megfújta a sípol, egy másodperc, és kürtök hangja zendül. A láthatatlanul serénykedő, a széphitű, a megszállott bolondok forgatják meg a földet mindenestül. 200 ÉVES A NY IREEVHA?I „ ÉVA NE Él IK US Tíí.íLOt 1/86- ISSö „Tirpáknak csúfolt a világ? Én büszke vagyok rá: Egyszerű, hűséges, dolgos munkása hazámnak.” (Vietórisz István: Tirpákok, 1939) Egy jelenség nemcsak időszerűsége és újdonsága miatt lehet hírértékű. Olykor a múltból is érkezhetnek olyan hírlevelek, amelyeknek elsárgult lapjairól az egykori eseményeket azért érdemes felidézni, hogy a múlt példáival a jelennek szóló, ám a jövő lehetőségeit is felmutató biztatással szolgáljunk. Egy, éppen ötven évvel ezelőtt megjelent irodalmi alkotás a mai nagyváros, a 120 ezer lakosú megyei jogú Nyíregyháza polgárait emlékezteti azokra az elődökre, a városalapító ősökre, akiknek hite és munkája megalapozta e város létrejöttét. Egy mai városlakó, még ha itt született is, nem biztos, hogy tudja, hogy Nyíregyháza újkori történelme 1753- tól, az ún. újratelepítéssel kezdődött. Ez az évszám tehát a mai város alapítási évének tekinthető. Az akkori településnek mindössze két és fél ezer lakosa volt. Ez a mai létszámnak alig kétszá- zadrésze. Ám ez a pár ezer ember képes volt arra, hogy az idetelepüléstől számított 33 év múlva, vagyis 1786-ban, felépítsen egy olyan méretű templomot, amelynek nagysága messze felülmúlta a község méreteit. Ez a tempEcsettel rögzített útijegyzetek Horváth János akvarelljei Horváth János: Ülő nő Többszörösen is kellemes meglepetés éri a tárlat látogatóit; Horváth János festőművésznek a Bujtosi Szabadidő Csarnokban a napokban megnyitott kiállításán. Egyrészt azért, mert a megyeszékhely új, impozáns szabadidőközpontja ilyen jellegű kulturális missziót is vállal, s így a csarnok megnyitásával új, kiállításra alkalmas létesítménnyel is gazdagodott. Á képek láttán aztán meglepődik a látogató azért is, mert Horváth János művészetének egy alig ismert vonulatát láthatja. A festő eddig fénytelen táblaképein a ho- ■ mályba vesző, régmúlt időknek igyekezett nyomába eredni; a paraszti-falusi életet búcsúztató alkotóként ismerhettük meg. A mostani tárlaton vászon egy másik festőművészt fedezhetünk fel. A kiállított mintegy ötven afcvarell amolyan ecsettel rögzített útijegyzet, impresszo- nisüa benyomás: csendes állóvizek, fényjáték a vizen, folyó sodrása, a lemenő nap tükröződése. A Tisza, vagy a Duna holtágánál készített akvarel- lek, közvetlen impressziók. Ám nem hiányzik a festőnek a múlt idők iránt tanúsított nosztalgiája sem, szívesen elidőz ecsetjével egy-egy régi bárka, öreg halászhajó megörökítésénél is. Kedves képei a madárijesztők, az Óz, a csodák csodája mesefilm bádogemberére emlékeztető figurák, akik inkább barátai az erdők, mezők madarainak, mintsem ellenségei. A Kárpátok komor világát idézi fel egy másik sorozat amely merőben eltér az orosz táblafestők harsogó színvilágától. Mozgalmasak, derűsebbek viszont a Bakonyról készült képek. Nem könnyű akvarell- portrét készíteni, ám Horváth János biztos tudása itt is szerez meglepetéseket. A festés folyamatát is megörökítő portrék olykor a groteszk elemeket sem nélkülözik. Érdekes színfoltként, a festészet egy- egy stílusával kezdett kalandja eredményeképpen néhány ejvontabb kubista-expresszionista mű is felfedezhető a képek között. Horváth János művein az is szembetűnik, hogy nem kedveli a látványos megoldásokat. Mégis az akvarellfestés szakavatottjaként él a műfaj lehetőségeivel. Láthatunk vázlatosan felfuttatott képeket, amelyeke a papír fehérje része a kompozíciónak, aztán gazdag színréteggel készített műveket, és több festékréteg egymásra csurgatásával elért hatásokat. Csak sajnálni lehet, hogy Horváth János eddig többnyire nem tárta közönség elé ezeket a műveket. Dicsérni lelet a csarnok vezetését is, amely megszervezte a tárlatot, amelyet továbbiak követnek majd. Bodnár István II Kelat a Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Arárosalapító rr •• I ások lelkűidéről nKmmmMmmaa&Bammmammmmmmm lom — a város első műemléke — a harangjátékos evangélikus templom. Ha a mai városlakó egyszer arra jár, — s éppen nem rohan a piacra, vagy nem száguld a telkére —, álljon meg egy percre a templom láhá- nál, s nézzen fel a torony magasába, s próbálja meg elképzelni: hogy volt képes ezelőtt két évszázaddal az a néhány ember ekkora teljesítményre?! S akit a dolgok megértésének vágya arra ösztönöz, hogy felderítse az okokat, annak szolgálhat tájékoztatásul az 50 évvel ezelőtt, a nyíregyházi Orosz Károly Nyomdaüzemben kiadott, kis könyvecske, amely ezt az egyszerű, ám mégis sokatmondó címet viseli: Tirpákok. A mű alcíme szerint a klasszikus versformában írt, hat énekből álló elbeszélő költemény: Életkép egy város hőskorából. Szerzője: Vietórisz István, aki a mű megírásakor, tehat 1939-ben, már 60 éves, nyugalmazott városi főügyész, a Tranoscius-fordító költő-tanár: Vietórisz József öccse. A könyv Előhangjában a szerző „a régen volt, dolgos időket” kívánja felidézni, azokat az ősöket' — talán hősöket! — is, akik a „homokon várost” alapítottak. Tettük őszinte tiszteletet kelt a „késő unokában”. Ez a tisztelet készteti arra, hogy elbeszélő költeményben állítson emléket a hőskorban élő elődeinknek. Az első ének az „ideérke- zés” pillanatát tárja az olvasó elé. A „hullámzó kocsisor, s kétoldalt a gyalogos népek” megérkeznek új hazájukba. A nagy történelmi sorsfordulót, mert számukra, ez az volt, a költő szerint a természet így ünnepli: „A mezők megteltek az ég mosolyával, Pompázó színeket játszik most fű, fa, virág, víz.” A Földanya felrakja legszebb ékszereit: „drága ruhákban jár, s pazarul fest bennük ilyenkor”. A tájat, az ország e „szép gyöngyszemét”, az akkori nyíri nagyfalu derekát a Bujtos és az Ér szorította fűzőbe, s északi végéről „szép tölgyerdő” koronázta. E tájon nőttek ki a „tanyabok- rok” a földből, s lakói — az elbeszélés időpontjában — takarosán öltözve: a lányok „magyaros pruszlikban, tarkavirágos bő szoknyákban, a legények gyolcsingben és pör- ge kalapban” éppen összegyűltek a piactéren, hogy a község dolgában tanácsot tartsanak. A költő — mintegy eposzi seregszemleként — az 1783—1790-es egyházi anyakönyveket használva forrásul, több, mint 300 családnevet sorol fel szépen pergő hexametereiben. Itt van ugyanis minden nemzetség, „aki számot tart becsülésre”. íme a családnévlista 2 sora, példaként: „Itt Adamit látom, Poko- raczkiak őse ül ottan, Sallai, Pampuch, Smidt, Párnyiczki, Juhász, Bukovinszki.” Közrendek és nemesek vegyesen, nincs rendi különbség. A mai nyíregyháziak közül — velem együtt — több százan megtalálhatják itt családnevüket ! Nem lehet célom a mű köz- életi-politikai-szerelmi szálon futó, olykor idillikus, vagy tragikus cselekményét felidézni. Csak a legfontosabbat: a közügyben való döntés és a megvalósítás mikéntjét kívánom hírül adni, amolyan múltbeli újságként. A 18. század végén itt élő elődeik előtt ugyanis óriási gond tonyosult. Ez idő tájt, vagyis II. József uralkodása idején, végre megkapták a császári „engedelmet” a templomépítésre. Ez a tény önmagában nagy öröm volt számukra. A gondot az jelentette, hogy az engedély előírta az építési méreteket. S ezek a méretek — bármilyen meglepő is — a kis lélekszámú gyülekezethez képest hatalmas számokat jeleztek. Vietórisz István így ír erről:' „Itt van az engedelem, de az épület oly nagy a terven, hogy nemigen fognak vele megbirkózni a hívek. Nagy városban elég, nemhogy falun ekkora templom.” Ügy tűnik tehát, hogy „a terv majdnem lehetetlen’ . S most következik a rendkívül tanulságos vita leírása: a támogató és az ellenvélemények felsorakoztatása, a nagylelkűek és a kishitűek kemény összecsapása. A döntés azonban egyértelmű volt: az áldozathozók és a munkát vállalók „pártja” győzött. Akik nem sajnálták a „százmérő gabonát”, a két- hónapi ingyenfuvart, a bod- rogkeresztúri bányából való kőszállítást lovas és ökrösszekéren ! A templom felépült. Őseink az avatási ünnepségnek is megadták a 'módját. A Vietónsz-hexameterek ezt így adják hírül: »Ügy készítsük elő, hogy az ország erre tekintsen, s mindenek elmondják: szép volt ez a munka, dicső volt.” Az avatóbeszédben Schmál Sámuel lelkész azt jelentette ki,^ hogy a falakat a „lélek- erővel kapcsolatos szeretet a buzgóság és a hit” húzták fel. A főbíró pedig bejelentette hogy rövidesen „privilégiumot kap a község, városi rangot”. Vietórisz István ezelőtt 50 évvel úgy érezte: fel kell idéznie az ősök példáját, meg kell mutatni a nyíregyházi őslakosság „sok örök értéket kitermelt lelkületét”. Hogy ma, 50 év múltán, mi lehet e hírlevél célja ... ?! Bánszki István la
