Kelet-Magyarország, 1989. június (46. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
8 Obellszk a nyíregyházi Hősök temetőjében. sége, és szobrászok bizonyára plasztikában gondolkodnak, és emlékművet képzelnek el. Én mégis azt gondolom, hogy ne ragadjunk le a szobrászat műfaji korlátái között, — a MEMENTÖ — emlékjel — sokkal szuggesztívebb lehet, mint bármely szobor. Szlovákiában, a Dukla-hágó- nál lefolyt harcok áldozataira talapzatra állított fegyverek emlékeztetnek; a haláltáborokra a krematórium kéménye és a kísértettáborok múzeumai; a bombázások pusztításainak mementójául alkalmasabb lehet szobornál az újjá nem épített katedrális romja, és az atomtámadás áldozatainak emlékét legmegrázóbban az elpárolgott ember árnyéka fejezi ki a hirosimai betonfalon. II szobrász eszköztára kevés A háború, a történelem borzalmaiban elpusztult ember, a győztesek és vesztesek, a halottak és a túlélők összefonódó kapcsolatának kifejezésére sokszor kevés a szobrászat eszköztára. És nem kell félteni a közönséget, az utca emberét az absztrakciótól. Hunyadi nándorfehérvári győzelmét hírül adó déli harangszó elvontsága ellenére is mindenki által érthető mementó. Legyen sznggesztfv A harcok során elesettek, a munkatáborokban, hadifogságban elhunytak, a bombázások során elpusztultak, vagy a szenvedéseikbe később belehalt áldozatok skálája olyan széles, hogy egyetlen emlékműben utalni halálukra sok absztrakciót kíván, és a sokat mondás dadogássá válhat. Ha valamely alkotás a realista ábrázolás eszközével az elbeszélő relief műfajhoz nyúl, — akkor a szobrász szükségszerűen a képregény kliséihez közelít, valamilyen horizontális falsíkon, épületben vagy épületen kívül. Ha a művész a Keresztút stációinak mintájára formálná meg az emberiség II. világháborús szenvedéseit, akkor valamilyen út mentén, magaslatra vezető sorolással utalhatna a mű asszociációinak forrására. Az áldozatok változatos halálaiban, a vallások, korosztályok és etnikumok különböző fájdalmában, jel- és eszme- rendszerében gondolkodó alkotó szükségszerűen egyre általánosabb, esetleg egyre elvon- tabb kifejezésmódokat keres. Az eddigi hozzászólók többII. világháború valamennyi áldozatának emléket állítani mára aktuális nemzeti program lett. Antigoné végre áldozatot mutathat be Polü- neikészért, — miközben Eteoklé- szek díszes emlékművei régóta állnak városaink közterein. Olvasva az emlékmű létesítése kapcsán felparázsló vitákat, én is ahhoz az állásponthoz kapcsolódom, amelyik annak eldöntését tartja elsődlegesnek, hogy az áldozatok milyen körének kivárunk emléket állítani; milyen kifejezési eszköz használható mondandójának megjelenítésére —, és csak ezután következhet az alkalmas hely megválasztása. A történelem során sokszor egy-egy "háború áldozatai emlékére emlék- és hálaadó templomot emeltek, egy-egy pestisjárvány túlélői szentháromság szobrot. Varsó egyik elővárosában olyan katedrális épült közadakozásból melynek homlokzatát az adakozók ha- lottaira emlékeztető kavicsok burkolják. Ez a többmillió kavics — elvont formában — a jelkép ismeretében mindenki számára közérthető módon fejezi ki az adományozó, és az áldozatok emlékét. Ezek a mementók az építészet eszközeit használják. De ismerünk olyan emlékművet is amelyik hangeffektusokat hív segítségül a hatás kedvéért. A hegycsúcson álló plasztika szintén Lengyelországban áll. A lepellel letakart halottakra utaló alépítmény fölött olyan acél orgonasípok sorakoznak, melyek az uralkodó szélirányára hangolva állandó síró, szűkölő hangokat adva, — a széllel siratják el halottaikat. Nincs műfaji korlát A II. világháború olyan monumentális emlékműveit, amilyenek a Szovjetunióban vannak mi nem utánozhatjuk. Nekünk hazai léptékben. városunk anyagi lehetőségei szerint kell gondolkodni. De a kifejezési mód skáláját olyan szélesre kell nyitni, amilyenre csak lehet. Emléket lehetne állítani a háború áldozatainak fényjátékkal —, mely mondjuk reflektoraival az eget pásztázza; tükrökkel, optikai effektusokkal, japán módra — melyek a múltba néznek; vízmedencével, amely szem alakú és szemet formáló medre felett a köny- nyekre utal. A nyíregyházi Tanácsköztársaság tér csobogóját is át lehetne alakítani II. világháborús emlékművé, ha az elefántbögyörők helyett a víz egy fájdalmas anyaarc, vagy arctorzó szeméből csordogálna. A művészi kifejezésnek nincsenek műfaji korlátái —, csak bízzuk a dolgot az alkotó team-ekre. A szobrász plasztikában gondolkodik, az építész térben és komplexen. A szobrász gondolatisága már a kisplasztikában is kifejeződik. Emlékművé úgy válik, hogy megalkotja nagyban is, és építészeti eszközökkel térbe, talapzatra helyezi. Tóth Sándor szobrászművésszel egyet értve én sem találok megfelelő szabad teret a mementó elhelyezésére Nyíregyházán. Szobornak csak ott van helye egy városban, ahol előre gondoskodtak teréről. Mint ahogy az ajtókkal, konnektorokkal, bútorokkal telezsúfolt szoba falára is nehéz egy festményt elhelyezni —, olyan gond most a tervezett emlékmű elhelyezése is. De azért ne essünk kétségbe. Ismerünk olyan műalkotásokat, amelyek önmagukba fordulnak. Létrehozzák saját mik- rokörnyezetüket, és elvileg bárhol elhelyezhetők. Az Október 31-e tér nem valósult meg tervezett formájában. Csak Titles Béla plasztikája áll. A kompozíció részeként Bán Ferenc építész a tér szorosába a párizsi Étoile Diadalívére emlékeztető kapuzatot javasolt. Az ücsörgők épültek meg helyette. Egy efféle mementó kapualja és oromzata alkalmas lehet az emlé- keztetésre itthon is. A II. világháború áldozatainak emléket állítani most a kor lehetősége, és az utódok kötelessége. Keressük helyét városi tereinken országszerte. Pedig a szemünket majdnem kiveri a potenciális lehetőség jó elhelyezésükre. A példát az építészet adja —, amely megbékélésre tanít. A házak túlélnek bennüket. Minden kor a maga igénye szerint használja, átépíti, folytatja falait. Ha ebből a szobrászat és a politika is tanulna —. köny- nyű volna mindenhol megoldást találni. Kiegészíteni is lehetne... A halott katona nem ellenség többé. A győztes és legyőzött,- a hóhér és az áldozat megtisztul, megbocsát a halálban. Mi lenne, ha mi túlélők is megbékélnénk egymással. Mi lenne, ha minden városban az úgynevezett felszabadulási emlékműveket kiegészítenénk, folytatnánk. Az elesett szovjet harcosok emléke kiegészülne a magyar halottakra való emlékezéssel. Nyíregyházán is a kozák szoborhoz illeszkedő valamilyen plasztikus műalkotás, jól jelképezné a különböző frontokon. különböző eszmék jelszavaival vágóhídra vezetett embereket — és beszélhetne a mű a polgári áldozatokról is. így kaphatna méltó végtisztességet, és elégtételt Antigoné mindkét testvére, a jó ügyért meghalt Eteoklész, és a rossz ügyért elesett Polüneikész egyszerre. Kulcsár Attila FINOM VONALAK — TEXTILBŐL. Hflbn er Aranka Munkácsy-dí jas textiltervező iparművésx életműkiállítását a budapesti Műcsarnokban láthattuk. Köztük ezt a kompozíciót is, amely mutatja, hogy mit lehet „kihozni” az anyagból művészi hozzáértést. K épzeljük el, hogy tizennyolc évesek vagyunk. Most fejeztük be a középiskolai tanulmányainkat és a napokban remélhetőleg sikeresen letesszük az érettségi vizsgát. Tudjuk az előző évek tapasztalataiból: közülünk Ikb. minden negyedik tanul majd tovább egyetemen, főiskolán, a többség előtt pedig kitárul a nagybetűs Elet 'kapuja. Tisztáiban vagyunk vele, hogy mielőbb el kell kezdenünk az önálló életet, amelynek általában a mun- kábaállás az első fejezete. És itt kezdődnek el bennünk megfogalmazódni a kérdések, kételyek: vajon mit is nyújt ma az érettségi, mi a hitele, becsülete, garanciája, ad-e létbiztonságot, ad-e segítséget a kenyérkeresethez ? Egyáltalán, lesz-e kenyerünk? Valamikor rangot jelentett leérettségizni. De ez a rang mára elveszett. Egyesek azt állítják, azóta nincs tekintélye az érettséginek, amióta bárki továbbtanulhat a középiskolában, ha a tanulmányi eredményei megfelelőek. Vitába szállók ezzel az állásponttal, azzal az érvvel, hogy még két évtizeddel ezelőtt, a hatvanas évek derekán is volt rangja az érettséginek, pedig a falusi szegényerober gyereke is Az éremmüvészeti és kispl Tíz műrész tárl Érettségi tanulhatott a városi gimnáziumban. Másban keresendő a tekintélyvesztés oka. Mindenekelőtt a tudás leértékelődésében, a műveltség devalválódásában, amely egyenes arányban áll hazánkban a társadalmi, gazdasági szétzilálódással, válsággal. A legfrissebben nyilvánosságra hozott adatok szerint a mai keresők egyötöde nem végezte el a nyolc általánost és csak 7 százaléknak van felsőfokú végzettsége. (A legutóbbi hivatalos statisztikai adat 1984-ből: 9 felett van.) Az iskolázottsági adatokat tekintve huszonnyolc európai ország köziül 1960-ban még a tizedik helyen voltunk, 1970- re lecsúsztunk a tizennyolcadik helyre és nyolcvanban „elértük” a 25. helyezést. Alább már nem nagyon mehetünk. Erre mondják: ide vezetett az extenzív fejlesztés ... Nem rekesztődhet kívül az oktatásügy, a társadalmi mozgások, változások alól, mert az élet beáramlik az iskolába. Az oktatásügyben is megkezdődött a kapkodás, a módszereket ide-oda változtatták, ami szintén nem használt sem az oktatásnak, sem' az érettségi tekintély nek. Például meg lehet« tenni azt, hogy átmenetil törölték a történelmet érettségi tantárgyak közül. Mindenki tudja, a n érettségi úgy ahogy v£ nem ér semmit. Nincs tét és teljesen fölöslegesen te: próbára a gyerekek, va méginkább a szülők idege A továbbtanulásra ké&zi maturandusok általában n< is veszik komolyan, hisz a felvételinél nem számít mivel a felvételire az isi Iából vihető pontszám már kialakultak a mégha- rozott hat tantárgy ham dikban és negyedikben sz< zett osztályzataiból. Teljes mindegy, milyen eredméi nyel szerepelnek az érett gin, nincs érdekeltség, he a jobb jegyre törekedjen legfeljebb csak annak font akinek magasszmtű az önl csillése. És akik nem készülnek vábbtanulni ? Mit számít esetükben a pályakezdést hogy négy évig gyarapítói ták szaktudásukat, vagy n veltségüket a középisko ban ? A szakközépiskolá elsősorban szaktudást k. nak, amivel az esetek töl Janis StruDulis (Szovjetuniói: Uránia E. Lakatos Aranka: Herman Ottó
