Kelet-Magyarország, 1989. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-13 / 111. szám
10 1989. május 13. II Kelet17" 1M W1 a IRagyarország — A lílfl vendége ------------------------------------ film ------------------"mMEU^g Festőművész Kárpátaljáról Petky Sándor az alaprakókhoz tartozik, bár nem kísérték életútját látványos sikerek. Ennek egyik oka a művész kissé visszahúzódó, a harsányabb nyilvános szerepléseket általában kerülő természete. A másik, hogy művészetében sem törekedett figyelemcsigá- zó témák és megoldások felmutatására, úgy is fogalmazhatnánk, hogy életműve kissé kamara jellegű, s az ilyesfajta művészi attitűd nem mindig kap a szélesebb közvéleménytől kellő értékelést, pedig a budapesti képzőművészeti akadémián szerzett biztos tudásra épülő, mély festőd kultúrájú Petky-iképek immár több mint négy évtizede szilárd pontjai kiállításaiknak. Nem tartozik azokhoz a művészekhez, akik hansongó erővel mutatják meg magukat a tárlatlátogatónak már az első sztendek megtekintése után. Halk szavú piktorral, olyan alkotóval van dolgunk, aki nem mindig munkájában áll elénk teljes fegyverzetben. Ezért igazán jellemző, művészi énjét markánsan karaikterázáló műveit először ki kellett választanunk, aztán ezekre koncentrálni figyelmünket. Ügy is mondhatjuk, hogy ércből kellett kinyernünk a nemesfémet — de le kell szögeznünk: meg érte a fáradozást, mert vizsgálódásunk során munkái közt sok vonzó darabra, számos szép művészi kvalitásra bukkanhattunk. Mint az a szovjet pangás éveiben olykor előfordult: bizonyos hivatalos személyeknek a Petky Sándorral szemben táplált személyes neheztelése útját állta a méltatásnak. Így azt hiszem a közelmúltbeli nyíregyházi és a mostani kisvárdai bemutatkozás jó alkalom arra is, hogy egy korábbi tárlatról megosszam gondolataimat az olvasóval Nos, a kiállítás anyagának zöme olajfestmény volt, mégis arra a meggyőződésre jutattam, hogy a művész igazi eleme az akva- rell, számomra legalábbis vízfestményei maradtak igazán emlékezetesek. Ezeknek is egyik legmarkánsabbika a „Vörös georginák a hegy alatt” című lap. Tájba helyezett csendélet vagy csendélettel „dúsított” tájkép ez az alkotás, s az inkább tartózkodó, visz- szafogott műveiről ismert Petky oeuvre-ének rokonszenvesen merész darabja. A virágok halvány vörös foltja szinte valami sajátos vonzási 'központként tartja itt össze a képet, s elbírja a rá helyezett nagy hangsúlyt, mert igen szervesen épül a tájba. A formák kellemes puhasága szépen harmonizált a színek selymességével-bársonyos- ságával a „Kárpáti hegyek” c. (1970) lapon; a szemléletbe vegyülő cseppnyi romantika — épp sajátos „fékezett” jelenete révén — érdekesen pikánssá teszi a képet. Az ákva- rellista Petky Sándor szereti a hideg színeket egymást« „átmosni” egymástól kibontani; ezt láthatják említett munkáján (kékek, lilák), s a „Szojmi hegyek”-en is (1973). Az éji pihenőre készülő természet áhitatos csendjét ragodja meg a nagyon hangulatost vonzón-tdszta Esteledik (1969.). Hangulatteremtő erejével válik ki Délután (1963) is. Az aikvarellel festett csendéletek közül az egyszerű szépségeket kereső 1976-os „Mezei virágok”-at emelném ki, s ez ugyancsak igen kellemesen megoldott Napraforgók-at. A tájképek, csendéletek sorát ebben a technikában életképek egészítették ki és néhány jól megfigyelt portré. Szénrajzának szemlélése közben akkor örömöm sajnálkozással vegyült. Az öröm e — kis számú — művek felsőfokú dicséretet érdemlő grafikusi erényeinek szólt. A Férfi- arckép-et például mennyire maradandó élménnyé teszi formaadásának és jellemző erejének biztonsága, pompás térfelépítése! Ürömmé akkor keseredett az öröm, mikor megnéztem e rajzok keletkezésének idejét. Az említett lap a negyvenes évek elejéről való, s a többi is évtizedekkel ezelőtti, újabb művet ebben a technikában alig találtam. Nem értékelte volna eléggé magában a művész a rajzolót? A körülmények hozták így? Nem tudom. Mindenesetre ma is a rajzszén, a kréta, a grafit sűrűbb használatára bíztatnám Petky Sándort. Talán nem járok messze az igazságtól, ha megkockáztatom az állítást: ami sajátosait, egyénit Petky Sándor a kárpátaljai festőiskola eredményedhez hozzáadott, az főként afcvarelljeiben, szén- és krétarajzaiban keresendő. Olajiképei közt is számos olyan akad azonban, amely túllép az átlagos jó színvonalú kárpátontúli tájkép vagy csendélet keretein. Hosszú időre magához vonzza a tekintetünket például a „Tél a hegyekben” (1951) vagy a „Kárpáti táj eső előtt” (1981) ízesen fogalmazott tájélménye. Nagy sikerrel alkalmazott mesterfogása, ahogyan egy-egy élénk foltot belevdllant tájképeinek semleges színszövetébe (lilák „A Kárpátok előhegyei”- ben). Az eső után (1959) komor alapihangulatába fáklyaként világít bele két találóan elhelyezett óbora; élményszerű, figyelemre méltó vászon. Olajiképeinek egyik legmarkánsabb darabja az „Épülő Ungvár.” E pano- rámaszerű képet főként nyugodt kiegyensúlyozottsága teszi vonzóvá. És élvezettel merülünk el a „Pipacsok és búzavirágok” szép szürkéiben, okkereiben. Petky Sándor számos mély festői6égü, lírai meleget árasztó képével találkoztunk az utóbbi évek területi és köztársasági kiáUítá- sainfíis (Napraforgók, „TéLi táj” Virágcsendélet, „Vörös rózsák”.) Néha csak egy-kettő van belőlük, olykor kis méretű, halk fogal- mazású, mégis megkeressük: tárlataink szegényesebbek volnának anélkül a sajátos hangütés nélkül, amelyet Petky Sándor képvisel. Ahogy sokkal szegényebb volna képzőművészetünk azok nélkül a tehetségek nélkül is, akiket több évtizedes tanári működése alatt nevelt, s akik közül már nem .egynek a munkássága vált széles körben ismertté. Tevékenysége fontos eleme négy évtizedes kulturális munkánknak. Bállá László Megrövidített férfiak Könyvespolcunk Miiven célt szolgálhat egy elektromos működtetésű háztartási kés? Kenyér, hús, felvágott szeletelésére használják — ez lehet a gyanútlan válasz, de ne feledjük, a XX. század vége felé furcsa dolgok történnek a legegyszerűbb használati tárgyakkal is. A közelmúltban lezajlott tbiliszi tüntetésig például azt hittük, hogy az ásó kifejezetten földművelésre szolgáló eszköz, s azután kiderült, hogy némi hatalmi leleménynyel egyéb célokra is alkalmazható. Ezért ne siessük el a választ a kés ügyében sem, különösképp akkor, ha ez az eszköz Marco Ferreri filmjében bukkan elő. Az utolsó asszony különös történetén csak az a néző fog megbotránkozni, aki nem találkozott még az extravaganciájáról híres olasz rendező korábbi filmjeivel, például a Nagy zabálással, vagy régebben a Diliinger halott-tal, s aki nem látta Oshima művét, az Érzékek birodalmát, amely tematikai előzményként mindenképp szerep>et játszik e film megítélésében. Habár az is lehet, hogy ma már semmin sem botránkozunk meg, avagy akik még megőrizték magúikban a megbotránkozni tudás képességét, régen leszoktak a moziba járásról. Marco Ferreri minden filmje megannyi ravaszul szerkesztett csapda, és csak akkor ismerjük fel, hová jutottunk, amikor már a visszafordulás esélye nélkül belesé táltunlk a közepébe. Az utolsó asszony nagy trükje az, hogy sokáig abban a hiszem- ben nézzük, mintha színtiszta valóságot látnánk realista dimenziókban, ahol a művészi stilizálás nem torzítja a valóságos arányokat. Aztán ha előbb nem is, az utolsó jelenettől (amelyben az a bizonyos szeletelő kés központi szerepet kap) kénytelenek vagyunk visszafelé is végiggondolni a történetet, és lelepleződik a csapda. Ahhoz, hogy a rendező felépíthesse a maga tételdrámáját, hőseit (a férfit játszó Gerard Depardieu-t és a nőt játszó Orniella Mutit) ki kell ragadnia természetes életterükből, a munkahelyi környezetből. Az előbbit a for- gatókönyvíró önkény kényszerszabadságra ítéli, az utóbbi pedig önként hagyja ott a bölcsődét, ahol dolgozott, hogy kövesse a férfit. Itt a csapda lényege: a nő feláldozza önmagát, és sorsát alárendeli a férfiénak. Már-már azt gondolhatnánk, hogy Ferreri a feminista mozgalom fővédnökének címére pályázik, de aztán ennek éppien az ellenkezőjét kísérli meg roppant hatásos módon igazolni : a férfi-nő viszony alapképlete nem az, amit a film eleji látszat tükröz, hanem annak épp az ellenkezője. A női szándék a férfi teljes birtokbavételére irányul, s ha a folyamat elindul, végzetszerűen el is érkezik a célig, s nincs esély a menekülésre. Oshima filmjében, az Érzékek birodalmában ez a birtokba vétel tragikus felhangot kap azáltal, hogy a férfi önfeladása (önmaga megadása?) csak a halálban teljesedhet ki, majd ezt követi az a jelképes értékű barbár rituálé, amelyben a nő maga győzelmét kifejezésre juttatja. Ferreri azonban alapvetően más alkat, s bár a férfinő viszonyt hasonlóképpen látja (mikén t arra bizonyíték korai filmjei közül a Méhkirálynő, az újabbakból az 1 love you, amely számomra ismeretlen okból még mindig nem került a hazai mozik műsorrendjébe, holott jó egy éve rendelkezünk vetíthető kópiával) ennek megjelenítésére alkalmasabb eszköznek véli a groteszkbe hajló iróniát, s ehhez a játékhoz Depardieu személyében zseniális partnert talál, aki minden mozdulatában érzi, miként kell megtámogatni a rendezői szándékot. A végkifejletet a film többszörösen megelőlegezi. A vereségszituációt előrevetíti a nő hatalmas bőröndjének be- vonszolása a szobába, s a kinyitása körüli játék akár még A kékszakállú herceg váráig is elvezetheti a gondolatainkat (nagy nyomaitékkal hangsúlyozva a film ironikus közelítésmódját, hiszen itt az operához képest minden a visszájára fordul). A végérvényes és megmásíthatatlan vereség tudomásulvétele és bevallása az a jelképesnek ítélhető, bár a filmen véres valóságként ábrázolt mozzanat, amikor a férfi a megadás különös formáját választva működésbe hozza az elektromos kést. A japán film férfihőse végig játsza a partit a mattig, Az utolsó asszonyé nem várja meg az elkerülhetetlen véget, feladja a játszmát. Hamar Péter Jelenet a Figyelem című olasz Hímből. "°ó»°ef‘y Egy régi udvarház utolsó gazdái A közelmúltban jelent meg a Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár Közleményei sorozatban Margócsy Józsefnek az anarcsi Czóbel család levéltári hagyatékából összeállított szöveggyűjteménye, az Egy régi udvarház utolsó gazdái. A terjedelmes kötetben a neves várostörténész arra vállalkozik, hogy megyénk egyik mára. már csak szakmai körökben ismert, a maga korában jelentékeny költőnőjének, Czóbel Minkának és családjának állítson emléket, jobban mondva, a fellelhető forrásdokumentumok közreadásával tovább segítse az irodalomtörténeti-helytörténeti kutatást. A Gyarmathy Zsigmond Köszöntőjével bevezetett kötetben Margócsy József nyolc sorozatba rendezte a dokumentumokat, amelyek •között találunk születési bizonyítványokat, halotti anyakönyvi kivonatokat, számvetéseket, báli meghívókat, gyászjelentéseket, végzéseket, nyilvántartásokat, nyugtákat, kötelezvényeket, adás-vételi szerződéseket, és persze mindenek előtt napló- és levél- részleteket. Az egyes tételeket szoros időrendben olvashatjuk; a sorozatok előtt rövid értékelő bevezetőket találunk, amelyekben a szerző gondosan összegzi az adott időszak történéseit. Összesen 498 levéltári egységben tárja az olvasó elé a Czóbel család történetét az 1770-es esztendőktől 1949-ig. A família sorsán keresztül kirajzolódik egy történelmi osztály élete és széthullása is. A szerző rendkívül sokrétű, módszeres ku- tató-nendszerező munkája nyomán valójában élvezetes regény bontakozik ki, amelynek hőse — noha rengeteg szereplője van — maga a költőnő, Czóbel Minka, aki először írt szabadverset a magyar irodalomban. (Igaz, ő ekkor még ritmikus prózának nevezte az effajta költeményt.) Margócsy József nemcsak a nyíregyházi levéltárban nyomozott Minka után, hanem az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárában is.. Felderítette nemcsak a költőnő mindennapjairól szóló forrásokat, hanem a Justh Zsigmonddal folytatott levelezés egyes részleteit is. Fontos ez a tény, mert Czóbel Mimika, aki, Weöres Sándor szerint a „magyar líra legnagyobb előfutára volt”, élete végéig a magányról, a bezártságról, a meg nem értettségről panaszkodott; számára Justh Zsigmond volt az, aki egyedül méltó szellemi partnere lehetett volna. Csakhogy a századvég jeles írója, aki birtokán parasztszínházat szervezett és Párizs-rajongó filosz volt, korán elpusztult, 31 évesen hagyva maga után azt az űrt, amelyet Minkának nem sikerült betölteni. Czóbel Minikát látjuk életre kelni Margócsy József könyvének lapjain; azt a Czóbel Minkát, aki büszkén vallotta dédapjának Orczy Lőiáncet 1922-iben, a Bessenyei Körben tartott felolvasáson. Minka átmeneti jelensége a magyar líratörténetnek: művészi pályája tulajdonképpen 1890 és 1914 között bontakozott ki; költészete a népnemzeti iskolától indult, de impresszionista-szimbolista képeket is teremtve a szecesszió stílus- irányzatának jellegzetes példájává nőtt. A kilemcvenkét éves korában elhunyt Czóbel Minka életének fejezetei nemcsak egy rendhagyó költői pálya érdekes részletei, hanem általuk érthetőbbé válik a múlt: a kötet egy darab mindennapi történelem. A szöveggyűjtemény értéke az a Jegyzetszótár is, amely segít a pontosabb megértéshez, azonkívül megkönnyíti a forrásgyűjteményben történő eligazodást. A gazdag anyagot felvonultató mű nemcsak érdekes olvasmány, amely az irodaim á- rok-történészek ismereteit bővíti, hanem dokumentum- gyűjtemény, amelyből az anarcsi Czóbel-birtok sorsán •keresztül megelevenedik a múlt, amelynek ismerete nélkül nincs tájhoz-hazához kötődés. Keljíeljancsi A szóalikotásniak többféle módja van anyanyelvűnkben. Az iskolában elég 60król tanultunk. De: ki gondolna arra, hogy mondatból is alkothatunk szavaikat? Hiszen úgy tanultuk annak idején — és így tanítják ina is — hogy a mondat szavakból tevődik össze, és nem fordítva. Amelyről most beszélünk, szó- alkotásunlknak meglehetősen ritka módja, de meg kell jegyeznünk azt is, hogy a mondatokból létrehozott szavaiknak sajátos hangulati velejárójuk is van, s így a mindennapi beszédben eléggé sűrűn előfordulnak. Amikor nem tudjuk valaminek a nevét, gyakran így szólunk: Add ide azt a hogyishívjákot! Ha csemeténk ott lábat- lanlkodik körülöttünk, ezt szoktuk mondani: Menj arébb, te kis mitugrászl Alkalomadtán meg is fenyegetjük: lesz nemulass vagy haddelhadd. Természetesen inkább legyen a gyerek eleven, mint teddide-teddoda legény vagy nebáncsvi- rág kislány. A virágról újabb kifejezések jutnak az eszünkbe: nefelejcs, ne- nyúljhozzám. És mennyire hangulatosak ezék a szavak! A francia eredetű randevú szót légy ott-r a magyarítottuk, de nem játszunk haragszomrád-ot egyik kifejezéssel sem. Még tulajdonnevekben is találkozhatunk ezzel a szóalkotási móddal, gondoljunk csak Weöres Sándor Sehallselát Dömötörére vagy éppen a tévésorozat kutyájára, Mardelre. Még földrajzi névben is előfordul, pl. a bukovinai Istensegíts, Fogadjisten falvak nevében. A régi osárdanevek közül a Betekints igen hangulatosan csalogatta a vendégeket. A kejfeljancsi és társai sajátos képződményei nyelvünknek. Színességükkel legalább annyit használnak, mint amennyit szokatlanságukkal árthatnak. Mizser Lajos
