Kelet-Magyarország, 1989. április (46. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
a reményről? i bagóért szer- anokat. A köz- yosság hatását kis menyemtől íelyben három a csak tejre [ölteni, ha futilanít, hogy a '.ámára olyan ami csak ke- omlást. Az Vil, hogy milyen irra, hogy lefizetéséről, de 1 is. Az ország lt arról, hogy szabadságban zövetkezhetnek •a. De azt sen- nekem, vajon tfogó országos a kétmillió-há- a, és miért nem snyugdíjast se iák mégcsak az ; idősök napról Jetéről tárgyaink férne, hallat ... Nem árit, jön majd a :ni, piroslik a jön. A termé- . Télre tavasz, k. És kivirágm, hogy valaki ;rre költöttünk ettől júliustól Italpbetét és a ■bre jutni azok izemélyes elha- termékszerke- rállósága, vagy "éve, hogy ma- i, Ladányi Mi- ott nekem egy tudom hánya- És a versért i „ott fönn”, elég nagy ku- : életét megke- is megjelent az n, ki és mit lá- veszélyesnek. strófája: Az ifjak asszonyt akarnak, akikből kurva sose lesz, ne rontsd meg őket! Az öregek fák alatt akarnak üldögélni, amiket ők ültettek, ne keserítsd meg őket! A csonkák szállni vágynak, mutass nekik eget! Vérrel és izzadsággal telecsorgatott úton fáradtak el ezek a seregek. S míg aszály veri a világot, s áradás elönti, engedd a népemet előre menni! Olyan istentelenül egetvívó óhajokat fogalmazott meg a poéta? Ügy vélem, világosabban és egyértelműbben szólt, mint az elméletektől mámoros közszereplők legtöbb szónoklata. Hinnünk, bíznunk kell a maguk erejében. Enélkül csak a széthullás vár ránk. És a magunk erejében benne van a magunk akarata. Nem titokzatos, égi erők játszanak velünk, hanem a hozzá nem értés, a tudatlanság, a dölyfös pa- rancsolóíkedv ... Nem akarom elhinni, hogy csak rimánkodási lehetőségünk van Hévíz megmaradásáért. Egyetlen szóbűvész se tud meggyőzni arról, hogy társadalmi-gazdasági viszonyaink között megfékezhetetlen az otthonteremtés költségeinek szakadatlan emelkedése ... Képtelenségnek tartom, hogy települések, melyek túlélték a tatárjárást, török időket, most arra szorulnak, hogy kegyelemért fohászkodjanak vállalatoknak, melyek határukban akarják elföldelni azt, ami az élet megrontójává váUk. Ady keserűségében sikoltotta, hogy nekünk Mohács kell, s azt, hogy ne legyen percnyi békességünk, ö is sóvárgott a békesség és a nyugalom után ... Most már úgy fogalmazódik meg sokakban a kérdés: miről mondjon le az, aki már mindenről lemondott. De lemondhatunk-e a reményről? Az évtizedek, a kátyúk, a tévutak nagyon is megviselték már a magyar népnek is nevezett sereget. Mégis a reménység fái alatt szeretnénk picit erőre kapni, majd előbbre menni. Bajor Nagy Ernő Ödön von Horváth kellemetlen író: arról beszél, amiről az emberek nem szívesen beszélnek. Föllebbenti a színes fátylakat, amelyek alól a társadalmi-erkölcsi korhadás bűze csap meg; illúziókat oszlat, leleplez és megdöbbent. A sajátosan osztrák-magyar Horváth apja külszolgálatos magyar közhivatalnok, anyja cseh származású, német ajkú asszony, ő maga Fiúméban (ma Rijeka) született. Budapesten járt egy ideig gimnáziumba, majd München és Bécs után ismét Magyarország következett. Származása, nyugtalan természete kívülálló, sehová sem. tartozóvá tette. Emiatt tudta oly korán és oly éleslátással felismerni a németségben rejlő veszedelmet. Európa vándora volt: ifjúkorát Belg- rádban, Pesten, Münchenben, Pozsonyban, Bécsben, Murnau- ban töltötte. A náci hatalom- átvétel után emigrálni kényszerült. 1938. június elsején Párizsban a Champs-Elysée-n a hirtelen támadt vihar elől egy fa alá húzódott, amelynek a szél által letört ága agyonütötte a harminchét éves drámaírót. A Móricz Zsigmond Színház most Horváth 1931-ben keletkezett „népszínjátékát” a Mesél a bécsi erdőt tűzte műsorára. A darab a régi, bécsi Volksstück (népszínmű) felújítása. Horváthnál azonban nyoma sincs az egykori szentimentális, idillikus hangvételnek: a „nyárspolgár-panoptikum” világában felvonulnak a bécsi kispolgárság tagjai, a külváros ostoba, de a látszatra sokat adó figurái, a hétköznapi tragédiák nyomorult szereplői, a lumpenek, az ösztönlények, a primitív önérvényesítők, a pitiáner bűnök és mindennapi aljasságok elkövetői, akik föl sem fogják miben élnek. A butaság az az állapot, amellyel • Horváth fölveszi a küzdelmet. „Semmi sem kelti bennünk annyira a végtelenség érzetét, mint a butaság” — írta a Meséi a bécsi erdőhöz mottóként. Mit nevez az író butaságnak? Mindenekelőtt azt az állapotot, amelyben az ember nem látja meg sorsa rémségeit, s ha látja is, nem képes változtatni rajta. A Horváth által szemlélt kispolgár látszatokban létezik. A szatirikus ábrázolásban kifejezésre jut a szerző koráról alkotott ítélete a gazdasági világválság testet-lelket nyomorító hatásáról éppúgy, mint (Erich megformálásakor). Láilelei a butaságról Ödön von Horváth; Mesél a bécsi erdő a készülő nemzeti szocialista út lehetetlenségéről. Ödön von Horváth élesszemű „diagnoszta”, aki hazugságok, álerkölcsök fertőjében észreveszi azt az ingoványos talajt, amelyre majd Hitler hintheti mételye- zett eszméit. Ezt a csöppet sem vonzó, sőt alakjainak többségében egyenesen taszító miliőt láthattuk életre kelni Léner Péter rendezésében. A három felvonásos népszínjáték színpadra vitele nem kis feladat elé állította a társulatot. A statisztákkal együtt csaknem harminc színészt foglalkoztató, több mint háromórás produkció emberpróbáló munka után eredményes premiert hozott. Léner Péter gondosan húzott a szövegből: nemcsak a párbeszédeken kurtított, hanem jó pár dalbetétet is elhagyott, ezzel a drámához közelítette a népszínművet. A jelenetekre épülő — szerkezet, amely Ödön von Horváth dramaturgiájának fontos jellemzőben csi- rmunka %t vala- atonális vut ha- j igéze- mta, de íz esték tek, hó- berke- t. Toivo kor félti, mert kolesz- zalonna oivo tel- zágokra s emberit. Meg „csúcsette a brét. ;zte szettet. Ki- I a tele- s emiatt iszony is élt minit Toivo könyvet. i, pedig tk kellete tudta árcsáját. )0, aztán 20, aztan íziaszám ,isz hon- i számokat. Kairói telefonkönyv azért mégis csak ritkaság egy finn kisbirtokon. Ha nem vették fel, akkor egy másik kairói számot választottr És lám-lám, egyszer csak valaki furcsa szavakat hápogott a telefonba. — Hosni az? — kérdezte Toivo Nivu. — Hosni otthon van? Hosnit kérem szépen a telefonhoz. Toivo persze semmit sem értett a hívott fél beszédéből. Nem is az volt a cél. A tréfa sikerült. Toivo Nivu- nak sikerült valamit kérdeznie az epigytomitól. S ez neki bőven elég volt. A beszélgetés több mint egy percig tartott, s az ára 14,30. Toivo Nivu halkan nevetgélt magában, rágyújtott, s aztán rendkívül elégedetten sétált fel-alá szobácskájábán. Kitörő öröm sugárzott a tekintetéből. Beengedte a macskát, és letörölt néhány hópelyhet a bundájáról. A macska dorombolni kezdett. Micsoda idill! A macskával az ölében Toivo Nivu nézegetni kezdte a telefonkönyv térképét. Hol volt, hol nem volt. volt egyszer temérdek érdekes helység ezen a világon. Elefántcson- part, Ivory Coast, az egyesült államokbeli Szűz-szigetek, Bogota Kolumbiában, Lunuwila Sri Lankában ... ezektől kellene megkérdezni valamit. Toivo tárcsázni kezdte Elefántcsontpart száméi Megpróbálta egy- 32ér, majd újból, de nem vették fel. Közben próbálkozott Hongkonggal is, eredménytelenül. Felhajtott egy kupicával, majd ismét Elefántcsontpartot hívta. Tervszerűen próbálkozott különböző számokkal. Aztán hogy, hogy nem, valaki végül furcsa szavakat recsegett a telefonba valahonnan nagyon távolról. Toivo Nivu egy picit megszeppent, és erősebben megmarkolta a kagylót. — Elefántcsontpart? — kiáltotta. — Van friss elefántcsontjuk? Volna-e levesbe való füstölt elefánt- csontjuk? Kérnék másfél kilót. Ezzel a beszélgetés megszakadt. Toivo Nivu hangos kacagásba tört ki. Néhányszor megcsapkodta a macska farkát, mire az a biztonság kedvéért a dívány alá menekült. Toivo két percen át rázkódott a nevetéstől a saját örömére. Nem általánosságban véve a tréfája talán nagyon is furcsa volt, de spontán magánszórakozásnak nagyszerűen megfelelt. Ragyogó hangulata volt. Ha arra gondolt, hogy másnap reggel a hóekék elkotorják a havat, neki viszont utat kell vágnia az istállóhoz, tűzifát is kell hoznia a konyhára és a postáért is kell mennie négyszáz méterre, ő meg itt füstölt elefántcsontot rendelt a levésbe. Toivo Nivu csak most fogta fel, mit is csinált. A halántékán az erek dagadni kezdtek, a szeme kivörösödött, a szája tátva maradt. Á nevetése inkább bömbölésre emlékezte- , tett, mintsem valami szokásos vigyorgásra. Moist aztán igazán jó kedvre derült a mi emberünk. Csak legalább volna itt egy cimbora, akkor nevetnének csak igazán. Aztán meg az egész falu arról beszélne. Hallottad, Nivuék Toivoja telefonált Elefántcsontpartra. Annak aztán van isütnivalója. Toivo Nivu új célpontot keresett. Eszébe jutott, hogy Észtországban valami Vaino a főnök. Ügy érezte, telefonálnia kell Észtországba, és meg kell kérdeznie, hogy „Vaino otthon van? Vainót kérem a telefonhoz!” De aztán észrevette, hogy a Szovjetunióba nem lehet automatikus kapcsolással telefonálni. Telefonközponton át kellett volna megrendelnie a beszélgetést, és ez elég bajos lett volna. Egy pillanatra megh nyugodott, s kiment, hogy tegyen néhány fadarabot a központi fűtés kazánjába. Az asszony az ajtónyíláson át megkérdezte, hogy ki telefonált. — Csak egy öreg cimbora — mondta Toivo Nivu kimérten. Később, az est folyamán telefonált még Olaszországba, Genova körzetébe(, és bár senki sem vette fel, többször is megkérdezte, jó-e már a makaróni. Aztán legjobb tehetsége szerint kapcsolatba lépett Szomáliával, de az ügy csak nem akart sikerülni. Tudott viszont az NDK-ba telefonálni, és megkérdezte, hogy Honecker otthon van-e. — Otthon van Honecker? — hajtogatta makacsul három percen át, a hangija dadogott, a szeme kimeredt, mint egy részegé. Már nem nevetett harsányan, ehelyett viszont csuklóit, és nagyokat böfögött. Közben az óra is észrevétlenül közeledett a tizenegyhez, és már nem is igen akart sehova sem telefonálni. — Mit tartozik rám bárkinek is az ügye — dünnyögte álmosakat pil- latva. — Éljenek maguknak, mit érdekelnek engem — gondolta. Aztán kiment vizelni, megcsodálta a hóesést, és elment aludni. Reggel, amikor felébredt, eszébe jutott a telefonálás, és fáradtan hümmögött. Persze azt is tudta, hogy senki sem irta fel az ő összevissza locsogását. Csupán egy elektronikus készülék jegyezte fel a memóriájá-. ban a hívásait. A számla majd holtbiztos, hogy megjön. De jelent is valamit néhány százas! Elment volna• egy étteremben is, s hozzá még a taxiköltség és a lelkiismeretfurdalás a dáridó miatt. Valamit mégis jelentett^ az, hogy a kezében volt a zsinór, ezek a távoli világba vezető vékony kis szálak. Még Afrika partjain is hallották a hangját. Kapcsolatba lépett ismeretlen embertársakkal. Valaki valahol messze azon elmélkedett, hogy vajon ki telefonált. Fordította: Révay Valéria je, hiszen a fő cselekményszál bemutatásán túl a Mesél a bécsi erdő valóságos társadalmi körképet ad, meglehetősen nagy gondot okozhat annak a színháznak, amelyben nincs forgószínpad. A képek mind más-más helyszínen játszódnak, így a mégoly gyors át- díszletezések is értékes percekkel hosszabbítják meg az amúgy sem rövid előadást. A szükség azonban most erény- nyé vált: az egyes történések közötti holtidőt diavetítés tölti ki. (A jelenetek után sebtiben lebocsátott halványszürke vászon ellenben, amikor már nyolcadszor-tizedszer jelenik meg, a néző némileg türelmetlenkedni kezd. Igaz, pillanatnyi izgatottságát csillapítják a korabeli újságokból kireprózott cikkrészletek. (E fotókat szemlélve értjük meg igazán, miért is fontos éppen most szembesülnünk Horváth látomásaival. A közönség élénken reagál azokra az egykori hírlapi írásokra, amelyeknek a tartalma ^áthallásos”. Ödön von Horváth korát a felvonások előtt bejátszott, a nemzeti szocialista párt térhódítását, Hitler hatalmának kiépülését ábrázoló hajdani filmhíradó-részletek idézik meg.) A Piscator óta időnként fel-feltűnő módszernek, a mozgóképnek a színházzal történő ötvözése illusztratív, ám gondolkodtatásra késztető, „elidegenítő effektus”, amely a harmadik felvonásra már nem tud meglepetést okozni. (A film- és fotódokumentumok Bokor Péter munkáját dicsérik.) Székely László variálható, tologatható díszletei a hor- váthi couleur locale hangulatait állítják színre. Itt minden naturalisztikus hűségű, a mészáros kirakatában valóban látható a disznófej; a hurka, a kolbász, a Babaklinikán a csontváz. (Sőt, a hitelesség illúzióját keltendő, a Duna habjaiból kilépő Marianne (Molnár Erika) csuromvizesen jön fel a zenekari árokból.) Székely László díszletei különösen a harmadik felvonásban a Maxim bárban találóak: a a színpad a színpadon különösen ötletes. A Vágó Nelly jelmezeibe bújtatott színészek egy rettegést és ínséget szülő korszak gonosz és kicsinyes, tehetetlen és nagyravágyó, kedélyes és melankolikus, de mindenképpen nyárspolgári eszményeket hajszoló áldozatait keltik életre. A játék címe utal a műben többször felhangzó Strauss- keringőre, ám mivel az első részben megjelenik maga a kék Duna partján elterülő bécsi erdő, így az leválik a muzsikáról, önállósodik^ s azt sugallja: a bécsi erdő ilyen taszító történetekről tud csak mesélni. Ugyanis a népszínjátéknak alig akad pozitív figurája. (A darabnak ugyan van kiemelt cselekményszála, ellenben főhőse nemigen: azazhogy Horváth szomorú tablóy Kelet a Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE ján mindenki egyformán mellékszereplő. Ezért számos figurát alig-alig lehet egyéníteni. Örömmel üdvözöltük Nyíregyházán Feleki Sárit, aki az egyetlen tiszta lénynek, Mariann és Alfréd gyermekének, Leopoldnak gyilkosát, a Nagymamát olykor kellő humorral, máskor az erkölcsösség álarcába bújtatott démonikus gonoszság arcátlanságát kellő keménységgel állította elénk. Mariann szerepében egyértelműen Molnár Erika nyújtja az est legfontosabb alakítását: felfogásában a Babaklinikán fölnevelkedett fiatal lány kiszolgáltatott teremtés, aki semmit nem ismer a világból, ezért is szeret bele azonnal az első idegen férfiba, aki más, mint a környezete. Molnár Erika teljes jellemet formál: az ösztönlény vágyódásától az anya fájdalmáig sokféle érzelmi hatást ér el. ö a mű középpontja: a többiek hozzá képest értelmezhetők. Apját, a Tündérkirályt Simor Ottó a tőle megszokott nagyvonalúsággal varázsolja elénk. Szerelmét Alfrédot Safranek Károly játssza: nála . a fiatal, határozatlan lóversenyző lump nem annyira romlott, mint ahogy a többiek állítják. Mát-- rai Tamás a kissé ügyefogyott, de nagyszívű szerelmes mészárosként meggyőző. Máthé Eta balesete következtében Vennes Emmy bravúros beugrása mentette meg az előadást. Az ő Valériája egy árnyalattal finomabbra sikerült, mint amilyen az ötvenéves trafikosnő, aki közönségesebb, majdhogynem ordenárébb kell legyen, mint bárki a környezetében. Vennes Emmy azonban (s nem pusztán azért, mert még nincs ötven) finomabb jelenség; nem taszít eléggé. Az viszont rendkívül tiszteletreméltó, hogy egyetlen éjszaka alatt tanulta meg a tetemes mennyiségű szöveget, így ideje sem lehetett apróságokra figyelni. Bárány Frigyes kapitánya, Stettner Ottó Hav- litscheke, Csikós Sándor Hier- lingere, Gados Béla Eriche jól kidolgozott karakterek. A népes szereplőgárdából Zu bor Ágnes, Csorba Ilona, Gábos Katalin, Matolcsi Marianna, Kerekes Vali, Hetey László, Mártonffy Mária, Kocsis Antal és Balogh Béla járultak hozzá számottevőbben a premierhez. Léner Péter hatásosan mozgatja embereit, bár tény, hogy a harmadik felvonás talán a legösszefogottabb. (Akkorra persze a történet is „beérik”; a^t is felróhatnánk a szerzőnek, hogy az első valóban drá- ■ mai pillanatra két és fél órát kell várni... ) A rendezés az Ödön von Horváth-i gondolatok pontos megjelenítésére törekszik, nem titkolva, hogy a Mesél a bécsi erdő némiképp rólunk is szól. (Nem véletlen talán, hogy a „Mészárszék” és a „Trafik” cégtáblák magyarul olvashatók ...) Az író Volkstückje végére happy end-et kanyarít, de milyet! Horváth boldog befejezése, a kibékülések sora rettenetes atmoszférát sugalmaz. A horváthi vég kétarcú: több itt a keserűség, mint a boldogság. (Ezt fejezi ki szépen a záró kép: Oszkár és Marianne elindulnak, útjukból eltűnik a ház, ők pedig kézenfogva mennek — előttük sötétség, kietlenség, üresség.) Mindezek ellenére a Mesél a bécsi erdő nem igazán megrendítő élmény; a miért kérdésre a lehetséges válasz, magában a drámában keresendő. Egy efféle, az egész társadalmat megmutatni, leleplezni kívánó, életképek halmazából szerveződő színpadi mű szükségképpen hosszú és széteső. Az epizáló szándékból drámai sűrítéssel sokkal intenzívebb színházi közeg is létrehozható. Mégis üdvözölnünk kell a vállalkozást, hiszen a Mesél a bécsi erdő tehetséges szerző, jól megszerkesztett alkotása, amely úgy szórakoztat, hogy közben gondolkodásra is késztet. Karádi Zsolt Felvételünkön: Molnár Erika és Bárány Frigyes. ^^^^^^^ 1989^április8^ö sn: ifoMálgató
