Kelet-Magyarország, 1989. április (46. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
10 1989. április 15. _ A KJfflrendége . Enyedi Ildikó A törékeny, kamaszlányos megjelenésű, ám rendkívül impulzív rendezőnővel Az én XX. századom című filmjének a Nyíregyházi Művészeti Hetek keretében történt bemutatásakor találkoztam. Beszélgetésünk során kiderült, hogy Budapesten született 1955-ben. Negyedéves közgazdászhallgató volt, amikor felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára — azonnal felvették. Tanulmányai közben hét évig az indigó-csoportban dolgozott. Első kísérleti filmjét — még egyetemistaként — Flört címmel forgatta a Balázs Béla Stúdióban. A főiskolán Fdb- ri Zoltán osztályába került, az operatőri mesterségre Illés György és Ragályi Elemér tanította. Egykori osztálytársai közül eddig Tol- már Tamás, illetve Dér András és Hartai László mutatkozott be (Zuhanás közben, Szépleányok). Enyedi Ildikó ugyan elvégezte a stúdiumokat, ellenben nem szerzett filmrendezői diplomát. Azóta a BBS- ben készített egy hetvenper- ces játékfilmet, majd Az én XX. századom következett a Budapest Stúdióban. (A mű az idei Játékfilmszemlén alkotói díjban részesült, illetve elnyerte a képi és tartalmi összhang megvalósításáért a külföldi újságírók díját.) — Ennyi a tömör életrajz, azonban érdekelne, hogy kerül a művészi érdeklődésű ember a közgazdaság közelébe? — Engem gimnazista koromban elsősorban az irodalom érdekelt. Magam is írtam, előbb rémes verseket, később tanulmányokat, esszéket, filmnovellákat; ma inkább forgatókönyveket. 17 évesen kikerültem Francia- országba, ahol Montpellier- ben két évig jártam egyetemre. Itt még elevenen hatottak 1968 utórezgései. Megismertem egy roppant mozgékony, liberális bölcsészkart. Természetesként éltem meg a két ország közötti különbségből fakadó több szabadságot, a tágabb látókör birtoklásának lehetőségét. Az egyéves nyelvi előkészítő után történelmet és szociológiát hallgattam. Merőben más első- és második világháború történettel találkoztam, mint itthon. A személyekre koncentrált történelemmel való szembesülés nagy élményem lett. Megnőtt az igényem arra, hogy megtudjam: hogy is voltak a dolgok. Ekkor fordultam a társadalomtudományok, a szociológia felé. Talán kint maradhattam volna, de visszajöttem, s itt ért a nagy „lebunkózás”: az itteni szociológia nem ugyanaz, mint a kinti. Ekkoriban jártam első évfolyamra közgazdaságtanból, negyedikre pedig szociológiából. Fokozatosan kiábrándultam belőle; nem bizonyultam elég tehetségesnek matematikából. — Hogyan változott eközben a gondolkodása, a művészethez való viszonya? — Időközben elkezdett foglalkoztatni a modern fizika. En£“z sem érlek, de érdekelt. Fölismert?."1- h°8-v századunk fizikusai menny"'? másképp látják a világot, amelyet a íi'.'rzói'.u is sokáig a newtoni világkép alapján értelmezett. S a legnagyobb fi: ikusok, látván, hogy egyik társadalomtudományi diszciplína sem tudja követni őket, fokozatosan átveszik a filozófusok szerepét. Amiket ők alkottak, erőteljesen hatott rám, szimpatikusabb volt, mint amit nálunk filozófiaként oktattak. Én ateista nevelésben részesültem és 23—25 éves koromban azt tapasztaltam, hogy e fizikusok zöme istenhívő, avagy egy részük kutatásai alatt vált azzá. Ugyanis munkásságuk közben, amit találtak, s egy transzcendens világkép között számukra kézenfekvővé vált a kapcsolat. Van egy pont, ahol a modern fizika tételei azonnal kihúzzák a materializmus lába alól a talajt. Ez idő tájt bennem is komoly átalakulások történtek. — A filmezés azonban erősen gyakorlatias cselekvés ... — Véletlenszerűen csináltam filmet. Valamit el akartam mondani, ki akartam fejezni magamból, és ehhez a legjobb eszköznek a film mutatkozott. Arra gondoltam közben, hogy nem kötöm le magam sehol: szükség van olyan emberekre, akik nem szakemberek egy területen sem, de képesek a kapcsolatteremtésre. A főiskolát egyébként egy hét után kishaján otthagytam. Nem határoztam el, hogy mindenáron filmrendező akarok lenni. Visszautasítottam mindent, ami ezzel a szereppel jár. Nem voltam ugyanakkor „fenegyerek'’ sem. Ez válasz lett volna, aktív kapcsolat ezzel a struktúrával. A főiskolai évek feszültek voltak — én pedig immunis. A filmszemle alatt kezdtem úgy gondolni, hogy végül a film az, amit szeretek. Ezt akarom csinálni. Ez a munka' sokféleképpen igénybe vészi az embert, fizikailag és7szellemileg egyaránt. Én például hónapokig egyedül ülök egy szobában és írok. Ez így abszurd. A forgatás után ismét ülök egy sötét helyiségben hetekig és vágok. Rosszul kommunikáló alkat voltam. Ügy véltem, ezen nern lehet javítani. A filmezés közben, a különböző emberekkel történő kapcsolatteremtéskor ellenben hihetetlenül sokat tanultam. A rendezés empátiára nevel. — Úgy érzem, önben kevés a diktátori hajlam, ahogy általában feltételeznénk egy rendezőről, akinek emberek százait kell mozgatnia ... — Az ordítozás, a kiabálás, az őrmesteri stílus idegen tőlem. Szerintem rendezni annyi, mint szeretni dönteni. A stáb megérzi, mennyire vagyok biztos a dolgomban. Két nap alatt kipuhatolják, ha bizonytalankodom. Ismerek én is olyan kollegákat, akik számára gyötrelem a forgatás, mert utálnak dönteni és szoronganak ettől. Borzasztó, ha az ember nem képes határozni. A vágás is döntés. Engem ez a szituáció „földob”. Ügy hiszem, ha jól választok, ha egyértelmű helyzeteket sugallók, nincs szükség a parancsolgatásra, amely szerintem a gyengeség jele. — Említette, hogy sokáig dolgozott az Indigó-csoportban. Mondana néhány szót erről? — A csoport n?Í3l iparművészekből, matematikusoké?!, költőkből, tecé jgushallgatók- ból állt és az avantgárd képzőművészettel foglalkozott, kiállításokat, akciókat szervezett. Erdély Miklós vezette. Ö abszolút módon a mesterem. Ö a legnagyvonalúbb gondolkodású ember, akit valaha ismertem. Szórta a kincseit, nem dolgozta ki őket, hihetetlen energiákkal rendelkezett. Miklós nemcsak képzőművész volt, hanem költő, kísérleti filmes, író, gondolkodó. Mivel akkoriban (s egészen talán mostanáig) a hivatalos kultúrpolitika elítélte, megbélyegezte az avantgárdot, az absztrakt művészetet, Erdély Miklóst sem ismerik Magyarországon eléggé. A képzősök illegálisan jártak az Indigóba, nem állíthattak ki ott. Az akkori hatalomnak ugyanis jó volt az értékszimata, és elképesztő energiával irtotta az újat, ami művészileg erős és szuverén volt. Kísérteties, hogyha felülről elkezdtek valamit támogatni, az tüstént meghalt. Például a táncházmozgalom. A képzőművészetben akkoriban olyan dolgok születtek, amik máig meghatározók. Az emberek azonban mindennapjaikban morzsolódtak föl. Mi is szerepeltünk különféle tilalmi listákon ... — Beszélgetésünk elején mondta, hogy kint maradhatott volna Franciaországban. Érdemes eljátszani a kérdéssel : mi lett volna, ha ... — Nem, nem érdemes. Értelmiséginek, művésznek százszor nehezebb, de értel- rpesebb Kelet-Európábán él- íji. Az európai kultúra a személyiség tiszteletére épült. A kelet-európai nem. A nagy birodalmak részeként létező kisnépek esetében minden folyamat lassúbb, sokkal lassúbb, mint Nyugat-Európá- ban. Itt intenzívebben kell élni. Karádi Zsolt II Kelet f f a Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Örökségünk: Chaplin Ma, amikor a háttérrádiózás után a háttértelevíziózás is mindennlapossá válik, azaz szól a készülék akár nézzük, akár nem, hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy valaha a moziba menetel majdnem ugyanolyan ünnepnek számított, mint egy színházlátogatás, nem is beszélve arról az élményről, amelyet a századforduló tájékán a megmozduló kép varázslata okozott. Ma, amikor a mozgókép a legtermészetesebb módon van jelen életünkben, csak jeles alkalmakkor gondolunk azokra, akik nélkül a mozi megmaradt volna vásárlási mulatságnak, s akik nélkül nem válhatott volna — a közlő funkción túlmutatóan — művészi közeggé, humanista tartalmak hordozójává. A holnapinál jelesebb alkalom nincs az emlékezésre a film egyetemes történetében: 1889. április 16-án született London szegénynegyedében Charlie Chaplin, s szinte jelképesnek vélhetjük, hogy Edison ugyanebben az évben készítette el az első mozimasinát. A Magyar Televízió — eléggé meg nem dicsérhető módon — holnap és még további két alkalommal úgy tiszteleg a nagy művész emléke előtt, hogy műsorra tűzi filmjeit. Azért kell ezt különösen fontosnak tekintenünk, mert nemzedékék nőtték fel itthon, akik számára Chaplin csak legenda, s nem eleven élmény. Filmjei 1948-tól 1973-ig hiányoztak a magyar mozikból, lS ma mór szükségtelen felemlítenünk az okokat, miért nem láthattuk ormótlan bakancsát, jellegzetesen csámpázó lépteit, görbebotját, legendás kalapját, ahogyan szögletes mozdulattal megemeli, esendő kisem- ben-figuráinak sorát, akik mosolyra fakasztották a nézőt a mozi sötétjében. 1973- mal kezdődően öt éven át 2- 2 filmje volt itthon látható, de aztán — lejárván a vetítésre szóló jogdíjak — ismét semmi, illetve a televízió nagyritkán megidézte néhány burleszkkel furcsa, ám szeretetre méltó alakját. (Bármily különös, de a Chap- lin-filmek még a klubhálózatban is elérhetetlennek számítottak: a Magyar Filmintézet egyetlen kölcsönözhető kópiával sem rendelkezett. A jövőben annyit javul a helyzet, hogy a Magyar Filmklubok Szövetsége megvásárolta a Modern időket és a Diktátort.) így vált Chaplin nehezen hozzáférhető örökségünkké, bár a könyvkiadás korábban pótolta, ami kiadványokkal egyáltalán pótolható: megjelentette Sadoul és Szalay Károly kismonográfiáját, s Abo- dy Béla fordításálban olvasható a művész híres önéletrajzi kötete, az Életem is, amelyből megismerkedhetünk nemcsak az 1914-től, első filmjétől ( Chaplin újságíró lesz) az utolsóig (A hongkongi grófnő, 1967) ívelő pályaképpel, hanem a magánélet viharaival is. Chaiplin alábbi gondolata ugyancsak ellentmondásos érzelmeket kelthet bennünk, ha napjaink filmtermését felmérjük: „Hiszek a köny- nyek és a nevetés hatalmában, mint a rettegés és gyűlölet ellenszerében. A jó filmek' nemzetközi nyelven szólnak, az embereknek a humor, a részvét, a megértés utáni vágyakozását fejezik ki. Segítenek, hogy eloszlassuk a gyanakvásnak és a félelemnek a hullámát, amely ma az egész világot elönti. Már épp elég filmet gyártottunk, amelyet az erőszak, a beteges vágy, a háború, az öldöklés, a türelmetlenség szelleme tölt meg. Ezek csak még elviselhetetlenebbé teszik a világszerte mutatkozó feszültséget. Bár azokat a filmeket cserélhetném ki, s nagymértékben, az egyes nemzetek között, amelyek nem az erőszak hírverését jelentik, hanem egyszerű férfiak és nők nyelvén szólnak ... Ez talán segíthetne abban, hogy megóvjuk a világot.” Ennek az ars poeticának, bár évtizedekkel ezelőtt született, érvényességét nem kezdte ki az idő. Amely benne programadó, feladatot jelent a ma alkotói számára is, mert az az óhaj, hogy az erőszak szellemét kiűzzük a moziból, nem teljesült, sőt: a brutalitás soha nem látott méreteket öltött a legtöbb ország vetítőtermeiben, s mi sem voltunk restek legalább e tekintetben felzárkózni a világhoz. Iskolás gyedmeke- inkre a durvaság ezerféle változata zúdul képernyőről, mozivászonról hol egzotikus környezettel, hol a jövőbe vetített modernizáció körülményeivel fűszerezve, eszméletlen száguldással egy Emberi tartalmait vesztett világ felé. Chaplin esendő, tétova kisemberein szabad derülni, ezért születtek, de nevetni a művészet S. O. S. jelein, beláthatatlan következményekhez vezet. Hamar Péter Egy kép a Diktátorból. Könyvespolcunk A nemesfémbányászat aranykora Nyíregyházi tanárok vállalkozása Vaskos, mintegy hatszáz oldalas kiadványt jelentetett meg Magyarország földrajza címmel a Tankönyvkiadó. A könyv — amely Magyarország legkorszerűbb földrajzi szintézise — eredetileg egyetemi, főiskolai tankönyv, de gyakorló tanárok, közgazdászok, politikusok számára is hasznos ismeretforrás. A szabolcsiak számára a kötetet az teszi különösen érdekessé, hogy szerkesztője Frisnyák Sándor, a nyíregyházi tanárképző főiskola tanszékvezető tanára, és az egyetemi, főiskolai társszerzők közül többen szintén a nyíregyházi főiskolán tanítanak. Magyarország vízrajzát Kormány 0vu^a írta, a hazánk természetes nove?77e^h a*7 latvilágát, talaját bemutató fejezet szerzője Boros László, a Dunántúli dombvidék írója Göőz Lajos, a névmutatót pedig Hanusz Árpád szerkesztette, Frisnyák Sándor több fejezet szerzője. A Magyarország földrajzával foglalkozó eddigi szakkönyvek és tankönyvek nem tárgyalták hazánk történeti geográfiáját. Az első kísérlet — a szerkesztőé — ebben a könyvben található. Az alig több mint ötven oldalas ösz- szefoglalás történelmi keresztmetszetben mutatja be a Kárpát-medence, a történelmi Magyarország társadalmi, gazdasági fejlődését, településhálózatának, területi munkamegosztásának alapvető jellemvonásait, a földrajzi környezet állapotváltozatait. Így például ebben a fejezetben publikálják először Somogyi Sándor professzor Magyarország honfoglaláskori reKo”*truált.. amelyet a tanárjelölted?" kl" vül történészek, régészek, etnográfusok és más szakemberek is hasznosíthatnak. A történeti-földrajzi fejezet az emberi munka földrajzát, vagyis a természeti környezet átalakító és erőforrásait helyezi a központba. Ez az embercentrikus szemlélet- mód más fejezeteket is jellemez. Figyelemre méltó a szerzőnek az a felfogása, hogy a kultúrtáj megteremtése, a 18. században kezdődő és a 19. században kiteljesedő természetátalakító munka ta magyarok és az együtt élő etnikumok monumentális alkotása. Ebben a kultúrteremtő és -formáló tevékenységben a történelmi Magyar- országon élő valamennyi népnek fontos szerepe volt. Hazánk mai népességével és településíöldrajzával foglalkozó fejezet az egyetemi, 'j''kólái tankönyvben először foglalkozik az országhatáron kívül élő magyar, nemzeti kisebbséggel és szórványokkal. A vaskos könyvet 160 darab térképvázlat és 66 statisztikai és egyéb táblázat illusztrálja. A szabolcsi szerzőknek köszönhetően a könyv némileg Nyírség-centrikus, sok adatot találhatunk szűkebb hazánkról, a Felső-Tisza-vidékről. A könyv nemcsak a hallgatók és szakemberek számára érdekes olvasmány, hanem minden más olvasónak is. Ízelítőül hadd álljon most itt néhány adat. Megtudjuk például, hogy a honfoglaló magyarság szállásterülete az ország kétharmad részére terjedt ki. A történelmi Magyarország egynyolcada, a mai ország területének egynegyede ártér volt. Hazánk jelenlegi területének 37 százalékát erdő borította. A 400 ezer főnyi magyarságnak honfoglaláskor miritegy 10 milliós állatállománya volt, tehát nem lehettünk valami szegények. A gazdagságról még valamit. Hazánkban a nemesfémbányászat a 12—15. században élte virágkorát és ez nemzetközi szempontból is jelentős volt. A 13. század második felében évi ezer kilogramm aranytermésünkkel a világtermés egvharmadát, az európai termés körülbelül 80 százalékát adtuk. Hol vannak már ezek a mesébe illő szép idők? Bodnár István
