Kelet-Magyarország, 1989. április (46. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
1989. április 15, 7 A Pályairányítás továbbfejlesztése Kulcskérdés az iskolastruktúra átalakítása (Hezziszálás a Kelet-Magyarországi kerékasztal vitájához) „...a csillogás csak látszat..." Ismét egy sokakat érdeklő aktuális témát kísérelt meg körüljárni a Kelet-Magyarország riportere a lap április 2. számában. Álmok — Esélyek — Lehetőségek címmel a pályaválasztás nyomasztó gondjairól mondták el véleményüket a meghívott szakemberek. „A kocka el van vetve. A továbbtanulni szándékozó nyolcadikosok jelentkezési lapja már ott van valamelyik középiskolában vagy szakmunkásképzőben ' — így kezdődik a beszélgetés. Azóta már csak a felvettek lapjai maradtak az intézményeknél, a több mint 10 500 jelentkezési lapból durván 8000. A többi a megyei Pedagógiai Intézetbe kerül. Az érintettek egy töredéke még a fellebbezés esélyeiben reménykedhet, a többségük azonban megkezdte kétségbeesett futkosását, pénzt, fáradságot, időt nem kímélve kilincselnek, próbálnak befolyásos pártfogókat keresni. Most már minden alternatíva érdekes. Csak tanuljon valamit a gyerek. Mondják nem kis beletörődöttséggel, fájdalmas rezignáltsággal. Megcsalatottságuk, becsapottságuk nem újkeletű. Az általános iskolát évtizedek óta erodáló folyamatok terméke. Anélkül, hogy ennek részleteibe belemennénk, egy dologban utólagosan is egyet kell értenünk Király István akadémikussal abban, (aki többek között emiatt képviselőként egyedül nem emelte fel kezét az oktatási törvény szavazásánál) hogy a ma iskolája a szakmai rivalizálások és a ver- senyhelyzetek hiányától szenved, így az iskolai versenyszellem kiirtása szükségszerűen a tanulói teljesítmények romlásához vezet. Egy ilyen iskolamodell képtelen egészségesen reagálni a környezeti kihívásokra, többek között arra, ami tulajdonképpen a 80-as évek elejétől felismert és elismert volt, hogy az évtized végén a továbbtanulás lehetőségeiért az általános iskolában keményen meg kell dolgozni, ezért a továbbtanulás mezője igazi, kemény versenypályává válik; ahol a privát ambíciók valóra váltásáért az egyénnek a korábbiaktól nagyobb áldozatokat kell hoznia. E kihívás kemény, mégsem a minőség, a teljesítmény irányába mozdította el az iskolát, hanem inkább az eddig‘ is jelenlévő és ható liberalizációs törekvéseket erősítette. Mindezt ösztönözte a középiskolák új felvételi rendje is, amelynek — mivel megszüntették saját felvételi rendszerét — az általános iskolai érdemjegyek alapján dönt a tanuló további sorsáról. Az iskolai teljesítményeket a sikeres felvételikben mérő, ennek alapján értékelő irányítás így akaratlanul is a legitimitás kulcsát az iskolák kezébe adta. Az iskolák többsége ezzel élt és él is. Több pontot érő érdemjegyet érdemtelenül odaadva a tanulónak, azokat ezzel olyan helyzetbe hozzák, hogy mind kisebb energiával is versenyt nyerhet, bekerülhet az óhajtott iskolába. E győzelem azonban rendszerint megszámlálhatatlanul sok kudarc forrásává válik, ami legjobban abban mérhető, hogy a felvetteknek általában 20%-a nem jut el a végbizonyítvány kézhez vételéig. Abbahagyják, feladják, lemorzsolódnak. Már az elmúlt években, sőt évtizedekben sem, ma pedig még inkább senki nem tudja megmondani, hogy a megyének hány lakatosra, ácsra, fodrászra, bolti eladóra, adminisztrátorra van, vagy lesz szükség. Az ilyen típusú információk nem hogy hosszú, de még rövidtávon sem hite- Jesíthetőek. Ha a középfokú iskolarendszer sikeresen el akarja kerülni, hogy az általános iskolai képzés hiánytünetei, a munkaerő-gazdálkodás prognosztizálhatatlanságainak fekélyei ne az ő testén jelenjenek meg, akkor elsősorban a képzési struktúráját kell radikálisan átalakítani. Nálunk gazdagabb és fejlettebb országok tapasztalatai sikeresen bizonyítják, hogy a tanítás iránt motiválatlan gyerektömeg egyre szélesedő táborát a rendszeren kívül üzemi tanfolyamokon, vagy általános iskolához csatoltan is lehet társadalmilag hasznos ismeretekre megtanítani, a munkamegosztás részfolyamatai ba való bekapcsolódásra felkészíteni. A munkaerőprognózis bizonytalanságát pedig csak széles alapokra (szakmai) helyezett szakmastruktúrában képes sikeresen negligálni, mely szerint o speciális szakemberszükséglet képzése és átképzése természetszerűleg az üzemek, munkahelyek kompetenciájába kerülnének. Mindaddig amíg ezeket a változtatásokat a középfok fejlesztésében nem lépjük meg, addig a pályaválasztás és szakemberképzés a jelenlegi bürokratikus, merev struktúra foglya, annak csapdájában vergődik. Nem tartom indokoltnak a pályairányító rendszerek és struktúrák, új koordináló intézmények létrehozását, az oktatásirányítás bürokratikus eszköztárának gazdagítását. A munkaerőpiac bizonytalanságai, és a munkaerővel szembeni társadalmi el- várásrendszef gyors strukturálódása következtében fontosnak tartanám viszont az iskolai pályaválasztási munka eszköztárának gazdagítását, színvonalának emelését. Egy olyan iskolai közszellem kialakítását, amely az általánosan képző szakasznak lezárását követően a gyerek személyisége sokoldalú megismerésére alapozva személyre szabott pálya- orientációt tud felvállalni. S végezetül talán érdemes arra is utalnunk, hogy az új oktatási törvény e kérdésekben az iskoláknak bátrabb lépéseket is megengedne. Különösen — a riporttal messzemenően egyetértve — a tovább nem tanulók és lemorzsolódók számára lehetne és kellene olyan formákat keresni és találni, mely szocializációjukat a sokasodó társadalmi veszélyektől megóvná. Kuknyó János Szerkesztőségi kerékasztal kórusainkról, az iaek-zenei oktatásról Több zenetudós és zeneszociológus már régóta figyelmeztet arra, ha a körülmények nem változnak meg, a magyar zenei élet a tönk szélére kerül. Megyénkben viszont mintha az ellenkezőjét tapasztalnánk. Szinte alig van olyan hónap, hogy valamelyik kórusunk ne szerezne nemzetközi versenyen díjat, s a Ki mit tud?-on is igen eredményesen szerepeltek a szabolcsi fiatalok. Hogy is van ez? Erre kerestünk választ egy kerekasztal-beszélgetés során, amelyre több énektanárt és kórusvezetőt hívtunk meg a szerkesztőségbe. Beszélgetésünk résztvevői jobbról balra: Fehér Ottó, a Művészeti Szakközépiskola tagozatvezetője, a nyíregyházi vegyeskar karnagya, Szabó Barna, az Űjfehértói Általános Iskola tanára, több kórus vezetője, Gebri József, a tanárképző főiskola adjunktusa, többek között az Ifjú Zenebarátok kórusának karnagya. Ferenczi Erzsébet, a tanárképző főiskola adjunktusa, a főiskola női karának karnagya, Petró Márta, a kis- várdai Kodály Zoltán Általános Iskola énektanára, több kórus karnagya és Szabó Dénes, Liszt-díjas karnagy, a nyíregyházi 4-es számú iskola énektanára. Szerkesztőségünket Bodnár István képviselte. ...a boldogság szigete... Szabó Dénes: A szakemberek valóban elég régen kongatják ezt a vészharangot. Maximálisan egyetértek velük. Sajnos, megyénkben is már az alapfokon jelentős gondok vannak. A zenetagozatos általános iskolák hálózata, — amelyekből mintegy tíz van a megyénkben — még a boldogság szigete. Ha az iskolavezetés ezekben az intézményekben komolyan veszi a zenei elkötelezettséget, az jó lehetőség arra, hogy ott megfelelő szellemiségű zenei nevelést kapjon a gyermek. Volt módom viszont normál általános iskolában húsz évvel ezelőtt tanítani, s a helyzet azóta ott romlott, pedig már az én időmben is rossz volt. A szervezeti körülmények is alkalmatlanok arra, hogy a minimális lehetőségeket meg lehessen teremteni ezekben az iskolákban. Azt gondolom, sok vezető úgy tartja, hogy a zenei oktatás szükségtelen. Néha az is megfordul a fejemben, hogy a kórusaink sikereinek néhol talán nem is örülnek, mert hát ebből számukra újabb tennivalók, gondok születnek. A szabdlcs-szatmári megyei csillogás csak látszat. Valamilyen oknál fogva néhány együttes nagyon sikeresnek tűnik. De az énekoktatás egészét tekintve ez kevés. Néhány megszállott ember, karnagy munkájának köszönhető. Ferenczi Erzsébet: Én úgy gondolom, ha ez a néhány együttes nem volna, megyénk zenei életéből kiválna, akkor nem csillogás lenne, hanem általános szürkeség. Sajnos, hozzánk a tanárképző főiskola énekszakára többnyire nem azok jelentkeznek, akik a zene megszállottjai, hanem olyanok, akik mindenáron diplomát akarnak szerezni, és máshol esetleg nem felelnek meg. A lelkesebb diákokat is nehéz azzal biztatni, hogy ha jól dolgoznak, majd tíz év múlva értékelni fogják... Inkább csak azzal, amit Kodály vallott, amin mi is felnőttünk, hogy a zene lelki erőforrás, s amit minden művelt nemzet igyekszik közkinccsé tenni. Kapja meg belőle a részét minden magyar gyerek? Gebri József: A felsőfokú oktatási intézményekbe jobbára csak olyan hallgatók kerültek be, akiket már gyakran az első órán el kellett volna bocsátani. Tíz éven keresztül kifejezetten káros volt a felvételi rendszer, hiszen ha egy jövendő énektanárnak rossz volt a hallása, de a megfelelő pontszámot elérte, fel kellett venni. Akadt olyan hallgatónk, aki egyáltalán nem tudott énekelni, mégis kapott diplomát. Jobb, ha ezek a tanárok az így szerzett oklevéllel nem éneket tanítanak. Szerencsére tavaly változott a helyzet, de tíz év kiesett a színvonalas oktatásból. Visszajött hallgatóktól tudom, hogy az alsófokú zenei nevelés problémái miatt baj van közép- és felsőfokon. Az ötnapos tanítás bevezetése is gyengítette az énektanítást. Nincs elég idő felkészülésre, próbára. Néhány helyen a közelmúltban zsűriztük az Éneklő ifjúság mozgalom résztvevőit, és azt tapasztaltuk, hogy valóban csak ott érhető tetten jó eredmény, ahol megszállott kollégák találhatók. Igen sok társadalmi munka kell a csillogáshoz, néhány kórus kiemelkedő eredményéhez. Elijeszti a szülőket Petró Márta: Én konkrét példát is mondok, a miénket, a kisvárdait arra, hogy milyen nehéz nálunk az ének- oktatás. A város öt általános iskolája közül legnehezebb helyzetben a zenetagozatos van. Az új iskola építését ki tudja mikorra halasztották, kevés a tanterem, s ezért nálunk váltott tanítás van. Ez is elijeszti a szülőket attól, hogy ebbe az iskolába írassák be gyermekeiket. Egyre kevesebb a jóhallású gyerek, kórusunk néhány éve még nyolcvantagú volt, most öt- venre csökkent a létszám. Az az igazság, hogy nagyobb kórussal nem is tudnánk az iskolában dolgozni, hiszen nincs alkalmas próbaterem, az egyik tanteremből előbb ki kell hordani a székeket, padokat, hogy próbálni tudjunk. örülök, ha ötvenen beférnek. Szabó Barna: A nagyközségekben és másutt még nagyobb a baj. Nálunk például szakembergondok is vannak. Papír szerint az újfehértói zenei tagozatos általános iskolában hárman vagyunk, de gyakorlatilag én egyedül tanítok. A gyermekek között egyre kevesebben érdeklődnek a hangszeres tanulás iránt, mivel az énektanulás mellett az nem kötelező. Persze igyekszünk meggyőzni a szülőket és a gyermekeket ennek ellenkezőjéről. A falusi élet sem kedvez az ének-zene tanulásnak. Bár sok szülő számára a gyermek ebbe az iskolába való beíratása divatos dolognak számít, ám a fordítottja is igaz. Az óvodákban például több igen jó hallású gyermeket is találtunk, akiknek a szüleit nem lehetett meggyőzni arról, hogy hozzánk írassa be a gyermeket. Ezért kénytelenek vagyunk olyanokat is felvenni, akik nem odavalók. Valóban jó dolog, hogy ennyi magas színvonalú kórus, van megyénkben, de ehhez kellenek olyanok is, mint például Tarczai Zoli bácsi, aki tartja bennünk a lelket. Nagyon hasznosnak tartom a nyári kórustáborokat is, baj lenne, ha nem volna erre a továbbiakban pénz. Milyen lesz a jövő? Fehér Ottó: Mindig, mindenkor voltak olyan pedagógusok, akik lámpásként, megszállottként végezték a munkájukat. Most sincs másként. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert az itt élő emberek között akad ilyen jó néhány, és alkalmuk is nyílik a sikeres munkára. Sajnos, kérdéses, hogy milyen lesz a jövő, hiszen tíz évig az énektanárok oktatása az említett okok miatt valóban nem volt nagyon eredményes. Hangsúlyoznunk kell, hogy a zenei oktatás minden szintjének igen nagy a felelőssége, ezen múlik, hogy mi fog történni a jövőben. Azt hiszem, szólni kell itt arról is, hogy sikeresnek mondott kórusaink is igen nehéz körülmények között dolgoznak. Hogy mást ne mondjak, a néhány éve épült, modern, megyei művelődési központban nincs olyan terem, ahol próbálni lehetne. De a tanárképző főiskolán, egyáltalán: a megyeszékhelyen sehol sincs ilyen. Szabó Dénes: A technikai feltételek nincsenek összhangban a szép eredményekkel. Nem akarom most a külföldi próba- és koncerttermeket említeni, de például Debrecenben gondoltak ilyen építésére. Gebri József: Szép eredmények csak ott születnek, ahol a szakember teljes odaadással dolgozik, és a fenntartók támogatása is megfelelő. Mint például * Vásárosna- ményban, Fehérgyarmaton. Nyírbátorban, Mátészalkán, vagy Tiszavasváriban, ahol a tanács kezdeményezte a kórus újraélesztését. Fehér Ottó: Persze nem elég, ha valahol támogatják egy kórus munkájának az elindítását. Ennél fontosabb a folyamatos működtetés. A fenntartók között is szükség van megszállott emberekrek. Szabó Dénes: Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a zenei nevelés az ifjúság alapképzése; a közösségi életre nevelésre is rendkívül alkalmas, hiszen a kórusok nagy létszámmal dolgoznak. A kórusmozgalom a lélek tömegsportja, ahol a legkisebb ráfordítással lehet a gyermek figyelmét a kultúra felé fordítani. Ez persze nem nyereséges vállalkozás. Ne feledjük, hogy a szép eredmények, amelyek külföldön születnek — a szülők zsebéből előkerült filléreknek köszönhetők. Én igazán nem panaszkod- hatom, valóban nagy segítséget kapok munkahelyemtől, a nyíregyházi 4-es iskolától. De ne feledjük, a legfontosabb számunkra a hívás, a szereplés. A legszebb eredmény az, ha megszólalhatunk. Itt van például a művészeti hetek rendezvény- sorozata. Ha ebből az alkalomból rendeznének Nyíregyházán olyan kórusbemutatót, kórustalálkozót, amelyen zeneszerzők felkérésével ősbemutatókra is sor kerülne, esetleg a Magyar Televízió is közvetítené, ez is komoly lehetőség lenne. Konzultálni döntés előtt Ferenczi Erzsébet: A társadalmi megítélésnek mindenképpen pozitívnak kell lennie. Nem ártana, ha azok, akik támogatják, mint ahogy Szabó Dénes nevezte, „3 lélek tömegsportjának” a mozgalmát, a döntések meghozatala előtt konzultálnának olykor velünk, szakemberekkel is. Ügy gondolom, a megyeszékhelyen jó néhány va-' lóban Színvonalas együttes van. Ha felépülne a koncertterem az új művészeti szakiskolában, emellett máshol is szerepelhetnének rendszeresen zenészeink és kórusaink, a város zenei életét színvonalasabbá tehetnénk. Bodnár István || Keleta Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE
