Kelet-Magyarország, 1989. április (46. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
8 _ ]\yílt levél ____ az újságírónak Tisztelt Bodnár István! Mint olyan ember, aki 52 éves korában kényszerült Erdélyből Magyarországra, aki különösen félti e maradék ország jelenét és jövőjét — mert átélte a hazátlanság keserű évtizedeit — érdeklődéssel olvastam a Kelet-Magyarország márc. 15-i számában „Amit úgy hívunk: Magyarország ...” c. írását. írása szelleméhez jó szívvel gratulálok. Valamelyes reménységet jelent az én számomra is az a tény, hogy több mint negyven év után az anyaország magyarjai újra beszelnek a hazaszeretetről, örülök, hogy lassan, ma már a hazaszeretetről szólni nem bátorság kérdése, azaz az országhatárainkon belül nem jár érte sem fizikai, sem erkölcsi bunkó... ! Említett írása bevezető mondatai azonban, személy szerint igen kényelmétlenül érintenek. A korrektség kedvéért - idézem azokat: „A Berzsenyi Társaság felhívással fordult tavaly az országhoz, mindenkihez: írják meg, hogyan éreznek a hazájuk iránt, mit jelent nekik a haza („ Mi a haza ma?” — ez volt a pályázat címe)... A pályázat fő diját Csorba Piroska tanárköltő nyerte el,... ” Kérem engedje meg, hogy a fenti megállapításával kapcsolatban az alábbiakra hívjam fel szíves figyelmét: — A Berzsenyi Társaság a kérdéses pályázatot nem „tavaly” ..., hanem 1986 őszén hirdette meg. — „A pályázat fő díját” illetően kérem a Népszabadság, a Kelet-Magyarország, a Népszava 1987. május 11.; a Kelet-Magyarország 1987. május 22. és 1987. okt. 27. számait, valamint az 1988-ban Kaposvárott Kiss Dénes által szerkesztett Mi a haza ma? c. kötet 7—12., illetve 202—203. és végül a Confessio 1988/1. 58—63. oldalait szíveskedjék tanulmányozni. Gondolom, bár sajnos utólag ... ! nem lesz nehéz rájönnie arra a tényre, hogy Csorba Piroska a Magyar Ifjúság Szerkesztősége által „lehetőleg fiatal és fiatalokkal foglalkozó pályázó részére” fölajánlott fődíját nyerte, és nem a Berzsenyi Társaság fődíját. Tévedni emberi dolog ... mondja a népi bölcsesség. Igen, így igaz! De ha már valaki téved, akkor azt a saját számláján könyvelje el! Egyébként meglepő, hogy emberi tévedésében a riportalanya sem volt szíves tájékoztatni önt, annál is inkább, mert nem hiúságról, nem érzelmekről, hanem tényekről van szó! A hazaszeretet különben sem érdem, hanem alapvető emberi kötelesség, mely elsősorban tettekben mérhető, és érte a legfőbb díjat a lelkiismeret osztogatja. Végül kérem, hogy az újságolvasót tekintse az újságíróval majdnem ... egyenértékű — ha nem is írástudónak ... — de igényes, gondolkodó embernek, akit tájékoztat íés nem félrevezet), akit oktat (és nem butít), akiben épít (és nem rombol). Mindezt kérem azért, hogy az újságírót velem együtt mindenki tisztelhesse a leírt szó megbízhatóságáért, és senki se tekinthesse felületes, hebehurgya irka- firkásznak. Dr. Kováts Lajos bioi. tud. kandidátusa Alfektáló kompozíció? Gondolatok egy emlékmű ürügyén Először talán magamról valamit. Tanulmányaimat a szegedi Képző- és Iparművészeti Gimnázium és Szakközép- iskola díszítő szobrász szakán végeztem jeles eredménnyel. Jelenleg szoboröntőként dolgozom. Tanáraim Barcsay, Borsos, Pátzay, Strobl és Szőnyi növendékek voltak. Kitűnő mesterek. Hamar megtanultam a gyurmázás és a mintázás közti különbséget. Szomorúan tapasztalom: Szerváciusz Tibor emlékművének központi figurája gyurmázva van. Mert miből is áll egy szobor? Formákból kérem szépen, nem pedig maszatolt púpokból, gyurmázott gesztusokból. Ez a figura a gesztusszobrászat tipikus példája, persze az is igaz, hogy ennek nagy divatját éljük ma, de ha ez divat, akkor el is fog múlni. Márpedig nem lehet tünékeny a mi nemzeti emlékünk! Szépen hangzik a szoborba álmodott gondolat a pentatóniáról. Kérdem én: szoborba önthető? Nem, nem önthető szoborba, mert egy olyan fogalom, ami nem szob- rászi és formai. A szobrászat a formák mestersége elsősorban. Igaz is: milyen zene az, amiben nincs dallam, ritmus, sőt zene? Azt mondja Csőri Sándor, soha ehhez hasonlót nem látott. Igaza van, ne is lásson, mert ez környezetszeny- nyezés, amit nem fog kibírni a közvélemény. Mint adófizető, mint lelkes adakozó, úgy érzem szót emelhetek én is. Talán korunk okozza ezt a zavart. A szobor át akarja ugrani önmagát és megszűnik szobor lenni, lesz belőle „gyurmázott gondolat”, de hát ilyen nincs Tisztelt Olvasó, ezt könnyű belátni. Nem értem a magyar értelmiséget, és nem értem a szakzsűrit: hogyan »lehetett ezt egyhangúlag elfogadni? Ügy gondolom a Vár történelmi hangulatához sem illenék egy ilyen idétlen, affektáló „kompozíció”. Mert mi a szobrászat központi témája ősidők óta? Az ember. Tehát úgy gondolom, hogy ez az emlékmű figurás kompozíció kell, hogy legyen. Nem a szimbólumok ellen vagyok, de nem szeretném, ha ez a szép ügy egy affektáló gesztussá laposodva valósulna meg. Egy ilyen nagy horderejű nemzeti emléket a magyar -szobrászatot felvonultató nyilvános pályázat győztesének kell elkészíteni. Tóth Bence Nyíregyháza Kissé zavartan állok Pribojszki Zsófia képei között. Mondanom kellene valamit, amitől ésszerűvé válnak e síkba merevített különös világ jelentései; mondani valamit, amivel kifejezhető, értelmezhető a mindennapi élményvilág és a látható élményözön viszonyrendszere; mondani valamit, ami által Pribojszki Zsófia nemcsak közelebb kerül hozzánk, de velünk is marad. Honnan veszi ez a törékeny művész, a genti királyi festőakadémia hajdani hallgatója, a klasszikus festészeten nevelkedett, békéscsabai születésű asszony azt a bátorságot, mondhatnám vakmerőséget, hogy átütő dinamikát, nukleáris energiákat sejtetve összezavarjon bennünket tanult ismereteinkben, megkövesült szemléletünkben, hogy felkavarja önhitt, megelégedett személyes világunkat — saját személyes mikrokozmoszába, univerzumának örvényébe kény- szerítsen minket, újraélezendő érzékelésünk tompulásait? E képek festője nem .absztrakt művész. Nem alkalmaz plasztikai elemeket, nem él az AZ ÉLET FAJA ábrázolatok fény- és árnyhatásai keltette térbeliség illúziójával; nem ringat bele szokott világunk perspektíváiba; nincs fent és lent; mintha lemondana az ábrázolásról és annak jelentéséről is. Hiszen az ábrázoló festészet szemlélője a képi — vagy irodalmi — tradícióból hüvelyezi ki az ábrázoláshoz járuló jelentést, ám Pribojszki Zsófia „tárgyatlan” alkotásait szemlélő nézője a képre vonatkozó nyelvi közlésből — a címből — hámozza ki a szándékolt mélyebb jelentéstartalmat. Írásos, irodalmi, mesés, epikus elemeire hagyat bennünket. Programzenét alkat — vizuálisan tobzódó, harsány színek közegébe rántva. Transzcendens ez a festészet, mégpedig igen konkrét értelemben. És mint művészet, valami olyat akar nyújtani szemünknek, ami már túllépi a látható festészet kereteit, és azt üzeni számunkra, hogy képzeletének in concreto az ember sem annyira fontos már, mint az „emberi”, s nem hisz már többé az istenségben, de még mindig hisz az „isteniben”. Vágy a csodál, Pribojszki Zsófia Pribojszki képein megtalálom az érzéki elemeket, s az intellektust. E képeken az érzelem, az érzelmek impresszionizmusa szintúgy' jelenvaló. De miként az észlelés és szellem, ez sem abszolút. Van bennük rettentő képzelet, mégsem lehetne pusztán álomfestészetnek nevezni, miközben szinte abszolút teret ad a szubjektív fantáziának, hogy képei újak, meglepőek legyenek. Hátterükben ott áll a feltárulkozó, lemeztelenedő alkotó, fogva- cogtató szorongással: vajon utat talál-e különös univerzumának sugallata nézőihez? Talán a konkrét irracionalitás, „eszeveszett”, értelemtől elrugaszkodott kaotikus világ színes pillanatfelvételeit — az álmot és az őrültséget — látom, egy eredeti szürrealizmust. Hisz egy-egy kép olyan szellemi pont, amelyen a valóságos és a képzeletbeli ellentéte már nem ismerhető fel többé. De mégsem csak puszta pszichikai automatizmus működik itt, amely a gondolkodás valóságos folyamatát akarja leírni, kifejezni, a mindennapi józan értelem logikája, kontrollja nélkül, hanem több is annál. Ez lehet hát a szándékos téboly, a dosztojevszkiji hátborzongató víziókkal rokon két- ségbeesettség, amelyben a legintenzívebb gyönyörök rejlenek. Talán azt akarja rendkívüli racionalitásával ez a műőrültség belekiáltani a fülünkbe, szemünk szivárványhártyájára rávetíteni, amit érzünk, de nem merünk kimondani: hogy'nem akarunk se zongorabillentyűk, sem akaratuktól megfosztott gépalkatrészek, vagy bárgyú chip-ek lenni egy túlgépesített, túlésszerűsített, túlelektronizált világban. Hogy az ember, aki nem c biológiai és társadalmi hanem egyszersmind lél tudat is, személyiség, < talán dacból is bajt, káos nál, hogy megmaradhass, nak, ami. Hogy félhessen lámlástól, és világa új J" cizmusra sarkalló sötél tői, vagy hogy bátran oda magát az életét is, nélkül, eszméiért. Nem lehet eltévelyedé festészet a normálistól, menekülés valamitől val; hanem kísérlet az embei mélységes sóvárgását feli ni, ahogy Johann Möhler írta: „Az ember minden nagy eltévelye nek mélyén egy-egy nagj ság, az emberi szív mél sóvárgása rejlik. Különb« hetetlen volna az. a tény egész nemzedékekre, ső századok nemzedékeire 1 ki egy-egy ilyen éltévé hatalma.” Jellemző ez bojszki különös szürrea sára, amelynek álomsze várgása nagyon is kéz: ható vágy az emberek 1 örök kapcsolat egyetlen sa — a csodálatos iránt. Pribojszki Zsófia képe a csodálatos iránti vágy, csoda iránti képesség az legmegejtőbb vonás. Ne lenségeket ábrázol, han való világnak a tudatai feltámadt emlékképeit, seit rakja vásznaira. Fai ján átszűrve tárgyai és a olykor ezeknek egy-egj lemző részlete a legszaí belső érzelmi tartalom j« sége szerint társulva Iái Szimbolikus értelmet h nak művészete által az rős eszközök, tárgyak, a leges alakok, ezerszer közönséges figurák. Rózsa Endre: A nyár festőjének Hatalmas nyár zúg: zöld rengés fortyog, égig örvénylő jegenyelombok tölcsére szívja madarastól a tájat magába; hullong szárnyuktolla. Csapkodnak mélyén gyümölcsös ágak; zöld ágyúgolyók bolygókként szállnak, — mind szűkebb körben, mind hevesebben őrület őröl a dongós kelyhekben. Térés mezőn, hol minden kihalt-kék, tarjagosul már Van Gogh-i tajték, lendkerék-varjak hajtják a tornyot, vízimalom jár, résre rács forr ott — Vincent! Az ember túl sokat szenved. Értünk is jó vagy, míg magad mented. Ne félj, a tenger harsog, hisz süket: köszöni szépen, megvan nélküled! Búghat már — halljuk! — elhagyott partján a véres kagyló: levágott füled . . . Utassy József: Magamnak írok Mit bánom én, ha olvassa, ha nem verseimet a Nyájas olvasó! Magamnak írok. Nem csábít siker. Átlényegít az ég alatt a szó. Tudom: hazudni nem hazudtam. Minden betű ragyog. Arany sisakot hord a’tollam, s fényes gondolatot. KAMARÁS ISTVÁN: Asztalos János A sztalos János megint összeszólalkozott a feleségével. Bözsi a • bevált módszer szerint összepakolta a gyerekeket, és elvonult. Asztalos János megkapta az állandóan áhított, de csak negyedévenként esedékes kétórai nyugalmat. Most is azzal kezdődött, hogy minden további nélkül elment belőle először öt, majd tíz, aztán még tizenöt perc, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy Asztalos János ideges legyen. Bosz- szankodva nézte, hogy vágtat az óra mutatója, ez is elvett ajándéknyugalmából újabb tíz percet. Most már összesen huszonöt perc potyogott bele a semmibe. Ilyenkor szokta elkezdeni védőbeszédét saját maga mellett. Ebbe csengettek bele. Mellesleg, még egyszer sem fordult elő, hogy ne csengettek volna bele, és ne hatolt volna be nyugalmába Piskeyné, Sebőkné vagy Pe- turbányi néni. Rendszerint Bözsi csengetése szabadította meg tőlük. Most viszont a FABU- LONHÖLGY állt az ajtóban. Éppen úgy, ahogy szokott. Kezében tartotta a fabulont. Asztalos János az elmúlt héten ünnepelte az ötvenkette- dik születésnapját fehér asztal mellett a Jedlik Ányos szocialista brigáddal. Ott is szóba került a FABU1 HÖLGY. Most azonbat állt az ajtóban, pon úgy, ahogy szokott. — Nem megyünk — kérdezte a FABU1 HÖLGY. Bebizonyosodott, hog\ egész kérlelhetetlenül A kétségbevonhatatlan nyíték a FABULONHC bőrének illata volt. — A bőre őre — mot Asztalos János. — A bőröm őre — n ta a FABULONHÖLGY megindult befelé. — A feleségem nincs hon — próbálkozott As: János. — ön Asztalos J< — kérdezte a FABU'i HÖLGY az előszobábat A bejárati ajtó még va volt. Asztalos János ugrott, és becsukta. — Én, kérem . .. k Asztalos János, és két gél átengette a folytai FABVLONHÖLGYnek. — ön, ugye, több alki mai kijelentette brigi sainak, hogy „Fabulon re őre, én meg a hölgy őrei" — Ez kérem egyá nem egy kijelentés ... — Tudom. Vers akar ni. Vagyis pajzán ve Természetesen rólam, is inkább hozzám. A ki tés viszont így szólt:
