Kelet-Magyarország, 1989. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-04 / 54. szám

1989. március 4.

Nem múlik el nap, hogy ne olvassak diall jak valahol az idősek gondjairól, de olyan sem, hogy ne kellene valami miatt emlegetni a fiatalok legalább olyan torokszorító gondjait. Ilyen most a világ körülöttünk, háborog- hatunk, megpróbálhatunk valamiképpen segíteni is, de ezek a gondok, mint a makacs betegségek, nehezen múlnak, és felületi kezelés, ez egyre inkább bebizonyosodni látszik, semmit se használ.

Fiatalok és öregek? Elhiszem, hogy minden adat igaz, hogy róluk szólóan minden jelzés, információ fontos, de, ezt elég óvatosan kérdem, mi van közben azzal a bizonyos középnemzedékkel? Azokkal, akik életük és alkotóerejük teljében a közfigyelem reflektorainak árnyékában dolgoznak. Teszik azt, amit nekik megtanítottak. Teljesítik, amit tőlük követeltek, és legfeljebb belepirulnak, ha valahonnan azt mondják nekik, hogy rosz- szul dolgoztál öreg, azért romlott el minden. Ezt mondani könnyű, de aki egyszer állt egy szalag mellett, az tudja, hogy dolgozni csak akkor lehet, ha a szalagon menetrendszerűen érkeznek a munkadarabok. A szalagokat nem ez a korosztály kezelte. Sőt még csak nem is kezeltették velük.

VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN

Manapság már ahhoz is tiz-tizenkét óránál többet dolgozó szülők kellenek, hogy egy négytagú család valamiféle szinten megéljen. Ez a kétfelől zsarolt korosztály csak hurcolja magával a gondjait, nem szól róluk a sajtó, a tömegkommunikáció, mert hiszen ők: vannak, munkaképesek, termelnek. De nem tudni, hogy a dere— Ha most elmennék innét, akkor az apám meg az anyám, lehet, harminc deka kolbászból élne egy hétig. De nekem megint kellene vinni a tízórait. Azt a bizonyos napi harminc dekát. Rendben van, lemondok a sörről, akárhogy kiszikkad ott az ember, de megélni kell. Most mi lesz velem, ha ha- zazavamak? Erre nem válások mindent megtesz az ember, el is visel, de azt már nem lenne szabad, hogy bele- nyomorodjunk ebbe. Most alki harmincezer forintot keres azt mondja nekem, hogy ne egyek felvágottat, egyek szalonnát, vagy zsíros kenyeret. Megteheti, ő egy székben ül egész nap, és nincs Olyan gondja, hogy nem telik neki szalámira.

ragasztva vagy akasztva, hogy fiatalok, gyertek a bányába! Én mentem. Ennek vagy huszonöt éve, azóta huszonegy éves a fiam, katona. Két lányom gimnáziumba jár, egy kései kicsi még csak általános iskolás. Azt a várótermet én huszonöt éve ismerem. Az autóbuszt is, ami a falunkból elvisz, a vonatot is Nyíregyházáig, onnan

(M. Tamás) — Negyvenöt éves vagyok. Szakmunkás, és talán nem is utolsó. Faluból indultam, szakmát tanultam, most dolgozom egy kisvárosi gyárban. Kaptam lakást. Nem nagyot, de lakást. A feleségem két évvel fiatalabb, dolgozik ő is. Ketten összeverünk úgy tizenötezer forintot. Ebbe benne van a túlóra is és minden. Két gyerekem még tanul. Szakmunkás lesz az egyik, de egyre valószínűtlenebb, hogy esztergályosként el tudjon helyezkedni itthon. A másik gyerek gimnazista, és' szinte biztos, hogy az érettségi után nem kap majd munkát. Továbbtanulni se fog, annál gyengébben tanul, meg manapság már egy érettségi bizonyítvány majdnem annyit érhet, mint egy főiskolai diploma. Az egyik udvarol, a másiknak udvarolnak. Valahogy el kellene indítani majd őket. De miből és milyen sorsra? ...

— Milyen sorsra? Az enyémnél jobbra szeretném! Amikor én voltam fiatal, akkor még otthon teheneket tartottunk, a kollégiumba hetenként jött a csomag. Nem vagyok semmi ember, de én hetenként már nem tudnék egy csomagot összerakni és feladni sem. Nekem a szüleim még segítettek, nem szégyellem kimondani, hogy pénzzel is, de miből sesegítsek én? Apám meghalt, édesanyám majdhogynem tehetetlen öreg. Rám szakadt ez is. A fél életemmel hátrafelé kell figyelnem, a másikkal előre. Felelős vagyok az anyámért, de a gyerekeimért is. Az én korosztályomat — szerencsés, ahol nem így van —, két malom őrld...

Bartha

Gábor:

A megzsarolt nemzedék

Hodonyi Magda: Vízió

kuk miikor roppan meg a kéit, esetleg három háztartás súlya alatt.

szol a politika. Ezt talán mások nem is értik...

A monológ meglehetősen keserű, de gondoljuk végig. A ma negyven-ötvenéves, ha a szülők élnek és munkaképesek, még jussolhat egy falusi háztartásból. Ha a szülők munkaképtelenek, akkor már nem. A gyerekeink könyörtelenül nőnek, és bármennyire is kegyetlenül hangzik, a gyerekeink igényei követelőzőek. A kert, a föld, a valahová messzeire eldugott kicsi ház nem jegyezhető, nem számottevő érték. Még azoknak sem, akiknek ilyen van. A városban élő munkás, ha több- nemzedékes munkáscsaládból származik, még ezzel a kicsi hátországgal sem gazdálkodhat. A bérből és fizetésből élők egyik napról a másikra voltak és vannak, egyformán kell figyelni az elesett szülőkre, az öregek tartására, és a fiaikra vagy éppen lányaikra.

(K. Bálint) — Ingázom több mint húsz éve. Eddig azt mondtam, hogy nem keresek rosszul, de a kohászat nem ad ingyen kenyeret. Más szakmám nincs, ebben a korhan már megtanulni se tudnék valami újat. Talán elköltözhettem volna, de itt tartott a család, az a kicsi almás, ami volt. Nekifogtam és itthon építettem. Abban még a szüleim segítettek, mert ingyen volt a telek, mert a család dolgozott az építkezésen, most nem tudok mit csinálni. Egy gyerekem végzett, kettő még tanul. Az egyik kollégiumban. Én Miskolcra megyek, ő Debrecenben, az én táskámba belefér majdnem a heti koszt, gazdagabb mint húsz éve volt, de a gyerekem étvágyát két teli táska szégyellené. Hát azok esznek.

— Ráadásul, értse meg: félek. Egyre rosszabb híreket hallani. Mi az üzemben beszélgettünk erről. Anyagi gondjaim akkor is lennének, ha különben minden rendben lenne körülöttem, de ha elbocsátások lesznek a gyárban, akkor hiába vagyok én kétszeresen kiváló dolgozó, dicsekvés nélkül, elismert munkás, engem fognak elengedni először, mert én innen Szatmárból járok oda, és ez van a legmesszebb.

— A szüleim lerokkantak. Anyám ágyban fekvő, szegény apám alig mozog. Az ő pénzük, amit kapnak, az éhen hálásra sem lenne elég egy olyan embernek, aki mindig vastagra szelhette a szalonnát. Most már akkor se mehetnék el, ha lakást kínálnának valahol, mert az öregeket sem hagyhatom itt. Nem mondom én, hogy műszak után nem ittunk meg egy-egy korsó sört, de lehetett nekem 12 vagy 15 ezer forint is a fizetésem, azt a harminc deka kolbászt be kellett vinnem magammal tízóraira, mert különben nem tudtam volna megállni a lábamon.

(D. Péter) — Nézze! A me- lós most azt mondja, hogy az árakat emelni könnyebb, mint hordani a raalteroslá- dát. Engem nem segít senki az égvilágon, nem is segített. Annak idején szülőtartásra köteleztek, de kár volt kötelezni, mert megtettem én addig is mindent. Ha összeadom azt a pénzt, amit most a családunkban megkeresünk, akkor én a létminimum alatt élek.

— Nem tudom, mert nem értek hozzá, hogy ezt hogyan számolják, de aki naponta utazik, aki nehéz fizikai munkát végez, az többet eszik, többet költ már ameddig költhet. Három kicsi van otthon, szerencsére egy nagy már keres. Ég a pofámról a bőr. De rászorulok, hogy ö segítsen minket. Másképpen nem tudom, mit csinálnánk. De mi lesz, ha a kereső fiam fogja magát és megnősül. Ha gyereke lesz, akkor neki már rám kell figyelnie, hogy én a becsületes munkám mellett megélni is alig tudok?—Nem jól van ez így. És kimondom: nem ezt ígérték nekünk...

(H. András) — Mit kell beszélni erről? Menjen be a boltba és nézzen körül. Minket, erdei munkásokat busz szállított. A boltnál mindig megálltunk, ki-iki megvette magának a reggelit meg a tízórait. Száraz kenyérrel nem éri be, aki erdőn dolgozik. Egész nap kint a hidegben. Rendisen van. Eddig vettünk valami felvágottat, vajat, tejet, ki mit szeretett. Most, hogy vegyem meg ha egy durván levágott parizer is egy forintba kerül. Pari- zertől pedig nem lesz erős az ember. A politika olyan, mint a cukros víz, hányingert kapok tőle. Azt hiszi, én nem hallgattam, amikor elkezdték mondogatni, hogy a melós a hibás? Uram, egy fejszének egy éle van, és egy ütésre nem lehet kettőt csapni vele. A gyerekeiért

— Tisztességes emberként

mit tegyek ezekkel a panaszokkal. A maga életében kinek-kinek igaza van. Én nem tudom egészen pontosan, hogy a létminimumot hogyan számolják, de biztos vagyok benne, hogy a föld nagyon sok szerencsétlenebb országában ez a létminimum luxus életvitelt jelentene. Ott, ahol jóllakni sem lehet. A föld szerencsésebb országaiban viszont könyörado- mányokra tartanánk

igényt. Igazuk van azoknak a szociológusoknak, akik egyre többször és hangosabban mondják: van adóreformunk, és megígérgették, hogy majd lesz egyiszer bérreformunk is. Van bevételt hozó elvonási rendszerünk, de nincs fejlesztésre pénzünk. És nemcsak nagyban igaz, hanem kicsinyben, egy-egy családra vonatkoztatva is. A különbség csak annyi, hogy egy-egy családban ez indulatokat termőbb, és szomorúbb is. Láttam olyan statisztikát, ami szerint bizonyos tájakon a gyerekek fele néhány éven belül alultáplált lesz. Most álljon elő az, alki tíz éve tervezett, és mondja ezeknek az embereknek a szemébe, hogy ti dolgoztatok rosszul, ezért van így.

— Papíron én is kiszámítottam, hogy nyugdíjasként immár a létminimumot sem érjük el. öten vagyunk egy keresővel. De nem a saját indulatainkról van szó. Nekem nem kell harmiocde- kás tízórai, és a gyerekeimnek megtanítom a paprikás krumplit, a velem élő öreg szülőnek megmagyarázom, hogy „sajnálom; többre nem telik...” Én már nem termelek, de ha igaz a képlet, hogy 'lesznek alultáplált gyerekek, akkor nyilvánvaló reménység, hogy egyszer termelni fog.

Viszonylag jómódú évek után a nincset kimondani nagyon nehéz. Megszokni még nehezebb. Megérteni lehetetlen.

(K. Zoltán) — Emlékszik maga a plakátokra? Minden vasúti váróteremben ki volt

Misfcolcig... Aztán már nem kellett eljutni csak Lyukóig, és még ez volt a jobb. Dolgoztam messzebb is. Nógrád- ban, Dorogon... Nekünk nem úgy adták a szabadságot, meg a szabadnapot, mint másoknak. Ha eredmény kellett, ha szén kellett, akkor se szombat, se vasárnap, akkor leszállt az ember. Nem mondom, hogy nem fizették meg, mert volt időszak amikor a bányász igenis jól keresett. Volt, amikor a napi nyolc órájával megélt. Most tizenkét órájával se él olyan jól, mint akkor.

— Hogy a fiam mit* * csinál a katonaság után? Nem tudom. De itt elhelyezkedni még fillérekért se tud. Vonatra száll majd, mint az apja. Aztán kiköt valahol, de a családból mindenképpen kiszakad. Óvónő akar lenni az egyik lányom. Remélem, tanul majd a másik is. De nem tudom, hogy ezt miből fizessem. A kicsi elél otthon, de nő az is. Azt se engedhetem 'meg magamnak, hogy hitványabban járjon, mint a más gyereke. Még ki is csúfolnák, hogy bányász az apja, mégse telik. A kicsinek meg az jut, amit a nagyok kinőnek.

— Nem panaszkodom. Van egy szép házam, van telkem, néhány almafával, öltem disznót. Ez igaz, de a házépítéshez a szüléink segítették, a 'kert tőlük való és az a kicsi gazdaság feleennyi embert se tudna eltartani. A jószággal nincs dolgom, azt elvégzik az öregek, de csak addig, amíg bírják. Dolgozik a feleségem, tehát számolni kell vele, hogy ez a gazdaság is elmúlik egyszer, ha az öregek nem bírják tovább, ha nem segítenek, ha nékem kell segítenem. Még jön forint az életünkből, de mostantól egyre több forintot visz el a gyógyszer, az orvos, aki csak papíron van ingyen, és egyre kevesebb a munka baszna is.

— Én remélem, hogy nem küldenek el a bányától, de (ki lehet biztos ebben? Néhány éve még mindenki azt mondta, hogy az országnak gondjai vannak, de azokat megoldjuk. Aztán azt, hogy

megvédj ük az életszínvonalat. Most mit mondunk? Éti csak azt tudom, amit a társaim mondanak. Valamikor engem sajnáltak az ingázásért, most engem irigyelnek, mert az, alki egy városi bérlakásban lakik, annak nem terem meg a krumplija sem, aikit nem segít a szüleje, hanem neki kell segítenie a szülőknek, az nagyon csúnyán hangzik, de azt mondom, hogy megbánja, ha egy jónak ígérkező világhoz csinált négy gyereket. Ügy érzem, mintha becsaptam volna őket.

A közelmúiban olvastam róla, hogy felelős fórumokon tárgyaltak az információs rendszerről. Volt ennek egy iskolás - és ügyetlen módja eddig is, a tények igazolják, aogy ezek a bizonyos heti információs jelentések gyakorlatilag semmit sem értek. Az embernek az a gyanúja támad, hogy akik felelősen dönteniek, jóhiszeműen jobbat akarnak, nem ismerősek a hétköznapi világban.

Nem tudják, hogy milyen indulatok élnek az ingázó munkásban, bányászban, a gyerekét elhelyezni nem tudó negyven-ötvenéves emberben, az árakkal versenyt futó házépítőben; milyen indulatok élnek az idősekben, és a fiatalokban, milyenek ebben a köztes rétegben, a kétfelé szolgáló középnemzedékben. Lehet most azt mondani, hogy nálunk voltak statisztikai kimutatások, de ezekkel nem jutottunk még semmire. Az egészségügy tudja, hogy ebben a bizonyos középnemzedékben egyre több a rokkant, hogy ez a rokkantság nem feltétlenül a saját hibájukból ered. Egyfajta túlhajtottságból, a kétfelé éles kényszerből.

A magam részéről hiszek abban, hogy a dolgozó ember alapvetően tisztességes, de nem hiszek abban, hogy ezért a tisztességért megszakadnia kelljen. Nem tudom elhinni, hogy boldog az az idős ember, akit a gyereke ugyan támogat, de nem jut ideje rá, és azt sem, hogy boldog az a fiatal, akire törvényszerűen nem juthat a szülők idejéből. Ügy tűnik, mintha önmagunk csapdájába estünk volna, úgy tűnik mintha csak felületi kezelés lenne, ha segíteni tudunk az időseknek, vagy éppen a fiataloknak. Nem oldunk meg vele semmit, csak szakadékokat teremtünk generációk között. Mire jó mindez?

Elhibázott gazdaságpolitikánkat utólag számomkémi szerencsétlen vállalkozás lenne. Értelmetlen is. Egyet viszont mindenképpen tudni kell, ha ebben a nagy idősekért és fiatalokért való felbuzdulásban megfeledkezünk a kétfelé szolgáló középkorú- akról, akkor nem lesz híd a tegnap és a holnapután között. Ez a réteg holnap lesz nyugdíjas. Félek, hogy többségében nem egészségesen.

Utóirat: Megyek az utcán, találkozom ismerősökkel, beszélgetek, vagyok. Magánemberként tehát a társadalmi, politikai elfogultságtól teljesen függetlenül én csak élem azt a világot, amit nem körülöttem, hanem évek óta egyre inkább felettem csinálnak. Csak azt tudom, hogy a gyerekeim belátható időn belül önállóak akarnának lenni, ha lenne miből, hogy

* a mögöttem lévő öregember nem szívesen szokik vissza a paprikás krumplira. Azt tudom, hogy a gyerekek magnót kémek, és a szerencsésen egészséges öregember három szelet rántott húst venne ki a tálból; azt, hogy a gyerekeim számítógépet alkarnak, videót, videomagnót, Sky, Super programokat. Az öregember nyugalmat és biztonságot akarna. Meg is érdemli, mert egy életen át dolgozott érte. A gyerek is megérdemli amit kér, mert ezekkel a kellékekkel lesz, vagy lehet a holnaphoz is alkalmas ember. És a közép- nemzedék. Politikának, gazdaságnak nem szabadna elfeledkezni róluk.

HM HÉTVÉGI melléklet