Kelet-Magyarország, 1989. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-04 / 54. szám

1989. március 4. £ B kultúra herüliöB az il megilleti helyre Beszélgetés Vida János osztályvezető-helyettessel a művelődésről A Szabolcs-Szatmár megye utóbbi 20 esz- ^ tendejének kulturális helyzetéről szá­mol be megyénk a napokban a Műve­lődési Minisztériumban. On e két év­tizedben, különböző beosztásokban fi­gyelemmel kísérte, formálta, illetve most jelenleg a megyei tanács osztály­vezető-helyetteseként irányítja a köz- művelődési szakterületet. Milyen irány­ba haladt megyénk ez idő alatt? — Ez a 20 év a megye kulturális életében rendkívül fontos időszak volt. Űj intézmé­nyek egész sora épült a megyében: a megyei és városi könyvtár, a művelődési központ, a KPVDSZ művelődési háza, rekonstrukcióval megújult a Móricz Zsigmond Színház, Máté­szalka művelődési központja, új művelődési házat kapott például*Kisvárda, Nagykállóés Vásárosnamény közönsége. — E két évtizedből igen pozitív időszak volt a 60-as évek vége, a 70-es évek eleje, amikor a társadalom, a gazdaság fellendülő­ben volt, az embereknek növekedett a sza­bad idejük, volt lehetőségük a kultúrához közelíteni. Megyénkben szépen fejlődött a kulturális élet, még a hetvenes évek végén is, egészen a nyolcvanas évek elejéig. — Első helyen kell kiemelnem eredmé­nyeink elérésében az ütőképes szakmai gar­nitúrát. Bebizonyosodott: elsőrangú a kultú­rában a népművelő mozgósító hatása, nél­külük nem juthattunk volna el ide. Ha a személyi feltétel nem megfelelő, építhetünk akármilyen kultúrpalotát, akkor sem lesz benne élet. Mindenütt ott születtek nagy dolgok, ahol volt egy. népművelő, aki felfor­gatta maga körül a világot: Vásárosnamény- bán Sánta Miklós, Tiszaszalkán Pribula László, Kömörőben Végh Attila, Nyírbátor­ban Koncsek Pál személyisége alapvetően meghatározó. Említhetném Puskásné Oláh Júliát, aki a népművészeket kitűnően me­nedzseli, a bábos Bárdi Margitot, Tóth Ti­bort Mátészalkán, vagy még egyszer Pribu- lát a kisvárdai Várszínházzal együtt. Vagy a könyvtárosok közül Antal Miklóst, a múze­umi hálózatból Farkas Józsefet vagy a nem­rég elhunyt Csiszár Árpádot. — Az ő munkájuknak is köszönhető, hogy ma, ha azt mondják valahol az országban: Nyíregyháza, akkor ahhoz a közművelődés szakembere gondolatban azt társítja: ott kultúra van. Mennyi küzdelem volt például az önálló társulaté színházért — az nem volt fáklyásmenet. És ma már itt van a vi- deofesztivál, a karikatúra-biennálé, az or­szágos népművészeti kiállítás és a népmű­vészetről hadd említsem Schmidt Sándor be­regi fafaragó táborait, azután a sóstói nem­zetközi éremművészeti tábort, a kisvárdai várszínházát, a nyírbátori nemzetközi zenei tábort, vagy a legutóbbi Ki mit tud?-ot. De sorolhatnám még a könyvtárakat, a múze­umokat, a levéltárat, a tudományos és a mű­vészeti alkotóműhelyeket, az írócsoport mű­ködését, a Tiszta szívvel füzetek közreadá­sát, képzőművészeink köztéri alkotásait, mennyi mindennel gazdagodtunk e két év­tizedben. • .. . azért ha megnézzük, milyen a közműve­lődési ágazat mai „kondíciója” a megyében', akkor nem lehetünk ennyire derűsek. — Ahogy a gazdaság gondjai kezdtek sza­porodni, úgy szorult ki folyamatosan a kul­túra az emberek érdeklődési köréből. Ha ke­nyérre kell a pénz, ruhára, meg patikára, akkor a rangsorban hátrébb kerül a könyv, \ vagy a színház. A szegényedés az állampol­gárok életében egyenesen követhető a kul­túrában is — az aktív keresők szabad ideje eltűnt, a géemkák gyakorlatilag kitörölik a a kulturálódási igényeket. — De úgy is érezhető az ágazat szegénye­dése, . hogy azokból a kitűnő közösségekből, melyek a 60-as, 70-es években tagjaik köré­ben a művelődés fontosságát szem előtt tartották, szinte semmi nem maradt meg mára. Nincs húsz éve, hogy több mint 200 ifjúsági klub volt a megyében. Nyüzsögtek a fiatalok, előadásokat tartottak, verset ol­vastak együtt, vetélkedőket rendeztek. Hogy mi maradt ezekből, miután az intézményi irányítással rátelepedtek ezekre a spontán szerveződött kis közösségekre?! Vagy a hí­res népdalkörök! Egy-egy faluban jellegze­tes, karakteres együttesek voltak, melyekhez tartozni rang volt és büszkeség! Egymás után bomlanak fel anyagi és más okok mi­att — eddig 14 olyan népi együttes szűnt meg, ami komoly értéket őrzött! Nyírbélte- ken korábban kétnaposak voltak a megyei népzenei fesztiválok. Most alig gyűlt össze egynapi 'műsorhoz szükséges csoport. — Keresem ennek a „felső” okait. Ügy látom, az állampolgárokéi után az intézmé­nyek lehetőségei is beszűkülnek, főleg a ki­sebb településeken — ami tavaly még elég volt, ugyanannyi ma kevesebbet ér ... De azt hiszem, az intézményfejlesztési politikát országosan is másképp kellett volna csinál­ni, lehetett volna célirányosabban! Utólag már látszik, kár volt szétdarabolni a kul­túrát, kár volt kisintézményekben gondol­kodni, mert most derül ki: kár volt külön művelődési házat, külön könyvtárat és kü­lön iskolát építeni. Miért ne lehetne egy fedél alá hozni a könyvtárat, a művelődési házat, iskolát, vagy a lakosság ellátását szolgáló valamennyi intézményt? — A szétforgácsolódás eredményeként Vida János és az újságírónő most van egy nagy, arányában lerobbant intézményhálózatunk. Sok művelődési ház és könyvtár kielégíti a mai igényeket — de inkább csak a városokban. Az épületek többsége azonban a kistelepüléseken alig használható, és bár indokolt lenne felújítá­suk, az azonban nem volna gazdaságos. Üj koncepcióban muszáj gondolkodni. — Tavaly végeztünk el egy egész megyét átfogó vizsgálatot, melynek során minden településre eljutottunk, és mindenütt konk­rét ajánlatot tettünk: hogyan látják a me­gyei szakemberek a továbblépés útját, ah­hoz az intézményi háttér kialakítását, il­letve milyen módszereket javaslunk — a megoldást azonban mindenütt helyben kell megtalálniuk, a helyi emberek szokásaihoz, igényeihez igazodva. Mindenképpen azt su- galljuk: bármilyen nehéz is ma az ország és az állampolgár helyzete, a kultúrát nem lehet sutba dobni, átmenetileg sem lehet félreállítani. Mert nincs politikai és gazda­sági előrehaladás kulturális fejlődés nélkül, a társadalmi reformfolyamatokat nem le­het megvalósítani alulképzett és művelet­len emberekkel. • Gondolom, ez fontos lehet a központi irá­nyító szerveknek, de vajon hogyan jelenik meg a kulturális ágazat iránti figyelem a támogatásban? — Elsősorban a deklaráció szintjén jelenik meg — pártdokumentumokban, irányelvek­ben, vagy például a közművelődési törvény­ben. De talán a dolog leegyszerűsítése vol­na, ha kijelentjük, hogy például anyagiak­ban ez nem jelentkezik oly mértékben, mint ahogy deklarálják. Az azonban igaz: nem áramlott ide a pénz olyan mértékben, mint amilyen mértékben a szakterületet fontosnak ítélték. Más területek voltak elő­térben, és a szándékot nem sikerült a gya­korlatba átvinni, ott érvényesíteni. • Luxus-e ma a művelődés az emberek nagy tömege számára? — Soha nem lehet luxus, mert például a csarodai állampolgárnak is joga van hozzá, hogy tartalmasabban éljen. És itt Csaroda helyett említhetném bármely más kisköz­séget. Viszont az ott élők körülményeik foly­tán arra vannak kényszerítve, hogy nem vagy alig-alig jutnak hozzá tartalmas mű­velődési lehetőségekhez. És nem csak arról van szó, hányszor jut el a csarodai állam­polgár az Operába? Hiszen az emberek éle­tében a legkisebb településen is lezajlott egy jelentős életforma, életmódváltás, ami megjelenik a lakáskultúrájában, a szokás- rendszerében (benne a tévé mindennapos adásaival) munkakultúrájában, viselkedés- kultúrájában — tehát a kultúra tágabb ér­telmezése szerint azokban az emberi érté­kekben, melyek minden korra jellemzőek. Ezért tartom rendkívül fontosnak, hogy a népművelők erre is vigyázzanak. Amikor a közművelődést értelmezik, jó lenne Sánta Miklós mondását idézni. „Együtt kell szív­ni a levegőt az emberekkel.” Nem másról van itt szó, mint arról, hogy a kultúra vagy felismert vagy fel nem ismert állampolgári gazdasági-társadalmi érdek. • Ugyanakkor a népművelők többsége állan­dóan panaszkodik: vadászni kell a közön­séget, a közművelődésben különböző okok miatt nem vesznek részt azok, akik pedig munkájukkal előbbre vihetik a társadalmat. Például a munkásosztály. On nem fél attól, hogy eljutunk a „balkáni” állapotokig? — Inkább attól félek: ha választani kell a nézőnek, vajon a komoly programot né­zi-e az egyes csatornán, vagy egy „piff- puff”-ot a kettesen, ez utóbbit fogja válasz­tani. A könnyűt, a kikapcsolót és nem az értékesebbet. Felfigyeltek viszont egy új je­lenségre : a könyvek árának emelésével pár­huzamosan nő a könyvtári kölcsönzők szá­ma. Aki eddig olvasott, ezután is fog. Van-e lesüllyedésveszély? Van. De nem fogunk odáig eljutni. • Szerintem semmi sem indokolja ezt az op­timizmust, igenis egyre több lesz a buta, műveletlen ember, hiszen már ma az a jel­lemző: se igény, se idő, se pénz a műve­lődésre. — Ennek okai viszont nem a kultúrában keresendők. Figyelem az arcokat az utcán: egyre több a fáradt, közömbös, rossz han­gulatú ember. Nem látják az emberek a jö­vőt az adótól, az áremeléstől, a munkanél­küliségtől. Most ahhoz, hogy a kibontako­zás hatékonyabb, gyorsabb legyen, perspek­tívát kellene adni az embereknek. • Egyáltalán elérhetők-e a mai körülmények között az átlagember számára a művelődé­si intézmények szolgáltatásai? — El, nagyon határozottan állítom ezt: ma még tömegek számára elérhetők a klu­bok, kisközösségekben, például a nyugdíjas­klubokban is. A szolgáltatások jó része majdnem ingyenes, a tanfolyamokkal sincs gond, ma még boldogan fizetnek azért az emberek, amihez érdekük fűződik, például idegen nyelvet tanulnak. Nagyobb a gond a műsoros rendezvényekkel — értékes pro­dukcióra nem szívesen ad ki komoly pénzt olyan ember, aki ideges, acsarkodik, bezár­kózott. • Volnának-e vállalkozók a népművelők kö­zött, akik esetleg „szerződésbe” kivennék a művelődési házat, hogy az intézményt meg­újítsák, vonzóbbá tegyék? — Vállaűikozni lehet. A közismert „118-as” rendelettel jobban élhetnének a népműve­lők. De sok példát nem tudok említeni. Kisvárda az üzemi programjaival újított, Szabó László Tarpán a község „mindene­se”, Szőke Sándor Bökönyben pedig fagy- laltozót és teázót nyitott a művelődési ház­ban, ott egyúttal az újságokat is átolvas­sák az emberek — meglendült a ház forgal­ma. És bár a mi főiskolánk erre elég nyi­tott — az orosi, jósavárosi programokat nézve — de általában a főiskolai népműve­lőképzésben jobban lehetne közelíteni az élethez. • Talán éppen ezt a szélcsendes-hullámmen- tes időszakot használják ki a különböző hakni-partizánakciók szervezői. Ki védi meg a népművelőket tőlük? — Rendkívül nehéz kérdés — minisztéri­umi szinten is rendbe kellene tenni az ügyet. Tehetnek róla viszont a megyék is —■ és nem akarom ezt a problémát a mű­velődési központ nyakába varrni, hiszen Tóth László a műsorszervező iroda vezető­jeként sok mindent próbált, ő tudott, is­mert mindent. A régi kapcsolatok, meg­maradtak a hakniszervezők és a régi intéz­ményvezetők között, ugyanakkor a művelő­dési házakban sok helyen már új-,, tapasztár latlan emberkék vannak, jönnek a nagy svádájú „szöveggel” a szervezők és mire, „népművelőkém” észbe kap, már aláírta a szerződést. Azoknak meg csajt a pénz kell, megnézheti, mit kap a beígért nagy nevek helyett. Most úgy látszik, az lenne az egyik legjobb megoldás, ha 2—3—5 kistelepülés összefogna, közösen fogadna egy-egy mű­sort, és a szerződéskötésnél legyen a jog­ban jártas képviselőjük, mert egy-egy fél­mondat miatt tízezreket markolnak fel az ügyeskedők. • Fáj-e valakinek ugyanakkor, hogy pénzhi­ány miatt megszűnnek komoly értéket kép­viselő népi együtteseink? Hogyan lehetne rajtuk segíteni? — Minden jóérzésű embernek fáj ez, de az állam belátható időn belül nem tud többet adni. Megpróbálunk segíteni a megyei kul­turális alapból, erre a célra 1,5 millió áll rendelkezésre. Bízunk viszont abban, hogy a mostanában alakuló önszerveződő közös­ségek körében, vagy egy-egy gazdagabb vállalkozó személyében mecénást találunk. • Milyen intézkedéseket hozna a kultúra előbbre haladásának ügyéért, ha ön lenne a miniszter? — A kérdés felvetése ugyan komolynak látszik, de én nem veszem komolyan. Ha viszont olyan helyzetben lennék, hogy én dönthetnék: 1. Valamilyen módon intéz­kednék, hogy az ágazatok között a kultúra az őt megillető helyre kerüljön, kormány- szinten is. Tudatosuljon végre, hogy a kul­túra képes tenni a társadalomért! 2. Sok­kal racionálisabb, demokratikusabb, ösztön­zőbb irányítási rendszert alkalmaznék, olyan jogi kapaszkodókkal (pl. törvény), amelyekkel csak a legfontosabb dolgokat szabályoznám, csak kereteket, irányokat határoznék meg. A részleteket, a végrehaj­tás módját pedig — töltse meg ő az ő ér­dekeinek megfelelően — odabíznám a gon­dolkodó felnőtt magyar emberre ... ran Köszönöm a válaszait. Baraksó Erzsébet ... nagyszerű dolog nézni, hallgatni és olvasni, mint élénkült meg a belpoli­tikai élet. A hatalom képviselői hol itt, hol ott tűnnek fel, vitáznak, felszólal­nak, érvelnek. Az ellenzék képviselői is hangot kapnak, nyilatkoznak, tervez­nek, kifogásolnak, ellentmondanak. A párt és a kormány képviselői offenzí­vak lettek, a korábbi megyei és kerü­leti protokolláris látogatások helyébe az aktiv politizálás kezd belépni. Ha még átabotán is, de láthatóak a kont­roll jelei, a régi, monolitikus döntési mechanizmus helyét kezdi elfogUilni a szintetizált, mérlegelt, közvélemény elé bocsátott tervezetek sokasága. Ha valaki azt hiszi, hogy eljött már a kánaán, az nagyot téved. Minden embrionális még, csupán csírákról van szó. Igaz, ezek biztatóak. Látható, a párt és a kormány kezd megbarátkoz­ni azzal, hogy elképzeléseit bentről és kintről egyaránt kritizálják. A kritika módszere azonban még kezdetleges. Ki­ütközik a gyakorlatlanság, sokaknak szokatlan, hogy a hatalmon lévő párt nem mond szentenciákat, mi "‘öbb, né­ha képviselői egymásnak ellentmondó­an beszélnek. Az alternatívok, a párt- képződmények idősebb alapítói óvato­sak, a fiataljai vehemensek. Igaz, egy- szer-egyszer egy asztal mellé kerülnek már a hatalom és az ellenzék képvise­lői, de még nagyon messze vannak at­tól, hogy a vita után fehér asztal mel­lett vitassák meg, hogy jó-e a borjúpör­költ. Mindezt ideológiai és politikai fel­hangok nélkül. Érdeklődéssel figyelem ezt, nyilván sok párton kívüli társammal, örven­dünk, hogy immár ránk is kíváncsi va­laki. Nem olyan hivatalos népfront­módon, hanem igazán. Mert előléptünk, mi is egy következő választás főszerep­lői lehetünk, hiszen nem mindegy, hogy ki kit támogat majd. Meg kell nyerni nyugdíjast, értelmiségit, de még a mun­kanélkülit is. A magyart, a nemzetisé­git, a fiatalt, a vallásost, a konzervatí­vot, hadd ne soroljam tovább. Amiből az következik, hogy keresni fogják a kegyeinket. Hogyan kell ilyenkor visel­kedni? Nos, éppen ez az, hogy nem kell viselkedni. Mérlegelni kell. És a jobbat választani. És itt már vissza is kerültünk az alapproblémához. Ahhoz a felpezsdült politikai élethez, mely azt igyekszik bi­zonyítani, hogy ki a jobb. Nem könnyű az MSZMP helyzete, hiszen mint a fő­titkár mondta, sokáig a középszerűek nyomták rá bélyegüket a politikára. De nem könnyű az ellenzéknek sem, hi­szen tagadni csak egy darabig lehet, utána már valami cselekvést mutató konkrétum is kellene. Mind jobban igazolódik, hogy a politika, ha jól csi­nálják, művészet, ahol — az ellentétek harcából fakadóan — megszületik a haladás. Mondhatja valaki: elég-e, ha az em­berek mérlegelnek? Elég-e, ha a politi­ka professzionális művelőinek csatáro­zásai közben csak és csupán bíbicei­nek? Kell-e tartozni valahová? Kell-e csapódni valakikhez? Ügy vélem, hogy a válasz egyértelmű. Amikor azt mond­tam, hogy nem kell viselkedni, abból az is kiderül, hogy kinek-kinek mondani és tenni kell azt, amit jónak tart. Pon­tosabban azt, amit a legjobbnak tart. Mindez nem jelenti azt, hogy valaki valakinek kötelezi el magát, de azt igen, hogy valami jót, a legjobbat elfogadja, s azért tesz is. Ezt is meg kell tanulni. Az alterna­tívák között választani, a jobbat meg­találni, a hangulati elemeket kizáró döntéseket reálisan meghozni egyikünk­nek sem könnyű. így tehát a politizá­lást mindőnknek tanulni kell. Annyit tudunk, hogy nincsenek abszolút igaz­ságok, ugyanakkor kritika nélkül sem­mi nem vethető el egyértelműen. Komp­romisszum, tolerancia, türelem, egymás iránti tisztelet — napi gyakorlattá kell, hogy váljék. Ugyanúgy, mint a vita, a kemény összecsapás. Ezért is tetszik az élénk politikai élet, mert ebből is is­mereteket szerezhetünk arról, mi a jó, mi az elvetendő. Nem tagadom, most magammal is vi­tázom. A balközéphez, vagy a cenU rumhoz tartozom-e, netán a jobbközép a jobb? Korai lenne még a döntés. Még túl sok a bi­zonytalanság. Egy azonban bizonyos: csak azokkal fogok tartani, akik a nemzet, a haza ér­dekét a legjobban, a legigazabban képviselik. Ez pe­dig azt jelenti: a többséghez fogok tartozni. Bürget Lajos KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom