Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-07 / 6. szám

1989. január 7

ȇr

tanul

•cet vakarhatják, rány is, de olykor — mondják. — Szíriáira egyforma han- n, nyilvánvaló, hogy bban nemigen lóplhe- . De szoktak velünk ii, hogy mivel nagyon imk egymásra, nyu- elvállalhatunk akár delvonósos operát is, felvonásonként vált- násit. Ügysem venné íki. A tanulásban so- inhetünk egymásnak, másik hibáit is kija- c, és ellenőrizhetjük it. Ugyanakkor vi- arra is, hogy más le- repertoárunk, hogy djunk alkalmat az mlításna, mert eset- ímelyikünk számára >s lenne.

■ő vizsgákon szeren- m ez' történt. A hét- izsgáztató bizottság íra értékelte felké- iket, énektudásukat, zsgaeredménye 4,26, 25 lett.'

isi Attila és Zsolt a dómján jól rajtolt. A k évfolyam befejezé- tanulmányaikat az tanszakon szeret- iytatni. Hogy ope- lesz-e belőlük, vagy inár, az tehetségük- galmuktól, na és egy ;zerencséjüktől függ.

Bodnár István

Viharos kiállítás

Sztrájkoló modellek

4 bibliai mondás szerint aki szelet vet, vihart arat — lehetséges, hogy így járnak azok a merész festőművészek is, akik megrendezték Pekingben az első aktfestmény-kiállítást. Maga a gondolat is forradalmi abban a Kínában, amely évezredeken át szemérmesen rejtegette az emberi meztelenséget. Olyannyira, hogy még a klasszikus pornográf irodalmi művekben is gondosan felöltöztették a kurtizánokat. A meztelenség ábrázolására áhítozó festők legfeljebb azt tehették, hogy titokban szerződtettek modelleket és csupán „kebelbarátaiknak” mutatták meg a kész aktot. A Mao Ce-Tung által kezdeményezett és a teljes bukásig vezetett „kulturális forradalom” évtizedében pedig kifejezetten megtiltották a nőknek, hogy modellként szolgáljanak — és természetesen a festőknek, hogy ilyen képeket tilkossanak.

Az új idők szele azonban behatolt Kínába is. 1985-ben a kínai államtanács — mármint a központi kormány — külön határozatban mondotta ki, hogy mostantól fogva pedig nem tekintik pornográfnak az olyan irodalmi és művészeti alkotásokat, amelyek akár teljes meztelenségében mutatják be az emberi test szépségéi. Nyilván erre a jogosítványra építettek a kínai szépművészeti akadémia tanárai és diákjai, amikor elhatározták, megrendezik Pekingben az első kifejezetten aktfestményeket bemutató kiállítást.

Óriási szenzációként hatott abban a Kínában, amelyben vezető politikusok és tudósok szerint Damoklész kardjaként függ az ország feje felett a túlnépesedés veszélye. Kína lakosságának lé- lekszáma 1988. július 1-jén nulla órakor 1072 milliárd fő volt, egy perccel később már 37 újszülöttel több. Most ott tartunk, hogyha a kínaiak kézfogással egyfajta láncot képeznének, ez a lánc ötven- szer érné körül földünket. S ha mondjuk a kínaiak négyes sorokban akarnának átsétálni a pekingi Mennyei Béke Kapujának terén, ehhez nem kevesebb, mint tíz évre lenne szükség. De mi köze lehet a túlnépesedésnek az aktfestmény-kiállításhoz — teheti fel joggal a kérdést a magyar olvasó. A válasz abban a furcsa tényben van, hogy nem csupán a politikusok, hanem az átlagemberek egy része is okkal tart attól, hogy a meztelen női és férfitesteket, az egész világ szeme előtt ölelkező párokat ábrázoló festmények buja vágyakat ébreszthetnek soksok millió kínaiban. S ha ez a vágy szerelmes ölelkezéssé válik, a kiállítás következményeként jövőre nem tíz-, hanem mondjuk húszmillió gyermek születhet Kínában.

A kiállítás rendezői, sőt a kritikusok is állítják, hogy a napi tíz-tizenötezer néző, aki hajlandó megfizetni a két jüant, azgz a szokásos belépti díj tízszeresét azért, hogy elgyönyörködjön a valóban szép aktfestményekben, nem veszélyes sem általában a kínai erkölcsiségre, sem a párt és a kormány „egy család egy

gyermek” politikájára úézve. A kiállítás legfeljebb fejleszti a szépre és jóra áhítozó kínaiak esztétikai érzékét, megszabadítja őket évezredes tabuktól és tévhitektől. A kiállításról kifelé tartók egy része így is nyilatkozik. Más része viszont vagy csóválja a fejét, vagy szidja a „szemérmetlen” festőket és műveiket.

A feudálisán puritán kínai társadalomban már-már természetesnek tűnik az a hír is, hogy a kiállítás megnyitását követően egynapos sztrájkba léptek a kínai szépművészeti akadémián alkalmazott modellek, akik óránként két és fél jüant kapnak azért, hogy odakölcsönözzék testük szépségét a festőművésznek és rajta keresztül esetleg az örökkévalóságnak. A kínai lányok és asszonyok a televízióból értesültek arról, hogy az őket ábrázoló aktok ország-világ elé kerültek a pekingi központi galériában. Akadt köztük olyan is, akit azonnali válással fenyegetett meg a meztelenség művészetét nem túlzottan értékelő férj. A sztrájk csak egy napig tartott, de a kiállítás körüli vihar még nem ült el.

A közvélemény megosztott, a festők bizakodnak, a politikusok pedig bölcsen hallgatnak. Vagyis afféle igazi vihar előtti csönd honol Pekingben. A vihar azonban bármelyik pillanatban teljes erővel kitörhet. Egy magát megnevezni nem kívánó festő, akinek több műve látható a kiállításon, frontáttörésről beszél. A közízlésben, s esetleg a kulturális politikában is. Ha ez bekövetkezik, akkor 1988 utolsó és 1989 első napjaiban érdemes volt 135 aktfestménnyel sokkolni a korszerűsödő Kínát.

Ez sz src sokatmondó ... Jelenet a viharos kiállításról.

majd rajta a számokat. Hagyd, majd én

Remegni fog a kezed. Hogy fogsz dél- eg, kikapcsoltam-e a rezsót...

■elő szótlanul végezte a dolgát a félho- űhelyfőnök irodájának belső térbe néző így meredt rájuk, mintha egy nagy ívna előttük. Két kezét az asztalon nyug- a, és csak nagyon ritkán pislantott. Dél- y óriási vasajtóit, hogy kiálljon a Tra- tt ebédelni. Még a kapuig se ért, ahol ;emközt lakó cigányokra, már be is tet- ]is: ennyi idő elég rá, hogy teljesen ki- irátságtalan műhely.

;na kint is a Trabantjával — morgott tt már lassan tíz esztendeje jött ki reg■á, ne dumálj! — szólt rá türelmetlenül méteres rézcső került elő. Befogták, és : tokmány pofái között, et? — kérdezte tárgyilagosan Béla. Csa- vigyorogva közölte: övetkeznek, adjad neki. nart a rézcsőbe, és kunkorodni kezdtek Nem telt el sok idő, és lependerült az :artva vizsgálták meg. Megfordultak, de itt kézzel, görcsösen, mert akkor vették ttük áll.

róbálhatom? — kérdezte kényszeredet- ■>k nehezen találták fel magukat. Legittél, vedd elő a géprongyot, és ess neki áltónak. Olyan, mintha fokhagymás be- ől meg egy szót se a főnöknek. Megérhortyogott a sarokban és még álmában colbász után. Az inas magára vette bé- a gépudvarba. Két-három apró purdé őzül. Szaladtukban elpotyogtatták a kertepeket. Felmászott a kombájn vezetőéit messze. Magára zárta az ajtót, így a észre, amikor kijött a műhelyből és pon- Keze görcsösen tapadt a jéghideg korúi tűnt fel, a kis cigánylány. Odajött a ett elő néhány gyűrött százast, és a térébe csúsztatta a maréknyi fénylő gyűvált felnőtté. Tavasszal még együtt szagai, a nyárfa kivágásánál azonban már veszékelt. A reggeli álldogálásban azon- '.ett részt venni. És nem is a többiekkel, lútra, mintha számolná, megjött-e min- n közül. Egyik lábáról a másikra nehe- a megigazította a nagykendőt, ne férjen egedtével kibújtak a többiek, és kezdőmidog hancúrozás. Felsorakoztak a víz- ijókáztak parttól partig. Hosszú rúddal ■s egymás kezébe kapaszkodtak. Vidám el az országút forgalma, az arra hántásuk üdvözölte.

Rozinak volt egy magánszáma. Amikor a kisebbek elfáradtak a tutajozásban, és kiálltak az Ujjúkat szopogatni a partra, ő erősen megragadta a rudat, és tőle szokatlan erővel ismét visszlendítette, be a mélyebb rész irányába. Aztán megvárta, hogy a lomha fatömb megnyugodjék talpai alatt. Lassú mozdulattal lépett hátra a vízből kiálló rész szélére, amitől a rönk lassan forogni, majd valósággal pörögni kezdett. Rozi széttárt karral egyensúlyozva rohant a nyárfa kérges törzsén. Arca kipirult, szeme elrévedt, nyakán kidagadtak az erek. A fatörzs két végéről kis örvények váltak le és kezdtek önálló életet. A csobogás a nád tövéből vadkacsákat riasztott fel. Az országúton megállt a forgalom, a vonat lassított. Bolond ez a cigánylány, mondogatták. Hazajött az apja és kivált a tömegből. Rekedt, rikácsoló hangján parancsolta ki Rozit a fatörzsről.

Tibor Zoltán Trabantja, mintha csak a sarokig ment volna és vissza, olyan hirtelen tűnt fel a majorság előtti országúton. Annak rendje és módja szerint nyílt meg előtte a műhely nagy ajtajának két szárnya és nyelte el. Csend .volt. A déli vonat elment, az országúton nem jártak, az épületből nem mozdult ki senki.

Itt maradok még egy kicsit — döntött hirtelen elhatározással az inas, és megigazította magán a dzsekit. A kombájn vezetőfülkéje hideg volt ugyan, de a széltől megvédett.

— Bandiii... — szólalt meg egy cérnavékony hang valahonnan lentről, a kerekek felől. Nem mozdult. Előbb azt hitte, hogy csak az érzékszervei játszanak vele.

— Bandiii... — hallatszott ismét, elnyújtva, kétségbeesett hangsúllyal. Lenyomta a jéghideg kilincset, az ajtó nyikorogva fordult résnyire. Lepillantott. A hatalmas keréknek alig ért feléig a kislány. A földön a reggeli dér és a közben hullott dara fehérlett, Rozi égnek fordított arcában pedig: sötét szemgödrében mélyen ülő szeme, középen hatalmas, koromfekete pupillájával.

— Bandi! — kiáltott fel boldogan és kinyílt a tekintete.

— Mit akarsz, Rozi? — kérdezte értetlenül. Meglátott valakit a műhelyajtóban, azt azonban nem tudta kivenni, hogy ki jött ki rajta. — Menj el innen, Rozi! — tette hozzá sietve. A kislány észrevette, hogy a fiú valakit figyel, és megrebben.

— Jaj, Bandi... — nézett még egyszer vissza, aztán szapora léptekkel visszaindult.

— Randevúzunk, randevúzunk? — évődött János bácsi.

— De hamar felébredtél — morogta csuk úgy magának az inas.

— Már lenne mit fogni rajta, mi, komám? — nézett Rozi után hosszan az öreg. — Csak hát lóg egy deszkája ennek a Rönkrozinak. Na, gyere hegeszteni.

Rozin rajtamaradt a Rönkrozi. A fiún pedig, hogy a szeretője. Igaz, még egy epizód emlékezetes ezzel kapcsolatban.

Késő ősszel meghalt Rozi apja. Hajnalban esett a dolog, a mentő még ott állt az országút szélén, amikor a major dolgozói szállingózni kezdtek. János bácsi a bicikli vázának támasztotta terjedc'mes hátulját, a mentőorvos néki magyarázta:

— Összeroskadt a gégéje, szétmarta a rák. Csak csodálkozni lehet azon, hogy eddig élt.

— En ezt megmondhattam volna magának már tavasszal

— mondta János bácsi félig az orvosnak, félig a többieknek. — Higgye el, én meglátom az ilyesmit az embereken.

A családból csak a gyerekek jajveszékeltek, de azok ilyentájt egyébként is szoktak. A többiek nagyon tanácstalanok voltak. Lassan mindenki elindult a dolga után, és a műhelyben is megkezdődött a reggeli főzőcske. Már azt lehetett volna gondolni, hogy semmi rendkívüli nem történt, amikor a Rozi sikolya hasított bele a tevés-vevés kisebb zajaiba. János bácsi mögött csapódott be aztán az ajtó. Senki nem látta, mikor ment ki, ezért, valamennyien elcsodálkoztak. Az öreg arcán sátáni vigyor ült. Előbb bement Tibor Zoltán irodájába, ahonnan hahotázva jöttek ki mindketten. Azután odahívta a többieket is. Az inasnak legutoljára szólt:

— Gyere csak, fiam! Leveled érkezett. — Elővett a zsebéből egy meglehetősen piszkos kis papírlapot. Kockás füzetből téphette ki valaki. — Nézd csak! Ezt te kaptad. Expressz ajánlva, ha-ha-ha. — Ordenáré módon röhögött. Zengett a műhely, János bácsinak remegett a pocakja. Tibor Zoltán illedelmesen göcögött, a többiek pedig csak ímmel-ámmal nevettek. Az öreg odaadta az inasnak a kockás cédulát. Kusza betűkkel az állt rajta: Bandi szeretlek. A fiú gyorsan elrejtette, a többiek nem érkeztek elolvasni.

— Irt a szeretője a fiúnak — hahotázott tovább János bácsi.

— Hagyja már a francba — mondta kedvetlenül Béla, és aggodalmasan az órájára nézett. — Ne idétlenkedjünk már. Dél elmúlt. Sose eszünk? — Azzal elindult az eszterga felé.

Csak egy putri volt, nem lehetett kettő — merengett el. Ismét és ismét körbejárta a kicsi szigetet. Csodálkozott, hogy közelről sem nagyobb, mint amilyennek az útról látszik. Megnyújtotta lépteit és számolt, öt lépés széles és húsz hosszú. Középen állt a putri. Az országút padkájától pedig csak annyi választotta el, hogy éppen be lehetett ugrani.

Lám, még csak tegnap mentek el és az éjszaka már belerúgott valaki a ház oldalába — nyomta meg a maradék faldarabot. Majdnem átesett rajta. A résen fázós fekete bogarak iszkoltak el valamerre. Semmi sem maradt a szigeten, csak a vízben a gyerekek rúdja. Egy ággal kihalászta, aztán fellépett a rönkre. A jókora fatörzs méltóságteljesen mozdult meg, de csak alig billent meg. Beljebb tolta magát a vízbe, és óvatosan tanulmányozni kezdte irányíthatóságát. Rozi milyen könnyedén hajókázott — gondolta. Es hogy pörgette. Bolond volt az a cigánylány — próbálta távol tartani magától képét. Megpörgetem! Megpörgetem... 1 — Zihálva indította forgásnak maga alatt a rönköt. Megy ez, megy ez — mondta, és nem vette észre, hogy fennhangon beszél. Elengedte a rudat, széttárta a karját, és lobogó hajjal hajtotta maga alatt a nyárfa törzsét!

. vonat a csendből érkezett és orkánszerű szélvész- M szel csapott végig a sínen. A zajtól megrettent fiú /fl csobbanásának hangját senki sem hallhatta, még ő /m maga sem. Hirtelen kijózanodva egyre gondolt csak: ki a partra. A derékig érő vízből lassan kászálódott' -t JL ki, mert lába mélyen süppedt az iszapba. A víz szélén vacogva pihent meg. A műhely felé fehér fény hívta a tekintetét. A hegesztőpálca ívfényében János bácsi óriási árnyéka imbolygóit a műhely halvány falán. Hideglelős hahotázását hozta a szél, amint elült a vonat zaja.