Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-07 / 6. szám

Fenne Jöoef fldvftsM nevel 0 Híres kéz­jegyek „Történelmünk hí­res személyeinek név­aláírásai” címmel ki­állítás nyílt decem­ber 20-án a Magyar Országos Levéltár­ban. Az időszaki kiál­lításon több mint 250 irat, levél, oklevél, leirat szerepel — fényképmásolatok, metszetek, pecsétek társaságában a XV. század közepétől a XX. század közepéig terjedő időszakból — nemzetünk történel­mének alakításában szerepet játszó ma­gyar és külföldi hí­rességek névaláírá­saiból. A kiállítást előzetes bejelentke­zés alapján tekinthe­tik meg az érdeklő­dők. Fedák Sári levele Néhány hónapja a fiatalok nemes versengésén, a Ki mit tud?-on a Tóth ikrek bizonyí­tották ország-világ színe élőtt tehetségüket, ám kevesen tudják, hogy a L/iszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára is jár Szabolcsból származó (te­hetséges ikerpár, Fenyvesi Attila és Zsolt. Mindketten a főiskola magánének szakán tanulnak, másodévesek. Zenei tanulmányaikat Nyír­egyházán az 1. számú gyakor­lóiskola zenei -tagozatos osztá­lyában kezdték el, Gönczi Tiborné és Tárcái Zoltán ta­nárok bizalmát élvezve. A he­gedűt választották hangsze­rüknek. Zenei pályájuk kö­zépfokú tanulmányaik során némileg megtört, mivel a 107. számú szakmunkásképzőben nagyvasúti villamosjármű szerelői szakmát tanultak (miközben zenei tanulmánya­ikat is folytatták). — Nem is gondoltuk, hogy ebből a pályából lesz valami, inkább csak a zene szeretete vonzott — mondják. Ám taná­raik szerencsére másképp lát­táik. Meghallgatták őket a debreceni zeneművészeti főis­kolán, ahol Zádor Endre pro­fesszor úrnak basszus felé hajló hangjuk igen megtet­szett. Persze felmerült a kér­dés, mi lesz, ha csak egyikő- jüket veszik fel? Ám Zádor tanár úr a kétségeket ismét eloszlatta. — Nem, gyerekek, dupla vagy semmi. Így is lett. Mindkettőjüket felvették a debreceni zenemű­vészetire, amelynek elvégzé­se után töretlen volt az út a Zeneakadémiára, annak is a második évfolyamára, hiszen beszámították a debreceni ta­nulmányaikat. Nyíregyházi lakásukban vizsgaidőszakban kerestük fel őket, hogy gratu­láljunk a közelmúltban ka­pott díjhoz és megkérjük őket, hogy számoljanak be te­tt u 1 Hiányaikról. — Rendkívül kedvünkre való képzés folyik a Zeneaka- kadémián. Hetente öt ének­óránk van, s emellett sok ér­dekes dolgot tanulunk. A szí- nészmestenségre például Schubert Éva színművész ta­nít, Bánffy György pedig be­széd-technikát oktat, hiszen a Az ikc énekein saínpadon erre is szükség van. A mozgásművészet a kedvenc tantárgyunk, de természete- . sen a zeneelméletet sem sza­bad elhanyagolni. Tantárgya- ^ ink között -található még az g opera nemzetközi nyelve, az e, olasz is. Egyszóval sokoldalú képzést kapunk. vi — Az énektanulást csak- ^ nem húszévesen kezdték. Nem volt ez késő? & — Egyáltalán nem — -nevet e* Zsolt. — A fiúknak 18—20 eí éves koruk előtt nem érdemes ji komolyabban foglalkozniuk a é< hangjukkal. Jevgenyij Nyesz- tyerenJko, a világ egyik leg­tehetségesebb -basszistája 27 ™ éves korában kezdett el éne- v: kelni tanulni. Harminc éves ^ kora alatt férfiaknál na- g, gyón ritka a -teljesen képzett • hang, a művészi érettség. §' • Attila veszi át a szót: — Nem szabad ezt a foly-a- ,' , . „ . le ma tot siettetni. Semmit sem szabad elkapkodni, idő -kell a hangképzéshez. Az éneklés ta­nulása -nem olyan, mint val-a- Cí melyik tantárgy elsajátítása, e-c hiszen két-három óránál töb- sz bet nemiigen lehet próbálni, mert bereked az ember. Z. Éneklés közben minden szó­nak értelmet kell ad-rili, na- Z- gyón lassan ivódik be az em- ™ S£ berbe egyetlen szám, egyetlen darab is. n, — Dupla szerencséjük volt rí a felvételin, h-iszen mindkét- t~ tőjüket felvették. Hogy érzik: ^ az ikerség előny vagy hátrány ezen a pályán ? ÉSIK SÁNDOR: fíönkrozi | gy putri volt itt? Vagy kettő? Értetlenül rugdosta K j szét a leomlott fal nedvességtől puha-porlóssá vált ■4 vályogdarabjait. Körbejárta kétszer is a romokat, M j de a sín felőli oldalon csak a kecske színjének ma­m A radványait lelte. A népes családban egyedül eme háziállatnak járt külön helyiség. Igaz, csak észak felől, amerre a sínek a távolba mélyedtek, arról volt csutkával szegve. A községre nyíló oldal, és az, amelyik az országúira né­zett, szabad volt. Kora hajnalban láthatta Rozi anyját az erre tévedő, amint feji az állatot. Nagyapja az ajtót takaró vászon előtt szívta ilyenkor már a pipáját, apja pedig fel-alá járkált a kis szigeten és borzasztó hangon krákogott. A gyerekek csak ké­sőbb kerültek elő borzosan és álmosan. Mezítláb és alsónemü nélkül, még késő ősszel, sőt a tél elején is. Nagyon sokan voltak, talán még tíznél is többen. Azért ku­tatott még egy ház után, mert az útról valahogy úgy maradt meg benne, mintha kettő lett volna. Igaz, meztelenné tette a kis szige­tet az is, hogy a nyáron kivágták a terebélyes fehér nyárfát, amihez a putri támaszkodott. A hatalmas fa virágzása idején fehér pelyheivel elborította a környéket. Az út és vasút közötti káka és nád, a telefondrót porcelánjai, a szemközti majorság és a benne lévő gépműhely, a távolabbi egresek és szőlősdombok mind-mind kaptak egy-egy kis habbojtot. A fának csak a helye maradt egy gödör formájában, és ab­ban is víz állt. A szigetlakok kiásták és eltüzelték még a tövét is. Megsiratták' a fát, amikor a fűrész belekapaszkodott a tör­zsébe. Veréssel fenyegették az útkaparókat, de nem mertek kö­zelebb menni hozzájuk. Azok pedig — ebből is látszik, hogy csak incselkedni akartak a cigányokkal — még csak el se vitték a jókora rönköket. Belegörgették viszont a sziget és a vasúti ba­zaltágy közötti mély vízbe a fadarabokat, így nem tudták sem­mire se használni az itt lakók. Kopárrá vált a sziget a nyárfa nélkül, télre pedig néptelen is. ★ A legidősebb szerelő annyival korosabb volt a többieknél, hogy még az őt korban követőtől is kijárt neki a János bácsi. Kicsit nehezen mozgó, testes ember, aki azt sem utasította visz- sza, ha az egészen fiatalok mesternek szólították. Komótosan reggelizett, ebédelt, a magával hozott hurkát, kolbászt a sarok­ban levő mocskos rezsón sokáig melegítette. Ínyenc módon le- pirította és fogatlan szájával órákig csócsálta. A főnök a mű­hely melletti irodából a többiekre szólt rá, ha már megelégelte János bácsi hosszas étkezését. Az idős mester pedig kelletlenül bár, de falatozott. — Nekem a kezemet becsülik meg és a szememet — mond­ta, hangjában semmi dicsekvés nem volt. Az idegenül ácsorgó újsütetű inas zavartan és boldogan teljesítette János bácsi kí­vánságait. — Egy tizenhetes kulcsot és egy zégerfogót — rendelkezett. — Balról a harmadik a tizenhetes, nem látod? Ne félj, mire meg­vénülsz, nem kere meghúzom, ne ere után hegeszteni? I A másik háro mályos műhelybej ablakából Tibor Z képernyőn könyök tatta, ujjait összek ben kinyittatta a hantjával és haza rendszerint rádudi ték a nehéz ajtóki hűljön az egyébké’ — Igazán me Csaba, aki Bélává gelente.' — Gyere, hajt Béla. Az eszterga máris ott pörgött i — Ma milyen bának elmúlt a ha — A tizenkett A kés finomat az aranyszín forg< első gyűrű. A fénj úgy is maradtak, észre, hogy az inas — Majd én is ten, rekedt hanga előbb Béla: — Egy franco annak a szétkapot öntést kapott voltt tetted? János bácsi be is szívogatta a foc lelt dzsekijét és I rebbent szét a ron rekekből kitördelt fülkéjébe, és onna két szerelő nem ve tosan alatta kötői mányra. Kisvártai két férfihoz, szótli déig érő férfiujja rőt. Rozi ezen a n ladgált a többi aj a család nőtagjaiv ban csak ősz táját Kiállt egészen az denki a műhely d zedett, és a nyaká alá a hideg. Az ic dött a végeláthatc ben úszó rönkre, tolták magukat e zsivajukat alig .rí: ’adó vonatokat pei KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Pázmány Páter egyik irata

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom