Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-07 / 6. szám

1989. január 7. 70 éve történt Nyíregyházán Merénylet a Búza téren Áz áldozatokat letartóztatták Hasznosítani szellemi örökségünket Felmorzsolódott az a nemzedék... Szamuely Tibor (1890. dec. 27., Nyíregyháza—1919. aug. 2., Lichtenwört, Ausztria) nemcsak gyökeres változáso­kat sürgető (ún. radikális)- újságíró, hanem jó szónok is volt. Nagy szüksége volt meggyőző szónoki képessé­gére, mert ő a harcba nem küldte, hanem vezette elv- társait és a fellelkesített ka­tonákat. Simor András 1975- ben kiadta Szamuely össze­gyűjtött írásait és kb. 20 be­szédét, mely utóbbiak között egyik legnagyobb fontosságú a szülővárosában 1919. január 5-én délelőtt 11 órakor el­hangzott szónoklata. . Fontos ismernünk ezen 70 éve elhangzott beszéd előz­ményeit, körülményeit. Sza­muely 1915. január 15-én Nyíregyházáról vonult be katonának, s mintegy 2 hó­napos galíciai frontszolgálat után orosz fogságba esett és csak négy év múlva, 1919. január 3-án érkezett vissza Magyarországra, Budapest­re. Útközben még részt vett Berlinben a Kommunisták Németországi Pártjának ala­kuló kongresszusán. Január 4-én (szombaton) a kora reggeli vonattal Nyír­egyházára utazott, hogy a KMP nyíregyházi sejtjének erősítésére másnap, vasárnap délelőtt beszédet mondjon „Imperialista diktatúra vagy proletárdiktatúra” címmel. Emellett természetesen ta­lálkozni akart 4 éve nem lá­tott apjával, mostohaanyjá­val és 6 testvérével is. Az igazság azonban az, hogy az apa nem tudott igazán örülni legnagyobb fia hábo­rúból, illetve hadifogságból való megmenekülésének, mert Tibor kevés megértést tanú­sított az ő kereskedői pana­szai iránt, illetve, mert a fi­úk főleg a másnapi népgyű­lés tervét beszélték meg. Sza­muely Lajos nyugtalankodott 6 fiának kommunista érdek­lődése miatt (sorrendben az első négy fiú: Tibor, Zoltán, László és György, forradal­már lett). Ismeretes, hogy Szamuely László még 1918 novemberé­ben hazatért Nyíregyházára az orosz hadifogságból, illet­ve az agitátori kiképzésről. Már decemberben kommu­nista sejtet szervezett szülő­városában bátyja: Zoltán és legidősebb öccse: György se­gítségével. Megnyerték az ügynek a tüzérezredet, a hu­szárezred bizalmi testületé­nek többségét és a nyíregy­házi nyomdászszakcsopörtot. A színházi népgyűlés enge­délyeztetését is László intéz­te. Tibor még a vonaton volt, azonban délelőtt 11 órakor Bencs Kálmán polgármester hivatalában bejelentette a bátyja politikai előadásának időpontját és címét. Az akko­ri törvények szerint a pol­gármester nem tagadhatta meg az engedélyt. A Nvírvidék 1919. ■ január H-i (szerdai) száma csupán „Politikai előadások Nyíregy­házán" címen és három egyéb előadással együtt tu­dósított a színházi beszédről: „Szamuely Tibor Oroszor­szágban a Lenin-féle forra­dalom megszervezésében igen nagy szerepet játszott, a szov­jet kormány a hadifoglyok számára magyar újságot szer- kesztetett vele, majd bevá­lasztották a forradalmi tri- bunába. Előadásában részle­tesen ismertette a Lenin-fé­le forradalom kitöréseinek okait, a forradalom lefolyá­sát és eredményeit, majd a magyarországi kommunista párt törekvéseit ismertette.” Tény, hogy Szamuely Tibor felhívta a hallgatóságot: ala­kuljon meg a sejtből a KMP helyi szervezete, erősítsék meg soraikat, mert csak így lehet eredményesen küzdeni a burzsoázia uralma ellen! Szamuely Tibor ekkor már rutinos forradalmár volt, aki nagy súlyt helyezett szemé­lyes biztonságára és a nép­gyűlés zavartalanságára. A gyűlésre testvéreitől és ba­rátaitól körülvéve érkezett meg, akik szónoklata idején is a közelében voltak; elvtár­sai gyűrűjében távozott el, nyomban vonatra ült és már este visszaérkezett a fővá­rosba. A pályaudvaron sze­rencsésen kikerülte a detek­tívek razziáját, s így egy má­sik kommunista: Mondok Já­nos került a kezükbe. Csak Pesten értesült .az ellene szőtt merényletről. Ugyanis a nyíregyházi hatóságok iz­gatásnak, skandalumnak mi­nősítették a színházi beszé­det, s felsőbb utasításra nyomban el akarták tenni láb alól Szamuely Tibort. A belügyminiszter, Nagy Vince (1886—1965) személyesen irányította az orgyilkosságot. Minthogy azonban Tibor már nem volt Nyíregyházán, csak 2 testvérén tudtak bosz- szút állni másnap. Érdekes, hogy a Nyírvi­dék 1919. január 8-i száma nemcsak Szamuely Tibor be­szédéről számolt be az előbb idézett módon, hanem ugyanazon oldalon „Revolve- res merénylet a Búza téren" cím alatt hosszabb cikket közölt már a fegyveres tá­madásról is! A tények: a színházi beszédet követő na­pon, 1919. január 6-án (hét­főn) 19,304cor három Szamu­ely fivér: Zoltán, László és György hazafelé mentek. A házuk közelében vártak reá­juk Prok és Szabó nevű nem­zetőrségi önkéntesek, akik négy revolverlövéssel leterí­tették Györgyöt és Zoltánt; László csodával határos mó­don sértetlen maradt. György tüdőlövést kapott és a karján is megsérült, míg Zoltánnak a lábát fúrták át a golyók ... „ ... mialatt a sértetlen László segítséget hozott vé­rében fetrengő fivérei szá­mára, megérkezett a rendőr­ség 25 embere és 10 nemzet­őr és letartóztatták Szamuely Lászlót. A rendőrségen Win­ter főhadnagy, katonai ügyész vette át, aki éjjel két ön­kéntessel átkísértette az ügyészséghez. Az egyik Ön­kéntes útközben ’revolvere agyával kékre-zöldre verte Szamuely László elvtárs fe­jét és hátát” — írta a Vörös Újság 1919. január 25-i szá­mában. Zoltánt a katonai ügyész a nyíregyházi „Erzsébet” köz­kórházból már másnap hord­ágyon átvitette a fogházba. Györgyöt 45 napig ápolták az itteni kórházban, majd Pes­ten Korányi Frigyes profesz- szor is megvizsgálta és a Weiss Manfréd-féle tüdősza­natóriumban kezelte 1 hó­napig. Ez a súlyos tüdősérü­lés egész életére kihatott. Különös módon a bűnüldö­ző szervek nem a merénylő­iket, hanem az áldozatokat tartóztatták le, s így 1919. január 14-én Szamuely Ti­bort is. Végül az idézett Vö­rös Újság szerint: „Tizen­négy napi mártírium után kiderült, hogy ártatlanul ül Nyíregyházán a három Sza­muely és Budapesten a ne­gyedik. Böhm miniszter uta­sítására kénytelenek voltak szabadlábra helyezésüket el­rendelni.” A magyar kommunista párt hét évtizedes történeté­nek tapasztalataiból, tanul­ságairól tartott előadást a közelmúltban Nyíregyházán Kende János, a Párttörténe­ti Intézet munkatársa. Éltünk az alkalommal, és néhány kérdést tettünk fel a törté­nésznek. — Az aktuálpolitikai szem­pontoknak mindig is szere­pük volt a történelemkép alakításában. A legrosszabb időkben olyan erőteljesen ér­. vényesült ez a törekvés, hogy a „hivatalos változat” már csak torzképe volt a való­ságnak. Ma, amikor szinte elemi erővel tör fel a múlt megismerésének, kimondha- tóságának igénye, az ön vé­leménye szerint a kommunis­ta párt esetében elsősorban milyen pontokon korrigálan­dó és korrigálható a ben­nünk élő kép? — Csaknem harminc éve dolgozom az intézetben, és bizony kevés az olyan pont, amely nem szorul kiigazítás­ra ... Ennek oka az, hogy adott" időszakok politikáját történetileg is igazolni kel­lett. A munkásmozgalom tör­ténetét politikatörténetként fogták fel és írták le, hol­ott sokkal bonyolultabb, ösz- szetettebb jelenségről van szó, amit nem lehet kiszakí­tani a gazdasági, társadalmi folyamatok összefüggéseiből. A munkásosztály, a párt tör­ténetét is csak a nemzet tör­ténetébe ágyazva lehet tár­gyalni. — ön már ahhoz a gene­rációhoz tartozik, amelynek mind a szükséges távlata, mind pedig a lehetősége megvan az ilyenfajta szem­lélethez. Érzésem szerint mégis kevés az új szakkönyv. A folyóiratokban közölt írá­sok, vagy a memoárok nem pótolhatják az összegző mun­kákat. — Hat szerző munkájának eredményeképpen éppen megjelenés előtt áll egy ilyen könyv, a szociáldemok­rata párt 1868—1948 közötti történetét taglaló kötet. Eb­ben túllépünk a „forradalmi munkásmozgalom” hagyomá­nyos, KMP-iközpontú felfo­gásán, amely nem foglalko­zott például azzal, hogy Tria­non után, a húszas évek kö­zepéig a magyar gazdaság egészen más pályán futott, mert megszakadtak korábbi, normális kereskedelmi kap­csolatai. Ennek olyan követ­kezménye is volt, hogy „le­ült” a bányaipar, egy sor bányát bezártak, a bányá­szok külföldre mentek mun­ka után — vagyis nem a szo­ciáldemokrata Peyer Károly „tette tönkre” a bányász­szakszervezetet. Hasonló helyzet alakult ki a háború idején felfuttatott vasipar­ban is. A vasmunkások tá­vozását sem lehet úgy ma­gyarázni, hogy „mert elége­detlenek voltak a szociálde­mokrata párttal”... — Másrészt miközben vélt érdemeket tulajdonítunk a kommunista pártnak, ugyan­akkor a valódi értékek egy részét elhallgatjuk, legalább­is méltatlanul keveset szó­lunk róluk, nem gondolja? — Sokáig alig lehetett be­szélni például arról, hogy a magyar kommunisták első generációja nem tekintette modellértékűnek az októberi szocialista forradalmat. A magyar Tanácsköztársaság sok tekintetben „más” volt. Emiatt egyre élesebben bí­rálták is a Szovjetunióban Lenin halála után. Annál is inkább, mert hiszen a szov­jethatalom győzött, a magyar proletárdiktatúra viszont el­bukott — nyilván azért, hang­zott az érv, mert vezetői hi­bákat követtek el... A hibák aztán bűnné súlyosbodtak, itthon is felerősödött az ön­kritika. De nemcsak a kommunista pártról van szó. Részletesen is fel kellene tárni azt, hogy egy több tízezres munkásge­neráció tanult politikai és vi­selkedéskultúrát a munkás- mozgalomban. Ezeknek a munkásoknak komoly irodal­mi műveltségük yolt, Veres Péterrel, Darvas Józseffel és másokkal, a szovjet irodalom értékeivel találkozhattak. A KENDE JANOS magyar szellemi élet kiváló­ságai szinte mindannyian megfordultak a munkásmoz­galomban vagy annak hold­udvarában. A kommunista pártnak még az illegalitás éveiben is jelentős kisugárzó ereje volt, demokratikus jel­lege miatt stabil értelmiségi réteg állt mögötte. Kulturá­lis tevékenységét, hatását szintén érdemes lenne fel­tárni. — Előadásában úgy fogal­mazott, hogy Magyarorszá­gon Lukács György szerint is európai színvonalú szellemi ellenállás volt a fasizmussal szemben. Ez is része a hagya­téknak, csakúgy, mint az ed­dig még ismeretlen, illetve feldolgozatlan dokumentu­mok. Vagy a KMP-nek a po­litikai demokráciáról, a párt eszmei-irányító szerepéről, a pártirányításról, az értelmi­séghez fűződő kapcsolatról vallott elvei és gyakorlata ... — De említhetjük azt is, hogy nagyon fontosnak tar­tották a szakszervezeteket. Ezeket olyan, autonóm mun- kásszervezeteknek tekintet­ték, amelyeknek nem csu­pán az érdekvédelemre kell szorítkozniuk, hanem bizo­nyos állami funkciókat is el­lenőrzésük alá vonhatnak. Például a bérpolitikát vagy a munkaközvetítést szakszerve­zeti és nem állami feladat­nak tekintették. A forradalom örökségét hordozó nemzedéknek, a kommunistáknak, a szociál­demokratáknak igen nagy szerepük volt abban, hogy a második világháború pusztí­tásai után olyan gyorsan talpraállt az ország. Később azonban felmorzsolódott ez a nemzedék, rosszul gazdálkod­tunk szellemi örökségünkkel, és később sem hasznosítottuk megfelelően "a tapasztalato­kat, tanulságokat. — Végül engedjen meg egy napi aktualitást, noha nem tartozik szorosan a té­mánkhoz. Mi a véleménye arról, hogy sok embert felhá­borít, miért kaphat ma nyil­vánosságot például Farkas Vladimir is, Farkas Mihály fia, az ÁVH egykori magas rangú tisztségviselője? — Miért ne? Egyébként számomra az „agitprop-szem- pontok” nem tartoznak a szakmához. Sosem csináltam „vörös farkot” a munkáim­hoz. Más kérdés, hogy az ál­talam leírtakat mások eset­leg hogyan használták fel sa­ját szempontjaiknak megfe­lelően. Én ma is vállalom minden munkámat. Persze az is hozzá tartozik az igazság­hoz, hogy a 60-as évek vé­gétől már nem voltak külö­nösebb problémák az 1918-ig tartó korszakkal, ami az én szakterületem. Talán más lenne, ha az 1945 utáni idők­kel foglalkoznék... Habár ’56-ról én is írtam egyszer. Fiatal felnőttként éltem át az eseményeket, akkor voltam bölcsészhallgató, és szemé­lyes élményeimet is megírtam ebben a munkámban. Nem változott a véleményem: ami akkor történt, továbbra sem tartom nemzeti felkelésnek. Gönczi Mária „Csak törpe nép felejti ős nagyságát” — figyel­meztet a költő. Állítása így igaz. De még a rossz tanuló sem felejti el soha az ősi alma matert. S a szabolcsi iskolák legalább olyan erővel vonzzák ma­gukhoz az egykori diáko­kat, mint az ország leghí­resebb, nagymúltú kollé­giumai. A megye régi gimnázi­umaiban (Kossuth, Geduly, Kirkat, Angolkisasszonyok, a kisvárdai Bessenyei) érettségizett, a fővárosba került, s ott letelepedett diákokat ma is igen erős szálak kapcsolják a kibo- csátó-felnevelő iskolákhoz. S ez a kapcsolat nem mai keletű. Szép tradícióit már a múlt század utolsó évti­zedeiben felfedezhetjük. A megyéből azóta is di­ákok százai kerülnek a fő­városba, ott találva meg tehetségük érvényülési le­hetőségeit. Nem véletlen tehát, hogy a Szabolcs- Szatmár Megyei öregdiá­kok Klubja napjainkban is tevékenyen működik, inten­zív társasági életet él. Ott­hont és klubtermet a pesti XIV. kerületi népfront székháza nyújt részükre, ahol kulturális és tudomá­nyos programokat rendez­nek. A klubnak tekintélyes vezetői vannak: Prékopa András akadémikus, az egykori nyíregyházi Kos- suth-diák az elnökük, s az ö munkáját segítik Antalóczy Zoltán, Kecskés Mihály, B. Megyeri Fazekas Árpád Gabriella, Soltész István és Bernáth Zoltán, akiket a helyi közösségnek nem is kell külön bemutatni. Valamennyien jelentős sze­mélyiségei a magyar tudo­mányos és közéletnek. Ah­hoz azonban, hogy egy klub jól működjön, lelkes és odaadó szervezőtitkárokra is szükség van. Ezt a fela­datot látják el Kerekes László és Kökéndy Mária. Egy-egy klubnapon 60—80 öregdiák is megjelenik, s ilyenkor — a féléves mű­ködési terv szerint — elő­adásokat hallgatnak meg, s megbeszélik ügyiket, s egy kicsit visszafiatalodnak. Legutóbb a Bessenyei Társaság elnökségét hívták meg az öregdiákok, hogy közvetlenül hírt kapjanak a nyíregyháziak szellemi és kulturális életéről, az egy éve folyó társasági munká­ról. Őszinte érdeklődéssel hallgatták beszámolóinkat, amelyben volt miről tájé­koztatást adni. Hiszen csak felsorolásként is igen szé­les az a tevékenységi kör, amelyben az egyéves mű­ködésünk alatt számukra újdonságnak ható munkát végeztünk. A Szellemi elő­deink előadás-sorozattól kezdve a Társasági Fóru­mon át a Bessenyei Irodal­mi Napokig, illetve a ki­adványok mejelentetéséig. A találkozó házigazdája Czine Mihály egyetemi ta­nár, az egykori nyíregyházi „pr'epás” volt, akinek ma is szoros és eleven kapcsolata van a megyével. Tájékoztatóink elhangzá­sa után az egykori öregdiá­kok igen jellemző kérdése­ket tettek fel. A kisvárdai Bessenyei gimnázium egy­kori diákjai arról érdeklőd­tek, hogy a Bessenyei-ápo- lás hajdani szép hagyomá­nyait (ismeretes, hogy a 40- es években még Bessenyei mű kiadására is vállalkoz­tak!) a mai iskola hogyan folytatja. Nagy megelégedé­sükre hallhatták, hogy a kisvárdaiak ma is élen jár­nak ezen a téren. Több, mint 30 kisvárdai tagja van társaságunknak. Sárosy Zol­tán igazgató az elnökségünk tagja, s vezetésével igen eredményes munkát végez­nek ma is a Bessenyei-ha- gyományok ápolásában. Nem véletlen, hogy a Bes­senyei műveltségi verseny győztesei is a kisvárdai gimnazisták, illetve általá­nos iskolások közül kerül­tek ki. Egy másik kérdező a szép magyar beszéd érde­kében kifejtett munkánkról érdeklődött. Talán csak fé­lig tudtuk megnyugtatni az­zal a hírrel, hogy a művelt­ségi versenyen résztvevő fiataloknak nyelvhelyességi problémákat is meg kell ol- daniok, és egy-egy témát önálló kiselőadás formában szabadon kell kifejteniük. A fővárosban élő me- gyénkfiai tehát tartalmas, élénk társasági életet élnek. Csak ebben a félévben olyan vendégeik voltak, mint Kosa Ferenc, Béres József, Vásárhelyi László, Zenthe Ferenc és sokan mások. Az öregdiákok közül mintegy húszán tagjai a mi társaságunknak is. A jövő nyáron — egy tiszaberceli kirándulásra — mi hívtuk meg őket. Ez a találkozás megerősítette kapcsolatain­kat, s remélhetővé tette, hogy együttműködésünk to­vábbi eredményei révén vá­rosunk és megyénk szelle­mi, kulturális és művészeti élete is egyre nagyobb mér­tékben gazdagodhat. Bánszki István KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Irodalmi hírlevél a fővárosban élő szabolcs-szatmári öregdiákok és a Bessenyei Társaság kapcsolatáról ^___________________i£í

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom