Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-28 / 24. szám

IM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1989. január 28. Nyíregyháza -szívében, a Szé­chenyi út elején található a város egyik legrégebbi, patinás gyógy­szertára, közis­mert nevén a Rozsnyay patika. A korabeli beren­dezés, a szebbnél szebb régi üvegék, faragott, védett műemlékbútorök csak némileg fe­ledtetik azt a zsú­foltságot, amely­ben itt dolgozni kénytelenek az emberek. A tára •két oldalán mini­mális a hely, bel­jebb, a hétközna­pi látogató számá­ra boszorkány­konyhának tűnő, magisztrális gyógyszereket ké­szítő helyiségben szinte moc­canni is alig lehet. Jakubovich Miklósnénak ez az első munkahelye. Nem mintha pályakezdő lenne: 1974 óta ő a gyógyszertár ve­zetője. — A szegedi orvostudomá­nyi egyetem gyógyszerészeti kárán 1962-ben végeztem, ákkor jöttem ide, s azóta itt vagyak — kezdi a választ, amikor a pályakezdésről kérdeztem. — Hogyan let­tem gyógyszerész? Teljesen véletlenül. A gimnáziumban kitűnő tanuló voltam, imád­tam a kémiát. Az érettségi után vegyészmérnök vagy gépészmérnök akartam len­ni, mert az unokatestvéreim is ilyen pályát választottak. Aztán jött a barátnőm ba­rátnője, — akkor már gyógy­szerészhallgató —, s ő java­solta, ha szeretem a kémiát, legyek gyógyszerész, mert az gyönyörű szakma. Másnap a barátnőmmel együtt szól­tunk az osztályfőnökömnek, hogy a .szegedi egyetemre je- lehtkezühk. Most mát. tu­dóm, jól választottunk .... Jakubovich Miklósné ki­tűnő érettségi bizonyítványt vitt az egyetemre, ott né­gyesnél rosszabb jegyet soha nem szerzett, legkedvesebb tanára pedig Kedvessy pro­fesszor volt, akivel azóta is szívesen találkozik. Az egye­temet szerette, a város han­gulatát mindmáig nem felej­tette el. Fájó szívvel hagyta ott Szegedet, kicsit félve, ki­csit várakozva kezdte meg a munkát a nyíregyházi pati­kában. — Nagyon megszerettem itt — s ha lehet még inkább megerősödött bennem, hogy annak idején jól választot­tam hivatást. Tudja — néz rám mosolyogva —, nagyon sok függ attól, hogy fiatal gyógyszerésziként hová kerül az ember. Meg tudja-e ta­nulni, el tudja-e fogadni, hogy mindig, minden körül­mények között a beteg az el­ső... Barabás László, első és haláláig egyetlen főnököm engem erre tanított, s én is ezt adom tovább... Olyan itt nem volt, hogy a hozzánk be­térő gyógyszer, vagy leg­alább jó szó, jó tanács nélkül hagyta volna el a patikát. Számomra legnagyobb él­mény ma is a beteggel talál­kozni. Annál nagyobb, ked­vesebb siker számomra soha nem létezett, ha egy idős bá­csi, akár a falujából is visz- •szajött, s elmondta, használt a gyógyszer, amit adtam, na­gyon köszöni... A Rozsnyay gyógyszertár dolgozód ma is valamennyien ezt vallják, pedig szinte ál­datlan körülmények között dolgoznak. Bővítésre a szom­szédos porcelártboltot, vala­mint az Qrrmia presszót egy­aránt szerették volna meg­kapni, nem rajtuk múlt, hogy mindmáig nem sikerült. Pedig a patika nemcsak a benne dolgozók kedvessége, a mraitárvczclő segítőkészsége, hanem fekvé­se miatt is népszerű a bete­gek körében. — Itt áll meg a busz, itt mennek el az állomásra, a vidéki gimnazisták, a bejáró diákok innen indulnak haza. Hozzánk tehát nemcsak a városból, hanem a megye szinte valamennyi településé­ről jönnek az emberek. S ha már jönnek, ma sem mehetnek üres kézzel, jó szó nélkül. Pedig ezekben a napökban igencsak nehéz idők járnak a patikára. A ja­nuár 9-én életbe lépett új gyógyszerrendelet alaposan felbolygatta az eddigi rendet. Nemcsak a gyógyszertárak dolgozóinak tette már-már elviselhetetlenné a munkát, az emberek hangulatát is alaposan befolyásolja. Mert nem elég, hogy a gyógyszer­árak megnövekedtek, jóval többet is kell várni rájuk. Az embernek pl yap érzése tá-. mad, ennél bonyolultabb, át- láthatatlanabb eljárást csak­is íróasztal mellett lehet ki­találni. — Rettentő nyomás nehe­zedik a patikára — erősít meg a fentiekben a gyógy­szertárvezető. — Mondhatom, még fellélegezni sincs időnk, nemhogy a háborgóknak megmagyarázni, mi miért történt, illetve történik. Pe­dig a gondok, problémák ná­lunk csapódnak le. Az idős emberek, a rendszeresen gyógyszert szedők eddig is mi.ndig a nyugdíj átvétele után jöttek. Most már az is előfordul, hogy azt mondják: kedvesem, holnap már nem jövök, nincs miből kiváltani a gyógyszert... A gyógyszerek persze .nem­csak jóval drágábbak, időn­ként megszerezhetetlenek is lettek. Igaz, a hiánycikkek száma mostanra alaposan le­csökkent, mégis előfordul, hogy a beteg nem kapja meg a szükséges gyógyszereket. — Az úgynevezett szűklista, hiánycilkiklista arra szolgál, hogy belőle az orvosok meg­tudják, mit nem érdemes felírniuk, mert azok a pati­kákban hiányzanak. De kér­dezem én, a záhonyi orvos ugyan honnan tudná, hogy a beteg nem ott, hanem nálunk fogja kiváltani a gyógyszert? A gyógyszerék árának emelése jó ideje a levegő­ben lógott. A szakemberek tudtak róla, számítottak rá, csak éppen azt nem gondol­ták, hogy az emelés ekkora lesz, az eljárás, kiszámítás módja meg ennyire bonyo­lult. Nem sok értelme lenne most leírni, mi mindenből tevődik össze például egy pa­tikai készítmény ára, legyen elég annyi, hogy még a pre­cíz munkához szokott gyógy­szerésznek is alaposan felad­ja a leckét. — Mondták, kapunk majd úgynevezett „intelligens” pénztárgépeket — mondja Jakubovich Miklósmé — csak azt nem tudom, hogy fogja majd azt kezelni például az a pénztáros, akinek nyolc osztálya van ugyan, de ed­dig kitűnően elvégezte mun­káját? Volt, aki azt javasol­ta, üljön szakasszisztens a kasszádba. De hogy lehet ilyet 'kérni, amikor a tára mögött is kevesen vagyunk, alig győzzük a munkát...? Pedig a Rozsnyayban nincs ás munkaerőhiány. Javarészt törzsgárdatagok dolgoznak, s azoik is visszajönnek, akik kevesebb munkát és több fi­zetést remélve esetleg más­hová szegődtek. A vezetőn kívül húszán dolgoznak, kö­zöttük két beosztott gyógy­szerész, és három szakasz- szisztens végzi az egyre nö­vekvő feladatokat. — Sok a munkánk, de ná­lunk mégis mindig jó a han­gulat. A szűk hely miatt ösz- sze vagyunk zárva, itt nincs hová menekülni a dolog elől. Tudunk egymás gondjairól, tudjuk, ha éjszaka nem aludt a gyerek, ha a férj megbete­gedett. Figyelünk a másikra is, mert egymásra vagyunk utalva. Ugyanakkor nem ha­gyom elfelejteni azt sem, hogy nők vagyunk, nem min­degy, hogyan állunk a bete­gek elé. Rendben van-e a frizura, nem hiányziik-e egy halvány smink... Fontos, hogy a hozzánk betérő jó be­nyomást szerezzen, hogy mo­solygó arcokat lásson, hiszen számára mi vagyunk az utol­só láncszem az orvosnál kez­dődő gyógyulás útján. Nem mindegy, hogyan adjuk át a gyógyszert, amelytől gyógyu­lását reméli. Jakubovich Miklósnénak és munkatársainak ezekben a hetekben a korábbinál is több türelemre van szüksé­gük. A megnövekedett árak, a meghosszabbodott várako­zás miatt a mind több rekla­málót is nekik kell meg­nyugtatniuk. Nincsenek könnyű helyzetben. Hpgy mégis dolgoznak, mégis mo­solyognak? Számukra az ter­mészetes. Ezt látták, s látják naponta a főnökasszonytól is, akinek munkáját, eddigi pályafutását a háromszor megkapott Kiváló Dolgozó, valamint a Kiváló Munkáért miniszterr kitüntetés is jel­lemzi. Kovács Éva z ordoguzo Meglehetősen vegyes fogadtatás övezte William Friedkin 1973-as filmjét, Az ör­dögűzőt azokban a mozik­ban, ahová eljutott. (Mert­hogy ez az alkotás a követ­hetetlen forgalmazási szisz­téma szeszélyei szerint buk­kan elő, Budapesten például csak a Filmmúzeumban lát­ható. (Akadt néző, aki a lát­vány következtében rosszul lett, volt viszont aki cso­dálkozott, miként kaphatott ez a film két Osoar-díjat, amelyekre a moziplakát nyil­vánvaló reklámcélokból utal. Aligha nevezhetjük megle­pőnek akár az egyik, akár a másik reakciót. A horror eszköztára éppen azt célozza, hogy a néző sokkos állapot­ba kerüljön, ugyanakkor az is tény, hogy az elmúlt 15 esztendő kevéssé használt e filmnek. Helyenkénti tem- pótlansága (bár menthető bi­zonyos dramaturgiai megfon­tolásokkal) különösen az el­ső harmadban próbára te­szi a néző türelmét. Ami az Oscar-díjaikat ille­ti, megkíséreltem utánanéz­ni a dolgoknak. Jegyzeteim­ben 1973-ra szólóan a tíz legfontosabb Oscar szere­pel, de ezek egyike sem Az ördögűzőé. E díjbói azonban évente sakkal többet adnak ki, szinte minden alkotói részletmozzanatért odaítélik, így nyilván kaphatott akár kettőt is közülük, de hogy milyen érdemekért a kevésbé fontosak sorából, arról — fájdalom — nem tudok fel­világosítással szolgálni. Leg­feljebb tippelhetek: talán a legjobb trükkfelvétel díját szavazhatták meg neki az amerikai filmakadémia tag­jai. Friedkin filmje azt su­gallja, hogy a szellemek ak­tivizálódásához a tárgyi világ bizonyos elemeinek különös együttállása szükséges. Ha ezt valaki komolyan veszi, akikor törheti a fejét azon, mi idézte elő a magyar film- terjesztésben ez idáig péld^ nélkül állóan sűrű szellem- járást. Az ördögűző mellett máris a mozikban van a Nászéjszaka kísértetekkel, s jelenthetem, közelednek az Eastwicki boszorkányok is, s akinek ez sem elég, az megnézheti majd Polanski egy korábbi filmjét, a Rose­mary gyermekét. Addig nincs veszélye az ef­féle filmeknek, amíg annak tekinti a néző, amik valójá­ban: a technikai adottságo­kat a végletekig kihasználó mozimesének. Fennáll azon­ban a lehetőség, hogy aki világnézeti megfontolásból elfogadja a transzcendens világ létezésének elméletét, egyfajta bizonyítéknak te­kinti majd Friedkin film­jét. Nincs benne ugyanis a gonoszban, a rassz szellem­ben, az ördögben hívő szá­mára a tagadás mozzanata. Nem valami direkt, száj- barágó vagy tanító mozza­natra gondolok, hanem olyasmire, amely fontossá teszi a Salemi boszorkányo­kat, remekművé avatja a Mater Johannát. Az előbbi azzal, hogy rávilágít, miként lehet a szellemi erőkbe ve­tett hitet csalással a bosszú érvényesülésének eszközévé tenni; az utóbbi azzal, hogy megmutatja, a hívő miként transzformálhatja önmagá­ban a bűntudatot, a lelkiis- meret-furdalást megszemé­lyesített szellemi erővé, ör­döggé. Friedkin szerkeszteni Hitchcocktól tanult, ez ta­gadhatatlan. A játékszabályt pontosan elsajátította, de az már más kérdés, miként il­leszkedik ehhez az általa te­remtett tartalom. A krimi- király ugyanis pontosan tud­ta, ahhoz, hogy egy bizonyos ponton a cselekményt fel le­hessen pörgetni, egyre foko­zódó iramot lehessen diktál­ni, szükséges egy viszonylag hosszabb felvezetés, hogy a néző minden szereplő helyét pontosan be tudja mérni, s tisztában legyen az össze­függésekkel. Ha ez hiányzik, a gyors tempójú szakaszok­ban, mivel kevés a lehető­ség a kapcsolatok felfedezé­sére, a néző óhatatlanul kí­vül marad a történéseken. Csak ezzel a dramaturgiával magyarázható Az ördögűző hosszadalmas bevezetése. De Fiiedikinnek így sem sike­rül igazán világossá tenni — különösen azok számára, akik más forrásokat nem is­mernek a mitikus világról —, hogy az Irakban játszó­dó események miként vezet­nek el az amerikai kislányig. Nem lenne illő elvitatni a rendezőtől azokat az érde­meket, amelyek a rendkívü­li hatáskeltés miatt joggal •megilletik. Van az idegborzo­ló, elrettentő, taszító, visszari­asztó elemek adagolásában fokozatosság, a kísérteties hanghatásoktól a harmadik gyilkosságig. Mindezt még öncélúnak sem nevezném, mert aki jegyet vált erre a filmre, az nagyjából tisztá­ban van azzal, milyen ter­mészetű élményre számíthat, azaz a rendező kiszolgál egy sajátos nézői igényt. Amivel kapcsolatban fenn­tartásaim vannak, az inkább arra vonatkozik, ahogyan ki­szolgálja ezt az igényt. Kül­sődleges eszközökkel teszi, s ez nem vall különösebb ötle­tességre, igényességre. Meg­teszi a hatást, nem is akár­hogyan az előspriccelő zöld váladék, a hátracsavarodott fej, az elcsúfult kislányarc, a táncoló árny, de valljuk be, ebben a műfajban az utóbbi időben már rafináltabb meg­oldásokkal találkozhattunk. Ezért következhet be, hogy máris túlhaladt Az ördög­űzőn a filmidő. Hamar Péter Jelenet a Gyönyörű özek halála című színes, szinkronizált csehszlovák filmből. Jelentés a kontraszelekcióról Munkahelyemen (vidéki szerkesztőség) a minap heves vita, helyesebben: hangosko­dó szóváltás robbant ki a pe­dagógusokról. Ijedten hall­gattam. Azok a hetek jutot­ták eszembe — amikor a ke- szannyomás alól szabadul­ván —, tanári pályám emlé­keiről, eseteiről beszéltem. Hamar leszoktam, mert le­szoktattak róla. Az a legke­vesebb, hogy nem hitték el a „laikus” fülnek válóban ab­szurd történeteket. Egy év­tized távolából ma már meg­értem kollégáim hitetlenke­dését, sőt ingerültségét is. Mert annak, aki nem próbál­ta, nem szívta az iskola le­vegőjét, nem élte át a meg­aláztatások, a szellemi el- nyomorodás fokozatait, kín­ját, annak a jóindulata, de a fantáziája se elég ahhoz, hogy elhiggye. Kollégáim, a tanügyi hi­vatalnokok, a szülők (és le­endő szülők), tehát minden állampolgár figyelmébe aján­lom hát Belke Kata könyvét! Ennél fontosabb könyv nem íródott mostanában az isko­láról, nem jelent meg a könyvpiacon. Ezt pedig nem (csak) azért mondom, mert — úgy tűnik — 1988 fordu­lópont lehet. Elemi erővel tör föl az elkeseredés az ad­dig oly béketűrőnek tűnő „nemzet napszámosaiból”. A minap pedagógusokkal beszélgettem. Szóba jött ter­mészetesen (természetesen?) a sztrájk is. Mint lehetőség. No, nem nyíltan vállalná a kartársnő, belénevelt ref­lexei jól működnék még. „Ülősztrájkot kezdek hol­naptól — mondta. Bemegyek az órára, de nem csinálok semmit.” Eddig nem ezt csi­náltad? Tolult fel bennem a kérdés, de nem mondtam ki •hangosan. Nem, mert öniró- nikusan, keserűen arról kezdtek beszélgetni, hogy milyen szürkék is ők: a 'ka­tedráin megfáradt, elkopott „pártában maradt tanügyi hölgyek”. Mert bizony nem minden­ki olyan, mint Béke Kata! Aki is nem tud belenyugod­ni, nem tudja tudomásul venni azt, ami valóban ab­szurd, valóban nemzeti gya­lázat: az iskola és a pedagó­guspálya lerongyolódását. Sok könyvet, okos (és ökoskodó) tanulmányt írtak már erről a témáról. Egy időben — gyakorló pedagógusként — mohón olvastam ezeket, hoz­zá is szóltam a vitákhoz. Az­tán ... aztán otthagytam a pályát. Beke Kata könyvében az az üdítően új, hogy nem monalizálgat, nem ró meg ezért minket, nem nevez „renegátnak”, mint néhány pályán maradt (rekedt) tár­sam. Természetesnek tartja, hogy az ember nem szenve­désre, tűrésre, meddő áldoza­tokra született. Azt mondja, hogy ilyen „alapállásban” nem is lehet, nem is lenne szabad belépni az isko­lába. Ahol ártatlan, fogé­kony fiatalok akiarva-alkarat- lanul is átveszik azt a rez­gésszámot, amit a pedagógus sugároz. Oda, ahol a peda­gógus fáradt, agyonhajszolt, nyúzott, oda a gyerekek se szeretnek járni. Hol vagyunk már Ady vidám iskolájától. Beke Kata dühös és raci­onális. Nem tudja elfogadni •azt a leibnitzi világképet, amely szerint ez minden vi­lágkép legjobbika, mint ahogyan az önfelmentő, ön­igazoló determinizmust sem, amely belenyugszik (de só­ikat hallottam!) mondván, hogy „úgyse lehet mit ten­ni”! A birtokon belül lévő indulatával, a „nostra res agitur furor publicusóval” perel. Mert szükségesnek tartja a radikális változáso­kat iskolaügyben, s mert lehetségesnek is tartja a vál­tozásokat! Tudom, hogy evidencia, de vannak evidenciák, amelye­ket nem lehet elégszer ismé­telni: aki az iskoláról beszél, az a jövőről, a nemzet sors­kérdéséről mond valami fon­tosat. Fontosabbat (hogy ak­tuális példákat mondjak) Bős—Nagymarosnál, Erdély­nél. Ez nem lehet „pénzkér­dés” (mint ahogy nemcsak az), amin el lehet virbatkoz- gatni a honatyáiknak, misze­rint „majd kap az iskola, ha jut, ha marad”. A baj ma már sóikkal nagyabb ennél. A tét: leszakadunk-e végzete­sen a nemzetek versenyében. Bismarck jelentette — állító­lag — a császárnak: tanúsít­hatom fennség, hogy a taní­tók minden reggel a helyü­kön állnak. Mi — sokáig — a nemzet napszámosainak ne­veztük őket. Pontatlan kép volt. A napszámos megalku­szik a bérre a gazdával. A mi pedagógusai rikikal is újra kellene 'kötni azt a szerző­dést. Mert a „hivatástudat­ra” apellálni ma már cini­kus és korszerűtlen. Vissza kell — mindenáron! — adni a pedagóguspólya presztízsét, a pedagógusok tragikusan megcsarbult, megrendült méltóságát, a tudásét, az em­berségét. Hiszen a gyereke- inlket bízzuk rájuk! (Gyorsu­ló idő, Magvető K. 1988.) Horpácsi Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom