Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-28 / 24. szám
1989. január 28. Mátészalkán karácsonykor Színházavató — Nyilas Misitel Ábrándok és tettek kora Kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban megértést találtam azokban, akiknek hivatása lett volna, hogy az írót megértsék... Ezeket az érzéseket vetítettem ki a tanári kar figuráiba.” Többen a gyermekkor legszebb drámájának tartják irodalmunkban. Nyilas Misi teljes és egyetemes bizalommal fordul a felnőttek társadalma felé. Csalódásának mélységét éppen ezért az ősi tragédiákéhoz lehet hasonlítani. A darab tehát a felnőttek gyermekkor-nosztalgiáját idézi. Ezért is lehetett színházi esemény 1929-ben, majd 1946-ban Gellért Endre nevezetes rendezésében, amikor Nyilas Misit Gobbi Hilda alakította. A mátészalkai művelődési központ gyermekszínjátszóinak előadásában a hangsúly a gyermekek világán van. ök „uralják” a színpadot az első felvonás kollégiumi jeleneteiben, de Misi botladozó lépései a második felvonásban szintén a gyerekeket idézik. Jól és sikeresen oldották meg az első rész csúcsjelenetét: a pakk felbontását, a csizmakenőcs elfogyasztását. A negyedik bések ezúttal jelesre vizsgáztak játékosságból is, tanárpukkasz- tásból is. A felnőttekről kevesebb jót mondhatok. Sok volt az esetleges mozdulat, a látható tétovaság, előfordult durva szövegtévesztés is. Kanda Ferenc igazgatójának méltóságából hiányzott a melegség; Szántó Sándor osztályfőnökként a harsányabb, a bohózatszerű eleA gyerekek „uralták" a színpadot Talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom: különleges ünnepe volt a mátészalkai közönségnek karácsony másnapján. Akkor vette igazán birtokba az új színháztermet, amelyik ugyan több helyen beázik, mégis csak új lehetőségeket kínál a színházi élményekre vágyók számára. Van abban valami jelképes, hogy ezen a napon a Légy jó mindhalálig került színre. Hónapokon át készülődtek a gyerekek, hogy részesei legyenek az előadás ünnepi áhítatának, izgalmának. „Nyilas Misi tragédiájában — írta Móricz Zsigmond egyik levelében — nem a debreceni kollégium szenvedéseit írtam meg, hanem a kommün alatt, s után elszenvedett dolgokat... Én akkor egy rettenetes vihar áldozata voltam. Valami olyan naiv és gyerekes szenvedésen mentem át, hogy csak a gyermeki szív rejtelmei közt tudtam megmutatni azt, amit éreztem, s lám, az egész világ elfogadta, s a gyermek sorsát látták benne. Az ember örök gyermek marad, ha a feje deres is ... Ami kedves van a darabban, az debreceni emlék, ami nem kellemes, az máshonnan jött... Nekem a debreceni tanárokkal sose volt ilyen bajom vagy tapasztalatom, a Beöthy Zsoltokkal és Bársony Istvánokkal és más névtelen kegyetlenekkel volt bajom akkor, amikor a legtöbb segítségre lett volna szükségem. A legkevesebb meket részítette előnyben — indokolatlanul. Valkay tanár úr Berki Antal megformálásában túlságosan megalkuvó volt. A nyomorúságukban is úrhatnámkodó Doroghy-csa- lád tagjai közül leginkább Kühner Éva tetszett. Játékának belső izzására, feszültségteremtő erejére lehetett felfigyelni, képes volt Viola sorsának árnyaltságát is közvetíteni. A többiek elég nehezen boldogultak a rájuk bízott feladattal. Berki Antal, az előadás rendezője ismert alakja a megye színjátszásának. A Móricz Zsigmond Színház alapító tagja, négy évadon át gyakran láthattuk sikeres szerepekben a színpadon. Évek óta él Nyíregyházán, de nem látható a színházban. Szerencsére nem tud lemondani a színjátékról, a színpadról. Ezért mondott igent a szalkaiak hívására. Kissé egyszerűsítette a darab cselekményét, ezáltal áttekinthetőbbé vált a színpadkép is. Az ő érdeme, hogy felfedezte Bereczky Zsuzsát, aki nagy belső erővel, hittel formálta meg Misi alakját. El tudta fogadtatni tisztaságát, gyermeki ragaszkodását, megrendültségét. Voltak árnyalatai, finom színei a jellemfestéshez. Ügy hírlik, hogy nem széled szét a társulat, s új bemutatóra készül. Nagy szerepük lehet abban, hogy a térség fiatal közönségének elvigyék a tiszta szó üzenetét. Nagy István Attila „Tegnapelőtt az ebédnél az arisztokrácia és a demokrácia közt folyt a pör. E két szó most nálunk divatban van, de a sokaság egyiket se látszik érteni. Beszélnek róla sokat, amiket Siskovics hallván, felém hajolt s lassan sóhajtva mondá: szegény haza, mi hátra vagy.” Kölcsey Ferenc 1833-as Országgyűlési Naplójából idéztük a fenti sorokat, amelyeket a Petőfi Irodalmi Múzeum Ábrándok és tettek kora című kiállításán olvashat a látogató. Azon a kiállításon, amely harmadik része a magyar irodalom történetét feldolgozó sorozatnak, s amely az 1817-től 1842-ig terjedő korszakról szól. E két dátum olyan korszakhatárokat jelöl, amelyek eltérnek a történettudományBarabás Miklós: Vörösmarty Mihály portréja csak így ismerte, ült ide, nagyon ke- j járása, hadonászó >an beszélő alakja ekek gúnyolódása, dsérte. Miért ez a í ártott ő senkinek. — mikor nyafogó, t: „Csendbe légy, ;ja elé mindig sur- : foltot, kabátja is nem bánta. „Leg- Ahogy emlékszem, •m volt hosszú sza- :i, mint aki koszos, — hajtogatta, ha ját rövidre nyírat- felé, mint a napipámtól, hány éves ínyit tudott: „Nem ;n.” tyó gyerek, nagyon re, honnan, hogyan ezt is, azt is. Tud- gy télen-nyáron az a kérlelték, menjen y. Nem. ö csak ott cat, a tarka lovat, rkusztól vett meg, an lógatja a fejét, tosan a fényes aré- nére”. Kóder mégis íább. Ez megnyug- lett ilyenkor. Erő- :lőtte azt a neki tu- itatja a jószágot: zaka, csak bámulta epéseknél nemigen ;yiket a másik után. ezt ő csinálta! Eze- lepelre. Nemcsak a disznóölések miatt íindegyikre. Ha egy boldogan gondolt a a helyét. Gyorsan iébe nyomta a zsír- nk. Csendben, ille- vacsora előtt, soha ülönös érzéke volt. r kupicával. Mindig nem ült az asztal- ivolabb húzódott a :től” és az egész na- nindig bírták hangéi. A jókedvű élce- zatos derűvel felelt, . Halkan köszönt el. egyven házzal, nagy ni le kellett hajol- ézni az ökörszemnyi tás, s volt egy susz- :r. 0 volt a környék nagyvőfélye, ő tanította be a betlehemes játékot. A meséinek és tréfáinak a híre más faluba is eljutott. Sokat üldögéltem mellette. Néztem, ahogy nagy füzetébe körberajzolta a lábakat, majd különböző csodaszerszámokkal tele kis „banklija” mellett hogyan kalapálja a faszeget a cipő- vagy csizmatalpba. Inkább új csizmát szeretett ő csinálni, rámást, „goyzervarrottat”, nem pedig toldozni, foldozni. Kóder is itt töltötte minden szabad idejét, csak KÓDER nézte. S más vendég nem lévén, meg is szólította őt a suszter a szája szegletéből. — Te Miska, aztán hogy állsz a nősüléssel? — Nagy tisztesség volt ez a beszélgetés, mert ő volt az egyedüli, aki rendes nevén Miskának és nem Kó- dernak szólította. Tőle még a tréfákat is eltűrte, ilyenkor az élcelődésen jót nevetve jött is a válasz: — Hát előtte állunk... — Komendálok én neked olyan menyasszonyt, hogy mind a tíz ujjadat is megnyalod utána. Itt ez az Ica... és itt rendszerint félbe is szakadt a beszélgetés, mert vagy a suszter talált magának valami elfoglaltságot, vagy megjött valamelyik kuncsaft. Kóder meg csak hallgatott és mosolygott. Egyszer aztán nagy tragédia érte, meghalt a gazdaasszonya. Sírt-rítt ő is a gazdával együtt. Aki aztán addig bánkódott, hogy egy év múlva követte feleségét a sírba. Mi legyen most? A jószágok elmentek a jussba, a ház üres. A gazda lányához kerül ő is. Ingerlékenység és türelmetlenség vett rajta erőt, gyakran morgott, az incselkedő gyerekeket vasvillával kergette meg. Halaszthatatlanul született meg a döntés — nem lehet vele bírni, „szeretetotthonba” kell adni. Megkapta a többrendbeli ruhát, fehérneműt — ez az ő jussa volt. Már alig aludt otthon, mindig elcsavargott. S amikor megjött az autó, akkor is elszökött, elbújt. Szép szóval előhívták, hízelegtek neki. „A disznóvásárra mentek” — mert tudták régtől, hogy ez volt minden álma. Most már nem tiltakozott. Távolba meredő tekintettel, feszengve az új ruhában tuszkolták be a hátsó ülésre. A vásárra gondolt, nem érdekelte, hogy nincs is disznó, amit vinnének. Az sem, hogy nincs szombat. Egyszer régen az öreg gazdával — talyigán a tarka lóval — bementek a vásárba. Még most is eláll a lélegzete, micsoda zsivaj, micsoda sokaság, ö csak kullogott az öreg után, aki hol itt, hol ott csapott bele egy- egy kézbe — malacra alkudva. Az autó monoton zaja elálmosította, de meg sem mozdult. A várasba értek, s még mindig olyan mereven tartotta ma^át, ahogy beültették. A szemével sandított oldalra, ahol a nagy házaik csak árnyékként suhantak el. Átrobogtak városon, tovább egy másik faluba, az új és ismeretlen felé. Eltelt hároiíf'év, és semmi hírt nem hallottunk felőle, pedig hogy féltek, hogy megszökik és visszajön — nem jött. Igaz, néha érdeklődtek felőle: jól van, kijár a faluba dolgozni, fát vág, segít a házak körül. Egyszer aztán mégis jött a levél az otthonból. Jönne haza látogatóba, ha lenne, aki érte menne. Összedugták a fejüket az emberek. Érte kell menni. Másnap körbejárta a tanyát, mindenhová benézett, beköszönt. Csak nézték: fehér ing, vasalt ruha. Egyre kevesebben szólították Kódemak. „Megjöttél, Miska?” — hangzott innen is, onnan is. ö csak ment, alig válaszolt, még a határban lévő egyedüli házhoz is kilátogatott. Mintha keresett volna valamit. Nehéz volt a szíve. A suszter elköltözött, be a városba, s elment dolgozni a cipőgyárba. A régi házat már rég lebontották — minden megváltozott. Nehezen teltek a napok, csak akkor nyugodott meg, amikor az egyik tanyabeli azt mondta neki: — Te Miska, elment ez a francos csordás, s most sorcsordásság van. Nem vigyáznál helyettem a tehenekre? S vigyázott — a három hét szabadságból kettőt a tehénpásztorkodással töltött. Üjra kint aludt egy pajtában — igaz, nem a tehenek között, de a friss szénán. S mikor letelt az idő, elment, de a következő évben visszajött szabadságra — csordásnak. Közben felnőttem én is. Elfelejtettem gyermekkorom izgalmas meséit. Egyszer egyik faluban meglátogattam iskolatársamat. Apjától sétálgatás közben ismerős nevet hallottam: Kóder. Elmondtam neki a mi Kóderünk történetét. — Azt hiszem, ezt az embert mi is ismertük. A háború után került ide, nagyon jámbor teremtés volt. Kóderékhoz állt be dolgozni. A fiai igen csibészek voltak és rájöttek, hogy fél a békától. Egy esős nyári napon felfűztek drótra egy csomó békát és azt akasztották a békésen szundikáló férfi nyakába. Az a hideget megérezve a testén, felugrott. Ordítozott. Rohant, rohant, tépte magáról lefele a békákat, az inget. Többet soha nem láttuk. Ez ő lehet — gondolkodtam el —, egészen a mi tanyánkig futott. Több mint negyven kilométert. „Igen, ez csak ő lehetett” — erősített meg a suszter, akiit felkerestem a történettel. Én még a nevére is emlékszem, le is tudta írni. Úgy hívták, hogy B. Kis Mihály. Miit jelentett a B, azt ő sem tudta, de ragaszkodott hozzá. Emlékszem, mikor megérkezett a tanyába, nem volt inge. A nadrágja szakadt, akármit kérdeztek tőle, csak azt válaszolta: Kóder... Kóder. így maradt rajta a név is. Alig vártam, hogy nyár legyen, s elmondjam Miskának a történetet, de nem jött. Hallottuk, beteg. Nem jött a következő nyáron sem. Meghalt. Kortalanul, de nem névtelenül. Dankó Mihály ban és az irodalomtörténetben megszokottaktól. „Az előző időszakban megindult többrétű fejlődés olyan helyzetet teremtett, amelyben lassan megérett jl változás i szükségességének az eszméje — írja Taxner-Tóth Ernő a kiállítás katalógusában. — ... A nemesi ellenállás 1817— 1825 között korábban soha nem tapasztalt mértékben mozgósította az ország politizáló lakosságát. Azaz elsősorban a nemességet, vele együtt azonban az egyre nagyobb szerepű értelmiséget és polgárságot is.” Ez az a korszak, amelyben a legnagyobb hatású írók vállalták magukra a nemzet ébresztésének feladatát. Ekkor írta Széchenyi máig meghatározó értékű munkáját, a Hitelt. Ez az első, magyar nyelven megjelent, gazdasági érvekkel alátámasztott mű, amely a változtatás szükségességét szorgalmazta. Ekkor jelent meg a Világ és a Stádium is. E korszak irodalmipolitikai életében tevékeny szerepet vállalt Kisfaludy Károly, Kazinczy Ferenc, Bajza József, Kölosey Ferenc, Fáy András, Katona József, Vörösmarty Mihály. Pollak Mihály: A Vigadó távlati képe, tervrajz A képzőművészetben a hősi múltat mint példát örökítették meg, s népszerűsítették a kortársak helytállását. Külföldön tanult művészek telepedtek meg Magyarországon, s megtörtént az első kezdeményezés egy pesti festőakadémia létrehozására. A magyar művelődésnek ekkor már olyan intézményei voltak, mint a pesti egyetem, a Nemzeti Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia. Jelentős tudományos eredmények születtek, alapvető munkák jelentek meg, köztük Kazinczy Pályám emlékezete, Katona Bánk bán, Kölcsey Himnusz, Vörösmarty Zalán futása, Csongor és Tünde. Pezsgett az irodalmi, a képzőművészeti, a zenei élet. Folyóiratok, almanachok, irodalmi évkönyvek jelentek meg. A Vörösmarty—Bajza— Toldy triász megindította a Regélőt, majd az Athéneu- mot. 1837-ben nyílt meg a Nemzeti Színház. 1838-ban a nagy dunai árvíz után kezdett kialakulni Pest mai városképe. Irodalmi szalonokban találkoztak a kor jeles művészei, politikusai. (A leghíresebb pesti szalon Bárt- fay Lászlóé a Károlyi-palotában, a mai Petőfi Irodalmi Múzeumban működött.) Az Auróra-kör, a Kisfaludy Társaság megalakulása jelzi a korszak irodalmi, szellemi megújulását. Az Ábrándok- és tettek című kiállítás Petőfi első versének Athéneum-beli megjelenéséig (A borozó, 1842) követi az irodalom eseményeit — jelezve ezzel is, 1842- től új hangok szólalnak meg a magyar irodalmi-politikai közéletben. Kádár Márta Torsch Leo: Dlvatkép a Rajzolatok 1835. augusztusi számából
