Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-28 / 24. szám
Téli táj — Fehér Attila tolira jza. Dugonics utca — Soltész Albert krétarajza. A magyar irodalomban a hetvenes évek elején már elég sok szó esett az új nemzedékről. Egy évtizeddel később inkább már az új irodalomról beszélünk. A icülönbség nemcsak a szó- használatban érhető tetten. Az utóbbi évtized új nemzedéke valóban új irodalmat teremtett, olyant, amelyik sok szempontból másképpen látja az irodalom társadalmi szerepét is, a szakma belső gondjait is. Értékben, lehetőségben ez nem többet jelent, és nem is kevesebbet, hanem egyszerűen: mást, ami hol több, hol kevesebb, a tehetség és a teljesítmény függvényében. Az Alföld januári számában hosszú interjút olvashatunk Esterházy Péterrel, aki kétségtelenül vezéregyénisége ennek az új irodalomnak. Nemcsak ezért érdekesek Keresztury Tibor kérdései, meg a válaszok is, hanem azért is, mert Esterházy nem interjúadó alkat: egy most megjelent bibliográfia szerint úgy látom, ez az első igazi hazai interjúja. Sok egyéb mellett szó e9ik a hagyományhoz való viszonyról, a korszerűségről, ami az író számára egyszerűen hitelességet jelent. A hagyománynyal pedig nem lehet szakítani, hiszen „abból és abban él az ember”. Híressé és hírhedtté vált, valóban sokszor félreértelmezett állításáról pedig, amely szerint az író alanyban és állítmányban gondolkozzon, kijelenti, hogy se többet, se kevesebbet nem akar jelenteni, mint azt, hogy „az az író — nekem —, alki nyelvben gondolkozik. Ez különbözteti meg más, szóval foglalatoskodó embertől, tanártól, paptól, politikusitól, tévébemondótól, újságírótól”. Közvetlenül e beszélgetés után olvasható Mészáros Sándor munkája (A kritikus olvasó), amely Esterházy Péter műveinek recepcióját dolgozza fel, szemléletesen különítve el a jellegzetes kritikusi magatartásokat és álláspontokat. Való igaz, hogy ezek az új irodalom befogadásának szempontjából szinte modellérvényűek. Még az Esterházy előtti új nemzedéknek volt először félreszorított, majd az új irodalom térhódításával vezéregyéniséggé növő alkotója Tandori Dezső. Decemberben ‘töltötte be ötvenedik évét, s ebből az alkalomból a Tiszáid} egy teljes számot Tando- rdnafc szentelt. Az esszék, elemzések, versek sorában a legfontosabb egyértelműen Király István írása: Egy befogadói élmény nyomában. Király Ady felől közelít Tan- dorihoz, s a maga majd két évtizedes befogadói élményeinek változásait veszi sorra. Bemutatja, hogy az Ady-féle új s új lovat követelő magatartást lehetetlennek látó költői elképzeléseket vitatva hogyan jut el ahhoz, hogy a műben is, meg az interpretációban is a kétféle magatartás lényegi rokonságát is meglássa, hogy Tandorit a huszadik század egyik leggondolkodóbb magyar költőjének nevezhesse. A befogadói élmény három eltérő szintje: a szocialista dezillú- zió, a keresésélmény és az utópiaélmény, s ezeknek valóban van a gondolkodás és a teremtés folyamatában időbeli egymásutánjuk is, másrészt hasonló szerkezetet az Ady-műben is föl lehet lelni. A tisztelgő költemények közül a legjelentősebbnek Petőcz András verse, a Hajnali szárnycsapások bizonyul, de a Tiszatáj egész decemberi száma megkerülhetetlen lesz a Tandorival foglalkozóknak. Egyébként ugyancsak a születésnapra jelent meg az első Tandori-monog- ráfia is, Doboss Gyula alkotása. Eggyel legalább csökkent az a hiánylista, amelyet Esterházy joggal sorolt: ki mindenkiről nem készült még egyetlen pályakép sem a mai magyar irodalomban. A magyar kritikával foglalkozik a januári Kortárs Disputa rovata is. Balassa Péter tíz pontba foglalt esz- széje a mai helyzetet írja le, abból indulva ki, hogy bár mindenki a nyilvánosság hiányát panaszolja, máig nemigen ismerjük el, hogy az igazság dialógjikus természetű, vagyis a nyilvánosság „elsősorban a vita, a kommunikáció, a máéként vélekedés, a máshogy, gondolkodás, a más meggyőződés (ha tényleg van ilyen!), ■tehát a különbözés méltányos elismerését és figyelem- bevételét, a másik álláspontjának, személyes hitéinek tiszteletét jelenti.” A tolerancia hiánya valóban elkeserítő. Ma már nem az a fő gond, hogy meg lehet-e fogalmazni lényegesen eltérő véleményeket, ham ént hogy ezek a vélemények elviseljék egymás másságát. Azt viszont, hogy erre oly kevés a jó szándék, elsősorban azzal magyaráznám, hogy négy évtizeden keresztül az eltérő véleményeknek legfeljebb a suttogó nyilvánosság teremthetett olyan amilyen fórumot, és sokszor még a suttogás is büntetendő volt. Losonci Miklós: ÓváHLÚSzlÓ A Mai magyar művészet 93. köteteként megjelent Óvári-monográfia szerzője jeles művészeti író, az Iparművészeti Főiskola titkára. Losonci Miklós tanulmánya már csak emléket állíthatott Óvári Lászlónak, aki 1988. tavaszán elhunyt. Szomorúan vesszük tudomásul, hogy művészeti életünk derékhada nagyon megfogyatkozott az utóbbi időben. Ehhez a generációhoz tartozott Óvári László is, a magyar neokon- struktivizmus meghatározó képviselője, aki 1926-ban Nyíregyházán született. Több jelentős műve került a nyíregyházi Jósa András Múzeumba. Itt őrzik Utca és Tulipán festményciklusának egy- egy egyetemes értelemben is maradandó darabját. Losonci a kötet elején hivatkozik Adornóra, aki szerint Auschwitz után nincs költészet. Ezzel a véleménynyel Óvári egész életében perelt, mert „az ő festményei is színekbe foglalt erkölcsi- ségükkel tisztítják a jelent”. A tér és a forma új összefüggéseit kereste, miközben egy szuverén festői világ felépítésén fáradozott. Jól tudta, hogy leíró művekkel már nem lehet korunk bonyolultságát kifejezni. A technikai civilizáció környezete sokrétűvé teszi a világhoz, elsősorban embertársainkhoz fűződő viszonyunkat. Óvári László képein a színek, vonalak és tömegek egysége vezeti szemünket új vizuális igazságok felé. Losonci Miklós tanulmányában az életmű fejlődéstörténetét árnyaltan mutatja be a plain-air képektől a sajátos ízű Óvári-művekig. Busóké- peK, portrék, csendéletek, utcaképek, balatoni tájak, és muráliák jelentik életművét, s akkor még nem említettük felfedezni érdemes, imponáló rajzait. Murális művei technikailag igen változatosak: készített sgraffitót, seccót, pannót, faintarziát, mozaikot, üvegablakot és gobelint. Közös jellemzőjük, hogy előre mutatnak az időben, s egyre több hívet szereznek maguknak. A jó művek egyik ismérve, hogy nehezen engedik magukhoz a nézőt. A megismerés göröngyös útja annál több gyönyörűséget okoz, minél nagyobb erőfeszítés árán jutunk el egy műalkotás leikéhez, s akkor már a mű sem ereszt el többé. Losonci a monográfia végén Diderot egyik kérését idézi: „Fessetek úgy, ahogy Spártában beszéltek!" Óvári László ennek szellemében teremtette meg életművét: „szűkszavúan, méltósággal”. Tarczy Péter B udapest, mindig csak Budapest. Ha fotülnézetből láthatnánk, valami hangyabolyhoz hasonlítana. Nyü- zsög-mozog, törtet, ágaskodik, fu- rakszik benne az ember. A hangyaember. Fekete pontként szaladgál á sorsa után. Most csak az mentette Budapest képét, látványát, hogy jótékony fehér burnusz vonta be. Elborította a hó, ilyenkor az ember megbocsátóbb. A várossal szemben, önmagával szemben is. A természetben van valami megbocsátás. Ezt gondolta rövid télikabátjába süppedve Fellegi, a festő, lecsúszva egészen az ülés mélyére kis Fiatjában. Durva szövésű kabátja a nyakát súrolta, az elől — vagy a város elől teljesen behúzódott önmagába. A sietgélő emberek közt fölbukkant a lánya. Régi irhabundája rendetlen, nagy gombokkal volt összefogva — asszony létére sem lett gondosabb. Arca viszont sugárzott a fiatalságtól, noha már elmúlt harminc. Járására sem ügyelt, nem akart mozgással nőt csinálni magából, mint a legtöbb, csak ment önfeledten bele a vakvilágba. Egyedül volt a tömegben, a hangyák közt, Felleginek megsajdult a szíve — kikiáltott neki: — Anna! — Belényilallt, mióta nem látta. Eltelt vagy hat hét. Most is úgy érezte, mindennap kellene találkozniuk, mint valami gyerekkel. Mindenről szeretett volna tudni — Anna férjéről, mindennapjairól, munkájáról. — Anna! — csaknem kétségbeesve kiáltott, mert a fiatalasszony távolodott. Visszafordult, de nem tudta, merről jön a hang, így aztán tovább ment, mintha nem neki szólt volna a kiáltás. A hó szállingózott. — Pane ser! — most már egészen kihajolt a szűk ablakon Fellegi, hogy a bűvszóval elérje asszonylányát. Valóban visszapördült a járda felé Anna, kőkék szemét a hóhullásba meresztgetve felfedezte apját. Fellegi kitört a szűk koGyurkovics Tibor: „Olyan vagy, Mint egy idegei” csiból, megcsúszott, egy pillanatra saját kocsija kereke alá került a jobb lába, de hamar fölpattant, mint egy díjbokszoló, nevetgélt ügyetlenségén. Megállt, várta, hogy a leányasszony hozzárohan. Még a karját is megemelte önkételenül, ölelésre. Várt. Anna lassan lépett. A sok ember, mint valami rossz dokumentumfilmben, eltakarta a közeledő alakot. Hol fölbukkant, hol eltűnt. Nem futott, á, egyáltalán nem futott, sőt, mintha húzta volna az időt, hogy odaérjen. Vagy csak Fellegi érezte ügyi Végtelennek tetszett az idő, és végtelennek tetszett a táv, míg Anna közeledett. Hó hullt. Mintha sohasem akarna odaérkezni. A férfi gerincébe nyilallt a várakozás izgalma, forró fekete tűként furakodott csontlemezei közé. — Te — szakadt ki belőle — fe ... — és átölelte a lányát. — Mi van? Hova mész? Jól nézel ki, fiatal vagy... — Belekarolt Annába, és vitte magával. — Nem jelentkeztetek ... Van egy pár új képem ... Elég jók, talán ... Nem nézitek meg? Sodródtak az emberekkel, a hangyákkal a hóban. — Hova mész? Elviszlek. Vásárolni voltál? Nem utaztok el valahová a téli hegyekbe? Gyere ... Kinyitotta Annának a jobb oldali ajtót, maga szaladt a vezetőüléshez. Anna csak álldogált az autó mellett, a nyitott ajtóban. — Mi az? Nem akarsz beszállni? Vagy babára vársz? — Éppen arra. — Hogy érted ezt? — Ahogy te mondtad. — Na, gyere már... — Anna nehézkesen beült mellé, gyűrögette maga alá a vastag irhabundát. — Hová mész? — Anyához. — Akkor gyerünk — nekilódultak, és a vastag forgalomban idegesen szlalomoztak a tülekvő kocsik közt. Fellegit lekötötte, amíg átértek az Erzsébet hídon. Aztán hamar ott voltak a Logodi utcában, ahol Fellegi első felesége lakott. — Huppsz, na ... — átfogta a lánya vállát. — Mondj már valamit... Csak nem vagy terhes? — De. Az vagyok. — Igen? És miért nem mondod mindjárt? Remek! Unokám lesz! Pancser... — megcsókolta a fiatalasszony arcát. — Mióta? — Több, mint három. — Hét? — Apa, ne nevettesd ki magad. Három hónapja. — Akkor miért nem szólsz? — Neked? — Miért? Én ki vagyok? Senki? — Nem mondtam, hogy senki vagy ... — Az apád vagyok, nemde? — Jaj... persze. De mit mondjak? Harmincévesen. Tudod jól te is, hogy nem vagyunk olyan viszonyban ... — Nem vagyunk olyan viszonyban? Milyen viszonyban lehet apa és lánya? — Nem tudom... Azt tudom, mi semmilyen viszonyban nem vagyunk. Sose voltunk. Gyermekkorunkban sose tudtuk, hol vagy. Mindegy, sokan élnek így. Megjelentél, játszottunk, eltűntél. Most kezdjem el az ismerkedést az apámmal? Vén, harmincéves fejjel? Most érdekel az én sorsom? — Mindig is érdekelt... Igazságtalan... — Tudom. Elláttál minket. Néha elmentünk egy kiállításodra, láttuk, híres ember vagy, ragyogtak körülötted mások is. Mit csináljak most veled? Meséljem el az elmúlt tizenöt évet? Érdekelne, utólag? Van valami közünk egymáshoz, úgy érzed? Mert én nem. Olyan vagy, mint egy idegen. Ha ki kellene választanom az ismerőseim közül egy apát, nem biztos, hogy téged választanálak. Mire föl? Hogy te nemzettél? Hogy genetikusán a te lányod vagyok? Hogy te segítettél pénzzel? De mikor beszéltünk mi két mondatot? Elrobogtunk egymás mellett. Lehet, hogy én is hibás voltam. De a legnehezebb tizenöt évemet egyedül húztam le. Most hirtelenjében beszéljem meg veled mi a véleményem a reformpolitikáról? — Maga elé nevetett. — A glasznosztyról beszélgessünk el, édesapám? A nyíltságról, őszinteségről? Netán lépjünk be egy közös pártba, mint egy családból való, hasonlóan gondolkodó, felnőtt emberek? Mert én is felnőttem, igaz, édesapám? — De ... te ... én... aggódom ... Voltál orvosnál? — Az ember egy idő után mindent maga intéz. Akkor kezd el igazán élni. Én elég korán kezdtem el. Ne aggódj, megleszünk. Látod, most is vagy kétszáz méterrel előbb álltái meg ... Már azt is elfelejtetted, hol laktunk veled ... — Dehogy! Azt akartam, hogy még beszélgessünk! Anna, ne nevettesd ki magad! — A fiatalasszony már kifordult a kocsiból, szaladt. Még visszaintett. A hó lassan szállt a siető alakra. Fellegi látta, ahogy a házfalak mentén megy. — Csak el ,ne essen! — mart belé a gondolat. Nézte a lányát. Az ablakot lassú pára vonta be, szeme kissé elhomályosult. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET üt & i im mm irat-tallózólül 1989. január 28. •
