Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-14 / 12. szám
Az erdő világa — Acs Lászlóné domborított rekeszzománc képe. ' • • • -■ / s •1 ,u._ v... '«-V. ... . .. 'jy• Kgfb&a Százötven éve született Paul Cézanne, a modern festészeti törekvések úttörő mestere, a posztimpresszionista festészet legnagyobb egyénisége. A zárkózott, mániákus gyötrelemmel saját útját kikínlódó, szegény, kinevetett mester, aki már csak halála előtt ismerte meg a siker ízét, forradalmár volt. Elvetette az impresszionisták látványfestészetének csillogását, képein visszatért a szilárd formához, megszervezte a rendezett teret. Ritka az a mai festő, akinek képe közvetlenül vagy közvetve ne lenne kapcsolatban a magányos mester heroikus vívódásaival. Az ő térelméletéből egész iskola sarjadt ki, a kubizmus. A Vadak csoportja is az ő törekvéseiből indult ki. Minden idők egyik legnagyobb koloristája volt, különösen leheletfinom, összegző akvarelljein, melyek közül a Szépművészeti Múzeum is birtokol néhányat. Az az expresszív kifejező erő mely műveiben lobogott, csodálatosan gazdaggá teszi legszegényebb tárgyú képeit is. Alkotásain minden részlet egyformán fontos, nincsenek a klasszikus festészet szabályai szerint kiemelt dolgok. Pedig hagyománytisztelő volt alapjában; a formák stabilitását, a körvonal szerepét ő adta visz- sza az impresszionista festők fényimádata után, mely illuzórikussá tette az egész világot. Nagyon tudatosan dolgozott keserves és szakmai csalódásokkal teli ifjúsága óta: „A természetet hengerrel, gömbbel és kúppal kell alakítani, mindent távlatba állítva, hogy a tárgynak vagy vázlatnak valamennyi oldala egy centrális pont felé irányuljon. A láthatár párhuzamos vonalai adják a kiterjedést, a természet egy szakaszát, a látványt ... A láthatáron levő függőleges vonalak a mélységet adják.” Aix en Provance-ben született, és ott is halt meg 1906. október 22-én festőhöz méltóan, szinte a festőállvány előtt. A leányosan érzékeny, finom idegrendszerű fiút édesapja internátusbán neveltette, ahol életre szóló barátságot kötött Zolával. Apja akarata ellenére lett festő, Párizsba utazott, de az École des Beaux Art felvételi vizsgáján elbukott. Megismerkedett az akkor induló impresszionistákkal. Közülük Pissaróval állt legtovább barátságban, aki a tájképfestésre tanította. Rendszertelenül, megszakításokkal tanult, legtöbbet az Académie Suisse- ben. Már élső képein is a térbeliséget hangsúlyozta. Csendéleteit — köztük a Szépművészeti Múzeum 1873—77 között festett remekét, a Buffet-et — a szervezett rend és az érzékletes előadásmód jellemzi. Rálá- tásos kompozíciói a kubisták kezén a század tízes éveiben az egész európai festészetben elterjedtek. r művelődési élet Kárpátalján ig nem elég... A nagyapa házában Enquist-bemutató a Móricz Zsigmond Színházban alapító taggal. A tagok áma azóta jelentősen gya- podott. Magyar nyelvműve- irodalmi körök születtek működnek egyre gazda- bb programmal Gáton, Té- őn. Nagyszőlősön. Erősítettük kapcsolatainkat agyarországgal és a Szlová- ában élő magyarokkal, ígváron megtartottuk a agyar társasklub alapító szejövetelét. A kárpátaljai llforgatóknak van egy iro- ilmi folyóirat-jellegű kiad- ínyuk is, az Évgyűrűk, nely (egyelőre) évenként yszer jelenik meg — mind zdagabb tartalommal. Vanik publikálási lehetőségeink Kárpáti Igaz Szó mellék- teként megjelenő Űj Haj- sban is. Akkor miért mondom még- hogy még nem elég? sért, mert a moszkvai asznosztv hullámai a peri- riára jelesül: Kárpátaljára idományért, sem barátságért, sem félelemért le nem írtam, az mi keveset írtam, igazat írtam. (Tinódi Lantos Sebestyén) ! magunk e? inyör vagy szenvedés? '.jünk egy húron zm is tanultak jtettek szépen ->t pengetni, n régen nem a húr, s akik xagydobot, runk-sorsunk eje: a rock. g akár ver- >atalos koncerten, ■on füstködös ílódó sípokon ten — mindegyiken . dallam?! amikor a ik, telje- c meg, hogyan i akarunk. bizony még alig-alig gyűrűznek el. Mert több beadványunk hever az illetékes asztalán (vagy asztalfiókjában?). Nem egetverő kérelmek ezek. De számunkra, kárpátaljai magyarok számára fontosak. Érthetetlen például, hogy miért nem használhatjuk mindenhol az évszázados helységnevek magyaros történelmi alakjait, miért nem írhatjuk le, (mert mondani mondjuk): Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőlős. Még nem elég ... Nagy huzavona van a kárpátaljai magyarok érdekvédelmi szervezetének „csúcsszerve” létrehozása körül is ... Még nem elég... De csöndesen és őszintén reménykedünk. És igyekszünk sok-sok apró lépéssel tiszta hittel és elszántan előbbre jutni. És bízunk benne, hogy nem lehet visszaút. És tesszük ezt azért, mert igenis kötelességünk fenntartani, erősíteni az egészséges magyarságtudatot. Azért, mert a fát ápolni kell, hogy ne száradjon el. Jóleső érzés, hogy az ötágú síp eddig magyarországi részről leginkább mellőzött ágára, az irodalomra most mind nagyobb figyelem súgárzik. Kell is ez az odafigyelés, mert sokat segít ügyes-bajos nemzeti dolgaimban. Kell ez az odafigyelés, mert erőt ad és jelzi: nem adhatjuk fel. Mert itt, az Ung, a Tisza, a Latorca partján kell — történelmi elődeinkre büszkén és más nemzetekkel sorsközösségben — továbbmentenünk magyar hitünket. Gondoskodni arról, hogy a síp ötödik ága szépen, egyre csengőbben szóljon. Tárczy Andor A ma lantosaihoz S ők intenek be a kórusnak, hogy mikor zendítsen rá fortissimóban: Hozsánna! Hé, lantosok! Nem igaz, hogy a Fender gitár és a balalajka nem fér meg egy zenekarban. De a zenész is szóljon bele abba, mit és hogyan játsszon. És menet közben is változtatni lehessen a hangszerelésen. És a zenekar meneszthesse a karmestert, ha úgy érzi, rosszul dirigál. S hogy a zenészek és zeneszerszámok jól legyenek felhangolva, össze legyenek hangolva . . . Hé, lantosok! Kezünk szívünkre téve, vajon hányán mondhatjuk el, hogy soha egyetlen hamis hangot sem fogtunk? .. . Tárczy Andor llngváron született 1954-ben. A magyar nyelven megjelenő Kárpáti Igaz Szó főmunkatársa és a József Attila Alkotóközösség tagja. Immár másfél évtizede, hogy rendszeresen publikál verseket, rövi- debb elbeszéléseket. A Kárpáti Igaz Szó kiskönyvtár-sorozatában jelent meg verseskötete ölelkező évszakok címmel. Fehér bútorok. Vaságy. Székek. Zárt osztály. Zöldes fényben izzó kórterem. A kísérlet nem sikerül. A Fiú öngyilkos lesz. A rácsok ragyognak... Per Olov Enquist, az immár világhírű svéd drámaíró hazai karriertörténetének újabb állomása ez a magyarországi bemutató. A tri- bádok éjszakája és az Ének Phaidráért átütő sikere után került közönség elé a Móricz Zsigmond Színházban a szerzőnek az 1980-as évek elején írott darabja. Enquistet a kritika minősítette már ügyes bulvárszerzőnek éppúgy, mint remekművek alkotójának. Nos, A nagyapa házában nem remekmű, noha számos, az emberi létet mélyen érintő kérdést vet föl, ha nem is túl eredeti módon. Enquist színháza mindig is a szenvedélyek, a túlfűtöttség, a kegyetlen, nyers indulatok, az élveboncolás, a szélsőségek színháza. (A Phaidra kapcsán írta Mészáros Tamás: „az egészen átlüktet a téboly.”) A nagyapa házának végső soron ez a témája, ám a kérdés nyitott: mennyire őrült a Fiú, s hogyan jutott idáig? E probléma megválaszolásához van szükség a Lelkésznőre, aki a beteg psziché gyilkossághoz-önpusztí- táshoz vezető útjának egyes motívumait, emlékcserepeit rakja össze, miközben megvilágosodik előtte hitének paradoxona. Enquist tapasztalt író: darabja (a felületen) megérint, lételméleti kérdésekre irányítja a figyelmet egy-két pillanatra. Az a kár. hogy csak egy-két pillanatra. Akkor viszont intenzíven. s némileg melodramatikus módon. Az igazi gond azonban az, hogy a mű nincs elég jól megírva. Nemcsak azért, mert az őrület mint téma, s mint metafora már sokak által kiaknázott lehetőség, hanem azért, mert A nagyapa házában dramaturgiailag több ponton következetlen. Például: Lisbeth, a kísérlet vezetője hívja el az intézetbe a Lelkésznőt, hogy az teológiailag magyarázza meg a történteket; a Fiú vallomásainak végén viszont elrohan, így az események értelmezését csak mi halljuk. A Lelkésznő végül kilép az egyházból; kinek a drámája ez: a Fiúé, vagy a papnőé? Ugyancsak elnagyolt az, amire a szöveg homályosan utal: miféle, valószínűleg intim, testi (?) kapcsolat alakulhatott ki Lisbeth és a Fiú között? Ha ez valóban, volt, miként lehet ennyire motiválatlan? Lisbeth ezt semmiképpen nem tehetné meg, még egyszer sem, hiszen ismeri a beteg állapotát. Ez a kérdés, úgy vélem, a színjáték sarkalatos pontja. Innen nézve az egész dramaturgia fölborulhat. E lényeges, s még néhány apróbb egyenetlenséggel együtt a történet arra keres választ: mi az ember? Mi a szeretet? Mi a hit? Mi az erőszak? Van-e megváltás? Hol a szabadság? Mire jó az Isten? Gellért Péter rendezőt a műben rejlő filo- zófikum érdekelte elsősorban. Meglátta a drámában azokat a mélyebb összefüggéseket, amelyek igazán nem ábrázolódnak; a különös, szaggatott, ide-oda villódzó, az argótól a stilizált nyelvi anyagig többféle stíluselemet vegyítő mondatok erejére bízta az előadást. Nem volt könnyű dolga: Enquist alkotása szövegcentrikus. így a figurák nem túlzottan egyediek: adott a vonzó és céltudatos Lisbeth, a szertelen, a szülők nélkül a nagyapa házában fölnevelkedett, s annak elvesztését csak destruktív reakciókkal elviselni képes, sérült lelkű, olykor őrjöngésig hevülő Fiú, és a meghasonlással küzdő, az értelmetlen erőszaktól irtózó, de vele végzetszerűen szembesülő, s rá választ nem találó, zárkózott Lelkésznő. Gellért értelmezésében A nagyapa házában rólunk szól, hiszen abban az órában valamennyien egyedül jeszünk, amikor eljön értünk az Isten. Hogy az előadás mégsem döbbent meg igazán, az elsősorban a dráma hibája: a két nő nem eléggé körvonalazott. Megoldatlan, hogy hol az egyik, hol a másik kényszerül hosszabb-rövidebb hallgatásra. E sajátos űröket a rendezés sem képes kitölteni. A többszörös in médiás rés kezdés az ötletes díszlet által is fölerősödik. Csík György hangsúlyozza a játéktér zártosztály jellegét, de állatkerti, vagy cirkuszi ketrecre is asszociál- tathat. (Ha a dráma rólunk szól, szemléletesebb lett volna az egész Krúdy Színpadot be- rácsozni. így kívül rekedünk; szemlélők leszünk; amit látunk, az ott bent történik.) A dráma hőse a Fiú, akit elemi erővel meghatároz a prédikátor nagyapa személye, s az a ház. ahol gyermekkorában minden pillanatban a csodával szembesült. Rékasi Károly sokoldalúan formálja meg Ot, aki talán az Enquist által idézett azon Fromm-tételt igazolja, amely szerint az „ember is támad és gyilkol, ha veszélyben forognak létfontosságú érdekei”. A fiatal színész felfogásában a Fiú súlyos beteg; váratlan indulatai, izgatottsága, vad érzelmei mintha az őrültség külsődleges eszközökkel történő megidézésére is vállalkoznának, miközben képes embernek maradni. Lisbeth kevésbé színesen megírt figura: Molnár Erika kísérletvezetője számító és konok. Számára a Fiú pusztán alany, csak az eredmény, a disszertáció a fontos. Kiszolgálja feletteseit. „Minden megszállott veszélyes, aki arról álmodik, hogy kiformálhat, ellenőrizhet, átalakíthat másokat.” — írja Enquist. Lisbeth emberekkel és nem-emberekkel manipulál. Tudnia kéne, meddig mehet el, hiába mondja: „nem tudtuk, hol a határ.” Molnár Erika a Fiút eszköznek tekintő nő szerepében határozott: harca a deformált személyiséggel jól felépített. (Kár, hogy Csík György pepita nadrágba bújtatta; a kórházakban a nők fehér nadrágban dolgoznak. Lisbeth a kezével nehezen tud mit kezdeni: a kelleténél többször dugja zsebre.) Vennes Emmy régen nem kapott kiemelkedőbb szerepet, pedig ismét bizonyítja, hogy jó színésznő. Az önmagával is küzdő, kételyek gyötörte lelkésznőt alakítva képes elhitetni, hogy ő egyedül érti meg a Fiú igazságát. Figurája sajnos, íróilag nincs kibontva eléggé. A színésznő visszafogott alakítást nyújt: ő átérzi, amit a pszichiáternő nem, mert az csak rációval közelít az esethez, ö rájön, (némi di- daxis árán) miért ölte meg a Fiú Valiét, s miért akar meggátolhatatlanul öngyilkos lenni. (A halálban elnyerhető szabadság motívumát Ibsentől Milleren át persze sokan megírták már...) A Krúdy Színpad bemutatója végül is gondos csapatmunkára vall. A premier a színháznak a magyarországi bemutatók iránt megmutatkozó felelősségről tanúskodik. A darab számos zökkenőjével, Shaffer Equusára emlékeztető témájával, Melis László atmoszférikus zenéjével fontos és időszerű dolgokról akar beszélni: a szeretetről és annak hiányáról. „Miért szül a szeretet halált?” — kérdezi a Phaidra munkanaplójában Enquist. Nem tudni. Talán meg kellene kérdezni Valiét, ö bizonyára ismeri a választ. Karédi Zsolt 1989. január 14. Cézanne emlékezete Paul Cézanne: Csendélet DR:
