Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-14 / 12. szám
Az izgalmas asszony Erdély volt a szülőföldje, Magyarország a hazája, otthona az egész világ. Csak akkor érezte jól magát, ha utazott. Kezében jegyzet- füzettel rótta végig a mediterrán országok szűk utcáit, Firenze és Párizs tereit, a hajókorlátnak dőlve csodálta meg a Csendes-óceán ragyogását, a norvég fjordok hullámait. Követte Peer Gynt nyomait a sötét és fenséges norvég hegyormokon, elzarándokolt Galla Piacidia, az utolsó római császárnő kőkoporsójához Raven- nába. Ábel Olgának hívták. Ismert és neves alakja a huszadik századi magyar újságírásnak. Azt mondják, mosolygós, életerős asszony volt. Izgalmas, különleges jellem, lelkében legbelül sohasem talált nyugalmat. Prométheusz tüzét őrizte, az emberi lét értelmét, a boldogság titkát kereste. Enél- kül emberi nagyság nem is létezik. Goethe volt a szellemi lámpása: „Nyúlj bele az Élet sűrűjébe, bárhol ragadod meg, mindenütt érdekes!” — vallatta. Szerették, csodálták, gyűlölték, irigyelték, de közönyös nem volt vele senki. Több kötetet írt. Szociográfiai művei után (Keserű kenyér, Egy kísér- tettérkén nyomán), memoárkötettel jelentkezett. Az „Egy újságírónő magánjegyzetei” című könyvét hamar elkapkodták az irodalombarát olvasók. A Népszava belső munkatársainak csontjai már a temetőben porladnak, de gondolatait, írásait őrzi az emlékezet. Az Epocha szerkesztőinek segítségével most a fiatal nemzedék is megismerkedhet ezzel az izgalmas asszonnyal, és általa a világ tájaival, embereivel, a történelemmel. A „Tanulságos utak 3 kontinensen” című ripoCtkötetben feltárul az évezredes múlt, és a közeli tegnap, amikor Ábel Olga megírta a riportjait. Kettős az izgalma az olvasónak, hisz egyszerre kalandozik mindkét idősíkban, különféle kontinenseken. Ezekben a kalandozásokban megéli a saját vágyait is, mert Ábel Olga elé varázsolja a tájakat, az embereket, a természetet. Az olvasónak az az érzése, hogy ő is ott van vele Kanadában, Zürichben, Moszkvában, a Vörös-tengeren ... Lát, beszél és tapasztal, mintha valóságosan vele történne minden. Ez a titka Ábel Olga varázsának, és a kötet — már most is mérhető — sikerének. Kár, hogy egyetlen évszám sem jelzi a riportok megszületésének idejét. Az olvasó így kissé tétova, tájékozatlan. A kötetben túl sok a betűhiba, elhagyás, a nyomda felületessége időnként bántó. Az érzékeny, szép és színes írások valóságteremtő erejét vétek megtörni velük... Tóth M. Ildikó MM HÉTVÉGI MELLÉKLET Dienes Gábor: Kísértés. I a] KM [ VENDiGE I a faitázia festője Paradicsom Floridán túl Az a hír járja róla, hogy szinte a kezei közül kapkodják ki a képeit, alig győz rajtuk megszáradni a festék, már viszik is Európa különböző gyűjteményeibe. (Erre a mostani mátészalkai kiállításra is több magángyűjteményből adtak kölcsön képet — például Svédországból és az USA-ból.) Képző- művészeti életünk egyik különös, senkivel össze nem téveszthető, senkihez nem hasonlítható alakja, életrajzírói szerint külföldön népszerűbb és ismertebb, mint itthon, hazai fogadtatásából pedig elárul valamennyit az, hogy 32 éves korában már megkapta a Mun- kácsy-díjat. Negyvenéves most, de a hófehér haj többnek mutatja. Azt mondják, „három végén égeti a gyertyáját ...” Dienes Gábor festőművész kiállítása több mint egy évtizede esedékes volna Mátészalkán, ahol bármikor szívesen fogadnák, hiszen itt töltötte a szépemlékezetű gyerekkort, amelyre mindig nosztalgiával gondol vissza. — Csodálatos gyermekkorom volt itt, ami a képeimhez témát adott és táplált. Apám horgászott, vadászott, óhatatlanul csodálatos élményekben volt részem, napkeltékre emlékszem, napnyugtákra, a környék és a beregi rész tájaira, a Szamos, a Tisza, a Túr holtágaival, vadjaival, erdeivel — ebben éltem 14 éves koromig, és nagyon szerettem itt élni. De azután a sorsom úgy alakult, hogy ott kezdtem el dolgozni, ahol tanultam, a képzőművészeti főiskolán, és ma is ott tanítok ... Azt mondja, a véletlennek köszönhető, hogy szemészorvos édesapját meglátogatta valaki, aki értett a művészethez, és felfedezte az akkori kisfiúban a rajztehetséget. Első tanulmányaiban Berecz András festőművész segítette, hozzá járt be Nyíregyházára, és többek között annak az előkészítőnek is köszöni, hogy bejuthatott a budapesti képzőművészeti szakközépiskolába. Onnan meg a főiskolára, ahol pl. Bernáth Aurél volt a mestere, majd együtt dolgozhatott a művészként és barátként is tisztelt Kokas Ig- náccal. Az ő jellemzése szerint Dienes „a nagy adományok birtokosa”, akit a sti- láris egység megteremtésének tévedhetetlen biztonsága jellemez, valamint a megjelenítés csodája, illetve a gazdag fantázia és formateremtő készség. Erre mondja azt Dienes Gábor, hogy sokak szerint ezer közül meg lehet ismerni, melyik az a kép, amit ő festett. E sorok írója mérsékelt távoltartássál szemléli Dienes világának képződményeit, különös fantáziájának teremtményeit, ezt az álomvilágot, amelyben nem létező állatkák várakoznak titokzatos ködhajók érkezésére, eltorzított arányú nőalakok kelletlenkednek madárcsőr- koponya fejükkel. Talán szemtelen is a kérdés: — ön ilyennek látja a nőket, a világot? És kik veszik meg ezeket? — Nehezen tudok beszélni a képeimről — mondja a festő —, de megpróbálom. Mint a rendező a színpadon, úgy játszom én is a saját szereplőgárdámmal, és azért csinálom ezeket a képeket, hogy ők helyettem viselkedjenek. Elmondta egy rádióinterjúban: úgy érzi, egy-egy kiállítása olyan, mintha valaki letolná a nadrágját és megmutatná a meztelen fenekét — és az egyáltalán nem érdekli, hogy erről kinek mi a véleménye. Ezt hogy érti? — Úgy érzem, mintegy eret vágok magamon és engedem, hogy a képek megszülessenek. A világ hat rám, formál, úgy gondolom, a pik- itúrámnak egyedisége van, ez egy olyan nyelv, amin csak én beszélek. Hálistennek, vannak még magángyűjtők, van egy műgyűjtő réteg — és nem biztos, hogy mind gazdag emberek —, akik valamilyen módon örülnek a képeimnek, még abban az esetben is, ha maga a kép nem örömet keltő. A feltűnően nagy érdeklődéssel kísért, sikeres mátészalkai kiállítás után — amely egyébként az év végéig látható az új művelődési központban — mik a tervei? Elmondja: nagyon örül — és nem az udvariasság beszél belőle —, hogy van végre Mátészalkának olyan kiállítóterme, ahová 5—6 év múlva, ha fog tudni dolgozni, szívesen visszatérne képeivel. Most a két ünnep között Nyíregyházán meglátogatta a testvérét és családját. Azzal búcsúzik: — Azután meg újra bezárkózom a műtermembe, mert szeretnék végre egy jó képet festeni... BE. Néhány éve játszották nálunk Jim Jarmusch első filmjét, a Florida, a paradicsomot. A körülményeikhez képest jól fogadta a közönség, s igen magas polcra helyezte a kritika. Ez „lefordítva” azt jelenti, hogy látták vagy félszázezren, ami nem (kifejezetten magas szám a hazai forgalmazási adatokat tekintve sem, de mert a kartárs klubhálózatban futott, relatíve mégis figyelemre méltó. Az alkotót pedig többen Cassavetes mellé helyezték, mondván: ők azok, akik függetlenítve magukat a hollywoodi hagyományoktól realisztikus Amerilfca-képpel szolgálnak, s nem a story érdekli őket, hanem az ember társadalmi meghatározottságaival együtt. S mert e fűmnek magyar vonatkozásai is akiadtak, a felé forduló megíkü- iönlböztetett figyelmet ter- mésztesnek tarthatjuk. Ilyen előzmények után jutott el hozzánk a rendező második alkotása, a Törvénytől sújtva. Az előzetes információk azt sejtették, hogy Jarmusch azon a csapáson halad -tovább, amelyet első filmjénél vágott. Erre gyanaA „politika” nyelvünkben A politika szó még meglehetősen fiatal nyelvünkben, hiszen csak az 1700-as évek első feléből tudjuk kimutatni. Akkor ez volt a jelentése: „Országok és népek rendelésére való tudomány”, azaz az államigazgatás mestersége. Ez a jelentés az elmúlt idő során ugyancsak bővült. Bárki könnyedén tud mondani olyan szavakat, amelyekben a politika az utótag. Csak mutatóba említsünk néhányat! Árpolitika, egészségpolitika, iskolapolitika, pártpolitika, vámpolitika, várospolitika. Értelmező szótárunk az alábbi jelentéseket adja: „1. A társadalom, az állam vezetésére, és megtartására irányuló közösségi, vagy ezzel kapcsolatos tevékenység; a vele kapcsolatos eszmék, elvek rendszere. 2. Valamely szervezet társadalmi értékű tevékenysége. 3. A cselekvés taktikája.” A meghatározások is mutatják, hogy a szó igen nagy jelentésbővülésen ment (megy) át. Ezt a bővülést követi nyelvünk is, hiszen számos szó, kifejezés keletkezett, és keletkezik napjainkban is. Igen szemléletesek, képszerűek, és mindenki számára azonnal érthetőek a következők: hintapolitika, kirakatpolitika, struccpolitika. A haladás gyorsaságát mutatja a kis, illetve a nagy lépések politikája kifejezés. Az el nem kötelezettség politikája többek között arra is utal, hogy egy-egy állam nem követ uszálypolitikát. A békés egymás mellett élés politikája feltételezi, hogy a nemzetek kölcsönös előnyökön alapuló politikát folytatnak, nem követnek agresszív (esetleg: hidegháborús) politikát, nem az erőpolitika szemszögéből tárgyalnak egymással. Előfordul az is, hogy a politika szó jelzője, vagy előtagja megvan, illetve használatos idegen és magyar megfelelővel egyaránt. A faji megkülönböztetés politikája pl. kissé terjedelmes, de szemléletesebb, mint az apartheid politika. A romániai falurombolásra vonatkozik a következő két szó: bulldózerpolitika, illetve a földgyalupolitika. Természetesen se szeri, se száma az alkalmi kifejezéseknek. Itt elsősorban a szalámipolitika (azaz: több kis kérés után teljesül a nagy kérésünk) és hasonló szavakra gondolunk. Sokszor idézőjelbe is tesszük őket — utalva az alkalmi jellegre. Hogy meddig maradnak alkalmiak, azt a használat dönti el. Mizser Lajos ikodhatfunk abból a hírből, amely arról szólt, hogy ez a munkája is felkete-fehérben készült, mert ez mindenképp szembefordulást jelent a mai gyakorlattal, hiszen a játékfilmek világában a színes kópia szinte egyeduralkodóvá vált, s csak nagyritkán tapasztalható, hogy egy-egy rendező művészi megfontolásból mond le róla. A Florida, c paradicsom leginkább amiatt nem illett bele az amerikai filmről kialakított képbe, hogy nem a cselekmény keltette feszültség fokozatos emelésével akart hatni a közönségre, hanem azzal a látszólag közömbös dokúmén tarista szemlélettel, amely inkább gondolati, mint érzelmi azonosulást vár el a nézőtől. Hősei, pontosabban anti hősed a társadalom perifériáján élők közül 'kerültek ki. A Törvénytől sújtva hősei lényegében ugyanabból a rétegből kerülnek ki, mint az első filmé. Kisáküott sorsú emberek világába visz a rendező, olyan lecsupaszított külvárosi viszonyok közé, amelyek már a látványukkal taszítanak. Jack lányokat futtat, Zack utcáira került, egykor jobb napokat látott discjockey, s a harmadik figura az olasz betelepülő, aíki ráadásul a nyelvet is töri. Érdekes lenne tudni, mi késztette Jarmuschit arra, hogy engedményeket tegyen a mozi számára, mert a Törvénytől sújtva inkább visz- szalépésnek, mint fejlődésnek minősíthető művészi pályafutásában. Ebből valamennyi bizonyosan az üzleti kényszerre vezethető vissza, de vajon mennyi? Azt, hogy a dokumentarista elemek ötvözése a fikciós mozzanatokkal nehéz alkotói feladat, sok példával lehet igazolni. A Florida, a paradicsömbsun ez sikerült a rendezőnek, itt azonban a film első harmadát leszámítva mintha le is mondana erről, és kalandfil- mi patentekből cselekményt épít, ugyanakkor egyéb jelekből jól érzékelhetően mégsem a szórakoztató szándékot akarja érvényesíteni. A már-már geometrikusán szabályos cselekmény is, kimódoltnak hat. A film első harmadában elindul három szálon a történet, amely a börtönszínhelyen összefut; hogy aztán a harmadaik harmad végién újra szétváljon, s ki-ki menjen a maga útján tovább. Igazságtalan lenne azt mondani, hogy fcűdhöz- ragadt eseménysorozattal szembesít a rendező, mert hélyenlként elemek — többnyire jelképek segítségével — történetét a mindennapaságtól, de nem igazán meggyőzően. Hasonlóképp kiszámított- nalk tűnik az a megoldás, hogy kezdetben a hősök gazdagon jellemzett társadalmi erőtér részei, de ahogy folyamatosan változnak az események, csökken ez a meghatározottság, s a végére szánté el is tűnik. A metszőn realista kezdő jelenetekkel szemben a befejezés képsorai zavarba hozóak. Olyan helyzetet teremt a három menekülő számára a rendező, amelyben minden pillanatban várhatjuk, hogy felrobban az idill, a társadalom benyújtja a számiét, ahogy az első harmadban történt, dhe- lyett megmarad valami népmeséi hangulat, lebegés jellemzi a szituációt, s amikor az Y formájú erdei úton Jack és Zadk elválik egymástól, s a moziban kigyúl a villany, a néző azzal áll fel, hogy olyan hősökkel találkozott, akik „máig is élnek, ha meg nem haltak”. Nem tagadom, van ez utóbbi mondatban némi irónia, de az tény, hogy Jarmusch filozófiája, amely oly világos és elfogadható volt a Florida, a paradicsomban, itt nehezen felejthető, s úgy tűnik, nem is ikövertke2ietei igazán. Hamar Péter Jelenet a Kalózok című filmből — a főszereplő Walter Mattban. 1989. január 14.