Kelet-Magyarország, 1988. november (45. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-12 / 270. szám
1988. november 12. o 450 éves a debreceni Kollégium Az „ország iskolája" Debrecenben a főiskola őse 1526 körül alsófokú iskola lehetett, akadémiai rangját a reformáció megerősödésével nyerte el. „Scho- la nostra”, a „mi iskolánk” — így emlegették már az 1556 évben kelt latin nyelvű feljegyzésekben. Volt olyan évszázad, amikor a 300—400 főnyi diáksereg választott vezetője irányításával teljes önálló testületet alkotott. A diákok évenként kétszer a város környékén is gyűjtöttek természetbeni adományokat. A papjelöltek nagy ünnepekkor vidéken teljesítettek egyházi szolgálatot. Svájc, Németország, Hollandia, Skócia protestáns egyetemeinek ösztöndíjrendszere biztosította azt, hogy a Kollégium tudományos szintje a közlekedőedények törvénye szerint azonos magasságban álljon Európa nyugati testvérintézményeinek színvonalával. ' A XVII. .században a magyar protestantizmus egyetlen főiskolája a királyi és hódoltsági Magyarországon. Példakép. Várad eleste után az ottani főiskolának is menedéke lett. Debrecen, sokszor válságosra forduló küzdelemben a szabad parasztság lakta országrész erejével védte meg iskoláját az uralkodói önkénnyel szemben. A négy és félszázad óta fennálló „ország iskolája” hazánkban 40 közép- és 120 felsőfokú iskola alapításával írta be nevét a magyar és az egyetemes művelődés történetébe. A Kollégium partikuláris (az „anyaiskola” egy részét jelentő) iskolahálózata a mai Szabolcs-Szatmár megyében 1743—1790 között: Barabas, Ecsed, Matolcs, Mi- hálydi, Szabolcs, Tarpa, Ti- szadada. 1807—1848 között. Gebe, Guides, Nyírbátor, Ti- szadob, Tiszalök, Tiszavasvá- ri. 1743—1848 között: Balkány, Csenger, Nagykálló, Nyírmada. Űjfehértó. Alma mater — tápláló anya, — az iskola régi, diá- kos elnevezése. A diákok akkor az iskolát második édesanyának nevezték. Fiúi szeretetük bizonyítékául latinul ajánlották első nyomtatott könyvüket, vagy külföldi tanulmányútjaik során gyűjtött értékes könyveiket ajándékozták a könyvtárnak. Falai között a szabad parasztság, és a tehetséges job- bágyfiak ezrei tanultak. A kollégium neveltjei: Fazekas Mihály, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Arany János, Irinyi János, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Medgyessy Ferenc és hazánknak még számos nagy fia. A pozsonyi származású Segner János András matematikus, a göttingeni egyetem professzora, a „turbina atyja” is szívesen emlékezett a debreceni kollégiumi tanulmányaira. Klasszikus alkotóink műveiben feltárul a kollégiumi diákság tanulságos, példás élete. E remekművek egyike Móricz Zsigmond: „Légy jó mindhalálig” című, 12 nyelvre lefordított regénye. Reméljük, hogy Zoltai Lajos, Balogh István, Bán Imre, Julow Viktor, Tóth Béla és mások tanulmányaiból szerzett ismereteinket a Kollégium történetére vonatkozó, most megjelenő írásművek is gazdagítják. A Kollégiumi Nagykönyvtár félmillió kötetet magába foglaló könyvállományában: 146 ősnyomtatvány, több mint 3000 régi magyar és ritka könyv van. Ilyen könyvtár nélkül aligha fejlődhetett volna Debrecenben tudós költővé Csokonai. Itt gyökerezik Ady jártassága a régi magyar irodalomban. Erről vallott Móricz Zsigmond: „Nagy papok, a reformátorok titokzatos szelleme Z. Z. az llitaayán — Különös és megható volt a ■találkozás. Zömmel lányok jöttek el, fiúk csak elvétve. Rengeteg fiatal a nyíregyházi Ifitanya pincehelyiségében. Az érdeklődők gyűrűjében. egy asztalra helyezett szék tetején Z. Z., azaz Zem- lényi Zoltán, a Hoppárézimi című könyv szerzője. — Hogyan is történt tulajdonképpen? — kérdezem tőle még a program előtt. (Z. Z. alig hallhatóan képes csak beszélni, lassan, tagoltan, valami furcsa orr-, vagy fejhangon, épphogy felfogha- tóan, de a szeme élénk, ajka körül sosem szűnik meg a dévajkodó mosoly.) Ki- mér.ten, gesztikulálva mondja: — 1985. március 7-én jöttem haza az iskolából, és szokásomhoz híven átrohantam az úttesten: a lámpa még nem jelzett szabad utat.. . Mindez a November 7. téren történt. Elütött egy Trabant. Én nem emlékszem a részletekre, csak később tudtam meg, mi játszódott le. Eltört a lábam, repültem hat métert és fejre estem. Eltört a koponyám. Eszméletlen állapotban szállítottak a János kórházba. Utána egy hónapig nem tudtam magamról. Majd száztíz napig nem volt biztos, hogy életben maradok. Amikor magamhoz tértem, sokáig nem voltam beszámítható, kommunikációképtelen lettem. Sokan, még az orvosok is azt hitték, hogy meghülyültem. A szüleimnek azonban sikerült bebizonyítaniuk, hogy normális ■vagyok. — Tudod-e ki vezette azt az autót? — Nem ismerem azt a férfit, csak azt tudom róla, hogy orvos. — Megkeresett a baleset után? — Nem jött el, de nekem égetett itt... a könyviár százezer kötete nekem az emberiség minden becsességét jelentette.” Debrecen dicsérő jelzői között talán az a legragyogóbb, mellyel az 1561-ben nyomdát alapító „bujdosó kassai prédikátor” Huszár Gál a várost jellemezte: „ ... Magyarországnak és Erdélységnek ... világosító lámpása . ..” Az 1538-ban alapított Református Főiskola fényes múltját ismerve, a Kollégium osztozik az így jellemzett Debrecen dicsőségében. Hazánk és a nagyvilág méltóképp ünnepli ez évben, november 11-én a Debreceni Református Kollégiumot, fennállásának 450. évfordulóján! M. L. A Hoppárézimi sikere se lenne pofám hasonló esetben meglátogatni az áldozatot . . . — Hogyan határoztad el, hogy könyvet írsz? — Amikor a feljegyzéseimet készítettem, még nem volt szó arról, hogy kiadják őket. 1985-ben kaptam egy írógépet, mivel sem beszélni, sem írni nem tudtam. így ez a gép kapcsolt össze a világgal. S akkor elkezdtem pötyögtetni a betűket: írtam, mert nem tudtam mást csinálni. Az agyam ugyanis mozgott. — Mégis, hogyan lett eb- ~Vol a naplóból könyv? — Van egy író ismerősöm, Mészöly Gábor, ő rendezte sajtó alá az anyagot. E rendhagyó „író—olvasó találkozón” a szerző élete, jobban mondva életben maradása csaknem fontosabb, mint maga a mű. Z. Z. fesztelenül, felszabadultan mókázik, halvány suttogásait harsány hahota színezi. Ö is nevet, élvezi a helyzetet. Amikor valaki fotózni kezdi, különböző pózokba vágja magát. Záporoznak a kérdések a kezdeti megilletődés után: „Mennyire változott meg az emberek viszonya hozzád a könyv után? Hogyan telik egy napod? Mi a hobbid? Mit fogsz csinálni érettségi után?” ... Z. Z. kihirdeti, hogy aki a legjobb kérdést teszi föl, az kap egy új Zemlényi-raj- zot... A Hoppárézimi eredeti in- tellektusú, pokoljárt és a poklokat hallatlan akarattal, felemelt fejjel legyőző alkotója nagy sikert arat. Z. Z. elmondja: nem is merte remélni, hogy ennyien jönnek el meghallgatni őt. Szemlátomást jól esik neki, hogy sok ember gyűlt össze. Most úgy tűnik, boldog ... (KZS) Tiszabecsi porta — Petkes József grafikája. Az írógép vált a világ... Bállá László: Ha a nvílfeáff ^ a demokratizálás lid d ily HiSdg gorbacsovi politikájának vannak haszonélvezői, mi, kárpátaljai magyarok azok vagyunk. De nem csupán mi. A sajtó naponta bőven tudósít a Szovjetuniót lakó népek nemzeti ébredésének, intézményeik izmosodásának újabb és újabb eseményeiről — elég ha itt csak az erőteljes észtországi népfrontmozgalomra utalok. Persze, tragikus, hogy csak most, negyedfél évtizeddel Sztálin halála után kerülhet sor szűkkeblű, a nemzeti gondolatnak még a csíráit is irtó nemzetiségi politikájának gyökeres felszámolására, de a népek öntudata, mint a sokáig vissza-visszametszett, növekedni nem engedett fa, most kitárult lehetőségek körülményei közt szinte napok alatt igyekszik utánanőni az elmulasztottat, behozni évtizedek mulasztásait. Valahogy így vagyunk ezzel ma is. * * * A magyarországi olvasó hosszú ideig nem sok értesülést kapott a kárpátaljai magyar művelődési életről — nem is igen kaphatott. Nekünk is viselnünk kellett a „bűnös nemzet” kegyetlen szemléletének ódiumát, s ez nem csupán retorziókat jelentett, hanem-a szellemi élet létfeltételeinek hiányát is. Mikor 1953 tavaszán megindult az olvadás, ez is csak igen lassú és hiányos kibontakozást hozott — csakhamar beleszólt a resztálinizá- ció. Tíz évig kellett a magyar nyelvű középiskolai oktatás bevezetésére várnunk, további ötöt, hogy megalakuljon az Ungvári Állami Egyetem magyar filológiai tanszéke, s itt meginduljon a magyarszakos tanárok rendszeres képzése, két évtized kellett, ahhoz, hogy önálló magyar nyelvű napilappá szerveződjék a Kárpáti Igaz Szó (1965-ig az ukrán területi lap, a Zakar- patszka Pravda jelent meg magyar fordításban, ami a sajtókérdésnek igencsak torz megoldása). Gyorsabban indult meg a magyar könyvkiadás, bár ez az első években főként íordításos műveket (politikai kiadványokat, orosz és ukrán szépirodalmi alkotásokat) jelentett. Helyi magyar író első könyve 1951-ben jelent meg, de ezt hosszú ideig csaik két-háromévenként követte újabb, a magyar irodalmi élet félénk szárnybontogatását különös gyanakvás kísérte. Szellemi életünknek aigek®zd^‘: héz, s a későbbi, bár lényegesen jobb, de azért sok tekintetben szűkös körülmények közt mégis sikerült kibontakoznia. Ebben nagy szerepet játszottak a már meglévő magyarság-intézmények, amelyek eredeti funkcióiknál sakkal többet vállaltak magukra. Az egyetem magyar tanszéke a tanárképzésen túl, a nyelvjárás- és folklórkutatás föladatát is felvállalta. Az Írószövetség magyar szakosztálya, bár hosszú évekig mindössze két, olykor csak egy magyar írószövetségi tagot jelentett, szívósan kutatta a tehetségeket, tömörítette maga köré az aktívákat, kétszer is kísérletet tett a folyóirat- alapításra (egy-egy számnál több azután nem jelenhetett meg). A Kárpáti Igaz Szó szerkesztősége is szárnyai alá vette a fiatal magyar írókat, létrehozta a József Attila Irodalmi Stúdiót, amely a sokáig oly kis létszámú magyar írógárdánkat mára meglehetősen népes közösséggé tette (napjainkban mintegy ötven toliforgatót tartunk nyilván, ebből 21 azoknak a száma, akik már önálló könyvekkel léptek a közönség elé). Sőt, a magyar vokális kultúra ápolására a szerkesztőség egy olyan — magyar- országi körülmények közt furcsának ható — képződményt is létrehozott, mint a Kárpáti Igaz Szó Olvasóinak Petőfi Énekkara. Bár gondjainkat leggyakrabban amolyan „Szegény ember vízzel főz” alapon oldottuk meg (például a Kárpáti Igaz Szó a laptestbe betördelve, kivághatóan közölte — más fórum híján — kezdő költők első versesköteteit), úgy érezzük, mégis fölkószülten fogadtuk három évvel ezelőtti nagy korszakváltást. Végre most, a nyíltságnak, a gyökeres átalakításnak, a demokratizálásnak a légkörében megkezdődhetett az áttérés a nemzetiségek jogait deklaráló üres frázisok ismételgetéséről szükségleteik igazi megvizsgálására és gondjaik megoldására. Nem lesz ez túlságosan gyors folyamat, hiszen hosszú évtizedek mulasztásait kell behozni, de a sokévi nyereség utáni nagy nekilendülés mégis hozott azonnali eredményeket is, nem is keveset: a kárpátaljai magyarság szellemi életében az elmúlt év alatt olyan pozitív változások történtek, amelyek korszaknyit lendítettek fejlődésünkön. Ezeknek egyes tényétről a magyarországi sajtó már beszámolt, most mégis szeretnék testvér- megyénk olvasói számára amolyan kisebb összefoglalást adni. Kezdeném a legfrissebb hírrel. A Kijevi Színművészeti Főiskola főigazgatója épp a napokban közölte hivatalosan, hogy kívánságunkra 1989. szeptember 1-jén egész magyar évfolyamot alakítanak. Oklevelük kézhezvétele után ezek a színinövendékek lesznek a Magyar Területi Színház első gárdája. Mert megszületett már a határozat arról, hogy a több mint négy évtizede működő ukrán (Ungvar) és orosz (Munkács) területi színházon kívül magyar professzionális színiegyüttes is alakul, mégpedig a területi székvárosban. Nagy esemény ez, és minőségileg új magyar művelődési életünk fejlődésében, első olyan eset, hogy valamely intézményünk mindjárt szakképzett, profi káderekkel kezdi meg működését, s nem a munka folyamatában kell saját gárdáját kinevelni (mint például a Kárpáti Igaz Szó esetében, ahol az újjáalakításkor írni próbálgató, de még korántsem újságíró fiatalokkal indultunk). Vége szakadt négy és fél évtizedes görcsös erőfeszítésünknek, amikor csupán a beregszászi népszínház műkedvelő gárdája próbált nem kevés nehézség árán valami, professzionálishoz közelálló magyar színházkultúrát teremteni vidékünkön. Ez tehát a legfrissebb de az elmúlt hónapok még nagyon sok másat is hoztak. Szorítkozzunk ezeknek talán csak tételes fölsorolására. Ez év szeptember elsejétől iskoláinkban tanítják Magyarország történelmét. Tudtommal, a Magyarországgal határos, magyar lakosságú országok közül ez nálunk került először bevezetésre— tehát oly sok évi elmaradozás után, ebben már sikerült az élre ugranunk. Itt megjegyezném még: az Ukrán SZSZK Közoktatási Minisztériuma hozzájárult, hogy a tantervet (már megjelent) és a készülő tankönyvet is önállóan, saját belátásunk szerint állítsuk össze. Szerveződik már Ungváron Hun! garológiai Központ — de ezen az államilag létrehozott magyarságintézményen kívül maga a magyar lakosság is megteremtette a maga kulturális gócait: közművelődési egyesület alakult több városunkban (zárójelben a névadók), először Beregszászban (Illyés Gyula), majd Ungváron (Drávái GL zella), Munkácson (II. Rákóczi Ferenc), Nagyszöllősön (Bartók Béla), Técsőn (Hol- lósy Simon) és két falusi közösség összefogása révén Gáton és Debrecenben is (Kovács Vilmos). Szervezetileg átalakult a József Attila Irodalmi Stúdió is; az egykori ifjúsági műhely most József Attila Alkotó- közösség néven a terület valamennyi magyar íróját, művészét egyesíti. És ezúttal sikerrel próbálkozott — az Írószövetség magyar szakosztályával együtt — folyóiratalapítással is. ettől az évtől rendszeresen jelenik meg irodalmi időszaki kiadványunk, ■az Évgyűrűk, egyelőre évi egy, de az eddigi évi nullához képest ez is nagy előrehaladási Persze, a tennivalónk megoldani való problémánk még rengeteg. Talán legsürgősebb egy magyar művelődési csúcsszerv ■megalakítása, amely — állami intézmény szintjén — egybefogná, munkájukban segítené öntevékeny alapon alakult közművelődési egyesületeinket és magyarságintézményeinket. Az írószövetség magyar szakosztálya, a József Attila Alkotóközösség és a hat magyar közművelődési egyesület a közelmúltban fogadott el együttes gyűlésén egy fölterjesztést a kormányszervekhez, amelyben egy ilyen csúcsszerv létrehozását javasolja — reméljük, a pozitív döntésre nem keil majd soká várnunk. (Ennek feltételezésére feljogosít bennünket az utóbbi hónapokban fölvetett problémák gyors megoldása is.) Valami módon gátat kell vetnünk a magyar közoktatásügy sajnálatos visszafejlődésének, amely az utóbbi években tapasztalható (egyes községekben a magyar iskolákban párhuzamosan alakított orosz, vagy ukrán osztályok elszívják a növendékeket, bizonyos falvakban már hiányzik egy—egy magyar osztály is; itt a szülők öntudatára kell hatnunk, hisz ők azok, akik jövőbeli előnyöket remélve, idegen nyelvű osztályokba adják gyermekeiket, nem tudván, hogy ezzel nemzeti kultúránk elsorvadását is előidézhetik). Végig kell vinnünk a pozitív változásokat ott, ahol csak részeredményeink vannak: legalább négyszeri kiadvánnyá tenni az Évgyűrűket, elérni a helységnevek teljes magyar nyelvű használatát a sajtóban (ez részben valósult csak meg), dűlőre vinni a magyar nyelvű óvodák és szakiskolák ügyét, elérni, hogy a magyar történelem és művelődés nagyjainak nevét helységeinkben utcák viseljék ... — és ezen kívül is van még tennivaló, nem kevés. Eddigi kezdeményezéseink s*|: azonban azzal biztattak bennünket, hogy a hatástalan problémafölvetések, meddő küzdelmek ideje lejárt — most már nemzeti intézményeink fejlesztését, nemzetiségi jogaink kibővítését * szorgalmazni nemcsak szükséges, hanem érdemes Is. Utánanőni az elmulasztottat ](y HÉTVÉGI MELLÉKLET
