Kelet-Magyarország, 1988. november (45. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-12 / 270. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. november 12. A taxisofőr kis világa Ha jól emlékszem, tavaly épp ilyentájt gyönyörködhettünk a nyíregyházi Benczúr- teremben Kovács Éva derűit, bájt, harmóniát sugárzó kerámiáiban. Buday Ágota személyében most ismét olyan művész mutatkozott be, aki a stílusteremtő, utolérhetetlen Kovács Margit „köpönyegéből bújt ki”. — Nem bántja az összehasonlítás? — Én csak örülök, ha Kovács Margithoz hasonlítanak. Szerintem a világ egyik legnagyobb keramikusa volt. — ön is rögtön keramikusként kezdte? — Nem. 1973 óta csinálok kerámiákat, edényekikei kezdtem. Székesfehérvári vagyak, de gyerekkorom óta Pesten élek. A gimnáziumot is ott végeztem. Az egyik osztálytársam mamája keramikus volt. Így ismerkedtem meg ezzel a művészeti ággal. De akkor még nem foglalkoztam vele. Ügy általában szerettem a művészetet, de sportoltam is. Érettségi után aztán mégis a kerámia mellett döntöttem, az Iparművészeti Vállalat műhelyében tanultam meg a szakmai fogásokat. — A főiskolával meg sem próbálkozott? — Föl sem merült. Mindig rengeteg a jelentkező, és nem akartam sorbaállni Orvos vagy mérnök nem lehet az ember diploma nélkül, de én úgy gondoltam, megpróbálhatok egyedül elindulni. Hál’istennek, túl vagyok rajta. — Ezek szerint nem volt könnyű a kezdet... — Valóban nem. Senki sem segített igazán, mindent nekem kellett kikínlódni. A zsűri visszautasításából nem lehet tanulni. Ezzel együtt vallom, hogy csak az emberi . gyarlóság, rosszindulat lehet akadálya a munkának. Mindig idegesít, amikor azt halBuday Ágota lom, hogy „ebben az országban nem lehet dolgozni”. A másaik dolog: én azt tapasztalom, hogy ha valaminek sikere van, ha el lehet adni, az gyanús, az már „elég nagy baj”. — Az ön munkáit viszont kedveli és meg is vásárolja a közönség. Ezt fontosnak tartja? — Nagyon fontosnak! Nekem senki ne mondja, hogy csak magának dolgozik. Nem hiszek abban, hogy a műveknek nincs szükségük a közönségre, amelyet éppen ezért nem szabad lebecsülni. Egyébként pedig az utókor is csak akikor ismerheti meg a munkáimat, ha szétszórom őket, ha megmaradnak, ha megveszik ezeket a figurákat. Én csak azt nem adom el, amihez emlékek fűznek. Vagy amire a lányom, a Buday Ágota kerámiái. Nyögdécselőlc Tudom, hogy nem elsősorban egy napilap szerkesztőinek és szerzőinek feladata az élő beszéd pallérozása, mégis arra vállalkozom, hogy a rádióban, és a tv-ben hallott-látott riportok ma már szinte nélkülözhetetlen „kellékéről”, az „ö-ö-zésről” írjak néhány sort. Hajdani magyartanárom Oláh Gábor (debreceni költő) arra tanított, hogy felolvasás közben a vesszőnél kettőt, a pontnál négyet számoljak magamban. Hosszas töprengés után sem tudtam magyarázatot találni arra, miért éppen ez a jelentéktelen kis „ö” tudott ilyen fantasztikus karriert befutni. Megpróbáltam szótársat keresni, de nem találtam, ezért vélem úgy, hogy a magányos „ö” nem lehet más, mint a nyögés (nyögdécselés) lehető legkisebbre rövidült rokona. Igazolja ezt a feltevésemet, hogy az „özés” minidig (nyögés helyett) kényszerhelyzetben kerül elő — a korábban használt, de ma már túlságosan póriasnak holvptt annak modern változataként. Ami az özés alkalmazóit illett, feltűnő, hogy a kétkezi dol7 gozókikal készített riportokban még véletlenül sem for- duLelő. Ezek a riportalanyok ugyanis olyan egyszerűen mondják el mondókájukat, hogy nem gabalyodhatnak bele az elképesztő körmondatok dzsungeljébe, ahonnan aztán már csak sok-sok ö segítségével tudnak kievickél- ni. (Egyéni felmérésem során az a kiváló férfiú viszi a pálmát, aki 11 perces válaszaiban 73-szor hívta segítségül a kis ,,ö”-t.) Aki kellő felkészültség nélkül, pongyola szövegmondással, temérdek „ö-zéssel” vállalkozik ország-világ nyilvánossága előtt válaszadásokra, nemcsak a szép magyar beszéd ellen vét, de önmaga (vélt vagy valós) tekintélyének sem használ. Azt tudnám neki ajánlani: az „özés” helyett számoljanak magukban kettőt, négyet — függetlenül attól, hogy mondandójukban vessző vagy pont következik. Kerekes Béla férjem azt mondja „ez marad” ... — Mit gondol, miért olyan népszerűek ezek az apró, nőket, gyermekeket ábrázoló figurák? — Talán azért, mert derűsek, mert emberközeliek. Az emberek értékelik azt, amikor a művész nem túlságosan elvont, nem akar túl nagyot mutatni. Nagyon nagy színésznőnek tartom Psota Irént. Nemrég láttam a Madách Színházban a Doktor Herzet, amelynek egyik jelenetében Psota épp csak ott van valahol hátul a színpadon. Mégis rá kellett figyelni. Ezzel azt akarom mondani, a hátulsó sorból is lehet olyasmit csinálni, hogy észrevegyék. — Első önálló kiállításán, 1980-ban még edényeket is bemutatott, azóta ezzel felihagyott, miért? — Edényt készíteni más műfaj. Gép, berendezés kell hozzá, én pedig szeretek el- szöszmötölni. Nem kisplasztikákat csinálok, ezek a figurák annál sutábbak. Ezért is fehérek és nem terrakották. De most épp azon töprengek, váltanom kellene, talán a szobrászat felé . . . — Elfáradt? Belefásult? — Szó sincs róla, én ma is sokat, jókedvűen dolgozom. Nincs, soha nem is volt rá szükségem, hogy megmondják, ilyet, vagy olyat csináljak. Tavaly egy egész gimnáziumi osztályt mintáztam meg, de minden figurának egyéni arca volt. Ez talán bizonyításkényszer is, amiért nem a főiskolán tanultam a szakmát. Annak idején megvádoltak, hogy stilizálok, pedig, mint mondták, ehhez csak annak van joga, aki tökéletesen meg tud mintázni például efiy portrét. Nos, azt is kipróbáltam, és igenis képes vagyok rá. De úgy látszik, a bizonyítási kényszer megmaradt. — Akkor miért fontolgatja a műfaj váltást? —Már említettem, hogy nekem borzasztóan fontos a közönség, és nem szeretném, ha az emberek azt mondanák, na, már megint ezek a fehérkalapos lányok... Nem szabad hagyni, hogy ami sikeres, túl sokáig fusson, jóllehet a „figurások” közt és vagyok a legfiatalabb . . . Nem szeretném, ha rámunnának az emberek, hiszen azzal, hogy munkáimat megveszik, megőrzik, tovább viszik az életemet. Gönczi Mária ''— ___ _ Mint a szociológia kat^gó- ; film riái általában, • _____ I a szubkultúra A' ~~ - fogalma iís inkább csak körülírható, mint definiálható. Olyan elkülönült társadalmi csoportok életmódjának, gondolkodásának, viselkedésformáinak jelölésére szokás használni e fogalmat, amelyek az elszigetelődés következtében vagy eleve kizáródnak a kulturális javak elérésének lehetőségéből, vagy folyamatosan csúsznak olyan helyzetbe, ahol kultúráltságuk lekopik róluk, mert ott nincs szükség rá, avagy nevetségessé válnak, akik ragaszkodnak korábbi szokásaikhoz. A szubkultúrát ezért aligha szerencsés rétegkultúrának nevezni, sokkal inkább aljakultúra ez, s ha félünk a kemény minősítéstől, s nem mondjuk ki, hogy létezik ilyesmi körülöttünk, azzal legfeljebb önmagunkat csapjuk be. Azoknak a társadalmi kontraszelekciós folyamatoknak, amelyek ma érvényesülnek Magyarországon, egyik elkeserítő — ha nem a legel- keserítőbb — következménye, hogy az ifjúság egy számottevő hányada, közülük is a pályakezdő korban lévők kényszerülnek olyan élethelyzetbe, ahol szükségszerűen a szubkultúra beltenyészete érvényesül, és olyan szűk körben forgó pálya jelöltetik ki számukra, ahová csak a tömegszórakoztatás tucatárui jutnak el, a körből való kitörés szándéka kilá- tástalanságba torkollik, és elvezet részint a narkotikumok fogyasztásához, részint a bűnöző életformához. Erről a tendenciáról a magyar játékfilm folyamatos jelzéseket adott korábban is.. Emlékeztetőül olyan műveket említhetünk, mint a Zuhanás közben, a Hótreál vagy a Szárnyas ügynök (az egyetlen olyan alkotás, amely a legutóbbi filmszemle darabjai közül még nem jutott a mozihálózatba), vagy a doku- mentumműfajból az Ügy érezte, szabadon él. A címek egyetlen év terméséből valók, s ha egy téma, egy társadalmi közeg ilyen gyakorisággal jelenik meg a vásznon, akkor az már több, mint tünetértékű jelzés. Ezt az életformát választotta tárgyául Grünwalsky Ferenc is az Egy . teljes nap című, már egy éve kész, de mozikba csak most jutó filmjében. Hogy miért maradt ennyire a sor végére a bemutatásban a szemlefilmek között, csak arra gondolhatok, hogy a forgalmazók nem látták semmi okát a sietségnek. Ha valóban ezért késlekedtek, akkor ez bölcs megfontolásról tanúskodik, mivel ez a film tartalmilag semmivel nem mond többet a pályájuk elején lévők, a szubkultúra világában élők gondjairól, mlint az említett további művek, formai megoldásai sem eredetiek. A havonta kiadott MOKÉP info-ban októberre se, novemberre se látom kiírva Grünwalsky filmjét a műsortervben, így csak arra gyanakodhatok, hogy mivel a székesfehérvári taxis meggyilkolása, és nagy visszhangot keltett temetése e szakma irányába terelte a közfigyelmet, ezért remélhették a forgalmazók, hogy most jobban el lehet adni egy olyan filmet, amelynek főhőse ugyanezt a foglalkozást űzi. Az alkotó munkája elkészítése során példás önmérsékletet tanúsított: nem vállalta magára a főszerep eljátszását, megelégedett azzal, hogy ő a forgatókönyvíró, a rendező és az operatőr. Az a füzetke, amely a filmszemle idején jelent meg s a bemutatott alkotások legfontosabb adatai mellett rövid cselekményleírásokat tartalmazott, nem mindennapi egyszerűséggel csak így jelzi az Egy teljes nap cselekményét: „Mindennapi életünk mindennapi szenvedélyei.” A történet egyébként arról szól, hogy a főhősnek napi munkája mellett elő kell teremtenie egy komolyabb összeget, mert lejárt adóssága törlesztésének határideje. Az ötlet nem éppen eredeti. Sirnó Sándor egykor már felhasználta a Szemüvegesekben , de ez már nála is kölcsönvett téma volt. Klasszikus feldolgozását Ken Hughes nyújtotta át a nézőknek a Sammy Lee kis világában. (Nálunk Sztriprízbár a Sokában címmel játszották.) Az a formai megoldás, amelynek a rendező láthatóan nagy szerepet szánt, az elégő filmszalag visszatérő képe, ugyancsak nem eredeti. Már a francia avantgarde némafilm is felhasználta, adekvát megoldási eszközzé pedig Bergman tette a Personában. Nem eredendő bűn a nagy elődök által kitaposott úton haladni, de ha ehhez nem párosul a személyes láttatni tudás ereje, akkor csak ilyen filmre telik, mint az Egy teljes nap, amelynek egyetlen érdeme, hogy ismételten fel- mvja a figyelmet arra, hogy egyre gyakoribbbak a kiüresedő életutak. Az ürességet azonban csak az ürességgel kifejezésre juttatni nem művészi teljesítmény. Hamar Péter Hamarosan láthatjuk a mozikban Á velencei nő című színes, feliratos olasz filmet. Á rendező Mauro Bolognini. Fő- szereplők: Laura Ántonelli, Monica Guerritore és Jason Connery. Kárpáti Kalendárium ’89 Megjelent az 1989-es Kárpáti Kalendárium, amely 112 oldalán most is sok érdekes olvasnivalót kínál. Ungvárral a tanácselnökhelyettes kalauzolásában ismerkedhetünk. Megtudjuk: öt év alatt több, mint tízezerrel nőtt lakóinak száma, amely öröm és egyben gond is, mert az infrastruktúra fejlesztése nehezen tud lépést tartani az igényekkel. A város messzeföldön kedvelt, elsősorban éghajlatával vonzza az embereket — erről szól a lakáscsere-statisztika. Ha az ungváriak lakást cserédnek, Moszkva, Leningrad, Ki- jev, Minszk, Kisinyov, Harkov, Dnyepropetrovszk és Vinnyica, valamint a Krim esetében vesztenek egy szobát, az ország szinte minden más városába egyenlő, sőt annál jobb esélyekkel ajánlhatnak cserét. Űj épületbe költözött a Területi Ukrán Zenei-Drámai Színház. Thália új hajléka az Ung folyó bal partján impozáns; igényes tervekre is sarkall. Évente nemzetközi fesztivált szeretnének rendezni, amelyre Ivano-Frankovszk, Lemberg, Csernovic mellett a szomszédos szocialista országok színházai közül is többeket meghívnak. Petőfi emlékmúzeum létesítéséhez láttak Ungváron. Az egykori Fekete Sas Szállón (ahol egykoron Petőfi lakott) emléktábla örökíti meg az ■eseményt. Most 17 festékréteget hántottak le róla, míg előtűnt az eredeti felirat. Jelenleg az épületben művészeti iskola működik, annak tanárai, tanulói kezdeményezték előbb emlékszoba, majd múzeum alapítását. A hírre érdekes dokumentumok kerültek elő helyi lokálpatriótáktól, és természetesen sokan segítettek Magyarországról, köztük a Petőfi Irodalmi Múzeum. Egy másik írásban eddig ismeretlen Mikszáth-cik- kekről számolnak be, köztük arról, amelyik Munkácsy Mihálynak, a Latorca-parti szülővárosban tett 1882-beli utazása egy részét örökíti meg. A környékhez kapcsolódik egy másik információ: felújítják a hajdani beregszászi Kaszinót. Kívülről már eredeti szépségében pompázik, s pályázatot hirdettek a majd benne működő vendéglátóhely elnevezésére. Érdekes emberekkel is megismerkedhetünk a Kalendárium olvasása közben. Keszler Tamás ungvári rádióműszerész előbb egy órával összekapcsolt, szónokot figyelmeztető készüléket konstruált, majd olyan foto- cellás elektromos versenyórát amelyet a sízők használnak, s korábban csak dollárért tudtak beszerezni. Valen- tyin Loszkutov munkácsi mérnök ötödször járt már az Anbarktiszon, legutóbb több, mint egy évig dolgozott a távoli hatodik kontinensen. A szakember a Novolazarevsz- kaja állomáson volt az áramfejlesztő-telep vezetője, ami ott kulcsposzt, s olyan lélegzetelállító történetet is elmesélt, miként szereztek ivóvizet, amikor egy különösen hideg időben fenékig befagyott az a kis tó, amelyből egyébként fűtött távvezetéken kapták. Bemutatkozik Alekszej Sztaricin, aki azt állítja magáról: biolokációs módszerével (vagyis érintés nélkül) képes megállapítani bárkiről, ■hogy szervezetében milyen elváltozások vannak, sőt hajlandó diagnózisát az orvosi vizsgálat eredményével egybevetni. A férfi nem régen él Kárpátalján — egészségi megfontolások miatt költözött ide Leningrádból —, kutatómérnök az egyetem szakosított tervezőintézeté’ ben. Műszerével nemcsak isiászt, elmeszesedett gócot mutat ki, de megmondja azt is, hogy (miközben elfordul) egy virágon apró sebet ejtettek. Egyszerű alkalmatosságával nem ér a vizsgálandóhoz, csak közelít hozzá. A dologról természetesen nagyon megoszlanak a vélemények, de leírva mindenesetre lebilincselő olvasmány. Fórum címmel figyelemreméltó melléklet is megjelent a Kalendáriumban, a József Attila Alkotóközösség tagjainak verseiből, prózai írásaiból, grafikáiból. Jó szemről, érzékenységről, tehetségről tesznek tanúbizonyságot, többek esetében a különösen szép nyelvezetre is érdemes felhívni a figyelmet. Természetesen a kalendáriumokban hagyományos divat, kiskert, receptajánlatok is megtalálhatók és gazdag a 89-es évfordulókhoz kapcsolódó írások sora. Marik Sándor
