Kelet-Magyarország, 1988. október (45. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-29 / 259. szám
m HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. október 29. DEÁK MŐR: Hatalom őszi köd a tüdőm. Eső a szemem. Szürke felhővaita minden sebemen. Arcom földre hullik. Sápadt nap figyel. Vértelen harcomban ma kit vesztek el. Fiam, lányom él még. Magamról nem tudom. Erőm csak addig kell már, ameddig oltalom, őket féltem. Akkor is, ha féltem magam. Aki így fél, a félelmen hatalma van. PÁKOLITZ ISTVÁN: Kiiktattalak Kiiktattalak maradék-életemből mert szoborrá merevült szivedben az ördög kiről írva vagyon hogy a Hazugság Atyja Kiiktattalak maradék-életemből mert szombaton már az Istennek sem akarsz emlékezni szerdán elpusmogott nyálkás szavaidra Úton tobozóba Értsd meg a kort, ha benne akarsz élni! Nem lehetsz dón kihót, és szancsó sem fog mindig elkísérni! Malmot ha látsz, csak sarkanyúzd lovad! dulszineád, a szép tobozói, másokkal mulat... Malom a világ? vagy őrtorony világít? szűzföldeken lépünk? vagy más is járt itt? Menj, és győzz vagy hagyd ott a fogad! Megálld a próbát — Gondolkozz! csak ne gyanúsan sokat... Szólásaink, közmondásaink színesebbé, árnyaltabbá, ízesebbé teszik nyelvünket, akár szóban, akár írásban fejezzük ki magunkat. Kossá János nyelvész, „nyelvünk fűszerszá- mai”-nak nevezi őket. Az étel csak akkor ízletes, ha megfelelően adagoljuk a fűszereket, sőt az sem mindegy, hogy melyik fűszert melyik ételhez használjuk. Az nyilvánvaló, hogy pl. a tejberizsbe nem teszünk borsot, a csontlevesbe szegfűszeget. Ezt nem tréfának szántuk, mivel a nem megfelelő, illetve a hibás adagolás olykor egyesek nyelvhasználatára is érvényes lehet. A televízió egyik híradójában ezt hallottam: „A kisbankok a fülük botját sem hegyezték”. Két szólás keveredett itt ösz- sze: „a füle botját sem mozdítja”, illetve „hegyezi a fülét”. A fenti mondatban a két szólás szinte kiírtja egymást, mivel az elsőnek az a jelentése, hogy egyáltalán nem figyel oda; a másodiké pedig: nagyon is odafigyel. Vagy az is előfordul, hogy a konkrét és a szólásszerű átvitt értelem helyet cserél egymással. Ez történt a rádióban is, amikor az öttusázók győzelmét közvetítették: „Török Ferenc tudja, milyen ízű egy aranyérem”. E helyett: Török Ferenc tudja, hogy milyen a győzelem íze; és: ő is aranyérmet szerzett annak idején az olimpián. A riporter két mondatot gyömöszölt össze. Egyszer-egyszer mosolyt keltenek, de inkább bosszantanak bennünket ezek a vétségek. Elkövetőik legfeljebb csak azzal védekezhetnek, hogy más is elkövetett már hasonlókat. Nézzünk meg néhányat! Kí- gyót-békát szór rá (kígyót-békát kiált rá; és: átkot szór rá). Lesüti a fejét (lesüti a szemét; és: lehajtja a fejét). Hosszú feneket kerít a beszédének (hosszú lére ereszti; és: nagy feneket kerít neki). Pálcát tör mellette (pálcát tör felette; és: lándzsát tör mellette), és a leggyakrabban előforduló tévesztés: Nem enged a huszonegyből (nem enged a negyvennyolcból; és: kivágja a huszonegyet). Az efféle mondatokra — visszatérve a fűszerekhez — azt mondhatjuk- olyanok, mintha a levesbe egy maréknyi sót tennénk. 1824-ben írta Zsoldos János, Veszprém vármegye orvosa: „A nyelv a közönségé (értsd: közösségé), nem pedig egy-kettőé; nem szabad azt hát bitangolni”. Bizony, nem! Mizser Lajos átadja magát a zenének, együtt ring a testük. Az öltönyös lazít nyakkendőjén, a farmeres fiúk lába pedig vitustáncöí jár a zene ütemére. Egy-egy szólónál fel- csattan a taps, aztán ha következik egy lassúbb blues akkor kihallatszik a kacaj Is valamelyik asztaltársaságnál, egy hirtelen odavetett yiccen, miközben az átszellemült szemüveges fiú éppen a bőgőszólón mereng el. A dixieland valahonnan az amerikai néger népzenéből eredezteti magát — európai hangszerekkel. A századforduló után is a kocsmák közönségének, az utca emberének játszottak. A Török Pál utcai klub valahol ezt a hanEz a klub, a pesti belvárosban nem más, mint egy hajdanvolt polgári lakás, különféle átalaki- tások után, meglehetősen lerobbant állapotban. A két nagy utcai szoba közötti falat kiverték, ide, középre került a dobogó, éppen csak akkora, hogy a hét zenész elférjen rajta. A bejárati folyosón a betérők útját állja egy asztal, itt lenne a pénztár. Beljebb egy büfé, ahol bort és sört mérnek, jól megpaprikázott zsíros kenyerek társaságában, hogy még jobban csússzon az ital. A benti két szobában az asztalok, a fotelek mellett zajong, cigarettázik az első ránézésre is vegyes társaság. Emitt jólöltözött hölgyek, úriemberek, amott szakadt kinézetű srácok, akik egymásnak kínálnak egy páUnkásüreget. Kezdés hat órakor, legkésőbb negyed hétre érdemes helyet foglalni. A zenészek ugyan fél hét után szivárog- nak be — előtte gyülekeznek, beszélgetnek az ismerősökkel. Némi hangolás, pár szavas megbeszélés, mivel kezdjenek. A zenekarvezető, Ben- kó Sándor energikus beinté- se, egy, kettő, három, négy ... A szobai villanyokat leoltják, hirtelen egy másik, a félhomálytól, a cigaretta- füsttől átemelt álomvilág bontakozik ki. Az, hogy felcsendül a dixieland zenéje, suta fogalmazás. Helyette hirtelen betölti a téret a dallam, rikolt a klarinét, a pozaun húzásai riogatnak, harsan a trombita, hogy mellé a bendzsó pengetése adjon színt. Aláfest néhány zongorafutam, a bőgő diszkrét brummogása, a dob ritmusa. A első sorban ül egy nagyapa, szőke kisunokája pedig a zenészek elé áll, illegett magát. Hátrább az eddig időnként csókolódzó pár már A Benko-klub Pazarlás gulatot hozza vissza. Nincs Jólszabott zenészegyenruha (ami lehet szmokingtól a fezsernek megkomponált szerelésig) — ezt tapasztalja a több száz fős közönség, a televízió nézője az elegáns koncerteken. Van viszont egyéni varázs, hirtelen jött zenei ötlet. A pozaunos, Nagy Iván már a második üveg sör végénél tart, angol halandzsa éneke, csillogó szeme most sugallja az igazi hangulatot. A jólöltözött Zoltán Béla trombitaszólója egyszerre hűvös távolságtartás és csalogatás. Hét tagú együttes, önálló egyéniségekkel. — Talán ez a legnagyobb dolog — ismeri el a zenekar vezetője, Benkó Sándor. —Hét ember együtt fejlődik, együtt muzsikál évtizedeken át. A világon nincs még egy ilyen, összeszokott társaság. A Benkó Dixieland Band nemcsak a hazai dzsesszélet- ben fogalom. Nemzetközi elismerések, meghívások mutatják, hogy értik, szeretik, elfogadják zenéjüket a föld minden részén. S ha az egyik véglet azt állítja, az igazi dixieland zenét csak négerek játsszák, akkor a világ szinte valamennyi neves zenészével való együttmuzsiká- lás mutatja, ezt a magyar zenekart elfogadja a szakma. — Ez a klub az otthonunk. Itt van a próbatermünk, innen megyünk turnéra. Nagy szó, — legalábbis a mai körülmények között —, hogy ingyen játszunk, de ez a heti egyszeri összejövetel, a szerda este kell nekünk és az állandó, mégis folyamatosan változó közönségnek is, mert a mi zenénket igazából élőben lehet élvezni. Ennek a jegyében jelent sokat a szám: a Benkó Dixieland Band évente 240- 250 koncertre, fellépésre vállalkozik, miközben mindenkinek megvan a maga „polgári” foglalkozása, az egyetemi oktatótól a technikusig. — Ha népszerűsíteni akarom a zenénket, akkor az csak élőben megy — erősít meg újból Benkó Sándor. Szombathelytől Miskolcig találhatók a fellépési helyek az év végéig, miközben az egyetemi klubok is várják őket, de ott az elmaradhatatlan év végi zeneakadémiai koncert is. Januárban viszont nélkülözni kell a ze- nekart, a földgömb másiké felén várják őket. Már lekötöttek két koncertet Ausztráliában a Sidney Operaházban, százezres szabadtéri fellépésre is várnak. Addig viszont marad, illetve gyarapszik a nagylemezek sora, ahol Benkóékat hallhatjuk. All of me címmel rövidesen hanglemez boltokban lesz a hagyományos, tradicionális dixielandszámokat felvonultató lemez, a magyar ipar első CD (compact disc) technikával készült könnyűzenei lemeze. Az információkra elég néhány a perc a szünetben, amikor az együttes tagjaival a művelődési ház szűk kis irodájába vonulnak vissza. Az egyik estén beugró zenészük is van, az éppen műtéten átesett trombitás helyett. A Lucky Boys, a Ki mit tudón sikert szerzett együttes trombitása lép fel, hogy a klub utolsó félórájában a teljes zenekar is kiálljon a közönség elé, reprezentálva az ifjú korosztályt, hogy Benkó Sándor és az együttes tagjai érezzék: a zenészek között is hatottak a fiatalokra, manapság félszáznyi amatőr és félamatőr együttes játszik dixielandot Magyarországon. Lányi Botood Hosszú ideje figyelem már a Magyar Televízió műsorrendjét, de minden igyekezetem ellenére sem sikerül felfedezni, miféle logika alapján kerülnek képernyőre a mozifilmek. A rendszerességnek nem tudok nyomára bukkanni még a sorozatok esetében sem, az egyedi filmekről nem is szólva. Amit azonban e hét végén tapasztalhatunk az minden képzeletet felülmúl. Néha heteken keresztül nem kerül adásba szót, figyelmet érdemlő mozifilm, most három napra összezsúfolva négy, közöttük akad két részes is. Ha valaki nem látta korábban Menzel alkotását, Az én kis falum-at és a Gulyás testvérek Én is jártam Isonzónál című filmszociogr'áfiáját, annak nem kis bosszúságot okozhatott péntek este a választási kényszerhelyzet, mert hogy pontosan egyidőben kerültek adásba. S ha a válaszút előtt állónak sikerült eldöntenie, melyiket nézze, marad a kérdés, hogy az egésznapi munka után tudja e mozgósítani éjféltájt is a figyelmét, a kezdésre ugyanis este tíz után került sor. Azt már csak mellesleg jegyzem meg, hogy a kettes programban este nyolctól egy francia dokumentumfilm ismétlése volt a program. Egyébként mindegy, melyiket választotta a kedves néző, mert gazdagodott a megnézett film élményével, s szegényebb lett, mert megfosztották a másik megnézésének lehetőségétől. A szombat esti főműsor a kettesen Tarkovszkij remekművének, az Andrej Rubljov- nak az első része, A Magyar Televízió nem először folyamodik ahhoz a már a maga korában is túlhaladott moziforgalmazási gyakorlathoz, hogy a két részes filmeket két adásnapra elosztva viszi a nézők elé. Vannak alkotások. amelyek a könnyed, kalandos cselekmény miátt elviselik ezt a „merényletet”, de a Rubljóv nem ilyen. Az a súlyos élmény, amit ez a film adhat, csak akkor teljesedhet ki. ha egyvégtében megnézhető, szétdarabolva elvesz a gondolati-hangulati folyamatosság, óhatatlanul kihullának másnapig olyan mozzanatok a néző emlékezetéből, amelyek a részlet- gazdagság felfedezéséhez szükségesek lennének. S hát természetesen nincs néző, aki két egymást követő napon ugyanolyan érzelmi hangolt- sággal ülne a képernyő elé. A szombat esti „koktélhoz” tartozik A rakparton az Os- car-díjas filmek sorozatában, ismét éjszakába nyúlóan, közvetlenül a szovjet film első része után. Ez a mű csak árnyalatokkal könnyebb, mint a Rubljov, azaz három óra folyamatos, koncentrált figyelmet igényelne az esti program. Nem kötelező, lehet rá a válasz, ott a másik csatornán a kabarésorozat. De mégis abból a feltételezésből kellene kiindulni, hogy maradt még ebben az országban közönsége az igényes műveknek, s ha ez a réteg a moziba már nem vagy ritkán látogat el, a televízióban nem hagyja ki a ritkán kínálkozó alkalmat. A műsorszerkesztői végig- gondolatlanságnak lényegében az egész Menzel-sorozat az áldozatává vált. Az ötlet, hogy az életmű teljességét képernyőre viszik, igazán üdvözlendő, hiszen olyan rendezőről van szó, aki letette már a névjegyét, s mindenütt a világban a legjelentősebbek között ‘ tartják számon, a Szigorúan ellenőrzött vonatokért kapott Oscar pedig egyértelműsíti a minősítést. Ha ehhez hozzávesszük, hogy személyében olyan alkotót üdvözölhetünk, aki sokoldalú kapcsolatban áll a magyar fimművészettel, jelentkezését mindenképp indokoltnak kell tekintenünk. Ráadásul Menzel minden fontosabb alkotása elérhető volt, ellentétben több korábbi sorozattal, ahol azért maradt hiányérzetünk, mert különböző okoknál fogva egy-egy jelentős mű hiányzott a kínálatból. Minden együtt volt tehát ahhoz, hogy a televízió örömet szerezzen az igényes filmek kedvelőinek, de ahogy ezek a filmek adásba kerültek, az felért egy büntetéssel. Abba még belenyugodnánk, hogy egy ilyen sorozatnak nincs állandó helye á műsorrendben (pedig ez még a Szomszédoknak is kijár), de az, hogy a legkülönbözőbb időpontokban és időközökben, bújócskát játszva az egyes és kettes csatornán, „versenyeztetve” olimpiai közvetítésekkel és a Telefere gálával, belecsúsztatva az éjszakai órákba — mindez sok volt a jóból. Ez azt jelenti, hogy a szerkesztők közel sem értékének megfelelően kezelték ezt a programot. Tiszta szerencse, hogy az olyan remekművek mint a Szeszélyes nyár, a Sörgyári capriccio, Az én kis falum azt mondják el számunkra, hogy a világ tele van ugyan rendezetlenséggel, tisztességtelenséggel, így sok okunk nincs az optimizmusra, de mindennapjaink apró rezdüléseiben mégis fellelhetjük a derű, az öröm pillanatait, s ha nyitottak tudunk maradni ezekre, akkor segítenek elviselni a ráncszaporító körülményeket. Hamar Péter ELŐD LÁSZLÓ: Szépen magyarul, szépen emberül Hegvezzük-e a fülünk botját? [X km Vendége 1 fiaik Sándor felvételei I film
