Kelet-Magyarország, 1988. október (45. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-01 / 235. szám
H|\! HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. október 1. dr. Bodnár Lóránt megyei főorvoshelyettestől • Minden, ami az egészségüggyel kapcsolatos, érzékenyen érinti az embereket. Gondolom, On is tudja, igen sok kritika éri ezt a szolgáltatást. Egy-egy orvos vagy team munkáját elismerik, de általában sok a fenntartás. — Hadd kezdjem egy közelmúltbeli élményemmel. Egyik városunkban voltam vb- ülésen, ahol az egészségügy helyzetét tárgyalták. Szó esett itt tárgyi és személyi feltételekről, az ötéves terv időszakára esett fejlődésről. De — és ez nemcsak itten volt jellemző — nem esett szó: az emberről. Amikor felvetettem, hogy a felsoroltakkal szemben milyen például a halálozási arányszám, az ottlévők meghökkentek. Aggódom az emberért, a mai struktúrában — és ez igaz nemcsak egy településre, de országosan is — az ember mindig a sor végén van. Mindig emlékezetemben van tanárom. Gyöngyösi professzor tanítása, aki azt akarta megértetni velünk, hogy az ember számára egy a fontos, hogyan gyógyul, mennyire elégedett a kórházzal, a környezettel. Ennek ismerete ugyanakkor a társadalom kritikája is, amit bizony ma nem nagyon igényelnek még azok, akikre az egészségügy felelőssége hárul. Az elégedetlenséget nem is vitatom, de azt is hozzáteszem, gyakorta nem pénz, nem felszerelés kellene, csak kellemes hangulat, figyelmesség, mosoly, a beteget érő stresszhatások csökkentése. Ehhez viszont az szükséges, hogy megszűnjék a tárgyban, személyben gondolkodás minden szinten, s helyébe lépjen az embert szolgáló magatartás. Ennek hiánya okozza azt, amit ön érzékenységnek, még pontosabban elégedetlenségnek nevez. A Az egészségügy ilyen magatartása bi- ™ zonyos okok miatt alakult ki. A túlhajszolt eredménypropaganda csalfának bizonyult. De ez csak egy tényező. Milyen alapvető gondokat tudna említeni, ami ma az egészségügyet jellemzi? — Ha megyénket vesszük alapul, akkor ■>zt kell mondani, hogy sokféle nehéz öröksünk volt és van. Nemcsak az egészség- i ellátás feltételrendszerében, de az era- gondolkozásában is. Itt a háborút kö- i a tbc elleni harc, az alapellátás meg- 'se, a szülőotthonok építése volt a fő Emiatt minden más későn indult >s 67 táján. Aztán jött az az idő, orvosi ellátás terén erősen érvé- kontraszelekció. Megszületett az a et, hogy jobb egy rossz orvos, mint mindig, mindenben késésben vol- kszor nem is rajtunk múló körül- niatt, olyannyira, hogy sok mindenvégére kerültünk. Tízezer lakosra lázi ágy jut, az országos százzal ‘t tízezer lakosra 18 orvos jut, az -cal szemben. Ha státusz volt, ível betölteni, és éveknek kellett oz, hogy valamennyire stabilizá- elyzet. De nem feledhetjük, hogy js években volt olyan 5 esztendő, ’80 orvos jött, 160 elment. Talán a „nnyival jobb, hogy a kötődés érde- udtunk tenni, ma az idekerülő orvos íkinti száműzetésnek a megyét, igyek- íegkapaszkodni az itteni talajban. j Érthetjük ezt úgy, hogy az egészségügy helyzetének alakulásában jelentős tényező az orvos közérzete, hangulata, lehetősége. Érdekes, hogy ezt a tényezőt ritkán vizsgálja bárki. — Ez hiba. Azt tudjuk és hangsúlyozzuk, hogy a beteg és orvos kapcsolata individuális. De azt ritkán vesszük tudomásul, hogy az orvos is individuum. A gyógyító folyamatban az orvosra kevesen gondolnak, mármint úgy, hogy ő is ember. Ha ezt nem látja az orvos, bezárkózik, elzárkózik. Vagy éppen elmegy. Gondoljunk például arra, hogy a megyében a gyermekkörzetek 20 százaléka nincsen betöltve. A gyermekorvos túlterhelt, türelmetlen, fáradt. De neki is, éppúgy mint minden embernek megvannak a gondjai, emberi problémái. Nem hiszem, hogy mindent megold, ha adunk ösztöndíjat, letelepítjük a fiatalt. Végig kell gondolni, hogy melyek lehetnek szakmai ambíciói, milyenek emberi elvárásai. Ha az orvos közérzete jó, akkor nyilván, a gyógyító munkában is- A figyelmét nem tereli el semmi. A Mint tudjuk, az orvosok munkáltatója ” a községi, városi tanács. Ott a bér, ott a pénz. A tanács, még szűkebben egy- egy tanácsi vezető megítélése befolyásolhat döntéseket. Egyrészt jó, mert a tett színhelyén dőlnek el dolgok, másrészt kockázatos, mert sok szubjektív riem bukkanhat fel. • és való, hogy egy-egy tanács vagy r.ető magatartása az egész telepü- gügyi viszonyait meghatározhatja, nne, ha minden településen felis- hogy a szolgáltató tanács lehet az* , mely a lakosság egészét szolgálja, oros értelmében. Általában elmond- gy a tanácsi munkáltatói rendszer , sok helyen még erőn felül igye- nnak érdekében is, hogy a tárgyi — Indokolt-e a rosszkedvűnk? — Hol vannak az egészségügy gyenge pontjai? — Milyen az etikai helyzet? — Áthárítás vagy partnerség? ____ Bodnár Lóránt Kisvárdán született, és ott járt iskolába. A Bessenyei gimnáziumban ért, majd a debreceni orvosegyetemen szerzett diplomát. Innen a nyíregyházi kórház szülészetére került, ahol 1975 végéig dolgozott, ezt követően került a megyei tanácsra. Tudományos fokozatot szerzett, kandidátus, témája a cigánylakosság egészségügye volt. Felesége a KÖML-ban dolgozik, kislánya ötödikes. Az ötvenhárom éves doktor ma megyei főorvoshelyettes. Hobbija az orvostörténelem, szerkeszti a História Medicát, maga is írt könyvet a körzeti orvosokról. feltételek javuljanak, műszert vettek stb. De ennél tovább kell jutni. Meg kell érteni, hogy amikor egy község tanácsa az egészségügyről beszél, akkor nemcsak és nem elsősorban az orvosról és a rendelőről van szó. Hanem az emberről. A lakosságról. Annak egészségmegőrzéséről, egészségi állapotáról, szociális viszonyairól, a helyi gazdasági, kulturális, oktatási, egészségügyi hatások összességéről. Az egészségügy szakmai kontrollja nagyjából kiépült. De sokkal hatékonyabban kell működnie a társadalmi, testületi kontrollnak. Ahol a tanácsi vezető önkényes, csak hatalmi alapállásból nézi a dolgot, ott tegyen a mind nagyobb felelősségű testület. De ne részletkérdésekről vitázzanak, hanem arról, hogy az adott település egészségügye megfelel-e annak a követelménynek, amit az ott élők állapota feltételez, követel. Ha az okos laikus testület, mely azonnal nem lesz laikus, mihelyst az emberekről tárgyal és dönt, képes ráhangolni az orvost is a feladatra, de viszont is igaz, az orvos is mozgásba tudja hozni a közösséget az értelmes, egészséges élet érdekében. Mindez meghatározó, hangulatot teremtő, a bizalom- alapja. A ön jogosan veti fel az orvosra is figyelés igényét. A beteg ezt meg is teszi, nyilván sajátos nézőpontból. Arra gondolok, hogy az orvos szakmai munkáját minősíti, személyét rangsorolja, bizalmát megfogalmazza. Ilyen tükörben nézve milyen a szakmai etika? — Kérem, az itteni orvos igen komoly munkát végez, sajátos viszonyok között. Sok az aprófalu, a megye messze van, sok körzetben például hét falu is jut egy emberre, ne tagadjuk, a sok cigány is problémákat vet fel, itt a legnagyobb az élveszületés, ami ezáltal a gondozandó csecsemők és terhesek nagy számát is jelenti. Nyugodtan mondhatom, hogy a szakmai-etikai helyzet nem rossz. Kétségtelen, vannak szélsőségek, vannak olyanok, akik nem a pályára valók. Ezek előbb-utóbb ki is kopnak. Ha a helyzetet a korábbi évekhez viszonyítom, akkor a változás szembetűnő. Körzeti orvosok sokasága szakvizsgázott le. Bekapcsolódtak abba a tudományos életbe, amit a kórházak iniciálnak. A kórházakban tudományos fokozatokért dolgoznak, egyre többen. A korszerű kezdeményezéseket felkaroljuk. Ha azt mondom, hogy az orvoslás színvonala jelentősen változott, s lényegében a színvonal a, létszámbeli helyzetet is tudja némileg kompenzálni, akkor ez nem kevés. Ugyanakkor itt szeretném megjegyezni: a megelőző, gyógyító munka esetén az egészségügyi viszonyok, az orvosok helyzete mellett ne feledjük a társadalmi felelősséget is. A Ez ismerős. Az embernek úgy tűnik, hogy a pénztelen egészségügy, a felsze- reletlen egészségügy, a megfaragott költségvetésű ágazat kitalálta a gyógyírt: áthárítja a felelősséget az emberre. — Szó sincs erről, ez így nem igaz. Nézze, a világ számos országában jó húsz évvel ezelőtt felismerték, hogy az idült, nem specifikus szív- és keringési megbetegedések megelőzésére programot kell kidolgozni. Az eredmény rendkívüli! Pedig ezek az országok fejlett ipari országok, gazdagok, jóléti államok. Azt viszont tudták, hogy az egészségügy rendkívül kevés ahhoz, hogy olyan egészségkultúra jöjjön létre, melyben az ember tudja, mivel tartozik magának, környezetének. Itt nem áthárításról van szó, hanem érdekfelismertetésről, és olyan cselekvésről, ami a gondolkodó, értelmes embertől elvárható. A Ez szép, de ezek az országok gazdagok, ^ sokkal kevesebb az a társadalmi, gazdasági teher, mint ami minket nyom. — Nem gondolja, hogy a mi általános egészségügyi helyzetünkbe belejátszik az a tartós társadalmi és gazdasági válság, amiben élünk? — Kérem engedje meg, hogy kicsit mesz- .szebbről kezdjem. A civilizáció minket például a múlt század második felében ért el. Ekkor lépett be az állam a járványok ellen, a közegészségügy fejlesztéséért. Az egészségügy megadta mondjuk az irányt, hogy miként kell a csecsemőkori hasmenés ellen védekezni. Miként kell tiszta vízhez jutni. Hogyan kell higiénikusan az illemhelyet megépíteni. De a végrehajtás, a tett az egyéné volt. Az egyén, az állam, az orvoslás hármas egysége mindig feltételezi mindegyik kötelességét, mégpedig a teendők jelentkezésének függvényében. Ha a megyét nézzük. Ma egy évben 800 infarktusos beteg van. Az okok nagyrészben olyanok, hogy az emberen múlik meglétük. Az egészségügy az infarktust tudja, megkísérli gyógyítani. De megelőzni csak az egyén tudja. Nem vitatom, a társadalmi viszonyok nehéz volta tényező. A túlzott terhelés, a hajszoltság, a bizonytalanság. Az egészségügy dolga, hogy ezeket feltárja, és elérje, hogy a politikai, gazdasági döntésekbe beépüljön mindez, ami ezeket csillapítja. De ez nem ment fel senkit a felelőssége alól. A Ez azt jelenti, hogy a ma emberét sok- ^ kölni kell, megmutatni, mi vár rá, mi a teendője. De mit tenne az egészségügy, ha mondjuk holnap mindenki megindulna a szűrésre, hogy saját állapotát tisztázza? — Nem az embert kell sokkolni. Meg kell nyerni, partnernek. De igenis sokkolni kell a döntéshozókat. Nem szabad titkolni olyan adatokat, melyek a valós egészségi helyzetet tárják fel. És bárcsak igaza lenne, hogy tömegesen lépne fel az igény a szűrésre, a vizsgálatra, a megelőzést szolgáló orvos-beteg találkozásokra. Persze az egészségügynek is mozdulnia kell. Szakítani kell a jelenlegi struktúrával, rendszerrel, és ha furcsa is, de hatékonyabbá kell válnia. Tudomásul kell venni, hogy az ember úgy vélekedik: egy életem van, egy egészségem van. Ehhez viszont más közelítés szükséges. Meg kell teremteni a komplex szűrőállomásokat, el kell érni a folyamatos gyógyítást a kórházakban. Ilyen meggondolásból indítjuk közelesen a hétmillióért kialakított buszt, ami a prevenciót szolgálja. Egyáltalán felülvizsgálatra szorul milyen lehetőségei vannak a vállalkozásoknak, az állami egészségügy mellett más módszereknek. A fentiekből azt veszem ki, hogy ön ebben a szegény időszakban olyan tartalékokat, erőforrásokat lát az emberi tényezőkben, melyek segítenek az egészségügynek. — Nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha az anyagi fejlesztést, a pénzt a korszerűsítést nem tartanám rendkívül fontosnak. Nem is mondhatunk le arról, hogy az igényeknek megfelelő távlatokat célozzunk meg, és ne érjük be félmegoldásokkal. Amit szerettem volna hangsúlyozni az az: az egész egészségügyi munka nem ér semmit, a legjobb anyagi feltételek közepette sem, ha kimarad belőle az ember. Legyen szó akár betegről, akár orvosról, akár egészségei megőrizni akaróról. Erről a legmagasabb technika esetén sem mondhatunk le, és még inkább igaz ez akkor, amikor a beteg és orvos napi találkozásairól van szó. Tény, ebben rendkívüli tartalékok vannak. És miután az elején ön azt kérdezte, hogy a lakosság fenntartásai jogosak-e, azt mondhatom, hogy igen, mert még nem jutottunk el oda, hogy a beteg és orvos kapcsolatában, az egészség és társadalom viszonylatában ez legyen a kiindulópont. Ennek elérése nagy cél, ami nem pótszer, hanem a legjobb orvoslás egyik előfeltétele. Bürget Lajos ... Beke Katának sok mindenben igaza van. A neves pedagógiai közíró, maga is tanár, legújabb könyvében, a Jelentés a kontraszelekcióról címűben így fogalmaz: „Iskola-ügyünk helyzete katasztrofális.” Lehet, hogy ez a megállapítás túlzottan sommás, túl erős, túl differenciálatlan. Azonban, ha a probléma mélyére nézünk, valljuk meg: derűlátásra nem sok okunk marad. Kezdjük talán a gazdaság felöl: amíg az oktatásra annyi pénz jut, amennyi jelenleg, addig ne várjunk csodákat. Addig lehet reformtanterv és kísérleti módszer, tankönyvvita és korrekció korrekció hátán, lényegi változás alig remélhető. Amíg nincs elég tanterem, elég tanár, amíg az Országos Pedagógiai Intézetet lépten-nyomon átszervezik, a megyei intézetek helyzetét pedig évekig a teljes létbizonytalanság jellemzi, amig a pedagógus nem tud megélni a keresetéből, ezért önkizsákmányolásként magánórát magánórára halmoz, esetleg műveli kertjét szorgalmasan, ahelyett hogy olvasna, s amíg a pedagógus nem azonosulási minta a gyerek számára, amíg a hat-nyolc osztályt alig elvégző fiatal egy hét alatt megkeresi azt, amit volt osztályfőnöke egy hónap alatt, addig a feszültségek egyre nőnek. S nyilvánvaló, hogy ki húzza a rövidebbet. Természetesen a gyerek, ö lesz az alanya a megváltó elképzeléseknek, a kísérleteknek, a statisztikáknak, a felméréseknek. Apropó: felmérés. Tavaly az egyik vidéki gimnáziumunk igazgatója azzal fogadta az oktatási törvény hatékonyságát felmérni szándékozókat: „Előbb adjatok pénzt krétára, aztán jöjjön a felmérés!’’ E szavak ugyan túlzott indulattól fűtöttek, mégis fontos jelenséget takarnak. Sokak által tisztelt igazgató ismerősöm mesélte: az ő 78 forintra felbruttósított túlóradíjából a végén 29 forint maradt. Vagy más példa: Az országos középiskolai tanulmányi versenyek dolgozatainak témavezető tanárait — függetlenül a diák szereplésének eredményességétől — hivatalosan 15 forint illeti meg. így a pedagógus annak örül, minél több a túlórája, hiszen annál többet keres. Holott a helyzet pontosan a fordított: a heti plusz hat-nyolc-tíz túlóra szinte elviselhetetlen terheket jelent. S akkor még nem szóltunk az órára történő felkészülésről. Németh László egy helyütt azt írta: ő öt órát készül egyetlen foglalkozásra. Tudom, ez maxima- lizmus. Azonban úgy érzem, egy színvonalas 45 perces órára otthon minimum 100-120 percet kellene készülni. Ehhez még hozzáyehetjük azt is, ha a pedagógus szakember akarna maradni, havonta minimum 10-15 folyóiratot, hetilapot kéne olvasnia. Mellesleg lépést tartani a szakirodalommal, és hol van akkor még a mozi, a színház, a hangverseny, amikor otthon állandóan 100- 150 javítatlan dolgozatfüzet várja. Erőinek szűkített újratermelése folyamán — állandó küzdelemben önmagával és az idővel — alig marad energiája a gyerekekre, akikért voltaképpen az egész folyamat történne. A diákok helyzete sem rózsás: a középfokon — a 120 pontos felvételi rendszer miatt — az önsanyargatás odáig is elfajulhat (mint az egyik pedagógus megfogalmazta): érettségi előtt álló osztályában több diák éjjel nem tud aludni, állandóan és erőteljesen izzad a keze, néhányan ágyba vizelnek. Ki kellene ismét mondani: ez a ma érvényes középiskolái követelményrendszer a kivételes képességű gyerekekre van méretezve. (A következő dilemma pedig az. hogy a ma iskolája viszont nem tud mit kezdeni a valóban tehetséges, a valóban kreatív emberekkel.) így nem meglepő, ha a főiskolákra-egyetemekre jelentkező fiataloknak több mint a fele a felvételi vizsgákon nem felel meg. Mi hát a megoldás? Azt hiszem, hogy az egész ma használatos alap- közép- és felsőfokú oktatási rendszer gyökeres átalakítása, sablontalanítása, az egyéniség önelvüségének tiszteletben tartása, a valós teljesítményekre koncentrálás. Személyiségközpontú, a gyermekre méretezett iskolára, nyitott, megfizetett, szabadon alkotó tanárokra van szükség. S ha a tények és értékek kiegyenlített viszonya jön létre (de nemcsak pedagógiában persze, hanem a társadalomban is), akkor a fiataloknak nagyobb az esélyük arra, hogy megtalálják önmagukat a világban. Karádi Zsolt
