Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-03 / 211. szám
1988. szeptember 3. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Sára Gáspár Elfújta az októberi szél aki mióta csak a betűt ismeri, mindent előírás, mindent feljegyez öreg parasztház Szatmárcseke mellékutcájában. Meszelt falai szikráznak a fényben. Bent félhomály, hűvös csend. A székeken, a kre- dencen, az ablakpárkányon, s minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen füzetek, könyvek, iratok. Séra Gáspárnak, a szatmári Tiszahát talán utolsó, de minden bizonynyal legidősebb paraszt polihisztorának féltett kincsei. A híres csekei temető „nem hivatalos” gondnoka nyolcvankét esztendős, és bízvást állíthatjuk, százak és ezrek az ö elbeszélése nyomán szereztek mélyebb két é páratlan temetőről, s leghíresebb lakójáról, Kölcsey Ferencről. Hosszú élete során minden történelmi és irodalmi témájú könyvet elolvasott, még kisgazda korában végigjárta a falut, hogy meghallgassa a 'régi öregeket, mit tudnak ők a híres fejfákról, a pozsonyi országgyűlés egykori szatmári követőjéről, szószólójáról. Hat elemit végzett, de tájékozottabb sok hivatásos szakembernél. Bár ő tiltakozik e sommás megállapítás hallatán. — Ugyan, ugyan — ingatja a fejét—, hogy versenyezhetnék én azokkal, akiknek más dolguk sem volt, csak tanuljanak. Kisaron nőtt fel, Csekébe nősült,' e' kis utca eleji házba. Itt' is máradt, mert otthon, Kisaron még négy legény volt a háznál, s „nem volt hová vinni az asszonyt”. Ám Kisart ma sem feledi. Az asztalon nagy csomag: újságpapírba göngyölt könyvek. Most hozta haza őket Kisarból. Mert nem múlik el hét, hogy át ne karikázna a szülőfaluba. Felkeresi a régi pajtásokat, a rokonokat, s ha már ott jár, visz magával néhány könyvet is. Ne csak ő olvassa azokat. Okosodjon más is. Született pedagógus, született népművelő. Kár ezért a sok pocsékba ment gyümölcsért. Micsoda pálinka lenne abból! — mondanánk, de hallgatunk, hiszen tudjuk, Séra Gáspár sosem volt ivós ember. A pálinkát meg éppenséggel ki nem állhatja. Most már nem kívánja, korábban meg sajnálta volna rá a pénzt. Inkább könyveket, irkákat, írószerszámokat vett rajta. Mióta csak a betűt ismeri, mindent feljegyez. Még bent, az alkonyi sötétségbe burkolózó szobában találomra kivettünk a halomból egy füzetet. Szálkás, régies írással ez állt a fedelén: „Dalok. 1920-ban írtam”. „Irigyelik a faluban, hogy tehozzád járok . . .” Több ezer népdalt, nótát, éneket ismer. A múltkor, a nyíregyházi múzeum pályázatára hétszáz dalszöveget küldött be. Nyert is vele vagy hatezer forintot, de a kottát hiányolták a szakemberek. — Megüzentem, bemegyek én Nyíregyházára, s elének- lem nekik. Nem volt rá szükség. Igaz, eltartott volna vagy három napig. Becslése szerint hét vallás kilencszáz énekét fújja kívülről .. ., s hát a különböző népek himnuszai... Most a nyáron is biciklizik haza, Kisarnak, útközben, a Petőfi-tagnál nagy csapat turistát vesz észre. Leszáll a kerékpárról, illedelmesen végighallgatja a tolmács szavait, majd megkérdi tőle: mit szólnának a lengyel vendégek, ha egy öreg szatmári paraszt elénekelné hazájuk himnuszát? S mikor odáig ért az áhitatos csendben, hogy „ ... szabad hazánkat, óh, add vissza né- künk”, a lengyel barátok már azon versengtek, ki szorítja meg melegebben a kezét. Fecskék cikáznak az augusztusi égen. Röptűket olyan nevek kísérik, mint Marat, Danton, Robespierre . . . Még legénykorában találkozott a nevükkel először. A tízkötetes francia történelmet tíz télen át forgatta. Ma is a jakobinusok elvét tartja a legtisztábbnak. Mint mondja, Kölcsey is azok eszméjében hitt, azért is kellett meghalnia. Mert Séra Gáspár állítja, a költőfejedelem nem természetes halált halt, a Habsburgok fondorlatainak lett az áldozata. Nemcsak a költőhalál körülményeiről vall más nézetet, mint az elfogadott. A rejtélyes csekei fejfák eredetét is teljesen egyéni módon magyarázza. „Régen, még az idők kezdetén élt egy halász, valahol az Urál mentén. Csónakra szállt, s hosszú, kalandos út nyomán eljutott egészen a Fekete-tengerig. Ott rábukkant a Dunára, majd a Tiszára, s itt, Cseke alatt vert végleg tanyát. Mikor már közel érezte a halált, faragott magának egy csónak alakú fejfát. Örökül hagyva fiainak az emlékezés kötelességét: apjuk csónakkal érkezett az új hazába . . .” Naponta kiballag a temetőbe, elsétál a sírok mellett. Mindig van kinek a régi időkről mesélnie. Ha pedig ráér, akkor olvas, meg olvas, meg ír. Milyen idő volt reggel, kit temettek, ki született . .. S ha még mindig akad egy kis, ideje, fákat szemezget. Most legutóbb egy kis cseresznyefát oltott, s két diófát ültetett. Ha már ő nem lesz, e két fa emlékezzen rája. Balogh Géza ismerete—I Azok a rend• kívülinek szá! flirr» mító körülmé* nyék, amelyek "'■I közepette eljutott hozzánk a Z sivago doktor, nemhogy segítenének akár az eredeti Borisz Paszternák-regény, akár a belőle készült David Lean-film értékeinek megmérésében, inkább elterelik a figyelmet a lényegről. Kell még némi idő ahhoz, hogy a háttérben lezajlott művészetpolitikai manipulációk helyett a művek kerüljenek az érdeklődés középpontjába. Ha majd elcsitul a szenzációnak kijáró megkülönböztetett figyelemfelkeltés, s a politikai pikantériát szimatolók tömege elmarad a művek nyomából, akkor remélhetjük mind a regény, mind a film helyének pontos kijelölését az egyetemes művészet világában. A filmváltozat a lehetetlen megkísértése. Visszaadha- tó-e képekben az a líraiság, amely belengi a regény lapjait? A lélekrajzok finomsága, a természeti képek humanizált világa megközelíthe- tő-e a kamera nyelvén? Mennyi költőiség figyelhető meg Paszternáknál a hóesés sokadik leírásában is, s mennyi írói lelemény! Lean mindössze egyszer használja fel azt a lehetőséget, hogy egymásba játszassa -a természeti képet az emberi történések világával: a varikinoi sárga virágtengerből szinte áttűnéssel bomlik ki Lara arca; ez a jurjatyini viszontlátás jelenete. Ami a regényhez képest mindenképp veszteség: eltűnik a mellékalakok hosszú sora, illetve többen közülük csak jelzésszerűen vannak jelen, és mellőzni kell jó néhány cselekménymozzanatot ik, amelyek az ábrázolt világ teljességéhez tartoznak, s mivel sorsfordító időkről van szó, nem lényegtelenek. De aki nagyregényt visz filmre, ezekkel a veszteségekkel eleve számol. David Lean a mesteremberek biztonságával közelített az alapműhöz, alakította hozzá a történetet a közízléshez. Megnövelte a mostoha testvér, Javgraf Zsivago alakját azzal, hogy keretjáték főhősévé tette; leegyszerűsítette a történelmi hátteret (néhol már bántó módon, mint például a partizánháború képsoraiban); és figyelmét a magánemberi, személyes kapcsolatok, főként a szerelmi viszonyok irányába fordította. Így lett a regényből melodráma a filmen, s ha kevés köze is maradt Paszternákhoz, a maga műfajában mindenképp figyelemre méltó alkotás, egyúttal a Metro-Goldwyn-Mayer cég egyik legnagyobb kasszasikere. Lean Zsivago doktorát a filmtörténet korábbi alkotásai közül leginkább az Elbújta a szélhez és a King Vidor rendezte Háború és békéhez hasonlíthatjuk. Az összevetés lehetőségét kínálja részint az, hogy mindhárom terjedelmes (bár közel sem azonos értékű) regény nyomán készült; másrészt az, hogy fontos történelmi események játszódnak a magánemberi szféra mögött, de a história mindvégig kulissza marad; a szerelmi három- vagy négyszög pedig az eredeti írói szándékot meghazudtoló módon kap nagyobb nyomatékot. A Zsivago doktort a Háború és békével még az is rokonítja, hogy mindkettőből egyformán hiányzik a szláv levegő, az az utánozhatatlan orosz hangulat, amely a külsőségekkel egyszerűen visszaad- hatatlan, megteremthetet- len. Az a néző, aki olvasmány- és filmélményei alapján fogalmat alkotott magában errőL a jellegzetes világról, az orosz népi karakte- risztikumról, az mindvégig idegennek érzi, amit a vásznon lát. Aki viszont ettől függetleníteni tudja magát, s ráhangolódik a cselekmény verte érzelmi hullámokra, kellemes élményben részesül. Attól a perctől kezdve, amikor a gyerek Zsivago megkapja anyja halála után örökségképpen a balalajkát, közel fél évszázad telik el, míg a hangszert, amely végigkíséri szinte talizmánként egész életén, megpillantjuk annak a lánynak a kezében, aki vélhetőleg Lara és az orvos gyermeke. Az orosz-szovjet történelem izgalmas korszaka ez, amelynek világosabb képe mostanában bontakozik ki előttünk. S hogy egyre árnyaltabban láthatjuk ezt a szeletét a század arculatának, abban szerepe van a Paszternák-regénynek is, s David Leannek legalább abban, hogy filmje erőteljesebben irányítja a figyelmet az irodalmi alapanyagra. Hamar Péter Én szép kis mosodáin. Jelenet a színes angol filmből. J* ««»felt, Babilónia. Hamarosan a moziba kerül a nines, ndnkronlzált olasz—francia—amerikai film. Persze, fillérnyi haszna sincs e népokosító tevékenységéből. Cseppet sem bántja. Ha eltiltanák tőle, tán még ő fizetne, hogy a régi időkről beszélhessen. — Ha tanulhat, mi szeretett volna lenni? Rebbenő tekintettel mondja: — Kertész. Ápolni a gyenge fákat... Legénykorában felkerüli a Nyírbe, az egyik anarcsi uradalom kertészetébe. Talán sosem jön vissza a Tisza mellékére, ha gyors 'egymás után el nem veszti az apját, az anyját. Muszáj volt hazatérnie. De a gyümölcsfák iránti szeretete cseppet sem halványodott. Kint az utcán, a kispadon ülünk, odvas körtefa borul fölénk. A méz illatú csöndben darazsak röpködnek, a lehullott gyümölcsöt lakmá- rozzák. Az ágakon vastag fürtökben lóg a termés, levél csak itt-ott a fán. — Miféle körte ez, Gáspár bátyánk? — Mi csak ótott vadkörtének hívjuk. Harminckilencben házasodott, akkortájt oltotta be a ház előtti kis vadkörtét. A hajtást otthonról, Kisarból hozta, s azóta minden évben önti a gyümölcsöt. Igaz, termése kicsit fojtós, összehúzza az ember száját, de szom- jat olt, darazsat részegít. am Nehéz lehet írófeleségnek lenni. Különösen, ha az illető maga is művészféle. Márpedig Kosztolányi Dezső- né Harmos Ilona eredetileg színésznő volt, de próbálkozott az irodalommal is: Görög Hona néven elbeszéléseket publikált a Nyugatban, s más korabeli lapokban is. Sőt, a harmincas években hosszabb-rövidebb jellemrajzokat készített Arcképvázlatok írófeleségekről címmel. Legismertebb munkája a férjéről írott Kosztolányi Dezső (1938), amelyet egy évtized múlva követett a Tüzes cipőben című önéletrajzi regénye. A Karinthy-kötet egyes fejezetei 1954—1957 között keletkeztek, ám így egységesen (pár részlet szórványos közlését kivéve) most jelentek meg először. A Petőfi Irodalmi Múzeum és az MTA Könyvtára közreműködésével, Kovács Ida gondozáséKarinthy Frigyesről ban kiadott feljegyzéscsokor érdekes olvasmány. Kosztolányiné a bizalmas barát és a távolságtartó, de érdeklődő asszony érzékenységével 14 fejezetben vázolja fel az író alakját a gyermekkortól a rettentő végig követve nyomon az életutat. írása azonban nem életrajzi regény, de nem is műelemzésfüzér, hanem novelliszti- kus, anekdotikus, elemző s lírikus részletekben gazdag emlékezés. A mű, amely az objektivitás látszatát próbálja kelteni, szükségszerűen elfogó- dott, hiszen (egy-egy részletét kivéve) Karinthy halála után csaknem húsz esztendővel készült. Kosztolányiné nem akarta megírni Karinthy „minden titkait”, azonban így is fontos adalékokkal szolgál nemcsak az alkotó alakjáról, bizonyos művek hátteréről, hanem a század első három évtizedének jellegzetes polgári életformájáról, különböző írók-költők (Somlyó Zoltán, Csáth Géza, Nagy Lajos) Karinthyhoz — Kosztolányihoz való, viszonyáról, a „homo ludens”, a játékos ember hétköznapjairól. Kosztolányiné a teljes embert akarja bemutatni. S ezért az egyén mindennapi lényét túlélő és meghaladó művek befogadásához á nem feltétlenül szükséges intimitásokat is közli. S éppen emiatt az így írtok ti legnépszerűbb darabjain kívül az írótól mást nem ismerő olvasó is érdeklődéssel forgathatja a könyvet. Lapjairól kiderül, hogy a művész apja, Karinthy József, a Ganz-Hajógyár alkalmazottja, több nyelven értő, olvasott ember volt, aki Grillparzert fordított, sőt elmúlt hatvan éves, mikor ösz- szeállított egy olasz nyelvtant. A tehetség a gyermekeiben manifesztálódott: a hat élve maradt testvérből Elza festőművész lett, Etus meséket, elbeszéléseket, novellákat írt, József (Uncle Joe) matematikusnak készült ... Kosztolányiné beszél Karinthy első, tizenhárom évesen írt regényéről, a „Nászutazás a föld középpontja felé” címűről, majd idéz a gyermekkori Naplóból , melyben az ifjú megjósolja, hogy 1934-ben Budapest „legsikeresebb embere lesz”, s 1936-ban fog meghalni (igaz, csatában) ... A kötetben képet kapunk arról a formátlan zseniről, aki már-már betegesen csúnya férfinak tartva magát, a harmincas években plasztikai műtétre is hajlandó, s akinek létfeltétele volt a játék, amihez Kosztolányiban remek partnerra talált. Kosztolányiné, a „beavatott”, hosszap részletezi hőse házasságait. Igaz, mindkét eset megidézése önmagában is regényes: Judik Etelt, a „nappali világításban teátrális, démoni”, de nyomorban élő, „megkínzott szépséget”, a „tehetetlenségre ítélt színésznőt” Karinthy mindenféle „utcai botrányok, párbajhistóriák, öngyilkossági kísérletek” után szabályosan megszöktette. S amikor az asszony 1918-ban spanyolnáthában meghalt, Karinthy így írt: „Ügy érzem, agyamban daganat képződött, vagy egy éles, idegen tárgyat döftek bele.. Kosztolányiné kedvvel taglalja a Bőhm Arankával kötött második házasságot is, amely az elsőhöz képest maga volt a pokol (Karinthy nőgyűlöletét innen kell származtatni). A veszekedésekkel, verekedéskkel tarkított, állandó feszültséggel és féltékenykedéssel terhes, sőt egy ízben Aranka sikertelen öngyilkossági kísérletével súlyosbított kapcsolat titkait azonban nem sikerült megfejtenie. Kosztolányiné olykor elfogult, stílusa néhol negédes, bosszantóan modoros, mindazonáltal atmoszférateremtő képessége, jellemzései élvezetesek. Judvk Ételre így emlékezik: „Szeme: tompafényű bársony, szeme- körül két holdkaréj, bőre mint a tearózsa szirma ... állandóan álmos s egyben izzónak rémlett. Ha gyümölcshöz hasonlítanám, érett fügére gondolnék, dús volt és lankadt, kissé már túlérett.” Aranka nála a „vadak királynője”, „afrikai nő . . . Fekete és fényes, fényes és fekete, mint egy arab paripa, éles, mint egy arab kés és olyan kegyetlen is.” Kosztolányiné munkája, miközben megvilágítja a Ki kérdezett, a Pitypang, Az almafa című alkotások élményhátterét, érzékletes és sokoldalú portrét fest a fél várost barátjaként emlegető, sakkozó, hegedülni tanuló, bűvészkedő, keresztrejtvényt kedvelő Karinthyról: „Inkább költő, fantaszta, egyben magántudós, nappali álmodozó, közben a technika szerelmese, világmegváltó... boldogságkutató. Keresi, egyre keresi a szérumot, amely boldogíthatna.” Ezért érvényes életműve rpa is. Kprádi Zsolt Ia km vendége|
