Kelet-Magyarország, 1988. augusztus (45. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
1988. augusztus 20. fit Megadóztatott hála... Beszélgetés kazlak tövében Szaktudás mellé jó modor Vasvári férfiak Az orvosok munkáját, magatartását az átlagosnál is nagyobb figyelem kíséri. Így aztán nem csoda, ha némely mulasztásukból olykor országos botrány keveredik. Elég csak a nagy port felvert tatabányai esetre gondolni, amikor egy életképtelen magzat halála miatt hat évre ítélték a mulasztással vádolt orvost. Rossz példáért persze nekünk sem kell Tatabányára menni. Ha ilyen súlyos hiba nem is, kisebb- nagyobb orvosi mulasztás megyénkben is előfordul. Gyinyőri és felelősségteljes Mi is valójában az etika? Az értelmező szótár szerint „valamely hivatással összefüggő erkölcsi elvek összessége.” Hogy példaként a szótárban is az orvosi etika szerepel elsőnek? Abban talán semmi különös nincsen. Bár az etika, a viselkedésnorma minden szakmában és hivatásban fontos, legnagyobb súlya mégis az orvoslásban van. Emberek életéről, egészségéről dönteni nem csak gyönyörű, legalább annyira felelősségteljes feladat is. — Az orvosi szakma erkölcsi elveit, szabályait tartalmazó könyv, illetve utasítás a felszabadulás óta nem jelent meg. Azóta, hogy megszűnt az Orvosi Kamara. Visszaállítását két éve fontolgatják az illetékesek, eddig még mindig az ellenzői győztek — mondja dr. Soltész János körzeti orvos, a megyei etikai bizottság elnöke." ,'U. Ál,’ ■ A kamarai tagság annak idején a praktizálás alapvető feltétele volt, s kiváló szaktudást, feddhetetlen magaviseletét követelt. Akit bármilyen ok miatt kizártak soraiból, nem csak tagságát, kenyerét is elveszítette. — Napjainkban is szükség lenne egy olyan szervezetre, — folytatja dr. Soltész János — amely a jelenleginél jobban védené az orvosokat, hiszen a minden megyében önállóan, a szakszervezet keretén belül működő etikai bizottságok egyike sem eléggé hatékony. Legnagyobb figyelmet az orvos-beteg kapcsolatnak szenteljük, de meg kell mondani, munkánkban az orvosok védelme a legnehezebb. Hogy ki ellen szorulnak ’védelemre az orvosok? Néha a főnökük, néha pedig a társadalom egyes tagjai ellen. Utóbbiban egyre markánsabb ellentmondás jelentkezik. Az orvos ugyanis nemcsak gyógyít, hatósági, szakértői feladatokat is ellát. Táppénzre vesz — vagy éppen nem vesz — rokkantsági fokot állapít meg, szakértői véleményt mond. Döntései nem minden esetben találkoznak a beteg elgondolásával, ami természetszerűen vezet konfliktushoz. A betegek legtöbbje nem csak azt tudja kitűnően, neki mihez van joga, néha jobban azt is, mi az orvos kötelessége. Sőt, olykor mintha a beteknek csak joga, az orvosnak meg kizárólag kötelességei lennének. — Vannak állampolgárok, akik aszerint ítélik meg orvosukat, kiírja-e őket táppénzre, vagy sem — mondja erről Soltész doktor. Nekünk nem az a kötelességünk, hogy felülbíráljuk az orvos döntését. Mindössze azt vizsgáljuk, milyen hangnemet használt a beteggel. Azt mondta, hogy maga egy lógós, akinek nem ízlik a munka, vagy határozottan bár, de cseppet sem sértően közölte: nem látja indokoltnak a táppénzrevé- telt. Legkevesebbb probléma e téren is a valóban betegekkel van. Csakhogy annak eldöntése, hogy valaki jogosult-e a táppénzre, kevesebb időbe kerül, mint az ellenkezőjét bebizonyítani, azt például, hogy a rendszeresen hétfőn „betegeskedő” nem beteg, csak otthon szeretne maradni. A helyzet e téren is egyre nehezebb lesz. Az elbocsátások, munkahelyi szigorítások, a sokak által lehetetlennek nevezett új táppénzes rendelet bizonyára szaporítja majd az ilyen jellegű orvos—beteg konfliktusok számát. — Tudja — mondja erről az egyik kórházigazgató — az már nagy baj, amikor az egészségügyben társadalmi problémákat, családi gondokat kell megoldani. Milyen orvas kell a betegnek? A megyei etikai bizottságban 1981-ben kettő, 1986-ban pedig tíz ügyet tárgyaltak. Ebben az évben az ötödik esetnél tartanak. A bizottság tagjai főképp intézetvezetők, igazgatók, osztályvezetők. Az ügyek döntő többsége ugyanakkor gyakorló orvosok ellen irányul. Megfelelőnek tartja a döntéshozók összetételét? — Nem. Gyakran felvetődik bennem, vajon képes-e egy ilyen össztételű bizottság a gyakorló orvos szemével nézni az eseteket? Gondolok arra is: nem volna-e célszerű a társadalmi tagokkal — más szakemberekkel, jogász- szál, szociológussal bővíteni a kört? — Az orvos-beteg viszonyban ugyanis nemcsak a szaktudás, a viselkedés is alapvető fontosságú dolog. Az orvosi munka eredménye a beteg véleményétől, közérzetétől függ, s objektiven ma még nehezen mérhető. Leg- sarkallatosabb pontja az orvos-beteg viszony, amelyben a beteg véleménye, viselkedése a döntő. A betegnek pedig olyan orvos kell, aki meghallgatja, aki egyetért vele, aki táppénzre veszi, si- mulékony modorú, s nem rossz pont, ha felírja a gyógyszert, amelyik a szom- szédaszonynak is használt. Hálapénz — adóztatva Példák sora bizonyítja, hogy az orvosok munkáját, életmódját nemcsak a betegek, hanem kollégáik is figyelik. Az irigység, az áská- lódás e szakmában sem ismeretlen fogalom. A főnökbeosztott viszony itt nem csak hatalmat, néha lényegesen több pénzt is jelent. S ha már a pénzhez jutottunk: nem tagadható, hogy az orvosokból sokaknak a busás kereset, a hálapénz jut elsőként eszébe. Persze csak addig, amíg egészségesek. Mert, ha beteggé válnak, gyógyulásuk, a törődés reményében szívesen nyúlnak ők is a zsebükbe. A fegyelmi ügyekben azonban ritkán vádlott az anyagiasság. A hálapénz elfogadása például akár elfogadott ténynek is tekinthető, hiszen a nemrég hozott rendelet szerint adóköteles jövedelem. — Nem tudom, végiggondolták-e a törvény megalkotói, mennyit ártanak ezzel az egészségügynek — mondja dr, Petrusha Sára, a Jósa András megyei kórház orvosa, az egészségügyi pártbizottság titkára. Félek rágondolni, mi léSz ennek a vége. Tudja, én már hajlok arra, hogy a paraszolvenciát nem is tudom etikai ügyként kezelni. Törvényesítése még az eddigi csekély lehetőségeinket is behatárolja. Etikai kérdés viszont az is, hogy az egészségügyi ellátás színvonala megfelel-e annak, amit törvényben deklaráltunk. A Egy kis pihenő megyei kórház ma még állja a sarat. Hogy a jövőben is fogja-e? Abban már nem vagyok biztos. A korszerű, jó színvonalú ellátáshoz, annak megtartásához egyre több pénzre lenne szükség. Véleményem szerint is az orvosetikában a kapcsolatrendszereknek van legnagyobb szerepük, hiszen a beteget is ez irritálja legjobban, a leggyakoribb kifogást a hangnem ellen teszik. Az orvosnak egy pillanatra sem szabad elfelejtenie, hogy a beteg nem ugyanolyan ember, mint egészséges társai. Sérülékenyebb, kiszolgáltatottabb. Ezért is figyelünk erre különösen, s ha kell, adminisztratív intézkedéseket is hozunk. Hogy egymással milyen az orvosok kapcsolata? Nehéz erre válaszolni. Mindenesetre igyekszünk fékezni az indulatokat ... Hal a hátér? Jog és kötelesség. Etikus és etikátlan viselkedés. Tudás vagy — és? — jó modor... Nehéz eldönteni, hol húzódnak a határok. Persze nemcsak az orvosok, egészségügyi dolgozók körében, hanem az egész társadalomban. Ez pedig egyáltalán nem megnyugtató. Kovács Éva A lucernakazlat becsülöm úgy hét-nyolc méter magasnak. Mintha az ember egy harmadik emeleti lakás ablakán nézne ki, innen is messze látni. Pontosabban lehetne, ha nem állná útját a tekintetnek az iméntihez hasonló, tekintélyt parancsoló asztagok sokasága. Így aztán, csak gondolatban tudom követni a mellettem álló hat nyírvasvári férfinak minden reggel, minden este megtett útvonalát, mely Vasvári és Nyírbátor között kanyarog öreg akácok között. Ásztagrakó brigáddal még sohasem találkoztam. Pláne meg olyannal, ahol a tagok többsége nyugdíjas, s a legidősebb köztük hetvenhét esztendős! A két hetes tulajdonosa V. Tóth György nem érti a kérdést; mi szüksége van már neki arra, hogy minden nyáron asztagrakónak álljon? — Hát hívnak... Társai sem gondolkodhatnak másképp. A korban utána következő hetvennégy éves Miklósi Pálnak bütyökujjnyi visszerek hálózzák be a lábát, de itt van májustól szeptemberig ő is. Miklósi Pál negyven esztendeje szolgálja göcsörtös lábaival a földet, s csak néha-néha simítja végig fájó arccal a megduzzadt ereket. Árnyékot keresve ülünk az egyik kazal tövében, mert az asztagok között megszorult a levegő. A vasvári férfiak türelmetlenek. "Késik egy szállítmány, s a kényszerű pihenőt ki nem állhatják. Kevesebb így a pénzük is, mert órabérrel kombinált teljesítményben dolgoznak, s hiába süti a nap a fejüket, fent, a kazlak tetején mégis hűvösebb van. Mert ott mindig lengedez egy kis szellő. Vannak a brigádban persze fiatalabbak is, Béres János például ötvennégy, Pau- lik György pedig ötvenhat éves. Ök aktív tagoknak mondják még magukat, ám ugyanezt elmondhatja magáról a hatvanon túl járó Jakab Miklós és Sivadó Mihály is, hiszen hiába nyugdíjasok. itt a szérűskertben töltik ők is az esztendőnek több mint a felét! Az újra meg újra visszakanyarodó kérdésre újra meg újra ugyanaz a válasz: dolgozunk, mert még bírjuk. S aztán ... ? Bizony, bajban lesz a báto- ri téesz, ha a mostani hatvanon, hetvenen is túl járó férfiak végleg az istálló falának támasztják a villát. Vajon lesz-e, aki újból kézbe veszi őket... ? — Az én három fiam még nem jönne zavarba, ha kazlat kéne rakni. De nem rakják, a gépék elbolondították őket. Sivadó Mihály szavai ezek, s hangjában a büszkeség mellé azért egy kis keserűség is keveredett. Sivadó Mihály tizenkét éves korában már csikósbojtár volt az apja mellett, rá egy évre pedig már bivalyos lett az uradalomban. Takarmányt hordott a jószágoknak .... s ha jól dolgozott, nyolcvan fillért is megkereÉlet a bokorban Mint kotlóst a csibéi, úgy fogják körbe a több száz esztendőt megért porták a kutat Rókabokorban. Itt fordul meg a busz, napjában többször hozza-viszi az embereket. Itt még azt is tudja egymásról a húsz család, ki mikor, milyen rokont várhat a városból. \ Lassan az itt élők is végleg elmennek. Néhány portán már embermagasságúra nőtt a gaz. De aki marad, azt a világ minden kincséért sem lehetne elcsalni erről a tanyáról . . . — Hát csak gondoljon bele, apám, nagyapám, a dédapám, de talán még annak az apja is itt született, hogy hagyhatnám itt ezt a helyet? — mutat körbe egy gazda, Palicz János. Nádfedeles, roskadozó tetejű házikóból négy generációt bocsátottak útjukra a szülők. Gyors számolással bizonyítja, szerényen számolva is, a múlt század közepén rakott itt fészket valamelyik ős. A három gyerek közül a fiú, Jancsi épp hazajött, bontott anyagból told valamit a házhoz. Ö ugyan már nem itt alapított családot, Nyírtelekre költözött a felesége szülőfalujába. Az egyik lányuk Sóstóhegyen, a másik Örökösföldön keresi a boldogulás útját. — A gyerekek kirepültek, de valahogy meg se fordult bennünk, hogy utánuk menjünk a városba. Mindenkinek a maga életét kell élnie és nekünk ezt rendelte az ég — Juliska asszony bölcsességét sokan megirigyelhetnék. Régi ismerős nyitja a kertkaput, Gaál Imre nem számít vendégnek a Palicz-por- tán. A fia Rókabokorban vett a munkatársaival egy rég elhagyott parasztházat és a kertnek főként Imre bácsi viseli gondját. — Gondolná, hogy már két hetes vagyok? — kacsint huncutul, míg végre megértem, hogy ez a gyors mozgású ember, tele energiával, már 77 éves? — A lányo- méknál lakom én a Jósavá- rosban. Megvan ott a világon minden, de a négy fal közt nem érzem jól magam. Tán én örültem legjobban a tanyai kis háznak. Ez a szülőföldemre, Nagygécre emlékeztet. Onnan Csengersimá- ra kerültem, majd amikor örökre itthagyott életem párja, akkor vettem fel magam és jöttem be a városba. Nem bírtam a semmittevést, jelentkeztem portásnak a húsiparhoz. Társra vágytam, találtam is egy jóravaló asz- szonykát, dehát azt is elszólította mellőlem az úr. Ismét visszamentem a lányo- mék panellakásába, de csak éjszakai vendég vagyok. Míg bírom magam, eljárok a nyugdíjasklubba, meg hétfőn a fürdőbe... Imre bácsi most is siet, csak mákért ugrott be Juliska néniékhez. A gazdasszony is az időt tudakolja, ugyanis két éve, hogy házi gondozást vállalt. Egy rokkant férfit, meg a szellemi fogyatékos fiát látja el a tanács felkérésére, csak jelképesnek számító tiszteletdíjért. Vajdabokorból kerékpárral hordja nekik az ebédet, kimos, kitakarít náluk. A gémeskutat körülölelő házakból egymásra látnak az emberek. így, ha valaki a boltba igyekszik, beszól Magéra néninek, hozzon-e most is tartós tejet? — A bolt már nekem messzi van, meg itthon úgyis annyi a dolgom ... — mondja a kilenc gyermeket felnevelő Magéra Mihályné. Már csak egy fia nem talált párt magának, vele lakik. No meg a gyerekek, unokák adják egymásnak a kilincset lépten-nyomon. Most épp a fél éves jogosítványra büszke unokája, Babicz Jutka fuvarozta ki édesanyját és húgát a nagymamához. Ök a közeli Nagycserkeszen telepedtek le. Beugrottak egy dinnyével, meg látni akarták a nagymamát, hogy van. — Hát hogy volnék? Amíg munka van, addig engem a hajnal talpon talál. Szalonnát, tojást, kávét reggelizem — már vagy húsz éve — és soha semmi bajom. Igaz, egyszer megijedtem. Leestem a kasról. Mikor is? Van annak már harminc éve biztosan. A doktor injekciózott fel. Azóta óvatosabban megyek tengeriért... Zsuzsika néni Mohostanyán élte le az életét. Csak amikor az urát kikísérte utolsó útjára, jött vissza a szülői házba. Sorsára hagyta a hitvesi fészket,a bútort elhozta, a vén falakat pedig majd elrendezi az idő... Hívják a gyerekei magukhoz, de ő a kedves falak közt érzi jól magát. — Esténként kiballagunk a kúthoz, megtudakolni, kinél mi újság. Ami a világból érdekel, a rádió, a tévé elmondja. Azért fejlődik Rókabokor — fordít a beszélgetés fonalán Zsuzsika néni. — Fúrtak egy kutat, de olyan sárga, rozsdás víz jön belőle!... Megkóstoltuk, nem ízlett senkinek. Mindenki csak a mellette lévő gémes- kútról hordja a vizet. Mára a pihenni vágyók is felfedezték Rókabokort. Hatalmas fák árnyékolják a két víkendházat, amelyek mintha ikertestvérek lennének. Vöröstéglás, bolthajtásos épületek. Gondozott pázsit, viruló kert. A kapun lakat. Látszik, a városi nép csak hétvégén szabadulhat a tömegből. Az áldott csend, a nyugalom pihenteti a fáradt idegeiket. Ezt a nuygalmat nem a^ná a tanya népe semmiért... Tóth Kornélia sett naponta. — Az intéző a tíz-tizenegy éves pulya láttán már így szólt cselédemberhez: Mikor adja már napszámba azt a fiút? Maholnap kinő a bajusza! Mint a többiek, Miklósi Pál is ily módon tanulta meg gyermekfejjel, hogyan kell megrakni egy kazlat úgy, hogy a szél fel ne borítsa, be ne fülledjen, s ne legyen hasonlatos egy borzas szamárhoz. — S mi van, ha mégis jön a szél? Nevetve mesélik az egyszeri vasvári ember történetét: Összegyűjtötte, s szép boglyába rakta a szénát történetünk hőse, de hirtelen bolond vihar támadt. Felborongatott boglyái láttán éktelen haragra gerjedt a gazda, veszettül cifrázta. Kérdi az arra járó komája: „Hát te miért káromkodsz olyan csúnyán?” „Nem látod, a szél összebo- rongatta a szénám!” Mire a komája: „Akkor se szidd, mert a szél az isten postása!” „Hogy az a... ha postás, mért nem jár az úton!?” — Maguk voltak már perbe azzal a kelekótya postással? Összenéznek. — Kérdezze meg az elnököt, vagy a helyettesét! Éppenséggel meg lehetne kérdezni őket, vagy másokat, de fölösleges. Akkor nem kopogtatnának már áprilisban V. Tóth Györgyék ajtaján: „A jövő hónapban akkor számítunk magukra...” És májusban Vasváriból elindulnak a kazalrakók. B. G. KM ÜNNEPI MELLÉKLET
