Kelet-Magyarország, 1988. augusztus (45. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-15 / 194. szám

1988. augusztus 15. Kelet-Magyarország 3 Itt a 11-277! Bürget Lajos főmunkatárs válaszol Dr. H. S.-né kérdezte tele­fonon: lesz-e méltó utcája Szent Istvánnak Nyíregy­házán, ini lesz a Deák Fe­renc utca sorsa? Kifogásol­ta, hogy lapunk csak az al­kotmány ünnepét jelöli meg címben, holott ez a kenyér és az első király ünnepe is. A címadást mindig befo­lyásolja a címsor hossza. Az, hogy nem minden esetben ír­juk ki: az alkotmány, a ke­nyér és Szent István ünnepe, nem azt jelenti, hogy bárme­lyiket mellőzni akarjuk. Le­het, hogy korábbi reflexek is belejátszanak ebbe. A kérdés elejére: ön azt javasolja, hogy a jellegtelen nevű Északi körutat lehetne első királyunkról elnevezni, s fé- lőnek tartja, hogy valami­lyen mellékutca kapja a ne­vet. Hivatkozik arra, hogy a körút folytatása Kun Béláról van elnevezve, így nem illo­gikus, hogy a körút másik szakasza új nevet kapjon. Sürgeti, hogy Deák Ferenc is kapjon utcát. Mint látja, ké­réseit továbbítjuk annak a városi bizottságnak, mely a tanács mellett működik, s ut­canevek esetében kompeten­ciákkal rendelkezik. Kiss Gyula olvasónk azt kérdezi, hogy a hajdúdoro­gi görög katolikus megyés­püspök, aki egyben miskol­ci apostoli kormányzó, mi­ért Nyíregyházán székel. Nem szükségszerű, hogy egy egyházi vezető székhelye ott legyen, ahová címe sze­rint tartozik. (Például a gdanski püspök Varsóban re- zideál.) A mi esetünkben az a helyzet, hogy az önálló ma­gyar görög katolikus egyház étrejötte érdekében a haj- dúdorogi nép tette a legtöb­bet, ezért a cím. A püspök­ség 1912-ben jött létre, Do­rogon sosem székelt a püs­pök, kezdetben Debrecenben, majd Nyíregyházán kapott otthont. A miskolci apostoli kormányzóság a trianoni bé­kekötést követően 1923-ban alakult, az eperjesi és mun­kácsi egyházkerület Magyar- országon maradt részeinek igazgatására. Kisebb jelentő­ségű egyházmegyei terület, ezért apostoli kormányzó igazgatja, aki mindig egy személy a dorogi megyéspüs­pökkel. Tóth Mihály idős olva­sónk személyesen keresett fel, kérdezvén, miért nem készült eddig olyan emlék­mű, mely a második világ­háború áldozatainak emlé­két őrzi. Sürget egy ilyet Nyíregyházán, de úgy véli, a megye más helységeiben is kellene, hiszen sokan haltak meg, tűntek el. Bi­zonyára jólesne az utódok­nak, ha valahol tiszteleg­hetnének emlékük előtt. A jó hírrel kezdem. Me­gyei kezdeményezésre pályá­zatot hirdettek, s most van folyamatban a művészek ál­tal készített alkotások zsűri­zése. A pályázat ugyanakkor még nem jelenti a megol­dást, szükséges lenne, hogy megfelelő társadalmi kezde­ményezés bontakozzék ki, mely dönt: kell-e emlékmű? Hol állítsák fel? Melyik tet­szik a pályaművek közül? Milyen anyagi erőforrás siet­tetné a mielőbbi elkészítést? A magam részéről jónak tar­tanám, ha egy szoborbizott­ság jönne létre, mely a tár­sadalom minden rétegét kép­viselné, s kifejezné a köz­akaratot. ön beszélgetésünk­kor említette, kellene egy hely, ahová mindenki, aki érdekelt, letehetné azt a leg­alább egy szál virágot, ami kegyeletét kifejezi. Ez adta az ötletet, hogy akár mozga­lom is indulhatna: Egy szál virág ára az emlékműért el­nevezéssel, és az így bejövő pénzt a nemes célra lehetne áldozni. Ez ügyben már tör­téntek lépések, s várható, hogy ennek eredményét ol­vasónk megnyugvással veszi majd tudomásul. Sok olvasónk, folyamato­san keresi fel szerkesztőse­günket a sétálóutca ügyé­ben. Elkeseredetten beszél­nek az itteni rendről, illet­ve rendetlenségről, főleg az esti órákban tapasztalható randalírozásról. Erről többször írtunk, glosszáztunk. A megoldás a hatóság kezében van. Persze nem lehet mindent rendőri, területfelügyelői hatáskörbe utalni, az ott játszó, kerék­pározó, randalírozó gyere­keknek, fiataloknak szülei is vannak. A magam részéről valamiféle kompromisszumot tartanék elképzelhetőnek. Okos, szigorú ráhatást, s ta­lán éppen a fiatalok közül kikerülő hangadók jó befo­lyását társaikra. Igaza van, a gyermekek egy része igen rosszul nevelt. De szélsősé­ges reakcióink aligha fogják őket jobb belátásra bírni. Megtermett, megbecsülik Félve mondja ki a szót Badar István, a szamossályi Üj Élet Termelőszövetkezet növénytermesztési ágazatve­zetője: 5,3 tonna búzájuk termett az idén. Aggódik, hogy nem hiszi el az idegen, mert errefelé, a Szamoahá- ton, sokkal kevesebbért se szoktak megróni senkit. Re­kord, mégpedig nem is akár­milyen. Aztán nekibátorodik és mond még egy számot: ha meg tudtuk volna perme­tezni még egyszer fuzárium ellen, talán hét is lehetett volna. így van ez mifelénk — teszi hozzá. Ha az ország­ban aszály keseríti a gazda­ságok életét, akkor nálunk jó a termés. Minderről messze a telep­től a szérűskertben beszél­getünk, hiszen a határban most, aratás után semmi sem mozdul. Csak a szénát hordják és rakják jókora kazlakba. Dél van, az embe- 'rek pihennek a boglya tövé­ben, mi pedig a frissen ho­zott szállítmányt marko- lásszuk: milyen minőségű. Bár megázott volna — mondja az első osztályú lu­cernaszénára Badar István. Szentségtörés a szájából a szó, de megmagyarázza. Na­gyon szép a tengerink, ab­ban tonnákat jelentett vol­na hektáronként egy eső az elmúlt hónapban. De a bú­zán is sokat lendített volna. Dányádi Gyula kazalmes­ter feláll a többiek közül, húz egyet az üvegből. Hagy­ja végigcsorogni poros ingén a hűsítő vizet. Ezt a lucernát három nappal ezelőtt kaszál­tuk — elhinné? Mégegyszer megropogtatom, a pattanó szár felsérti a kezemet. Me­leg is van, a szél is szikkaszt, megnyertük a harmadik gyapját. És olyan zöld még szárazon is, mintha most kaszáltuk -volna. Ebből még három év múlva is széna lesz. Mondom neki kételked­ve: a Tisza-parton, meg a töltésekről nagyon barna szálast hordanak az embe­rek, és az még anyaszéna. Nem volt szerencséjük — hangzik a válasz. Gyanítom, hogy egyéb titka is lehet, nincs azonban több idő a Badar István 4 z életben ritka a ka­tarzis. De a záhonyi olva­sótábor zárásakor, amikor a könyvtárszobában hat gyertya fényében Ady, Je­szenyin, Kosztolányi, Ju­hász Gyula, Csoóri Sándor, Szabó Lőrinc, Utassy Jó­zsef verseit mondtuk, ott és akkor, a búcsú fájdalom­tól szaggatott perceiben sokan éreztük úgy: „jó volt élni, mint ahogy soha” ... Tíz napot töltöttünk együtt: tíz napot, amely megingatta bizonyosságain­kat, kikezdte beidegződé­seinket, megbolygatta hét­köznapi kényelmességün­ket. Meglátni, felismerni, tudatosítani tanultunk. A világ- és önmegismerés szép útját jártuk. A hagyományos olvasó- I tábori keretek között lét- } rejött együttlét program­ja a mindennapiság filo­zófiájára épült: az ösztönö­sen végzett cselekvések miértjeinek tudatosítása révén talán életünk irányí­tása is tudatosabbá válhat — gondoltuk. A hétközna­pok struktúráiról, az elő­ítéletekről, a hagyomá­nyokról, a szubkultúrák­ról, a transzcendenci­áról hallott előadások mel­lett Csontváry, Bergman, József Attila, Pilinszky gondolatai vezéreltek. S per­sze mindenek fölött az állan­dó ráhangoltság a játékra. Hiszen van-e összetettebb, csapongóbb, színesebb az ifjú léleknél, amelyben oly békésen fér meg a tragi­kum iránti érzékenység az önfeledtség kacagásával, s a megismerési vágy az új­tól való szorongással? Itt is, (mint mindenütt, ahol fiatalok vannak) barát­ságok és szerelmek szü­lettek; az érzelmi felfoko- zottságban felvillanó em­beri lényeget intenzívebben élhették át azok, akik a másik emberben fölfedez­ték önmagukat... Tíz nap volt, amikor egy kissé kizökkent az idő. Az augusztusi égbolton hulló­csillagot fürkésző esték, a meghitt teázások, a vélet­lenről és a szükségszerűről folytatott viták, a Zarán- doklás a cédrushoz rejté­lyeinek megfejtési kísér­letei, a film és a színház törvényeinek vallatása, a titkoktól a megbizonyoso­dásig vezető út állomásai mind-mind az „ember szépbe szőtt hitét” erősí­tették. S ebben a különös atmoszférában minden Kazal vár Sályiban Kazalrakók gólyatávlatból. diskurzusra. Jön a brigád sorra rázunk kezet. Dányádi Márton, Nagy József, Kanyó Áron, Katona Miklós — mu­tatkoznak be. A szamossályi Üj Élet Ter­melőszövetkezetben hosszú évek óta ez az öt ember rak­ja kazalba a szálastakar­mányt. Nem kevés ez a mennyiség... 100 hektár vö­röshere, 100 szarvaskerep és 50 hektár lucerna termése. Az eddigi három kaszálás­ból 120 tonna anyag jött be és várja takaros rendben a szérűskertben, hogy az állat­állomány takarmánya le­gyen. Az MTZ-re szerelt vil­lás emelő nagyon sokat könnyít munkájukon, de semmivel sem csökkenti az emberek szakértelmének szükségességét azzal kapcso­latban: melyik villával me­lyik sarokra tegyék a fel­emelt adagot. Nézzen oda, mutatja egyikük a másik kazlat. Harmadik éve hogy áll, mint a vár, meg se pisz- szen. Pedig a legutóbbi vi­har errefelé is megemelt egy két rozogább tetőt. • Magam is felgázolok a friss kazal derékig elkészült részébe kötésig süllyed ben­ne az ember, mintha iszap­ban járna. Minden lépésnél saját súlyát kénytelen az ember ismét és ismét emel­ni — a szénán kívül. Tartom kezemben a fényképezőgépet és nem látok semmit a por­mondat, minden gondolat más fénytörésben jelent­kezett. Megnőttek a hang­súlyok, eltolódtak az ará­nyok, s csak annyi bizonyos, hogy az ember, a viaskodó harmónia a létet s a körü­lötte lévő létezőket ma- kacsabbul faggatta az ösSz- hangzó értelemről. . . A könyvtárszobában a gyertya mellett Ady, Jesze­nyin, Kosztolányi, Juhász Gyula, Csoóri Sándor, Sza­bó Lőrinc, Utassy József versei mellett elmondtuk Karinthy Gábor Szerenád­ját, amely a tábor mottójá­vá vált: „Azért jöttem, hogy felkeresselek. / Azért jöttem, hogy fenyegesse­lek, ( hogy megharapjalak, hogy üsselek. / Azért jöt­tem, hogy megszeresse­lek. / Azért jöttem, hogy megsirassalak, j Azért jöt­tem, hogy szívig hassalak, / hogy könnyeimmel vérig mossalak. / Azért jöttem, hogy felforgassalak”. Karádi Zsolt tói, meg attól, hogy elveszek a bódító illatú szénában. Varga Károly a kazalrakó gólya kezelője vállalkozik, hogy szerkezet segítségével magasra emel. Valamit még ordít hozzá, de a gépzajtól nem értem. Surrog a hidrau­lika és én már tíz méterre vagyok a földtől. Valódi lé­gifelvétel. Távolabb a gyü­mölcsös — mondta az elnök, Varga Bertalan, hogy abban is rekordtermés várható. Aztán a többi kazal, még távolabb a falu, amelynek egyetlen munkaadója az 1500 hektáros kis tsz. Minden kicsi innen a magasból, de lent sem óriás. Takarmányt termesztünk mindenütt, ahol lehet, mert különben nehezen lehetne el­látni az állatállományt — magyarázza Badar István. Szarvaskerepet például so­kan még nem is láttak, ag- ronómusok se. Mi a szamos- parti szikes területekre vet­jük, mert azt elbírja, más takarmánynövény viszont nem szenvedheti. Vannak erre jó földek, sőt nem is vagyunk kedvezőtlen adott- ságúak, némelyik olyan jó. De 250 hektárt kimérünk háztájinak — sok a tag — azt a színéből kell kiadni ... SZERKESZTŐI NOTESZ Arisztokráciák Egy olvasónk levelező­lapot írt a címemre. Azt kérdezte, s most szó sze­rint idézem a szöveget: „Mi az a pártarisztokrá­cia? Van-e különbség a régi és az új arisztokrá­cia között? Kiváncsiak vagyunk, hogy a szemét­kosárba kerül-e ez a lap?” Nos, nem tudom miért kellett volna sze­métkosárba kerülnie? Ha az olvasó erre kíváncsi, akkor válaszolok rá. Előre kell azonban bo- csátanom, a lapot olvas­va volt olyan érzésem, hogy a kérdező pontosan tudja mit akar, csupán arra kíváncsi, merünk-e ezzel a kérdéssel foglal­kozni. Ügy vélem, hogy a ki­fejezés, hogy pártarisz­tokrácia nem jó. Min­den időben és minden korban voltak (s hiszem, lesznek is), akik a hata­lomban, vagy annak kö­zelében megváltoznak. Előjogokat szereznek, mert ezeket intézménye­sen nem biztosítja senki, visszaélnek lehetőségeik­kel, elidegenednek a köztől. Ezek a szűkebb körök, főleg korábban, mig a hatalom ellenőriz­hetetlen volt, olyan for­mában éltek köztünk, hogy se emberi, se szelle­mi kapcsolatot nem tar­tottak azzal a közeggel, ahonnan indultak, s ér­dekeiket, közmezbe öl­töztetve érvényesítették. Ez nemcsak a politikai, de az állami élet vezető­inek egyes képviselőire is vonatkozott. Jogosan kivételezettnek tetsző helyzetük, igen sokakban olyan asszociációt kel­tett, mintha ezek az em­berek, csoportok, olyan magatartást tanúsítanak, ami a múltbéli arisztok­rácia izolált köreire volt jellemző. Hadd tegyem hozzá, azzal a lényeges különbséggel, hogy a múltbéli arisztokrácia zöme nem közpénzen sze­rezte meg kivételezett helyzetét. Nem igazi arisztokráci­áról van tehát szó. Nem örökletes, s főleg nem örök státusról. Hitem, ahogy a demokrácia szé­lesedik, a társadalmi kont­roll erősödik, a nyilvános­ság tágabb teret kap, úgy szűkül mind kisebbre az a kör, mely önt és mást is irritál. (Nem vagyok pesszimista, de hadd je­gyezzem meg: mindig lesznek rétegek, amelyek nem tetszenek. Bizonyá­ra pár év múlva beszé­lünk majd pénzarisztok­ráciáról is.) De éppen az­ért van a köznek mind több köze a közéleti tisz­tasághoz, hogy egyre ke­vesebben legyenek, akik bármi oknál fogva ma­gatartásukkal zavarják a tisztességes, nagy többség jó hangulatát. B. L. Dányádi Gyula Hat-hétszáz tehén és an­nak szaporulata van a kö­zösben és a háztájiban Sza­mossályi ban és Hermánsze- gen, az Üj Élet két falujá­ban. Megbecsülik a takar­mányt, különösen ami a Sza­mosnak ezen az oldalán te­rem. A másik parton is van­nak ugyan takarmánytermő területek, azokat azonban negyven kilométeres kerülő­vel kell hazahozni. És ha már itthon van, nagyon fon­tos, hogy minden szál meg­maradjon, jó kazalban, szép kazalban, biztonságban vár­ja meg amíg a jószág elé kerül. Esik Sándor Termelési nagyrii) Dlfehérténak A Mezőgazdasági és Élel­mezésügyi Minisztérium köz­zé tette az 1988 évben terme­lési nagydíjat kapott gaz­daságok névsorát. Nagydíjasok: a Békéscsabai Konzervgyár, a Hódmezővá­sárhelyi Tangazdaság; a bel- várdgyulai Közös út Mgtsz; a mélykúti Lenin Mgtsz; az új­fehértói Lenin Mgtsz terme­lési rendszerintegráló mun­kájáért és a magas színvona­lú háztáji termelés kibonta­koztatásáért. Azért jöttem...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom