Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET Megkésett találkozó Vízhányó Katalin táncpedagógus Nem tudom, mindig ilyen-e, találkozásunkkor mindenesetre csak úgy árad belőle az életerő, a derű, a tenniakarás. Ez az első, ami szembetűnik rajta. Már persze azt követően, hogy az ember megállapítja, milyen dekoratív, nádszálkarcsú — szóval, alighanem a teremtő is balerinának szánta. — Pedig éppen a termetem miatt nem lehettem balett-táncos! — neveti el magát. — Ugyanis amikor jelentkeznem kellett volna a balettintézetbe, tehát úgy tízéves korom körül, én még túl kicsi voltam. És igaz, hogy az alacsonyabb, mokány táncosok jobban forognak, ugranak, de a magasabbak kétségtelenül mutatósabbak. Így aztán az artistaakadémiára kerültem. Pedig dehogy akartam én artista lenni! De ott tanultunk balettet is, és én mindenáron a tánc közelében akartam maradni, különösen a dzsessz vonzott, ezt a szakot is elvégeztem. 1971-ben kaptam meg a dip' lomát, s ott volt a nagy kérdés, mihez kezdjek? Végül három hónapra a Fővárosi Nagycirkuszhoz kerültem, gyakorolni. Még kötélen táncolni is megtanultam ... Kü- . lönben emberileg rengeteget adott ez a három hónap, | számomra ez a másik iránt : érzett felelősség, a tisztelet, | a munka iránti alázat isko- ? Iája volt, megtanultam, ho- I gyan lehet az érzelmeket fél- | retenni, ha az ember dolgo- ? zik. Ha nem félteném any- nyira a saját gyerekeimet, talán az artistaakadémiára küldeném őket. . . A három hónap elteltével színházi előadásokon táncolt, a Tháliában, az Operett Színházban. Mindez addig tartott, míg meg nem született a kislánya. Aztán 1978-ban Veszprémbe költöztek, férje az ottani színházhoz szerződött. — Ez számomra újból nagy gond volt, hiszen a prózai színházak az évi egy-két zenés darabjukhoz nem szerződtetnek táncosokat, vagyis nekem nem volt állás. Kényszerhelyzetben lévén még a színjátszással, mármint prózai szerepekkel is próbálkoztam. Talán meg is éltem vpl- na belőle, de én tehetségtelennek tartottam magam. Végül a veszprémi művelődési központ balettiskolájának tanára lett. S úgy látszik, nemcsak a baj — * a szerencse sem jár egyedül: megkapta, majd nagy sikerrel eljátszotta a veszprémi Petőfi Színházban a Kabaré táncos főszerepét, és koreograíált is. Mint mondja, ettől az időtől számítja magát felnőttnek ... Aztán amikor már joggal érezhette, hogy sínen van — időközben megszületett a kisfiú is —, férjét, mint tapasztalt színházi szakembert, az .alakuló nyíregyházi társulathoz hívják. — Csak persze rám megint nem volt szükség. Hónapokig nem akadt munkám, akkor még lakásunk sem volt, szóval nem a legjobban indult a dolog. De nem részletezem, úgyis az a lényeg, hogy végül itt is minden szerencsésen alakult. Megkeresett a Honvéd utcai művelődési ház igazgatója, hogy vállaljam el a baíettiskola vezetését. Persze boldogan elfogadtam az ajánlatot, megszerveztem a dzsesszbalettet is. Innen pedig elhívtak az SZMT Móricz Zsigmond Művelődési Házba, ahol azóta is tanítok. A család, mint megtartó, erőt és örömet adó közösség többször szóba kerül a beszélgetés során — az ő szeretetük, figyelmük, támogatósuk nélkül nem élhetne teljes életet. Nem utolsósorban nekik köszönhető, hogy nemrég hat hónapot tölthe- tett az NSZK-ban a stuttgarti balettakadémián. Az ösztöndíj és a művelődési ház támogatása ehhez kevés lett volna — a család úgy döntött, eladják az autót, s vállalják, hogy egy ideig nélkülözniük kell a mamát. Mert számára ez most nagyon fontos. — Én a világon semmit nem hoztam az NSZK-ból, mégis borzasztó gazdagon jöttem haza! Ugyanis ez tulajdonképpen egy iskola, ahol hat hónap után vizsgázni lehet klasszikus balettből, dzsessztáncból, modern táncból, táncgimnasztikából. Az ausztrál, olasz, német lányok mellett én voltam az egyetlen magyar. Rendkívül keményen dolgoztunk, nagyon sokat követeltek tőlünk, nemcsak a tánctudásunkat fejlesztették, kérték számon, de anatómiából, pszichológiából is rendszeres beszámolók voltak. Nekem nagy előnyöm volt, hogy az orosz klasszikus balett alapjait itthon megtanultam, tehát volt mire építkezni. Sokat segített a magyar temperamentum is, amiben tényleg van valami, ezt volt alkalmam tapasztalni, sok mindennel lényegesen könnyebben, jobban boldogultam, mint például egy német lány. De egyébként senkit sem tartottak csodabogárnak, kizárólag a teljesítmény számít. A legnagyobb élmény számomra a dzsesszbalett volt, amit mi itthon nagyon szabadon művelünk, pedig, mint kiderült, szigorú szabályai vannak, és nagyon keményen kell dolgozni, hogy megtanuld. Aztán arról beszél, hogy amikor a sikeres vizsga után hazajött, s újból elkezdte a munkát, milyen • csodálatos volt látni a mi fogékony, tehetséges gyerekeinket, akik szivacsként szívják magukba mindazt, amit átadni szeretne nekik. Nap mint nap tapasztalja, milyen óriási jellemnevelő egy balett-terem, milyen nagy a táncpedagógus felelőssége, hiszen minden egyes gyerekre figyelni kell, a tehetségekre külön is (ugyanakkor hamis illúziókat sem szabad táplálni), közben arról is meggyőzni őket, milyen fontos szerepe van a táncnak a harmonikus életben, még a párválasztásban is... — Szerintem az iskolákban túl könnyen lemondanak a gyerekről, túl sok a tornából felmentett diák, s a szülőnek is az az első reagálása, amikor kiderül, hogy balerina nem lesz a kislányból, hogy akkor hagyja is abba a táncot... Szerencsére a gyerekek ekkor már foggal- körömmel ragaszkodnak a folytatáshoz. Veszprémben én még az utcán is megszólítottam embereket, ha csúnya volt a tartásuk. Itt már nem teszem, de őszintén szólva, gyakran kedvem lenne hozzá ... A balett belső tartást is ad. Mi az iskolában nagyon magasra állítjuk a mércét, de úgy, hogy kemény munkával azért elérhető legyen. Velünk, magyarokkal az a baj, hogy rengeteget dolgozunk, de ész nélkül. Ezek a gyerekek szinte megszakadnak a munkában, mégis örömüket lelik benne. Hisznek benne, hogy értelme van. Annyi mindent lehet csinálni, hogy ne csak a pénzről szóljon az életünk! Nekem ezért fontos a tanítás, a balett — mi egymást „tápláljuk” a gyerekekkel, kölcsönösen hitet, erőt merítünk egymásból. Talán patetikusan hangzik, de én hálás vagyok a sorsnak a családomért, azért, hogy taníthatok. Számomra ez a siker. Gönczi Mária Aki még nem tudná: Jean- Paul Belmondo nagypapa lett. Valamelyik képes hetilapunk a kételkedők számára ra hírt fényképpel erősítette meg; a boldog színészt lencsevégre kapták, amint karján tartja unokáját. Szent ég! Ennyire szalad az idő? Mintha nem is olyan rég lett volna, amikor kamaszos mosollyal beletúrt Jean Seberg fiúsra nyírt hajába, majd vastag ajkán körbeszánkáz- tatta hüvelykujját a Kifulla- dásigban. Annyi csibészszerep, annyi könnyelműre vett figura után most komoly nagyapa. Az idő így töri szét a színész teremtette egykori varázslatot, s ez a Schwar- zenegger-hívők számára aligha fájó, de mit érezzen az a nemzedék, amely még szeretett valaha moziba járni, többek között Belmondo kedvéért. A filmforgalmazás egyre kiismerhetetlenebbé váló útvesztőjéből azonban — szinte eleven cáfolatául a szaladó időnek — a napokban újra előkerült Belmondo, húsz évvel ezelőtti arcát mutatva a nézőknek A Mississippi szirénjében. A mitológiai szirének váratlanul bukkantak elő, hogy megigézzék a velük véletlenül találkozó jövevényt. Nagyjából ugyanerre a sorsra ítéltetett az alkalmi vetítésekkel Truffaut-nak ez az 1969-es filmje, amely jó egy évig szerepelt a budapesti Filmmúzeum programján, s most lehetőség nyílik vidéki pergetésekre is. De még a friss filmek propagandája is megoldatlan kérdés, az egyéb csatornákon futó alkotások pedig szükségképp árnyékban maradnak, s teljesen esetleges, hány nézőhöz jutnak el. A kevés vetítési alkalom miatt még az úgynevezett szájpropaganda sem válhat eredményessé. . A „szirén” a valóban igéző Catherine Deneuve, s ha a filmtörténeti jelentőségű francia rendező munkája valami miatt figyelmet érdemel, az e két színész teljesítménye, akik egy meglehetősen banális történet alakjait töltik meg élettel. E minősítés nem túl hízelMoszkvai levél A színházi évad a végéhez közeledik. A társulatok a nyári vendégszereplésekre készülődnek. Így van ez Moszkvában is. A nyolc és fél milliós nagyváros mindmáig nem kényeztette el lakóit: a mintegy negyven színházban megfeszített munka folyik. Két friss csemege: nagy sikerrel tartja előadásait az Egyesült Államokiból érkezett harlemi — modern balettet bemutató — Táncszínház. A másik: a bécsi Theatr an der Wien Macskák című előadása. Különösen ez utóbbi iránt óriási az érdeklődés, pedig a jegyek négyszer any- nyiba kerülnek, mint egyébként. De van Moszkvában egy olyan színház is, amelyikbe nem tolonganak, pedig a hatalmas nézőtér több embert is befogadhatna. A felvonások közti szünetben halk zene szól, a büfében is csend. A színház törzsközönsége halláskárosult. Ä társulat tagjainak túlnyomó többsége szintén. A gyönyörű nyírfaerdő-park szélén, az Izmajlovóban található Mimika és Gesztusszínház több mint húsz éve működik. A halláskárosultak színházEgy kölönis színházról zal való ellátására először itt gondoltak a világon. Napjainkban már az Egyesült Államokiban, Argentínában, Ausztráliában, az NSZK-ban és Lengyelországban is található hasonló színház, de ilyen széles profillal egyik sem rendelkezik. A Mimika és Gesztusszínházban három tagozat működik: drámai, zenés és pantomim. A sajátos körülmények között dolgozó intézmény feladatairól A. G. Scsekocsihin, a színház főrendezője azt mondja: „A legfontosabb témánk: a személyiség és a társadalom. Ez határozza meg a műsortervet, a színészekkel való munkát, a színpadi kifejezőeszközöket. Minden ember természetes törekvése, hogy eligazodjon az őt körülvevő világban, megtalálja benne a maga helyét. Ha ez az igény halláskárosult ember-' ben fogalmazódik meg, a ,Ki vagyok én?’ .Mit keresek ezen a világon?’ kérdések különös élességgel vetődnek fel.” Mit játszik a színház, amelyben csak az arcjáték, a gesztusok, a mozdulatok közvetítik az emberi-művészi gondolatot? Kipling: Maugli, Svarc: Don Quijote, Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit!, Puskin: Borisz Godunov. Ezek a repertoár legfontosabb darabjai. Az utolsó bemutatón én is ott lehettem. Katartikus élmény volt. Shakespeare Rómeó és Júliáját játszotta a társulat megrendítsen, felemelően. Az első pillanatokban szokatlan volt, hogy a kezek „beszélnek”, a színészek kezeikkel a közönség felé fordulnak, hogy láthatóak legyenek. A színház csak azt tudja közvetíteni, ami a színpadon láthatóan és „hallhatóan” megjelenik: a test nélkül szóló (függöny mögül) kimarad a jelenetből. Az előadást a fiatal A. Gyerjugin rendezte. Nemcsak a szerelemről és a halálról szól, hanem a béke szükségességéről is. Az emberek közötti egyetértés fontosságáról beszél, s azt mondja, hogy a sors erőivel szemben a szépségért és a boldogságért vívott harcot kell felmutatni. Nagy István Attila gő Truffaut-ra nézve, de ettől még igaznak bizonyulhat. Az 50-es évek végén induló francia filmes új hullám a kezdet kezdetén harcot hirdetett „a papa mozija”, azaz a hagyományos filmkészítési forma ellen, s a mozgóképet nemcsak érdekes történetek elmesélésére tartották hivatottnak, hanem meggyőződéssel hirdették, hogy a „kameratöltőtoll” alkalmas a világ árnyaltabb láttatására, a gondolati tartalom elmélyült kifejezésére. E mozgalom egyik zászlóvivője volt Truffaut, aki nemcsak teoretikusként, hanem gyakorló rendezőként is képviselte ezt a szellemiséget. A Négyszáz csapás vagy a Jules és Jim például ennek jegyében készült és vált méltán híressé. Aztán egy bizonyos ponton (hogy hol, azt pontosan tudjuk, de hogy miért, erre a hazai filmszakirodalom nem ad választ) Truffaut mintha elfelejtette volna korábbi elveit, és sorra-rendre készítette „a papa mozija” szellemében kései filmjeit. A Mississippi szirénjében találkozunk olyan megoldásokkal is, amelyek kifejezetten a 30-as évek konzervatív mozijából. köszönnek vissza. Ilyen a bevezető képsorok kissé didaktikus megoldása a térképpel és a Carmagnole-lal, avagy a főhős légi útjának jelölése a térképen. A Mississippi szirénjében Truffaut annyi engedményt tesz a közönségigénynek, mint amennyit egyetlen más filmjében sem. Ettől munkája nem válik igénytelenné, csak a mester „védjegye” nem ismerhető fel rajta. (Hacsak abban a jelenetben nem, amelyben hősei a moziból jönnek ki, a Jonny Guitart látták. (Truffaut mindig talált alkalmat, hogy kötődéseit kifejezésre juttassa.) Deneuve-val és Belmondó- val olyasfajta történetet játszat el a rendező, amelyben két hagyományos, közkedvelt műfaj elemei kötődnek: a melodrámáé és a krimié. Ehhez kellően dekoratív hátteret biztosít az egzotikus környezet, az események a film első részében Reunion szigetén játszódnak. Nem biztos azonban, hogy szerencsés e műfajok összeházasítása, ugyanis mindkettő más érzelmi tartományokat vesz célba. A Mississippi szirénjét az élteti, s nyilván ebből fakad kedvező közönségvisszhangja is, hogy Truffaut mesteri kézzel bánik a sejtetés eszközével. Amikor némi előzmények után Julie-Deneuve megérkezik a Mississippi nevű hajóval, elültetődik a nézőben a gyanú, aztán fokozatosan növekszik, bár ha nem éljük bele magunkat túlságosan a történetbe, egy idő után akár bosszankodhatunk is, hogy nekünk már nagyon gyanús, de Louis- Belmondónak még mindig nem. S amikor a történet Franciaországban folytatódik, akkor a végzet asszonya újra felélénkíti a néző lankadó figyelmét, mert a gyanú újabb árnyéka vetül rá. Különös játék kezdődik a férfi és a nő között, a vonzás és a taszítás furcsa képlet szerint alakuló folyama- ‘ta, s a néző végül ottmaradhat kétségeivel a hóesésben. Az elhagyatott menedékházban Louis megtalálja és elolvassa Balzac Szamárbőr című regényét. Ez a példázat sem igazán alkalmas arra, hogy a történetnek gondolati mélységet kölcsönözzön. Ha ilyesmi mégis van benne itt- ott, az inkább Deneuve és Belmondo játéka nyomán kerül bele, gyaníthatóan a történet ellenére. Persze a színészeket is a rendező választja. Hamar Péter HNlltliiFiiWilim Békés földindulás Egyre több szó esik napjainkban arról, hogy ha jövőnk érdekében tenni akarunk valamit, elkerülhetetlen és feltétlenül fon-’ tos múltunk megismerése. Kisebb közösségek, falvak esetében ez még hatványozottabban igaz. Éppen ezért üdvözölhetjük örömmel a timári Béke Termelő- szövetkezet kiadásában megjelent Békés földindulás című kötetet. A mű a termelőszövetkezet megalakulásának negyedszázados évfordulója alkalmából jelent meg, s az év elején a zárszámadó közgyűlésen részt vevők vehették elsőként kezükbe. A kötetet Kárpáti Ferenc vezérezredes, honvédelmi miniszter vezeti be, kiemelve, hogy „külön értéket képeznek azok a művek, melyek a helytörténeti adatok és érdekességek rendszerbe foglalásán túl nagy gondot fordítanak az ott élő emberek életkörülményeinek és sorsuk alakulásának bemutatására. Ilyen könyv a Timár község történetéről szóló írás is, amely hosszan tartó és szorgalmas gyűjtőmunka eredményeként született.” A kötetet községtörténet indítja, amely összefoglalja a település legjellemzőbb vonásait, a demográfiai és a földbirtokviszonyokat, a tőkés gazdálkodás eredményeit és hiányosságait, a paraszti gazdálkodást, a vagyonszerzés és a földhöz juttatás lehetőségeit, az 1945-ös földosztást, a szövetkezeti mozgalom első csíráit. Továbbiakban az első termelőszövetkezet megalakulásától, 1949-től napjainkig, műfajilag változatos írások (cikkek, riportok, interjúk, visszaemlékezések) a termelőszövetkezet életpályáját villantják fel úgy, ahogy azt a tanúk, a résztvevők e kor tevőleges formálói látták, átélték, tapasztalták. A visszatekintők termelőszövetkezeti elnökök, ágazatvezetők, brigádvezetők, téesztagok és nyugdíjasok. Az elmondásokban felvillan több tucatnyi sors, életút, nekibuzdulásokkal és megtorpanásokkal teli élet. A sivár öröm- telen hétköznapokat itt-ott megtörő apró örömök, s az egy életre szóló keserű élmények, amelyek elkísérik az emereket mindhalálig. A visszatekintő természetéből következően ki csöndes megadással, ki az idős emberek bölcs derűjével, ki pedig a nehéz élet keserű szájízéyel pillant végig életén. Közös vonás azonban mindenkiben, hogy őszinték. A könyv olvasmányos, élményt nyújtó. Egy-egy önálló írás nem több 8—8 oldalnál. Szórakoztató könnyedséggel ismerhetjük meg a tájat, az embertípusokat, a viselkedéseket, a harcot, a vívódást, a társadalmi és gazdasági viszonyok változásai folytán a falu népének szemléletében, magatartásában, életmódjában végbement változásokat. A hivatásos történetírás így soha nem örökítette volna meg az eseményeket, Ezért nagyon dicséretes a termelőszövetkezet kezdeményezése, hogy még az emlékezet távlatából megmentette a kor jellegzetes történéseit. Elmondhatjuk: a szerkesztő Esik Sándor és munkatársai Balogh Géza, Lányi Botond, Seres Ernő egészet alkottak. Könyvük nemcsak Timár múltjáról szól. hanem a megyei termelőszövetkezeti történetírásnak is fontos dokumentumokat nyújt. A méltatás befejezésére nem találok szebb szavakat, mint Kárpáti Ferencnek a kötetben írt előszavában foglalt sorait: „A könyv szereplőit is azok között emlegetik majd, akik a szocialista mezőgazdaság alapkőletételénél fáradhatatlanul szorgoskodtak. Példaképül szolgálhatnak Timár jövő polgárainak, s mai törekvéseik eredményei a jövő nemzedéknek átadott örökséget jelenthetik.” Orosz Szilárd T i 1988. június 4. ni aJKM
