Kelet-Magyarország, 1988. május (45. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-14 / 114. szám
1988. május 14. s Antifasiszta Szövetsége a Havi Szemléje. js 8-i száma: „... szomba- n este a Békekertben rengtek díszvacsorát. Vasár- ip este pedig a Concordia tub (Unió utca 6. szám) he- iségében ünnepük műsor- il egybekötött társasvacsora ereiében Reviczky Imrét :ok, akik még nem is olyan igen emberi jóságát élvezik" A közhangulatot tükrözte, agy ezen második erdélyi arát szatmári szakaszában - számítva a román határkők megértésére — gépkört küldhették a határra a olt munkaszolgálatosok a 'lesége, a fia, a menye és noikája elé, s így együtt -ülhettek Nagybányán Re- cziky intifasiszta tevékeny- igének legfőbb helyszínén. De a legrészletesebben Maisvásárhely társadalmának nneplése maradt meg az gykorú lapokban. Még a yíregyházi Szabolcsi Hét- 5 c. hetilap 1946. aug. 3-i zárna is marosvásárhelyi íviirat alapján „Ilyen ma- yar is volt” címen terjedel- ies beszámolót közölt: „Re- iczky ezredes példája múltja, hogy a legsötétebb el- yomás, a legvadabb fasisz- i önkényuralom idején is •hetett a demokrácia igaz gyét szolgálni. Amikor a áborús bűnösök azzal vé- ekeznek, hogy parancsra övették el szörnytetteiket, z a példa rájuk cáfol. Vigye I Reviczky ezredes Magyar- rszágra a hírt, hogy a de- lokratikus Romániában incs különbség román, zsi- ó és magyar között, csak mberek vannak.’’ (Lőrincz :rnő a Román Kommunista Párt Maros-tartománya nevében); „ha az emberi lélek romlatlan, akkor meg lehet gyógyítani az ember ütötte lelki sebeket” (Moraru főszolgabíró a főispáni hivatal nevében) és a 250 terítékes bankett pohárköszöntői kap- csáttTVÍtrcea Vladescu helyőrségparancsnok így szólt: „A háborúban nem a bombák, a tankok, a repülőgépek váltották ki a legszörnyűbb hatást, hanem az, hogy a háború felszabadította az ősi ösztönöket és az embert vadállattá változtatta. Kétszeresen jól esik az a tudat, hogy Reviczky ezredes magyar bajtársamban olyan embert üdvözölhetek, aki a faji és nemzetiségi gyűlölködésen felülemelkedve ember és igaz ka- tonabajtárs tudott lenni.” Harmadik, 1947. évi erdélyi útján (Nagyvárad, Püspökfürdő, Kolozsvár, Marosvásárhely) így közölte az „Elünk” c. nyíregyházi antifasiszta lap 1947. aug. 25-i száma: „Személyi hír. Reviczky Imre ezredes szabadságát Erdélyben töltötte az ottani MUSZ-szervezetek meghívására. Értesülésünk szerint ez a négy hét valóságos diadal- útja vdlt az egykori nagybányai X. Kmsz. zlj. parancsnokának. Miután a szakadatlan ünnepségek miatt másképp nem kereshette fel mu- szosai nagy tömegét Maros- vásárhely, Kolozsvár, Nagybánya, Dés, Szatmár hálás fiai repülőgépen vitték pátriájukba egykori jótevőjüket.” A volt munkaszolgálatosok az 1956 nyarán tett negyedik erdélyi körút alkalmával is rajongással vették körül a Magyarországon mellőzött, nyugdíjától is megfosztott, nélkülöző és a budapesti TÜ- KER egyik pincéjében szenet lapátoló Reviczkyjüket. Sőt, az Izraelbe került egykori erdélyiek 1981-ben a Magyar Népköztársaság kormányához fordultak, hogy engedélyezze az általuk „jámbor”-ként tisztelt ezredes utolsó lakóhelyének (Bpest., Mandula u. 25.) emléktáblával történő megjelölését. Reviczky igazi nagyságát jelzi, hogy önmagával sohasem volt elégedett, örült természetesen a megmentett ezreknek, de fájlalta minden egyes ember elvesztését. Marosvásárhelyen 1946-ban ezt így fejezte ki: „Nem tettem semmi olyat, amiért hála és ünneplés járna. Nekem azért nem jár semmi, hogy ember igyekeztem lenni!” Fazekas Árpád Egy elfeledett író A reformkor Rohodról elszármazóit tollnoka Galvácsy László nevét ma senki sem ismeri Rohodon. Nincs mit csodálkozni rajta, hisz úgy vagyunk ezzel is, mint a mesemondó Nagy János nevével voltunk két évvel ezelőtt, vagy Szentpétery Zsig- mondéval húsz esztendővel korábban. Eltakarja előlünk a feledés pora. Le kell hát töröl- getni! Érdemes is ezt megtenni, mert így derül ki, hogy ebben a csöpp nyírségi falucskában is mennyi érték, mennyi tehetség született. Jó és fontos tudni ezt, minthogy ebből is reményt meríthet az ember: ha volt és született, akkor lesz és születni fog ezután is. Üjabbkori lexikonainkban, irodalomtörténeteinkben azonban ne is próbáljuk keresni Galvácsy László nevét, mert úgysem találjuk ott. Ezek a művek ugyanis magukszabta normák szerint értékelnek, és ritka szövésű rostájukon csak kevesen maradnak felül. Hogyne esett volna át ezen a rostán Galvácsy László is, aki „előkelő nemesi család” sarjadéka, és az ügyvédi foglalkozás mellett „több megye táb- labirája” is volt! Szerencsére készült olyan munka is közel egy évszázaddal ezelőtt, amelyik nem az értékelést, hanem a számontartást tűzte ki célul maga elé. Ilyen munka idősebb Szinnyei József „Magyar írók élete és munkái” című tizennégy kötetes alkotása is, ami a nemrégi reprint kiadással könnyen hozzáférhetővé vált. Ennek harmadik kötete már Galvácsy Lászlót is megemlíti, sok mindent megtudhatunk róla. Először is azt, hogy 1804-ben Rohodon született. Aztán, hogy az ügyvédi gyakorlat mellett költő, író, szerkesztő, műfordító, statisztikus és nyelvész volt egyszemélyben. Tanulmányait Nagykálló- ban kezdte, majd Debrecen és Sárospatak híres főiskoláján folytatta. Jogi képesítést szerzett, ügyvéd lett. Tehetségét, szakmai rátermettségét bizonyítja az a tény, hogy tanulmányai befejezése után a sárospataki főiskola visszatartva, a statisztikái és politikai tudományok helyettes tanáraként alkalmazta. Galvácsy több évig működött helyettes tanári beosztásában, de a szépirodalom iránti hajlandósága már ekkor kezd megmutatkozni. Versei 1827-től jelentek meg a Tudományos Gyűjtemény mellékleteként működő Szépliteratú- rai Ajándék-ban, 1829-ben pedig a Felső Magyarországi Minerva közli „Pompeji futása” című írását. Az 1831-es esztendő döntő fordulatot jelent életében: kinevezik a királyi tábla jegyzőjének, s így Pestre költözik. Hatással van ez a változás irodalmi tevékenységére is. Már 1932-ben átveszi a Hazai és Külföldi Tudósítások című lap szerkesztését, de ő végzi a melléklapként jelentkező Hasznos Mulatságok szerkesztését is. E két lap mellett ki is tart hűségesen rövid élete végéig. Szerkesztői munkássága mellett nem hanyagolja el tanult foglalkozását sem, a statisztikai tudományt. A Tudományos Gyűjteményben közli 1832-ben „A hajóról históriai -és statisztikai tekintetben . ..” címen történeti elemző munkáját. Szépirodalmi és tudományos tevékenysége mellett saját lapjában számtalan könyvismertetést ad közre, szolgálva ezzel az irodalom népszerűségét, az ismeretterjesztést. Műfordítása már mint posztumusz műve jelenhet meg csak 1840-ben a Külföldi Játékszín 18. számaként. Federtet 5 felvonásos vígjátékát ültette át olaszból magyarra „Hazudság” címen. Különös érdeklődést tanúsított a latin nyelvek iránt, amit már színdarab fordítása is jelez. Behatóbban azonban a spanyol nyelvvel foglalkozott. „Spanyol grammatika” címen el is készült egy munkája, sajnos hirtelen jött halála megakadályozta a kiadásában. Kéziratban maradt. Harmincnégy éves korában, 1838. március 31-én halt meg Pesten. Távozásáról nemcsak közvetlen munkatársai. emlékeztek meg a Hazai s Külföldi Tudósítások 1838-as évfolyam tavaszi számában, hanem a korabeli többi lap is, mint például a Figyelmező, vagy mint a Mátray Gábor által szerkesztett első magyar divatlap, a Regélő. Méltatás és számontartás volt ez a kortársak részéről az elhunyt iránt. Ennyit nekünk is kötelességünk megtenni! Balogh László Határhelyzetben Beszélgetés Grendel Lajossal A szlovákiai magyar író, Grendel Lajos regényei az őszinte fölismerés erejével hatottak a szlovák nyelven olvasók számára. Ottani szokás, hogy kerekasztal-beszélgetést szerveznek egy-egy könyvről az író jelenlétében. A kritikusok, irodalomtörténészek Grendel művei alapján döbbentek rá arra, milyen keveset tudnak a szlovákiai magyarságról, a szlovákiai magyar értelmiség gondolkozásáról. Csehszlovákiában nagyon kevés ott született magyar művet fordítanak le szlovák nyelvre, ezért az író három regénye — Éles- lövészet, Galeri, Áttételek — küldetést is teljesít. — Az Áttételekben olvastam: „Magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár”. Ez az államjogi szempontból kifogástalan megállapítás mit jelent most az ön számára? — Ugyanazt, amit akkor: államjogilag kifogástalan meghatározást. Ebben azonban benne van minden olyan kérdés, amely a csehszlovákiai magyarok azonossági zavaraiból származik. Hogyan kell viszonyulni a nemzeti kisebbségi helyzethez? Mit jelent a magyarság az 'államalkotó többség számára? És mit jelent magyarnak lenni az identitászavarokkal nem küzdő kisebbségi értelmiség számára? — Mit mond önnek az a Közép-Európában gyakran használt kifejezés, hogy identitás? — Nekem azt jelenti, hogy én mint magyar értelmiségi, tisztában vagyok azokkal « történelmi előzményekkel, amelyek miatt kisebbségi magyar helyzetbe kerültem. Amenyiiben ez lehetséges, ismerem azokat a kulturális hagyományokat, amelyek arra szorítanak, hogy ezt vállaljam, hogy ne akarjak beolvadni az államalkotó többségbe. Vállaljam tehát azt az értékrendet, azt a kultúrát, amely miatt érdemes magyarnak maradni. Sőt érdemes azért is tenni valamit, hogy még az unokáim is azok legyenek. — Hősei őszinte moralizálok az őszintének nem nevezhető közegben. Tragikusnak tartja ezt a helyzetet? Egzisztenciálfilozófiai értelemben maga az emberi létezés tragikus. A mi számunkra ezit a kisebbségi státus hozza felszínre. Ha az emberi sors paradoxonait ez a kisebbségi helyzet tudja kifejezésre juttatni, akkor erről kell beszélnünk. Tehát az emberi sors tragikus, feloldhatatlan ellentmondásairól kell szólnunk — egyedi helyzetünkön keresztül. Nagy esélye az összes kisebbségi magyar irodalomnak hogy az általánosat ragadja meg ebben a tartalomban. Ilyen értelemben akár jó dolog is kisebbségnek lenni, mert ha ebből a közegből szólunk, akkor a legelvontabb, legáltalánosabb kérdésekről is hitelesen beszélhetünk. — Véleménye szerint van esély értékközpontú irodalmi életet létrehozni ott, ahol már az érték megnevezése is nehézségekbe ütközik? — Van. Azzal a feltétellel, hogy ennek a kisebbségnek az értelmisége tisztázza magában, hogy mit tart értéknek. Ezt az értéket azonban nem lehet fölépíteni illúziókból, vágyálmokból. Ha a valósággal való szembenézésre alkalmas a kisebbségi értelmiségi, akkor ki fog alakulni ez a tudat. Idestova két évtizede az a dilemmája a felvidéki magyar kisebbségnek, hogy mi a járható út számára. Egyre többen látjuk, hogy a reális feladat: megalapozni egy olyan értékrendet, amely tíz-húsz év múlva már hagyományként funkcionálhat. Nem a holnapról, hanem a holnaputánról kell gondolkodnunk. Unokáink számára is mondanunk kell valamit. — Készülő regénye munkacíme: Szakítások. Ha tehetné, mivel szakítana leginkább? — Mindennel, ami nem igaz, ami vágyálom, ami előítélet, ami illúzió. Mindazon erőkkel, amelyek viszahúzzák ez embert abban a természetéből adódó elemi igényében, hogy szabadnak érezze.magát, hogy. megteremtse a tartását, méltóságát. Az ember legfőbb értéke az a joga, hogy mindenről kialakíthatja a maga álláspontját. Ma éppen ez van veszélyben, hasonlóan a szabadsághoz és a méltósághoz. — Szlovákiai kritikusai föltették a kérdést: kié Grendel Lajos? Én is ezt kérdezem: kié? — Szeretném remélni, hogy a magyar irodalomé. Ezen belül pedig azé a kis közösségé, amelyből jöttem. D. I. lémrendelt inast most én dirigálom — úgy, mint ahogy azelőtt a miser dirigált engem dagasztás közben. A miser néha odajött, megtapintotta a tésztát. Észrevételt nem tett — ebből megtudtam, hogy a munkámmal meg van elégedve. Hajnal felé félretett egy darab tésztát, amiből nekem tucatnyi különböző süteményt kell majd kiformálnom. Ezt is az ellenőrzés miatt csinálta. Ebben is megnyertem a tetszését. Reggel felé kalácsot fonatott velem. Ez sem volt véletlen: ő már tudta, hogy a felszabadulásomra öt kilós kalácsot kell sütnöm, 1 amelyet bemutatnak majd az Ipartestületnek. Ennek a megbízatásnak is sikerrel tettem eleget. Nem dicsért senki, nem »s veregették a váltamat. Később is csak' ennyit mondtak: „Jól van, fiam!” Ezt a fiam szót azonban nekem nagyon kedvesen és melegen mondták. Jólesett. A hét közepén egész éjjel süteményt vetettem, egyedül és teljesen önállóan. Eddig ilyen munkával csak akkor bíztak meg, ha valaki helyett félórára be kellett ugranom. Kenyeret már tudtam vetni és kisütni — ez volt az első, amit megtanultam a kemencénél. Most elő kellett készítenem a kemencét vetésre. Figyeltek. Megállapítottam, hogy a kemence nagyon meleg. Két vödör vízzel lehűtöttem. Inasok dolgoztak a kezem alá. Amit kértem tőlük, adták. Négy órán keresztül vetettem. Ekkor is csak annyit mondtak: „Jól van, öcskös!” Ha egy kis szünet adódott, jött iaz elméleti vizsga: egy mázsa kenyérhez mennyi liszt, mennyi élesztő és só kell? — Száz zsemlyéhez és kiflihez mennyi liszt, mennyi élesztő, mennyi só, tej vagy vaj kell? Tavasszal, nyáron, ősszel, télen milyen hőfokon kell kovászolni és dagasztani? Peregtek a kérdések, és én feleltem, amit tőlük tanultam. A szaktársak komoly arccal hallgattak — nem szóllak volna bele semmi pénzért se. Néhány hét múlva már velük egyenrangú leszek — szervezett sütőmunkás. Ennek megfelelő komolysággal kezeltek. A bizalmi izgult értem. A miser biztatott: „Ne félj, menni fog! Nem.^ vallunk szégyent veled.” Elérkezett a felszabadulásom napja! Két pékmester jött az üzemünkbe. Mindig előttem van a kép, ahogy a sütőüzemben felkészülten vártam őket. Az üzem közepén álltam. Köszöntem nekik, s ők csak bólintottak. Mintha ott sem lettem volna, folytatták a már kint megkezdett csevegést — a reggeli pálinka után beszédes kedvük volt. A beszélgetés közben megszólalt az egyik mester: — Na, kezdjünk hozzá! Fiam, te vagy az, aki szabadul? — Igen! — feleltem. — Hogy hívnak? Hány éves vagy? A koromat meghallva, szünetet tartott. — Tizenöt éves vagy, és máris segéd leszel? Határozottan feleltem. A vallató pékmester ránézett a másikra; ezután az vette át a szót. Szakmai kérdésekről faggatott. — Ide figyelj, fiam! Ha én holnap felvennélek téged segédnek, hogyan kezdenél munkához ? Elmondtam neki azt, amit minden este láttam, csináltam, tapasztaltam. A másik mester hallgatott. — Mond csak, fiam!... Mi a különbség egy nagy és egy kis pékség között? Hirtelen vágtam rá, hogy csak iaz arányok különböznek egymástól, a munkafolyamat azonban — és maga a termelés — egyforma. Ezt a bizalmitól hallottam; meg is magyarázta az értelmét. — Ez igen! — mondta nevetve a másik. — Az arányok ... A pékség az pékség marad, ahol sütni és vetni kell, nem is beszélve a kovászolásról. — Mennyi zsemlyétek volt az este? Megmondtam neki. — Ki kovászolt és ki dagasztott? Erre is válaszoltam. — Hogy és mennyi kovászt csináltatok hozzá, és mennyi idő múlva kezdtetek dagasztani? Elmondtam. Rám szólt a másik: — Mér- _ jél csak két kiló sót! Vettem egy szakajtót, és a nagy vasládából kézzel kimértem két kiló sót. Lemérték. Eltaláltam: pont két kiló volt. Kimentünk a kemencéhez. Ott is kérdéseket tettek fel. Melyik a hic kemence? Mennyi fával fűtik be? Mit csinálsz, ha nem sikerül a fűtés, és nem tudod végigcsinálni a sütést? — Leállók vele, aztán kevés, de könnyen égő fával felfűtöm. — Jól van, fiam! (...) Kezet fogtak velem. Eddig ezt, a munkásokon kívül, más, fontos ember nem tette velem. Jöttek a lányok a házisütésre. Asszonyok már várták a vetést. Leugrottam a gödörbe és egymás után vetettem be a házikenyereket. Tudtam, hogy titokban figyelik, hogyan tartom a lapátot, hogyan borítom a lapátra a 3—5—6 kilós kenyeret. A jó szakember ebből is sokat megállapíthatott. (...) A szabadulási kalácstésztát kis teknőben bekovászol- tam, majd bedagasztottam. Míg a szükséges műveleteket végigcsináltam, a szakmunkások ugrattak: „Ügy simogatod, mintha a szeretőd lenne!” A kalács tésztája 5,30 kiló volt. Amikor fontam, körülállták. Nézték, de bele nem szóltak .Felejthetetlenül ünnepélyes pillanatok voltak ezek. Nagy, emeletes kalácsot készítettem — négy fonott részt kellett egymásra raknom. A tészta fonása nem volt egyszerű feladat, mert a fonás sem sűrű, sem ritka, sem laza nem lehetett, s a fonással alkalmazkodni kellett a tészta minőségéhez és mennyiségéhez. Amikor a tésztát fonni kezdtem, ráraktam egy nagy tepsire, tojással vékonyan megkentem, hogy megfelelő színt és hártyát kaphasson. Kelés közben még háromszor kentem be. Amikor a tészta rendesen megkelt, bevetettem a kemencébe. A helfer, a vető, s Szabó Pista bácsi, akivel egész tanoncidőmet végigdolgoztam, nem mentek haza, amíg ki nem sült a szabadulási remekem, ök talán még nálam is jobban izgultak. Hiszen jól tudták, milyen nehéz egy ilyen nagy kalácsot úgy megsütni, hogy az jól sikerüljön — szép is legyen, jó is legyen, megfelelően átsüljön, nyersen ne maradjon. Olyan kemence kell hozzá, amely már teljesen ledolgozott, de elég meleg ahhoz, hogy szép lassan, meg nem égve, átsüljön a kalács. Bevetés után leültem a kemence szélére, és többször benéztem. Látva, hogy a kalács veszedelmesen sötétedik, nagy elővigyázatossággal kihúztam. Szabó Pista bácsi rám szólt: — No, legény, most aztán mit csinálsz? Én erre is felkészültem: nagy csomagolópapírral az egész kalácsot befedtem, a papírt vízzel behintettem, hogy rátapadjon, és le ne essen róla, majd a kalácsot újból betettem a kemencébe. Ezt a műveletet többször is meg kellett ismételnem, mert a kalácsnak külső színre nem volt szüksége, de át kellett sülnie. — Hát ezt hol tanultad, hogy így kell megóvni a kalácsot a megégéstől? — kérdezte Szabó Pista bácsi. — Magától láttam jó néhányszor ... — Jó szemed van, öcskös ... /
