Kelet-Magyarország, 1988. május (45. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-14 / 114. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET Egy korábbi írásom után csörgött a telefon, a nyíregy­házi Váci Mihály művelődési központ egyik munkatársa hívott: — Azt mondja, még nem látott szipózást? Nos, akkor jöjjön el néha a művelődési házhoz! Itt, mögöttünk, az erdőben mindennap találhat zacskós gyerekeket. A rend­őrségtől száz méterre ... A hír igaznak bizonyult. Főként a jó idő beálltával, gyakran feltűntek és feltűn­nek kiskamaszok a Kung-fu Erdőnek becézett részen. Ki­seb,b-nagyobb csapatokban bóklásznak, s jókat(?) szív­nak a nájlonzacakóból. Ha pedig nincsenek ott, a rek- vizítumok: beszáradt zacs­kók, tubusok jelzik nyomu­kat. Néha el sem bújnak. Hétvégén, fényes nappal, a város közepén, a Kelet Áru­ház előtti zebrán is láttunk gyereket, zacskóval az orra előtt! Népfrontaktivista sür­gette egy tanácskozáson, hogy tegyen valamit a veze­tés, mert a Béke mozi ' d- varát is megszállták a szi- pózók. Tanulságos és jellem­ző ezzel kapcsolatban egy tiszteletreméltó hölgy véle­ménye: — Nekem nincs különö­sebb bajom velük, talán mert tartanak tőlem, de tényleg tenni kellene valamit. Nem tudom, a rendőrök miért nem lépnek fel ellenük. Pedig, ha végighúznának rajtuk a gu­mibottal, legközelebb biztos nem vennék elő a ragasztót! Bár ilyen egyszerű volna! De hallgassuk meg minder­ről a rendőrség főhadnagyát, az ifjúságvédelem gazdáját. — Nézze, a velünk való szembenállás még egyfajta sikk is a gyerekek körében — magyarázza Démuth László főhadnagy. — Sokkal hatásosabb, ha orvos, a szü­lők, netán éppen a haverok mondják, hogy vigyázz, ne csináld! Egyszerű tiltással semmire nem megyünk, va­lahogy az eszükre, a tudatuk­ra kellene hatni. Ha valaki­nek sikerei vannak, jól érzi magát otthon, az iskolában, akkor nagy valószínűséggel ki sem próbálja a narkózást. Aki pedig elkezdte, azt vala­hogyan rá kell döbbenteni, mit tesz magával. — Hat éve, amióta itt dol­gozom, ügyként még nem je­lentkezett a kábítózás. Ko­rábban, mikor még tanárkod- tam, először az iskolázottabb rétegben találkoztam a szi- pózással, például középisko­lások csinálták a tornatermi öltözőben. Később a nagy építkezéseken ottmaradó ra­gasztót szerezték meg a gye­rekek, vagy éppen apróbb lopásokat követtek el érte. A klasszikus szipózást mostaná­ban leginkább a gyermekko­rúnk, a tizennégy évesnél fiatalabbak csinálják. A na­gyobbak a gyógyszer-alkohol kombinációt alkalmazzák. Még arra is volt példa, hogy HM- és BM-orvosi pecséte­ket hamisítottak, hogy meg­szerezzék a gyógyszereket. — önmagában nem bűn­cselekmény a kábítószerezés, legfeljebb, ha 18 éven alulit bír rá valaki, mert akkor már lehet eljárást indítani kóros szenvedélykeltés miatt. Ilyen körülmények között miit tehetünk? Mint máshol, nálunk is a megelőzés a cél. Ha ilyet tapasztalunk, fel­hívjuk a szülő, a gyámható­ság, vagy ha súlyosabb az eset az egészségügy figyelmét. Ha lenne hatásos gyógymód, a mi dolgunk is könnyebb len­ne. Mert így hiába szedi ösz- sze őket a járőr, ha nem tud­juk hova vinni. Mondhatom én nékik, hogy milyen kö­vetkezményekkel jár, ha nem hagyják abba. „Nem kajak­ra szívom, csak módjával. Tudom irányítani magamat.” — ez volt a válasz. Azzal, hogy ha többet nem veszi is a kezébe, attól neki még nem lesz jobb otthon, a társa­dalomban. Az a kis lebegés megér ennyi kockázatot sze­rintük. — A megyében egy nagy tragédiáról tudunk. Még 82- ben öngyilkos lett egy srác, aki kezelés végén volt ott­hon, az úgynevezett vissza- illeszkedős szabadságon. Vagy itt van ez a fiú — mu­tat egy fényképet Démuth László —, ő rendszeresen járt a benzinkútra, beszerezni az újalbban legnépszerűbb szi- pózó szert, s közben kifigyel­te, hol tartják a pénzt. Egy­szer visszament és kétszázezer forintot lopott el. A szülők­nek még ez sem tűnt fel. . . Dr. Dúsa Sándor, a fiatal­korúak megyei ügyésze meg­erősíti a renőrtiszt szavait. Bűnügyekben alig-alig talál­koznak a kábítószerezéssel. Néhány ragasztólopást említ, vagy azt a pesti fiút, aki itt próbált hamis receptet be­váltani. Inkább az alkohol a jellemző, a fiatalok körében is. Vagy ha mégis a narkó, akkor az is hasonló jellegű. Példa rá az, amit egy vizs­gálati jelentésben olvasok. A kisvárdai temetőben szi- pózott egy este G. J., s ott összetalálkozott gyermekkorú cimborájával. Meglátták, hogy arra megy egy férfi. Amikor a közelükbe ért, G. az árokba lökte, majd együt­tes erővel addig ütötték, míg veszély nélkül kiszedhették a 180 forintját és a cigaret­táját. . . Ez az eset szerencsére nem általános, bár a sértett szem­pontjából mindegy, hogy ré­szeg vagy szipós a támadó ... Az ügyész következő gondo­latmenetére azonban nagyon érdemes odafigyelni: — Az alapvető gond sze­rintem, hogy menyire elha­gyatott körülmények között él nagyon sok gyerek. A má­sik, hogy még a képzetlen felnőtteket sem igen sikerül elhelyezni, nemhogy a hason­ló fiatalokat. És van egy olyan érzésem is, hogy időn­ként túlságosan könnyen megszabadulnak az iskolában a „problémás” gyerekektől. Azt hiszem, csak egy dolog lehet célravezető: minél na­gyobb műveltségi szintre el­juttatni a fiatalokat, aki pe­dig nem tanul tovább, annak munkahelyet szerezni. talökat befogadó családok — mert akadnak ilyenek is — állami támogatást kapjanak. Szolid becslések szerint is Magyarországon ma mini­málisan harmincezer kábító- szeres van. Ha betartjuk a statisztikai arányokat, akkor is ezer közülük a megyében él. A megyei tanács egész­ségügyi osztályán dr. Bodnár Lóránt főorvostól érdeklőd­tem: mit tudunk tenni, nem ellenük — értük? — Minél szélesebb körben kell keresnünk a megoldást. A sokat emlegetett társadal­mi beilleszkedési zavarok ré­sze a kábítószerezés is. A nyolcvanas évek közepére — Tulajdonképpen a leg­több esetben elég lenne a já- róbeteg-ellátás. Csak akkor tartjuk bent a fiatalt, ha ez­zel el tudjuk érni a rossz környezetből történő kisza­kítását. Egyébként meggyő­ződésem, hogy maga az egészségügy soha nem tudja megoldani eat a problémát. A szülők legtöbbjének fogal­ma sincsen, mivel tölti sza­bad idejét a gyerek, kikkel és hogyan barátkozik. És nem mondható, hogy kizá­rólag a lumpenek sajátossága lenne, nagyon sokan gondol­ják: az átlagos jóléthez szükséges feltételeket letud­tam, ezzel teljesítettem a kö­patikus, minit ahogyan az alkoholizmus (és természet­szerűleg a kábítószerezés) éllenes klub tagjai is. Nem akármilyen környék­ről.' származnak a fiúk, zö­mük a Guszevban él. Idő­sebb, sportszerető társuk kezdeményezésére alakítot­tak kispályás focicsapaitot, felkarolta őket egy felnőtt, gyógyult alkoholbeteg, és a nagykállói egyesület. Rend­szeres edzéslehetőséghez jutottak, a városmajori mű­velődési házban pedig klub- helyiséghez. Hogy miért olyan niagy eredmény ez? Merít éppen azt látszik meg­valósítani, hogy értelmes él­0 Ördögi köd feljártam a városba, és me­gint elkezdtem. — Sok minden eszébe jut az embernek olyankor. A kastélyban, a művi (műve­lődési központ — a szerk.) mögött hány éjszakát eltöl- tőttünk! Egész estéket szív­tunk. Nem egyhuzamban, közben hülyéskedtünk. Olya­nokat éreztem, hogy megnö­vesztem a fát, a füvet, behaj­lítom a falat, a kőlap, mint­ha megemelkedett volna ... „Videóztunk”, láttuk a vá­rost, követtük egymás gon­dolatát ... — Most már vagy két hó­napja szipuztam utoljára. Nagyon sok baj volt velem, mindig csak azt vártam, hogy ott köthessek ki a ha­veroknál. Fogok-e még szi- puzni? Nem tudom. Majd ahogy bejön ... Dr. Gerevich József pszi­chiáter több mint tíz eszten­deje foglalkozik a narkós fiatalok kezelésével. Egy nyi­latkozatából idézünk: — Nekem az a vélemé­nyem, hogy az intézmény- rendszer kiegyensúlyozott, folyamatos fejlesztésére van szükség. Pontosan kell tudni, mit akarunk. A kábítószere­sek gyógyításának nem az a módja, hogy meghatározzuk, hány ágyra van szükség egy kórházban. Sakkal nyitot­tabb, rugalmasabb formákat kell találnunk. Azt is mond­hatnám: az intézménynek kell a problémához alkal­mazkodnia, nem pedig for­dítva. Ma Szegeden egy, Bu­dapesten két drogambulan­cia n 'ködük. Szigetváron pe­dig egy ifjúsági osztályt hoz­tak létre. Azt hiszem, nyu­godtan állíthatom, hogy eu­rópai színvonalon. Arra a kérdésre, hogy a kábítószeresek ambuláns ke­zelése (a járóbetegek keze­lése, gyógyítása) mennyire eredményes, így válaszolt: — Nagyon komoly egyéni és csoportos terápia folyik, amelybe bevonjuk a szülő­ket, alkalomadtán a nevelő­ket. Lehetőségünk van kon­zultációra is. Ha például va­lamelyik nevelőotthoniban fölfedeznek egy narkós gye­reket, a nevelőtanár eljön, vele megbeszéljük a teendő­ket, és így fölöslegessé vál­hat, hogy a gyereket kiemel­jük az intézetből. Az ambu­lancián kívül természetesen szükség van rehabilitációs otthonokra is — jelenleg egyet tart fenn a református egyház, egyet pedig a pün­kösdisták — és szükség vol­na arra, hogy a narkós fia­ezek a zavarok már közis­mertté váltak. Az egészség­ügyben fokozatosan kiala­kultak a gyermek ideggon­dozók, a pszichiátriai gondo­zók. A megyei kórház gyer­mekosztályán megkezdődött a második szakvizsgálatra irányítás; többen lettek gyer­mekneurológusok, akik a szervi jellegű elváltozásokkal foglalkoznak. 1983-ban indult a gyermek-ideggondozó, ta­valy májustól pedig már gyermekpszichiáter, Sátorhe­gyi Éva doktornő vezetésé­vel mőködik. Ez a megyének csak egy részét tudja ellátn", a többire útmutató szerep­körrel rendelkezik. A kábító- szeresek gondozásának leg­főbb területe azonban az is­kola, a család, a körzeti or­vos, a védőnő lehet — nekik kell segíteni. Különböző el­látási formák ki is alakultak, de ezeket mindenképpen ko­ordinálni kell, hiszen a meg­előzés a legfontosabb. — Az akut ellátás biztosí­tott. Ha ilyen tünetekkel ke­rül be valaki, akkor a felvé­teli osztály fogadja. Ha ti­zenihat évesnél fiatalabb, ak­kor a gyermekosztályra ke­rül, ha idősebb, akkor Sóstó­ra. (Most folyik ott egy két­százágyas pavilon építése, ebből kapna az elmegyógyá­szat is, és akkor jobbak len­nének a lehetőségek.) A gyó­gyításuk, további kezelésük azonban össztársadalmi fel­adat. — Nemrégiben tartottunk egy beszélgetést, amelyre meghívtuk mindazokat, akik ebben az ügyben tehetnek valamit, hogy megismerjük, milyen lehetőségek alakultak ki eddig, hogyan működhe­tünk együtt. Nagyon fontos feladatnak tartom a vissza- ileszikedés elősegítését, és azt, hogy — maradva az egész­ségügynél — a körzeti orvo­sokat, védőnőket felkészít­sük erre a munkára. Ügy lá­tom, mindazok, akik közre­működhetnek ennek a fela­datnak a megvalósításában, nem zárkóznak el. Szeret­nénk szétnézni az országban, milyen formák, ellátások alakultak ki, szeretnénk megkeresni az egyházakat is. Nagy szerepet kaphat az ön- szerveződés. Azokat kellene megnyerni, akik már pró­bálták, de kigyógyultak be­lőle. És természetesen sokféle hasznos, szórakoztató elfog­laltságot kínálni a fiatalok­nak, segíteni a sport- és más jellegű kisközösségeket. A megye egészségügyi irá­nyítása igyekszik — hogy a divatos 6zót használjam — komplexen kezelni a kábító- szeresek ügyét. Bár még csak a kezdeti lépéseknél tartunk, már ez is jelentős előrelépés. Időbe telik, míg ez megvalósulhat. Addig is, nézzük meg, mit tud tenni most az orvos. A sóstói pszi­chiátriai osztály főorvosa, dr. Szabó Erzsébet két kezelés között szakít időt a beszél­getésre. telességemet... A szülőket kellene először nevelni. Kép­zelje el, hogy amikor az ide kerülő gyerekektől megkér­dem, rutinból, hogyha le­hetne, mi lenne a három kí­vánságuk, általában egyet, esetleg kettőt tudnak monda­ni. Mi ez, ha nem sekélyes érzelemvilág, érdeklődés? — A kezelés attól is függ, mi váltotta ki ezt az egészet — ezért először az okokat igyekszünk feltárni. Ha az akut ellátás megtörtént, ak­kor többnyire már nem igé­nyelnek testi kezelést. Lel­kit, pszichológiait annál in­kább, de itt megint visszaju­tunk a családhoz, és negy­venéves embereket átnevelni nem tudunk. A már kialakult szenvedélybetegség meg­szüntetését egyébként elég sötéten látom. Minden kul­túrának megvan a maga ön­pusztító szere — gondoljon az indiai kenderre. Lehet, hogy pesszimistának tart, de még a ragasztóról történő le­szokás is leginkább akkor valósul meg, ha kezdik meg­szeretni az alkoholt... Ke­vés a visszajelzésünk. Bár, ha úgy vesszük, ennek még örülhetünk is, mert a vissza­esők kerülnek újra ide, ró­luk tudunk. A kábítószere­zést meg kell és meg is le­het előzni, például azzal, hogy nem engedjük meg a megye halmozottan hátrá­nyos helyzetének állandó új­ratermelődését. Magam is hitetlenkedem kicsit, de a srácok meggyőző érővel állítják: soha, egy csepp szeszt sem! (Igaz, egyi­kük tesz viálaimi félreérthe­tő megjegyzést, de gyorsan élhiallgat, mert metsző pil­lantással néz rá vezéregyé­niségnek látszó társa ...) Ha netán nem is annyira szép az a menyasszony, mint fel­tünteti magát, a kezdemé­nyezés mégis roppant szim­foglaltságot biztosít az amúgy veszélyeztetett fiata­loknak. Andrással a hatos iskolá­ban működő ifjúsági tagoza­ton találkozom. Tanköteles korú fiatalok kerülhetnék ide, akik Lemaradtak kor­osztályuktól. Talán felesle­ges is méltani az itteni te­vékenységet. Ízelítőnek any- nyá is elég, hogy minden év­ben akiad közülük néhány, áki innen is továbbtanul, s szakmát szerez. Négy délutánt töltenek itt hetente, nem csoda, hogy a tagozat vezetője, Bessenyei József és Vasas Józsefné, aki már az induláskor is itt tanított, sokat tud róluk. Közlékenyek, ebben a kör­ben nem titkolják tetteiket. A narkózáisról is sokat hal­lanak ... Mesélik Z.-t, aki értelmes, jó kiállású gyerek lenne, de feltűnt, hogy meny­nyire fáradékony, ingerlé­keny. Meggyőzték, egy hét­re elment Nagykállóba az elvonóra. Talán sikerül ab­bahagynia a kábítózást. Van viszont, aki le sem akar mon­dani róla. A másort szereti, jól érzi magát, legfeljebb akkor kap észbe, ha már ál­landóan fáj a gyomra, a szí­ve. De ekkor már nehéz ab­bahagyni. András huncut képű, jó kedélyű, beszédes nagyka­masz. — Összejöttünk a haverok­kal, hülyéskedtünk. A na­gyobbak oitt szipóztak előt­tünk. Mondták, hogy ez jó, próbáljuk meg mi is. Rá­szoktunk. Álmodoztunk mindenfélékről. Ügy feldob­ja, az embert, majdnem olyan mint amikor beiszol... Egy­szeresek éreztem, hogy fo­gyok lefelé, fáj a fejem, ál­landóan ideges vagyok. Apám is elkapott egyszer, amikor nagyon beszipóztam a nádasban. Végül! kivittek a Tölgyeshez a kórházba, ott voltam egy hétig. Csak a fej­fájásra kértem gyógyszert, de vagy egy hónapra így is abbahagytam. Aztán újból Budapest, Bokréta utca 3. Magas falak, rácsos ablakok, kulcsra zárt ajtó. Ebben a speciális ifjúságii nevelőott­honban, Mikus Gyula irá­nyításával igyekeznek ke­zelni azokat az állami gon­dozott fiatalokat is, akik már tartós kapcsolatba ke­rültek a hódító szerekkel. Korpás Dániel igazgatóhe­lyettes ismertet meg a mun­kájukkal. — Három évvel ezelőtt észleltük komolyabban a ra­gasztózást. A gyerekek hoz­zácsapódtak kinti társasá­gokhoz, aztán vagy mentő szedte össze őket, vagy be- támtorogtak ide, szinte öntu­datukon kívül. Sokféle pró­bálkozásunk volt. Felvettük a kapcsolatot az egyik kór­ház alkohológiai osztályával, de oda nem illenek be ezek a gyerekek, hiszen nem al­koholisták. Összedugtuk a fejünket, mit tehetnénk. Elég jó a szakember-ellátottsá­gunk: belgyógyász, ideggyó­gyász, pszichológusok. Most, ha új gyerek érkezik, akkor előbb a befogadó részlegünk­be kerül-. Megvizsgáljuk min­den szempontból, összeül a kis csoportunk, és attól füg­gően, mennyire veszélyezte­tett a gyerek, eldöntjük mi legyen velie. A Bokréta utcaiak közül siokian járnak ki dolgozni a városba, de akadnak, akiket idetoenn foglalkoztatnak a gamhapincében, vagy a Vi- leda-kendők szabásánál-cso­magolásánál. Utóbbiak azok, akik feltételezhetően még visszaesnének. — A gyógykezelésük na­gyon nehéz, de amit lehet, megteszünk. Meggyőződé­sem. hogy a legfontosabb a megelőzés. Van egy fiatal­ember, olyan, mint egy élő jelkép. 27 éves korára meg- púposodott, összeesett. Az it­teniek ismerik és tudják ró­la, hogy nyolc éven keresztül szipaizott. Az ő rossz példája elég meggyőző ... Aki már nagy veszélyben van, az itt az izolációs részlegbe kerül, jön az orvos, és segít elvi­selni az elvonási tüneteket. Olyanok, mint mi, dohányo­sok, amikor nincsen cigaret­tánk. Ingerlékenyek, hamar lobbannák, izzad a kezük, minden bajuk van. Nyugtá­tokkal lassan helyretesszük, aztán megpróbáljuk fokoza­tosan visszavezetni a normá­lis életbe. Eszméletlenül ne­héz beilleszkedniük, de sze­rencsére vannak sikereink. Mindez inkább még olyan kezdeti szárnypróbálgatás, sok mindent ki kell még ta­lálni. Igazán hatásos gyógyí­tás, kezelés szerintem csak akkor valósulhat meg, ha olyan részlegek alakulnak ki, ahol csak ezzel foglalkoznak •értő szakemberek. Gerevich József pszichiá­ter gondolatait idézzük is­mét: „A narkózás felszámolása, megszüntetése illuzórikus vágy. Mi sem törekedhetünk másra, mint amire a világon mindenütt: megpróbáljuk szűk keretek között tartani, és nem nehezíteni, hanem megkönnyíteni azoknak az életét, akik belekeveredtek.” 1988. fnáj'us 14. O o Morvái Tibor rajza. o

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom