Kelet-Magyarország, 1988. május (45. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-14 / 114. szám
Sárdy Sándortól, a nyíregyházi papírgyár Igazgatójától A Negyvenéves fejjel hajlandó lenne még ^ továbbtanulni? — Attól függ, mit. Maga a tanulás ténye nem riasztana, de megvallom: már nem a szűk szakmai ismeretekre „hajtanék rá”. Ügy tartom, hogy egy vezetőnek szélesíteni kell az ismereteit, mégpedig a szakmája határterületein. Ezért vállaltam annak idején a második diplomát, a gazdasági mérnökit. Műszakinak vallom magam, de ma már nem lehet meg egy műszaki szakember sem gazdasági tudnivalók nélkül. Munkatársai, beosztottjai is ezt vallják? — Igén. Vezetői gárdánkból ma hatan tanulnak a második diplomáért, évente átlagban két-három „beiskolázásunk” van. ösz- szesen egyébként hatvan felsőfokú végzettségű szakemberünk dolgozik a gyárban, s közülük nyolc rendelkezik két diplomával. Kimondottan ösztönözzük embereinket a tanulásra. Azt valljuk, hogy ma menedzser típusú vezetőkre van szükség, s ez csak széles körű ismeretekkel valósulhat meg. A A múltkor készült egy felmérés a me- ^ gyében az MTSZ és a szakszervezetek megyei tanácsa mellett működő értelmiségi bizottság közreműködésével, s ebben bizony meglehetősen sötét a kép a megyében élő és dolgozó műszakiakról. Itt van például a nyelvismeret kérdése. Lesújtó a helyzet... On például milyen nyelven beszél a magyar mellett? — Németül jól elboldogulok, angolul pedig megy a szakszöveg. Tíz külföldi folyóiratot olvasok rendszeresen — mind szakmai jellegű —, mert- rendkívül fontos a lépéstartás a tudnivalókban. Munkatársaim közül sokan tanulnak nyelveket. Itt van egy kimutatás: ma huszonhát&n tanulnak, többnyire németül és angolul. Van jó néhány kollégám, aki két nyelvet is bír, ha jól emlékszem, tizenöt felsőfokú nyelvvizsgásunk van. A mi- iparágunkban egyébként igen fontos a nyelvismeret, hiszen a külföldi szakirodáimat ismerni kell, a gépeink nem hazai gyártmányúak. Csak példának mondom: tíz nemzet gyártmányai találhatók meg üzemcsarnokainkban. Érdemes-e tanulnia egy munkásnak? Kamatozik a nyelvtudás? Megbecsülik a gondolkodó embert? Mi a világszínvonal titka? Sárdy Sándor negyvenéves, öt esztendeje a nyíregyházi papírgyár igazgatója. Előtte csaknem minden szinten dolgozott: 1973-ban került az induló gyárba, volt beruházási szakember, műszaki osztályvezető, termelési osztályvezető. Az NDK-ban végzett műanyag-feldolgozási szakmérnökként, s azóta a munka mellett elvégezte Miskolcon a gazdasági mérnöki fakultást. Három fiú apja, felesége pedagógus. A megyei pártbizottság mellett működő gazdaság- politikai bizottság tagja, a Nyíregyházi Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának tagja. Hobbija-szívügye a kézilabda: az NYVSSC elnökségében ezért munkálkodik. A Anyagilag is támogatják a nyelvtanuló- w kát? — Igen. A kollektív szerződésünkben is benne foglaltatik, hogy a költségeket átvállalja a gyár, emellett munkaidő-kedvezményt kap a nyelvet tanuló dolgozónk. Gondolja csak el: heti egy napot tölt el a németül tanulók csoportja, ennyi időre tehát lényegében kiesnek a munkából. De meggyőződésünk, hogy megéri. • Mutatta az előbb a statisztikát, melyből kitűnik, hogy milyen ma a megoszlás a gyárban, ami a szakmákat illeti. Meglepő például, hogy ma már csak öt százalékot tesz ki a segédmunkások aránya. Tíz-tizenöt éve még az összlétszám harmada volt! — A szakmunkások, középiskolát végzettek száma többszörösére nőtt, s ebben mi is tettünk valamit. Hogy mást ne említsek: a rendszeres, kapun belüli képzés, továbbképzés. Tavaly például 360 dolgozónk vett részt valamilyen formájú képzésben, szakmai ismereteit bővítő tanfolyamon. De említhetem az MTESZ-szel, a TIT-tel szervezett tanfolyamokat is, amikor például a lakatos hegesztővizsgát tesz, vagy különféle anyagkezelői, anyagismereti felkészültségét gyarapítja. Évente átlagosan 150—200 dolgozónk tanul. Szavaiból az tűnik ki, hogy nagy súlyt fektet a szakmai ismeretek bővítésére, a tanulásra — egyáltalán: az emberekre. — Tudom, divatszó, meg talán megkopott is egy kissé, de én az emberi tényezőt tartom a legfontosabbnak az üzemben. A szakmai és általános műveltséget, a motiváltságot, az érdekeltséget. Azt tartom: az embert tisztelni kell, foglalkozni szükséges vele, hitet adni neki — hiszen rajta áll vagy bukik a munka eredménye, eredményessége. Annak -idején, amikor 15 éve nekifogtunk ezt a gyárat „megcsinálni”, bizony reményt vesztettnek éreztük néha a küzdelmet. De azóta látjuk, hogy érdemes volt. Szilárd meggyőződésem, hogy a világ élvonalába tartozunk, s ezt nemcsak a korszerű technológiánkra értem. Több múlik az emberen, mint azt gondolnánk. Láttunk már gyengébb berendezésen is kiválót produkálni és jó gépen pazarolni, rosszul dolgozni. Azt mondják önről a munkatársai, hogy szereti a vitát, nem söpri le az ellenvéleményeket ... — Szerintem a vitában alakul ki igazán a jó álláspont. Mindig azt mondom: senki ne tegye fel a kezét, hogy ezt vagy azt megszavazzon, ha más a véleménye. Mondja el. beszéljük meg. Nemrég volt például az éves vezetői „elvonulásunk”. Pár éve bevezettük, hogy két-két és fél napra elmegyünk mintegy negyvenen, s végigrágjuk a tennivalók sorát, megbeszéljük ügyes-bajos dolgainkat. Lényegében ez se más, mint a képzés, továbbképzés sajátos formája. Akik ezen részt vesznek, továbbadják hazatérve a tudnivalókat. ^ Pedagóguscsaládból származik. Erzett-e valaha is vonzalmat a tanítás, a nevelés iránt? — De még mennyire! Megvallom: mindig szerettem volna tanítani ... Műszaki embernek vallom ugyan magam, de ez a vonzalom él bennem, nem is tagadhatom. A Manapság tehát egy gyárigazgatóban ^ ilyen hajlamoknak is kell lenni? — Szerintem fontos! Különösképp a mai, egyre bonyolultabb helyzetben, gazdasági környezetben. Bár ami igaz, igaz: a mi gyárunkban, úgy érzem, az átlagosnál jobb a hangulat. A tavalyi év a felfutásunk éve volt, beérett a fejlesztőmunka gyümölcse, az új, korszerű technológia mellett immár az emberek is „összenőttek” a gépekkel, gépsorokkal. A bérhelyzetünk jónak mondható, de ára van: folyamatos munkarendben termelünk, s ez nem könnyű. Az utánpótlásunk megvan, de létszámunkat már nem bővítjük. S ez távolról se azt jelenti, hogy elbocsátásokat terveznénk! Belső átcsoportosítást végzünk. A Ügy tűnik, minőségileg is alaposan meg- ^ változott a gyár dolgozóinak összetétele. Hol képeznek szakmunkásokat? — Ez érdekes probléma. Papírfeldolgozó szakmunkást a hetvenes években a nyíregyházi 110-es számú intézetben képeztek, évente átlagosan egy-két osztálynyit. Csakhogy — mivel könnyűipari szakmának számít — egyre több lány jelentkezett, s ez már nem volt jó, éppen az említett folyamatos munkarend miatt. Fel kellett adnunk a képzésnek ezt a formáját. Ma úgy oldjuk meg, hogy lehetőleg gépipari szakmát szerzett fiatalembereket veszünk föl, esetleg gimnáziumot végzetteket, s itt, házon belül felnőtt szakmunkásképzést szervezünk. Ügy tűnik, ez a módszer bevált, évente mintegy negyven-ötven fő végez. Egyébként az a véleményem: lehetőleg általános jellegű képzést nyújtani — s majd a munkahelyen, a gép mellett megszerzi a dolgozó a mélyebb ismereteket. A A kvalifikált szakemberre az is jellem- v ző, hogy töri a fejét, újít, javasol. A papírgyárban milyen az újítási kedv? — A tavalyi év rekordot döntött e téren. Mondanom sem kell, hogy ebben közrejátszott az új adórendszer, „felgyorsultak” az újítások. 197 újítási javaslat érkezett, az eredmény, amit ezek hoztak, harmincmillió forint körüli. A dolgozóknak egyébként 1,7 millió forintot fizettünk ki. Volt egy sajátos vitánk is ennek kapcsán, erről szólnom kell. Tavaly a megszokottnál jóval több vezető beosztású dolgozónk vett részt újításban. Ez némi kritikát keltett, úgyhogy a szakszervezeti bizottsággal leültünk, s megvitattuk a dolgot. Meggyőztük egymást, hogy szó sincs valamiféle előnyszerzésről vagy efféléről. Az eredmények beszélnek önmagukért — s ha vezető ember ötlete, újítása az eredményes, hát az övé. ^ A kutatás, a fejlesztés terén milyen a helyzet? — Mivel Budapesten külön fejlesztő-kutató intézete van a papíriparnak, nálunk nincs önálló részleg e célra. Ez nem jelenti persze azt, hogy nem is foglalkozunk effélével: úgynevezett piaci blokkokat alakítunk, teameket, egy-egy konkrét témára. Aki ezekben részt vesz, a saját munkája mellett végzi, s eddig az a tapasztalatunk, hogy a fejlesztés, a beruházás végére szinte magától kialakul az új vezetőgárda. Ezt a módszert alkalmazzuk a szervezésben is. Előfordul persze, hogy eredmény nélkül zárul a munka — ez se kudarc, hiszen tanulunk belőle. Ügy véli, hogy az önök gyárában kellőképpen megbecsültek a gondolkodó szakemberek? — Igen. S mondom ezt annak ellenére, hogy általánosságban nem így áll a helyzet. Sajnos, az alkotómunka megbecsülése gyakorta hiányos. Eleve határt szab a bértarifarendszer, a besorolások rendje. Én azt hiszem, nem véletlen, hogy sok helyről a jó képességű emberek vonultak ki a kisvállalkozásokba. Ott közvetlenül, jobban érezhető a verseny, a piac hatása, s ez rendkívül ösztönző. A május végi országos pártértekezleten ön Szabolcs-Szatmár megye egyik küldöttjeként vesz részt. Ha szót kapna, miről beszélne legelsőnek? — Amikről itt szót váltottunk, a képzés, a továbbképzés, a gondolkodó ember megbecsülése mind-mind fontos téma lehetne. Nemigen tudunk előbbre lépni, ha figyelmen kívül hagyjuk az alkotómunka fontosságát, értékét. Az a bizonyos emberi tényező, melyről ugyancsak beszéltünk, igazi rangot kellene nyerjen. Szóban, elvben sokat emlegetjük, de többnyire a szándék szintjén maradt. Nem kapja meg az igazi súlyát. S ugyancsak ide tartozik, hogy jobban előtérbe kell kerülnie a vitának. Nagyon sokra tartom, fontos mozgatórugónak, előrevivőnek. A valódi vita sokszínűvé teszi a dolgokat, információt közvetít. Nem hiányozhat tehát életünk egyetlen színteréről sem — legyen az munkahely, mozgalmi élet, bármi. A megye iparának helyzete sem nélkü- lözi a vitát, a vitás kérdéseket___ — Sajnos, nálunk hiányoznak az igazi nagyüzemek, nagyvállalatok, köztudottan sok a leányvállalat, a gyárrészleg, gyáregység. Éppen itt lenne nagyon fontos, hogy a gyáregységek élén álló szakemberek a szűkén vett szakmájukon kívül kellőképpen felvértezzék magukat gazdasági-közgazdasági ismeretekkel. Amíg ebben nem érünk el egy bizonyos szintet, addig az önállósodás nem marad több utópiánál. Ezért mondom újra: a műszakiaknak szükségük van a gazdálkodás tudományára is. Persze, nem könnyű a szintézis, de ha sikerül, kialakul az igazi menedzser típusú vezető. S egyre inkább ilyenekre van szükségünk. ^ Köszönöm a válaszait. Tarnavölgyi György . az élni és élni hagyni elv időszerűsége sohasem avul el. Az szont olykor korrekcióra szorul. Tanács tag ismerősöm — aki nyugdíjas es nV*~ kfg van választóinak ügyes-bajos dolgot intézésében — tanulságos tor ene említette, hogy megszaporodtak a félje_ lentaető telefonhívások. A minap mondta - este 10 és 11 között ^y holyy telefonon közölte vele: a szomszédja fu sizik. Nincs iparengedelye, de a lakosán fodrászszalont rendezett be. egymásnak adják át a kuncsaftok a kilincset és nincs az az állami fodrászát, amely hasonló forgalmat bonyolítana le. A tanácstag megkérdezte, mit tehet o az ügyben. Meglepő választ kapott. Adóztassák meg, de úgy, hogy belege- bedjen az a kontár, hiszen az ilyen ügyeskedők és élősködők miatt megy tönkre az ország. A szózuhatagra ismerősöm megnyugtató hangnemben válaszolt: jó, majd intézkedik, de kifejezte abbéli kétségeit, hogy az említett szeszeméig kontár lenne, hiszen ismeri, regi iparos és arról nem tud, hogy visszaadta volna vagy visszavonták volna a működési engedélyét. A történet azzal ért véget, hogy regi jó barátom megkérdezte: mit szolok mindezekhez? De nem várt válaszra, hanem így elmélkedett: ez az adozas megkeverte az embereket. Következik a feljelentő, bejelentő korszak, amikor az irigység, a rosszindulat nem kevés embernél háttérbe szorítja a jóindulatot, a jóhiszeműséget. _ Ilyenek lennénk mi, emberek? Tisztelet a kivételnek: sajnos, van ilyen. Van olyan ember, aki nem azzal törődik, hogy él és hogyan él, hanem azt figyeli — cseppet sem megértéssel —, hogy a másik hogyan él, miből él. Gondolom, minden olvasóm találkozott már azzal az emberrel, aki nem a saját fizetese, de a kollégájának, az igazgatójának a fizetése iránt tanúsított érdeklődést. Tette ezt úgy, hogy a vállalatnál-többet keresőket kritizálta, leszólta, mitöbb, meg is rágalmazta. Az irigy ember kritikátlanságában soha sem jut el az önvizsgálatig. Az. hogy ő miként dolgozik, él, arról csak dicsekedve és felső fokban beszél és nem hiszi el: lehetnek tőle okosabbak, ügyesebbek, szorgalmasabbak, lelkiismeretesebbek és uram bocsa' de még tisztességesebb emberek is. Aki az irigytől, az önzőtől, a tehetetlentől valamiben többre viszi, az nem az elismerés természetes reakcióját váltja ki, ellenkezőleg, a reagálás lekicsinylő, becsmérlő és lehetne még számtalan jelzőt alkalmazni. Az irigy ember rosszindulatában még rafinált is. Vélt igazát nem egyenesen és őszintén adja elő: valami- - re hivatkozik .. . Idézzük csak fel, mit mondott a tanácstagnak a bejelentő: „Abba megy tönkre az ország, hogy egy hölgyfodrász ügyeskedik, illetve sokan ügyeskednek.” Ha ez igaz lenne, akkor a társadalom gondjait könnyen megoldanánk azzal, hogy növeljük az ügyetlenek számát. Tudom, minden szóba bele lehet kötni. Az ügyes és ügyeskedő között nagy a különbség, ugyanígy az ügyetlen és az ügy efogyott is más és más. Viszont ha tudom, hogy valaki törvényes keretek között ügyeskedik, akkor minden rendben. Ügyeskedjék, vállalkozzék, kamatoztassa tudását, tehetségét, fizikai erejét Erre van szükség! Bajaink orvoslásához kell az ügyesség, jó ertelmu ügyeskedés, a vállalkozási kedv, és szűk* ség van nemcsak a munkamegosztásra, de ezen az alapon a differenciált bérezésre, az eltérő jövedelmekre. Nem azokat védem, vagy igazolom, akik úgy ügyeskednek, hogy mások rovasara többletjövedelemre tesznek szert. Ilyenek is vannak, de ez egy más téma. Mondom, engem most napok óta a tanácstag dilemmája foglalkoztat. Nem könnyű ma élni. Akinek csak a bere, a nyugdíja van, az érzi a pénztárcája súlytalanságát és törekszik valami mellékesre, pluszjövedelemre, hogy a korábbi életszínvonalát fenntarthassa. Élni és boldogulni, gyarapodni, jobbra és szebbre vágyni sem az embertől sem a társadalomtól nem idegen. Es, ha ezt a jogot vagy érzést önmagunknak megkívánjuk és megköveteljük, akkor az önzésben kerüljön elsőhelyre az önzetlenség. Hagyjunk élni másokat is. Különben is: jelentéseket, je- lentgetéseket senki sem kér és nem vár el. Mint állampolgár nyugodjon meg mindenki, az adókulcsát itt senki el nem veszti. Ez a kulcs nem láncon fityeg, nem zsebben hordjuk és ha valakinek nincs még ilyen, majd lesz ... Seres Ernő KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. május 14. £