Kelet-Magyarország, 1988. április (45. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
1988. április 30. Rohamsisakban nótaszóxal Egy szomorú május 1. történőt« Nagy Miklós a fronton Tényleges katonai szolgálatunk 1942. október Ef-én kezdődött. A parancs Rahóra szólított bennünket, a 3. határvadász zászlóalj, valamint a 3-as hegyi zászlóalj állomásozott itt. Mi öten Kán- torjánosiból Nagy Miklós, Simon László, Kupái Ferenc, Asztalos Gyula, Tóth Sándor a zászlóalj tüzérütegéhez kaptunk beosztást. 1944. március 24-én riadóztatták zászlóaljunkat. A rahói vasútállomáson a község főbírója és a római katolikus lelkész búcsúztatta alakulatunkat, a Tatár-hágón át hagytuk el a régi magyar határt. Vorochta vasútállomáson vagonéroztunk ki, Za- bie nevű községben helyezkedtünk el. Feladatunk a partizánelhárítás volt. (Egyetlen akcióra sem került sor.) Április 28-án a késő délutáni órákban indultunk el a front felé. Egész éjjeli menetelés után érkeztünk meg Pecsenyci községbe, a frontot támogató tüzérségi állások voltak itt. Déli 12 óra tájban jött egy futár, hogy az ösz- szes tiszt eligazításra azonnal menjen a zászlóalj-parancsnokságra. Két óra körül a tisztek visszaértek és azonnali riadót rendeltek el. Közölték, hogy indulni kell támadásra. A parancs alig hangzott el, a gyalogszázadok már meneteltek is. Rohamsisakban, zárt rendben, nótaszóval masíroztak. Ahogy később megtudtuk, a hadvezetőségnek az volt a feltett szándéka, hogy most, május előestéjén és másnap, május 1-jén kell megtámadni az oroszokat, mert ez náluk nagy ünnep, ilyenkor leköti őket az ünneplés. Feladata lett volna a zászlóaljnak, hogy Kolomea helységből verje ki az orosz csapatokat, és ezt a stratégiailag fontos támpontot foglaljuk vissza. A zászlóalj támadásra felfejlődött. Elöl menit a II. és III. század. Az I. század és a többi alakulat lépcsőzetesen követte a két küzdő századot. Mi pedig — a parancsnoki és első tiszti járőrök — a tüzelő- és figyelői állást mentünk szemrevételezni. Alig tettünk meg az erdő szélén 4—500 métert, a közelünkbe csapódott egy aknavető gránát. A szemrevételezést követően az üteg tüzelőállását elfoglalta. A figyelő járőr — Tóth Géza főhadnagy, ütegparancsnok vezetésével csatlakozott a támadó gyalogszázadhoz, hogy szükség esetén onnan irányítsa a tüzérségi tüzet. Rohamosan sötétedett, amit még elősegített a megeredt sűrű havas eső is. A két küzdő század ellenállásba nem ütközött. A korán beállt sötétség miatt azonban lehetetlen volt Kolomeát támadni, ellenben a gyalogságunkat megközelítette 3 T—34-es harckocsi, a szovjet géppuskák hatalmas tüzet zúdítottak gyalogságunkra. A sötétben kitört a pánik, a tartalék alakulatok összekeveredtek a támadó századokkal. Nem ismerték fel egymást és már kezdtek egymásra is tüzelni. Ekkor egy árkász századbeli szakaszvezető páncélököllel kilőtte az egyik harckocsit, mire a másik kettő megfordult és elment. E rövid — alig f élórás — harcban sok volt a sebesültünk. Tóth Géza főhadnagy, ütegparancsnokunk haslövést kapott. Az éjszakát egy völgyben meghúzódva, térdig sárban és havas esőben töltöttük el, bőrig ázva. Reggel megérkezett hozzánk Vértes százados, aki egyben az első hegyi üteg maradványainak parancsnoka is volt. Közölte, hogy Tóth főhadnagy hősi halált halt, s helyette ő veszi át fölöttünk a parancsnokságot. Parancsára bevonultunk az erdőbe" és megkezdtük állásaink kiépítését. 10—11 óráig teljes volt a csend mindkét oldalon. 11 óra körül kaptuk az első aknavetőlövéseket, melyek pár száz méterre állásainktól csapódtak be, attól kezdve megállás nélkül lőttek ránk. Az emberektől, lovaktól zsúfolt erdőben minden egyes lövedék ember- vagy lóáldozatot követelt. Parancsnokságunk már korábban azt az utasítást adta, hogy ütegünk két ágyúja foglaljon tüzelőállást az erdő egy másik szélén lévő út közelében és rendezkedjen be harckocsi-elhárításra. A két löveg egy hadapród őrmester parancsnoksága alatt el is ment a kijelölt helyre, hírt soha többé nem hallottunk róluk. Senki nem tudta meg soha; hogy elestek, vagy fogságba kerül- tek-e. Az aknavetők előkészítő tüzei után 12—13 óra között az orosz gyalogság három oldalról kezdte meg ellenünk a támadást, amit továbbra is segítettek az aknavetők, valamint három Rata típusú vadászrepülőgép is. Géppuskatűz alá vették az erdőt és szórták a bombát. Délután két óra körül veszteségeink már igen nagyok voltak, az ideiglenes elsősegélynyújtó helyen százával voltak a sebesültek. A támadás olyan erővel höm- pölygött, hogy már az ágyúkkal is közvetlen irányítással lőtték őket a kezelők. Vértes százados, ütegparancsnokunk a lövegvédő pajzsnak támaszkodva osztogatta a tűzparancsokat. Egy rosszul vezényelt szintezőszám megadásánál egy kilőtt gránát a löveg előtt 15—20 méterre egy fenyőfa koronájába ütközött és ott robbant. Egy repeszdarab éppen szíven találta Vértes századost. Utolsó szavával arról intézkedett halála előtt, hogy Bóth hadnagy vegye át a parancsnokságot. Rajta kívül három kezelő megsebesült, másik három pedig súlyos légnyomást kapott. . A támadás egyre fokozódott, a védekezés gyengült. Nagy volt az elkeseredés. Tudatában voltunk annak, ha nem hagyjuk el állásainkat. mindannyian itt pusztulunk, vagy fogságba esünk. A parancsnokság azonban még a visszavonulás gondolatától is tartózkodott. Sőt. Az egyik puskás századnak elrendelte, hogy menjen ellentámadásba. (Ennek a századnak ekkor már alig több mint fele volt ha re képes.) Ez az 50—60 katona egy hadnagy és egy zászlós vezetésével elhagyta az erdőt. Amikor felfejlődtek csatárláncba. egyszerre négy gránát csapott közéjük, majd ugyanez megismétlődött még kétszer. Valamennyien elestek. A földön még lehetett látni néhány vergődő, mozgó alakot, de az erdőbe visszajönni senkinek sem sikerült. Segíteni sem lehetett rajtuk, ment amint valaki megpróbált állásából előbújni, azonnal golyózápor zúdult rá Valamennyien szemünk láttára pusztultak el. Tőlem jobbra volt tüzelő- állásban a rohodi Nagy István hadapród őrmester, valamint Simon László falum- beli, balra pedig rádiósom, Rákóczi István tüzér, mellette úgy tíz méterre pedig ütegünk egy géppuskája, jól kiépített tüzelőállásban. Állandóan tüzeltek. A géppuska csöve annyira felforrósodott, hogy a hűtővizet már egyszer cserélni kellett. Egyszer csak a géppuska elhallgatott. Odaszóltam Rákóczinak, nézze meg mi történt, miért nem tüzelnek. Rákóczi odaleúszott, majd visszajött és szomorúan közölte: Tizedes úr! Azok már nem lőnek többé. Erre én is odakúsztam. Szörnyű látvány fogadott. Nagy János irányzó őrvezető két kezével fogta a puska fogantyúját, ami tiszta vér volt, a feje pedig a két kezén nyugodott. Rohamsisak- ján golyó ütötte lyuk volt, amiből patakzott a vér. A kettes számú kezelő hasonló helyzetben. Akik láttuk, sírva fakadtunk. Az jutott az eszembe, hogy két Nógrád megyei faluban ezekben a percekben vesztette el fiát az édesanya, lett özvegy egy fiatalasszony, s lett árva egy kisfiú és egy kislány. Láttuk, hogy helyzetünk teljesen reménytelen, harapófogóba vagyunk zárva, amely már majdnem teljesen összezárul. Ekkor a zászlóaljparancs- nökunk segédtisztje azt indítványozta. hogy meg kellene kísérelni még egy ellen- támadást. Szoboszlai és For- nádi főhadnagy századparancsnokok állásfoglalása más volt: itt már nincs kikkel támadásba menni, mentsük, ami még menthető. Egyetlen lehetőség elhagyni az erdőt, s visszavonulni a körülbelül egy kilométerre lévő Pecsenyci község felé. A zászlóaljparancsnok erre azt mondta a jelenlévő tiszteknek: adjanak parancsot az erdőből való kiszivárgásra. Akik ezt hallottuk, nem vártuk a parancsot, hanem egyenesen ki az erdőből. Ekkor kereszttüzet kaptunk két oldalról. Pecsenyéit elhagyva, a következő községnél német és magyar tábori csendőrök állták utunkat és megállásra kényszerítettek bennünket. Gyülekezőt rendeltek el. Már erősen sötétedett. Amikor a gyülekezés alakulatok szerint valahogy megtörtént, erős harckocsidübörgést hallottunk közeledni a front felől. Valaki elkiáltotta magát. Harckocsitámadás! Erre a rend ismét felbomlott és mindenki igyekezett menekülni. A völgykatlan két oldalán lévő terület taposóaknával volt telepítve. Egyebet se lehetett hallani, mint a sok-sok robbanást és a sebesültek jajgatását, amit a felrobbant aknák villanó fénye kísért. Kimentésükről szó sem lehetett, egyrészt a sötétség, másrészt az aknák miatt. Az éjszakát szétszórva ki itt, ki ott töltötte. Virradatkor verődtünk össze. Zászlóaljunk 1400—1500 katonájából alig maradt 4—500. Hadianyag-veszteségünk is tetemes volt. Géppuskával, golyószóróval, aknavetővel alig rendelkeztünk. Lóállományunkból több mint 300 veszett oda. A mi ütegühk vesztesége 71 ember, 40 ló, t géppuska és két ágyú. E maradványt május 3-án újra bevetették, hat nap múlva pedig hátrább rendelték, úgynevezett föltöltésre. Ezután újabb bevetés és ez így folytatódott 375 napon át, állandóan a poklok poklában, az első vonalban. Sok tragédiát láttam még, de egyik sem volt olyan szomorú, mint az 1944-es május elsején történt, mely azóta is gyakran kísért. Nagy Miklós egykori haditüzér tizedes Táncolni tanította a tengerentúli magyarokat „Amerikából jöttem..." Fényképeket nézegetünk, amit Dede Zoltán, a nyíregyházi Váci Mihály művelődési ház néptáncos szakelőadója az Egyesült Államokban készített. Ez itt a Fehér Ház Washingtonban, ezek a 100 emeletes épületek New York felhőkarcolói, ezek a filigrán, hófehér konflisok az austini utcát róják, ez meg a texasi közlekedési múzeum. Az ismert gyermekjáték szövegével most már Zoltán is elmondhatja: „Amerikából jöttem ...” Ragaszkodnak a magyarságukhoz De hogyan is került ilyen fiatalon — hiszen még tíz éve sincs, hogy végzett az Állami Balett Intézet néptáncművész szakán — és innen, „az isten háta mögül” a metropoliszok forgatagába, az USA és Mexikó nagyvárosaiba? Közismert, hogy az amerikai magyarság, részben az egyházi intézmények működése révén, részben pedig a kultúra különféle területein keresztül kapcsolódik az „óhazához”. Dede Zoltán ez utóbbinak, a kulturális kapcsolatok erősödésének köszönheti a meghívást. Egy hónapot töltött a közelmúltban amerikai városokban, illetve Mexikóban, a határ közelében egy magyar csoportnál, az úgynevezett második és harmadik generációhoz tartozó magyar leszármazottak között, akiknek néptáncos tanfolyamokat vezetett, tanította a magyar néptáncok különféle dialektusait, és az ezekhez tartozó népdalokat, népszokásokat. Millió hemzsegő élményből melyek azok, amelyek a többi közül elő tolakszanak, mi az, ami a legjobban meglepte? Az döbbentette meg a legjobban, magyarázza, ahogyan azok az emberek a. magyarsághoz ragaszkodnak. A második és harmadik generációhoz tartozók közül sokan már nem is tudnak magyarul, de a kultúrával, ezzel a vékony szállal nagyon erős a kötődésük a hazához, és mindent megtesznek azért, beleértve az anyagi áldozatot is, hogy magyarságtudatukat erősíthessék. Ennek egyik eszköze a táncpedagógusok meghívása, akiket rendszeresen fogadnak Magyarországról — így volt kint korábban egy másik szabolcsi táncosunk, Balázs Gusztáv is. Arról győződött meg utazásai során Dede Zoltán, hogy jelenleg több ezren táncolnak az USA-ban magyar táncokat, és az egyes táncdialektusokat, mint például a kalotaszegit, sőt azon belül is a lépésformákat — legényes, szapora stb. — jobban ismerik, mint mi idehaza, és megfelelően tájékozottak az egyes táncokhoz tartozó népviseletek dolgában is. Belépődíj — nincs Lépten-nyomon meglepetést okoz a‘külföldinek, milyen magas színvonalon gan-> doskodnak az USA-ban a kulturális értékek őrzéséről. bemutatásáról — ami már csak azért is sajátságos, mivel amerikai kultúrkincsről nem nagyon beszélhetünk. Felvállalják viszont a világ minden kultúrkörének ápolását, és ezzel a céllal hatalmas múzeumokat létesítenek, ahol minden megtalálható az egyiptomitól a hindu művészetig, vagy akár a magyar népművészet is. A múzeumokban egyébként nem kell beléptidíjat fizetni, de a bejutáskor ugyanolyan fegyvervizsgálat van, mint a repülőtereken — és elfogadják a jótékony célú adakozásokat. Áityanyelv angolra fordítva Ugyancsak feltűnő, hogyan igyekeznek minél „összkomfortosabban” élni az életüket — megfigyelhető ez az ügyintézés szervezettségében, környezetüket otthonossá tevő igyekezetükben, vagy az egész napos életmódra törekvésükben is — azt mondja Zoltán, elképesztően sokan futnak az egészségükért, — akármerre . járt, mindenütt kocogok . seregével találkozott, idősekkel,. fiatalokkal egyaránt. Rengeteg az öntevékenység alapján szerveződő, összeadott magánpénzekből fenntartott egyesület, klub,t i ahol . .szabad idejük nagy részét sporttal töltik. Érzékeny művészember lévén, nem véletlen, hogy a mindenki számára látható külső jellemzőkön túl a belsőre, a lelki rezdülésekre is figyelt, és igyekezett megragadni, mi a lényege az amerikai mentalitásnak. Találkozásai során azt tapasztalta, igen nagyon tartózkodóak, zárkózottak — nyoma sincs annak a közvetlenségnek, ami mondjuk két magyar között már a második percben megnyilvánul — szívesen beszélnek akármi fölösleges dologról, például időjárásról, árakról, csak önmagukról nem. Aki magáról beszél, az kiad valami titkot — jelszóval — és aki magát kiadja, az sebezhető. Ezért a kapcsolatok — magyar ember számára — egy kissé ridegek, hivatalosak. Talán ez a magyarázat, miért fogadták olyan nagy döbbenettel azokat a népdalainkat, melyekben például két szerelmes szétszakításának gyötrelmei szólalnak meg. Ilyeneket is megtanultak az ottani Tisza, Hungária és más hasonló nevű együttesek tagjai — magyarul. De a szöveg szó szerinti jelentését a többség már csak akkor érti, ha angolra lefordítják nekik. Mégis, minden áron igyekeznek őrizni magyarságukat — amihez most a tánc és a dal segítségével egy nyíregyházi fiatalember is hozzájárult... ‘ ' BE. Dede Zoltán a nyíregyházi művelődési ház színpadán & márciusi, művészeti heteken, megtartott nagy7, sikerű táMé műsorban. (Cs. Cs. felv.) KH ÜNNEPI MELLÉKLET
