Kelet-Magyarország, 1988. április (45. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-30 / 102. szám
Hol egyen az éjjeliőr? Összeszedni maradék hitünket... Beszélgetés Szakszervezeti jogszerda Hogy a hét többi napjának van-e valamilyen jelzője a Szakszervezetek Megyei Tanácsának székházában, Nyíregyházán, nem tudom. A szerdát viszont bízvást nevezhetnénk jogszerdának, mert ezen a napon (egészen pontosan délután egytől) fogadja a segítségre szorulókat, tanácskérőket az SZMT jogsegélyszolgálatának vezetője, dr. Sveda Béla. Schifferné Szakosíts Klárával Fél három tájban kopogtatok, éppen egy fiatalasszonynak magyaráz a jogász. Az ügy lényege a következő: a mama három gyermekének akarja ajándékozni a banyáját, el is készült már a szerződéstervezet, a fiatalasszony (az egyik gyerek) arra kíváncsi, vajon jó lesz-e így. A gond csak annyi — mondja dr. Sveda Béla —, hogy a külterületi ingatlan, a mérete miatt nem osztható meg három részre. Lenne azonban egy kiút. Ahol a ház van, azt megkaphatná üdülőnek az egyik gyerek, s a maradék már kétfelé osztható. Ha ehhez megszerzik a szükséges engedélyeket, akkor egyszerűbbé válik a dolog. Nem közös tulajdon jön létre, amelyik három felé oszlik, hanem három önálló földrész. Sok bonyodalmat megelőzhetnek vele. Akár a bíróság előtt is... A vendég köszöni a tanácsot, elbúcsúzik s mivel éppen nincsen újabb várakozó, jut idő az újságíróra is. — Az SZMT jogsegélyszolgálata abból a célból jött létre, hogy azoknak is tudjunk segíteni, akiknek a munkahelyen nincs ilyen lehetőségük. Jönnek tanácsokért, kérdésekkel is hozzánk, s ezek egy része gyorsan megválaszolható, még ügyfelvételi lapot sem veszünk fel róluk. Amit adminisztrálunk is, az évente olyan száz eset, s közülük tíz -tizenkettő az olyan, amelyben az ügyfél képviseletét is ellátjuk, akár a bíróság előtt is. Azt tapasztaltam, hogy a hivatalok, az igazságügyi szervek egyenrangú partnerként kezelik a szakszervezeti jogsegélyszolgálatot — hallom a jogásztól. Változatosak az ügyek. Csak a mai nap eddigi „termését” is többféle alkotja. Volt itt egy nyugdíjas férfi, aki éjjeliőrként dolgozik. Cége gondoskodik ugyan üzemi étkeztetésről egy más vállalatnál, neki azonban messze volna mindennap bejárni oda. Az Ungvár étteremben ebédel, előfizetéssel, s azt szeretné, ha erre is megkaphatná a munkahelyi hozzájárulást. Az SZMT jogsegély- szolgálata kéréssel fordul az igazgatóhoz, hogy a körülményekre, a bácsi egészségi állapotára tekintettel járuljon hozzá ehhez a megoldáshoz. Hiszen ha nem is kötelező, de nem is tiltja semmilyen szabály. Jön a pénz hamarosan A következő „kuncsaft” — szintén nyugdíjas — végre jó hírt kapott. Egy fővárosi játékkészítő kisszövetkezet áruival kilincselt, alapfizetésért és forgalmi jutalékért 1986. novemberi pénzét azonban nem fizették ki. Tavaly februárban járt itt először a hatezer forintja ügyében. Végül odáig jutottak, hogy a szövetkezet (amelyet közben a felszámolás veszélye fenyegetett) értesítést küldött: a következő, márciusi közgyűlés tárgyalja meg a panaszos kérését. Azóta pedig megérkezett a papír, jön a pénz hamarosan — kamatokkal, költségtérítéssel együtt. Szabolcsi kisközség moziját vezeti másodállásban egy férfi. Segítője egy asszony, aki pénztárosi teendőket lát el és takarít. Díjazása 50, illetve kilencven forint előadásonként. A vezető azonban ebből az összegből elkér harminc forintot, mondván, a pénztárosi munkák jó részét úgyis ő végzi. Nem tetszik ez az érintettnek, s a jogsegélyszolgálathoz fordul. Revizori vizsgálat indul, amelynek a vége szigorú megrovás. Igen érdekes az indoklás egyik passzusa, amely szerint azért kap megrovást a vezető, mert alkalmatlan személyeket választott ki pénztárosnak, ezért maga volt kénytelen az adminisztrációt végezni... A pénztárost, illetve a pénztárosokat (hiszen az elődtől is megkapta a harminc forintokat, öt éven át) ez kevéssé vigasztalja. A jogsegélyszolgálat áttette az ügyet a rendőrségre. Az érintettek összesen több mint negyvenezer forintot követelnek. Még van remény Átnézünk még egy foglalóügyet, amely a bíróságra került, s elsőfokon nem is adtak igazat a jogsegélyszolgálatnak, de nem adják fel, hisznek abban, hogy igazuk lesz a következő bírói fórumon. Aztán ismét egy jogerősen elvesztett per iratait nézzük át, mert még itt is van remény: törvényességi óvást kezdeményeznek a Legfelsőbb Bíróság elnökénél. Akárhogyan döntenek is (félig laikusként úgy tűnik, van esély...), érdekes a történet. X cégnél még ’86 vége felé „mentették a pénzt”. A bérmegtakarításból minden dolgozónak kifizették havi munkabérük 1,3-szeresét, kivéve — szólt a vezetőség határozata —, aki ellen fegyelmi eljárás folyt vagy folyik. A jogsegélyszolgálathoz azért fordult egy férfi, mert ellene ugyan indítottak abban az időben fegyelmi vizsgálatot, csak éppen felmentették a „vádak” alól — az elmaradt összeget azonban nem fizették ki neki. Egyedül persze nehéz megvívni a harcunkat, főleg jogi ismeretek nélkül. Huzakodni, pereskedni nem jó, de ha már belekényszerülünk, akkor jól jön a segítség. Papp Dénes Schifferné Szakasits Klára eddig megjelent három könyvét napok alatt elkapkodták. 1983-ban látott napvilágot az első, a Magamról és másokról, 1985-ben az 1945—50 közötti időszakot felölelő Fent és lent, majd 1987-ben a Holtvágányon, amely 1950— 56 eseményeit rögzítette. A nagy érdeklődést keltő könyvek szerzője a hét végén nyíregyházi fiatalokkal találkozott és beszélgetett, mi is ez alkalommal kerestük meg. — Mind az ön édesapja, Szakasits Árpád, mind pedig férje, Schiffer Pál kiemelkedő személyisége volt a szociáldemokrata pártnak, majd a kommunista párttal történt, 1948-as egyesülés után az MDP-nek. Mindig ott voltak a történelmi események forgatagában, megszenvedték az 50-es évek torzulásait, ön mikor, miért döntött úgy, hogy megírja amit átélt, aminek szemtanúja volt? — Egy kicsit messziről kell kezdenem. 1950-ben az apámat, az Elnöki Tanács akkori elnökét és a férjemet koholt vádak alapján börtönbe zárták, engem az öt gyerekkel pedig kitelepítettek Budapestről. Júniusban költöztünk Debrecenbe, hat évig éltünk ott. Csak 1956 után tudatosodott bennem, hogy ezek a debreceni évek számomra az élet egyetemét jelentették. Előzőleg védett családi körben éltem, és most a magam lábára kellett állnom a gyerekekkel. Nem is annyira anyagi támogatásra, inkább együttérzésre, szolidaritásra volt szükségem. A Baranyai úti lakótelepen laktunk, munkások közül kiemelt vállalat- vezetőkkel együtt. Volt, aki segített minket, és az ellenkezőjével is találkoztunk. De aki segített, igazán önzetlenül tette, gondolom, ez nem szorul magyarázatra. Nos, ezekben az években fordult meg a fejemben először, hogy mindezt meg kellene írnom. Nagyon sokszor kértek tőlem önéletrajzot, és ilyenkor mindig arra gondoltam, kezdjem azzal, hogy apámat a Tanács- köztársaság után börtönbe zárták — és most ismét börtönben van? Éppúgy, mint a férjem, akit 44-ben szintén elítéltek, majd elhurcoltak a dachaui koncentrációs táborba? — Hogyan győzte ezeket az éveket erővel, s legfőképpen hittel, mint ember, mint anya? — Nézze, számomra az igazi tragédiát a kitelepítésekkel kezdődő időszak jelentette. Nem csak a mi családunk sorsa. Másoknak is hasonlóban volt részük, sok ártatlan embert meghurcoltak. Az volt ellenség, akit annak minősítettek. A nagyszüleim is erre a környékre, Hajdúhadházra voltak kitelepítve, onnan aztán valahogy behúzódtak Nyíregyházára. Pali fiam volt a legnagyobb, kamaszként ő nálam is kritikusabb, élesebb szemmel látta, mi történik. De ő, épp mert már idősebb volt, János pedig azért, mert még túl kicsi, viszonylag kevesebb sérüléssel vészelte át ezeket az éveket. A másik három gyerekben súlyosabb nyomot hagyott mindaz, ami történt. Feri fiam — aki tizenévesen Nyíregyházán volt újságírógyakornok —•_ mondta is később az apjának, hogy tudsz kezet fogni azokkal, akik börtönbe zártak? Pali tulajdonképpen így lett rendező, itt a megyében is készített filmeket. Első filmje, a Fekete vonat is ehhez a vidékhez kötődik, azzal járt Debrecenből Pestre és vissza. Az sem véletlen, hogy elsősorban dokumentumfilmeket készít. — 1956 nyarán a^család visszaköltözik Pestre, azt a tragikus őszt már ott élik meg, édesapját, férjét rehabilitálják. Mit tesz ilyenkor az ember? összeszedi hite maradóké t ? — Ahogy mondja. Egyszer egy televíziós interjúban is azt kérdezték tőlem, ezek után hogyan tudtam még mindig hinni mindabban, amiért egész családom és én is harcoltam. Erre én azt mondtam, hogy ez valami olyasmi, mint a vallásosság. A vallásos ember is nagyon sokat szenved, vagy látja mások szenvedését, de attól még nem szűnik meg hinni Istenben. És úgy éreztem, ’56 elsöpörte Rákosit, s vele együtt azt a sok szörnyűséget. Újra tiszta lappal lehet kezdeni, most majd elkezdődik mindaz, amiért mi dolgoztunk, amiben hittünk. — Nem akarja folytatni a munkát? Az 1956 utáni esztendők sem érdektelenek, sőt. Erről az időről talán még ke- vesebbet tudunk, mint az „50 -es évek”-ként ismert korszakról, vagy az azt megelőző időkről. — Valóban foglalkozom a folytatás gondolatával. 1958- ban Norvégiába küldték a férjemet, az ottani kereskedelmi kirendeltségen dolgozott egy ideig, aztán Svájcba kerültünk, majd a 60-as évek második felében ismét Norvégiába. . . Ezek sem voltak könnyű idők, hányódott-vető- dött a család. Szóval ezt még mind meg kellene írni. Annál is inkább, mert légüres térben élek, mióta nem írok. De egy kicsit elvette a ked- • vem a kínlódás a kiadókkal, a könyvkiadás nehézkessége. Azért, ha minden jól megy, az év vége felé megjelenik egy könyvem. Érdekessége, hogy éppen az, amit legelőször kezdtem el írni, második norvégiai tartózkodásunk idején. Ezt valamiért eltettem. A gyermekkoromról, az ifjúságomról szól. G. M. Megszűnő szolgáltatások Magad uram, ha...? » Eltűnnek a fehér foltok • Rendeljen számiét • fl kefe- kötő • B mester szava • Fnsi otthon • Visszaadta »AKKOR INDULHATUNK...' ELEK EMIL FELVÉTELE. Ki kéme ma már kendőfestést, zsákkészítést, de nincs restaurátor sem, noha műemlékeink védelme — legalábbis papíron — nagyobb figyelmet érdemel. Továbbá nincs elektrolakatos sem a megye kisiparosai között — ez a legfrissebb statisztika, amit Pózmán Róbert megyei titkárhelyettestől hallottunk a KI- OSZ-ban. Helyettük azonban megjelentek olyan új szolgáltatások, mint a tv-antenna- szerelő, műlépkészítő, fakitermelő, ismét jélentkezett valaki kefekötőnek, a kon- juktúra meklovagolására készül a számlakészítő, a lomta- lanító, a gyékénykészítő, a műanyagcsomagoló, vagy éppen a tetőhéjazat — magyarul esőcsatornatisztító. Ha valaki szociológiai felméréssel megnézné, életünk hű tükre lenne, mit kínál az iparos és mit igényel a lakosság. — Igen eltérő a szolgáltatásformák megoszlása a megyében — summázza mondandója lényegét Pózmán Róbert. — Nyíregyházán a legjobb a helyzet, utána a városokban, a városkörnyéki településeken és a szolgáltatási mikrocentrumoknak nevezett falvakban, mint például Vaja, Ibrány, Kemecse és így tovább. Már hiányosnak minősítik a szolgáltatásokat a vonzáskörzetektől távoli falvakban, és sajnos, a másfél ezres lélekszám alatti községekben, körülbelül 125 faluban kritikán aluli a szolgáltatás. Reméljük, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű településeken, a megyének megszavazott központi keretekből azokat a pályázókat részesítik majd előnyben, akik ilyen falvakban telepednének le. Egyébként is a szolgáltatás nem egyenlő a cipő javítással, fényképezéssel, fodrászolással. Már a középkorban a céhes műhelyek a közélet pezsgő fórumai voltak. A mester szava közhangulatot alakított, a politikai véleménycsere fontos terei voltak a műhelyek. Manapság is ezt tapasztaljuk, az iparosra ugyanúgy hallgatnak egy faluban, mint a tanítóra, a papra, a doktorra. A kisiparos reagál legérzékenyebben a társadalomban bekövetkező változásokra. Megbízható szeizmográfként jelzi a gazdasági, a politikai, a társadalmi folyamatokat. Ha csak azt vesszük, hogy milyen szakmák alakulnak, illetve szűnnek meg, egyértelműen következtethetünk, mire van igénye a lakosságnak, mire talál fizetőképes keresletet a mesterember. Aki manapság sok esetben már nem is igazi mester, mert nem kérnek oklevelet a csatornatisztítótól, a lomtala- nítótól, a gyékénykészítőtől, hogy csak néhányat említsünk. Viszont, hiába van sok fiatalnak papírja az autójavításról, a rádió-televízió-sze- relésről, ha egyáltalán nem tud elhelyezkedni a szakmájában. Az autójavítás "még 1985-ben is a reneszánszát élte. Mióta csökken a lakosság jövedelme, egyre többen maguk javítják meg a kisebb hibákat. S az sem ritka, hogy a vállalatoknál, szövetkezeteknél kiképzett, de mellékes jövedelemre áhítozó fiatal otthon barkácsolt műhelyben fusizik és ezáltal kevesebb az iparosok megrendelése. Hasonló cipőben járnak a rádió-tv-szerelők, a túlképzés minden hátrányát elszenvedik ők is. Számtalan közülük jelentkezik a KlOSZ-nál valamilyen átképzésre. A pénzszűke különösen nyomon követhető a szabók esetében. A megye 157 férfi szabó kisiparosa közül tavaly 42 (!) adta vissza az engedélyét. A 185 női szabó közül csak 7 nem akarta gyakorolni tovább a szakmáját. A férfi szabók zömmel a városokban, a női szabók pedig inkább a falvakban űzik mesterségüket. Ez a tény egyértelműen jelzi, hogy fizetőképes kereslet inkább a városon található a jól szabott öltöny iránt. De ugyanígy évről évre csökken a kovácsok száma is. Igény lenne változatlanul olyan szakmákra, mint bádogos, cserépkályhás, kádár, cipész. Külön ösztöndíjat ad a KIOSZ az ilyen szakmát tanuló fiataloknak (havi 400 forint) és az őket oktató mestereknek (havi 300 forint). Sikeresen működik a fogyatékos gyermekek szakmai oktatása, 34-en tanulják a kőműves, szobafestő, vízvezetékszerelő szakmákat. Nem kell támogatni, a lakossági igény mégis ugrásszerűen megnövelte a gázszerelők számát. A kozmetika szintén a keresettek közé tartozik. Egyre többen jelentkeznek mestervizsgára e két szakmában. T. K. KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1988. április 30. (0
