Kelet-Magyarország, 1988. március (45. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-05 / 55. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET Allapatrajz oknyomozás nélkül Berki József főmérnök Vele öröm a beszélgetés. Mindenről kifor­rott, reális véleménye vian, irigylésre méltó­an tájékozott a viilág dolgaiban. Nem vélet­lenül. Az olvasás, információgyűjtés mindig is kedvenc időtöltései közé tartozott. Mind­ezekre mostanában lényegesen több lett az ideje. Berki József, a nyírbátori növényolaj- gyár főmérnöke nemrég nyugdíjba vonult. Azóta is a gyár területén lévő szolgálati la­kásában él, olvas, barkácsol, s végre köze­lebbről is megismerkedhet a számítógéppel, amely mindig is érdekelte. — Nem járok a gyárba, nem szeretem a visszajáró lelkeket. A magamfajta nyugdí­jas már amúgy sem több a kibicnél, akinek mint maga is tudja, semmi sem drága. Ad­hatok ugyan tanácsot az utódomnak, de a felelősség már nem az enyém, hanem az övé. A vezetői stílus amúgyis különböző. Ügy gondolom, egyedül üdvözítő módszer nem létezik, soha nem is létezett. Ma egyéb­ként is nehezebb a helyzet, át kell rende­ződni a soroknak. Egy ilyen üzemben, ahol hatszáz ember dolgozik, mindenki szem előtt van, itt mindennek sikerülnie kell. Más kér­dés persze, hogy milyen a sikerhez vezető út... A vezetés ma már 'kollektív feladat. Ez egyben arra is biztosíték, hogy nem könnyű nagyon elrontani valamit... A nyírbátori növényolajgyár, vagy aho­gyan mindenki 'ismeri, — a Bóni — immár szervesen hozzátartozik a város életéhez, történetéhez. Az első ipari üzem lévén ma már családok, dinasztiák állnak a gépek mellett. Ebben a gyárban legtöbbször egy­másnak adja apa és fia a helyet. Berki Jó­zsef 1958-ban, a fővárosból került a Bóniiba. — Hogy mivel csaltak ide? Egykori igaz­gatóm, Orosz Miklós lakást ígért és én jöt­tem. Most meg már ott tartok, hogy tősgyö­keres pesti létemre sem megyék vissza a fő­városba. Túl nagy ott nekem a zaj, túl sok az ember . .. Ügy látom, a fővárosiak ener­giájának huszonöt százaléka arra megy el, hogy a mások könyöikléseit viszonozzák. Én úgy gondoltam, meglévő erőmet nem ilyes­mire akarom pocsékolni. Itt néha nehezebb hozzájutni a szellemi forrásokhoz. Pesten könnyebb, de megkérik az árát. A zsúfolt lakótelepék, az órákig tartó utazás már nem menne nekem. Jobb szeretek itt, ahol pihen­hetek, olvashatok, kertészkedhetek kedvem­re. A főmérnöki teendőket 1962-ben vette vállára. Mint mondja, eleinte megesett, hogy végzettségének nem megfelelő munkát is el kellett végeznie. Nem tehetett mást, abban az időiben az ipari munkások kineve­zése is hozzátartozott a mindennapi felada­tokhoz. Mia már persze más a helyzet. A Borúiban magas színvonalú munka folyik, szervezéséhez, irányításához jól képzett mű­szaki szakemberek állnak rendelkezésre. — Na, ez azért nem feltétlenül a legma­gasabb színvonal — hárítja ed szerényen a megállapítást, majd hozzáteszi. Már csak azért sem, mert sajnos a magyar műszaki értelmiség színvonala sem az. Bár a Bóni ezen a környéken valóban a legjobbak közé tartozik, ami a szakemberek képzettségének és a példátlan szervezettségnek együttesen köszönhető. Egyébként is meggyőződésem, hogy ha ki akarunk kászálódni a mai nehéz helyzetből, feltétlenül támaszkodni kell a műszaki ér­telmiségre. Bár hiba lenne azt hinni, hogy az ő mozgósításuk elegendő az előbbrejutás- hoz. A műszakiaknak egyébként is termé­szetes kötelessége a fejlesztés. Lényeges problémának tartom azt is, hogy kevés a megfelelően képzett szakmunkás, amiért az iskolarendszer és az oktatás egyaránt hibáz­tatható. Nem viszi előbbre a dolgot, hogy miközben kifogásoljuk, hogy a műszakiak java része nem képzettségének megfelelő, gyakran annak jóval alatta maradó mun­kát végez, nemigen firtatjuk, miért. Tudja, valamikor tréfásan azt mondták, hogy mi magyarok minden gépet háromszor veszünk meg. Egyet, amikor kinézzük magunknak, egyet, amit tanulmányozunk, s egyet, amin végre már dolgozni is tudunk. És ez a baj. Hiába vesszük meg külföldről a drága tech­nikát, ha nincs, aki dolgozzon rajta. Márpe­dig a befektetett tőkét ma is, akárcsak ré­gen, mielőbb kamatoztatni kell. Ma már mines idő évekig gondolkodni valamin. Ha 15-én befejeződik egy rekonstrukció, 16-án már a 'termelés adatait kell rögzítenie a fő­könyvelőnek. Sajnos a magyar iparra álta­lában jellemző a lassú, nagy hézagokkal tör­ténő fejlődés. Nem kell pedig nekünk min­dent újra feltalálni. A műszakiaknak abban van kiemelkedő szerepe, hogy a köztes tech­nikát, a régi és az új közötti fejlődést is szá­mon tudja tartani, és ott lép be az újjal, ahol arra a legnagyobb szükség van. Termé­szetesen a többiek, a szakmunkások betaní­tása is az ő dolga. A növényolajgyárban ma is dolgozik olyan gép, amelynek hivatalosan is Bérki- Mat a neve ... — Az nem csak az én érdemem. Megalko­tásában egyenrangú társak voltunk egykori munkatársammal, Pásztor Mihállyal, csak az elnevezéskor a dolog könnyebbik végét fog­ták meg az illetékesek. Tudja, rá voltunk utalva a gondolkodásra, hiszen nekünk ak­kor a semmiből kellett mosóporüzemet léte­síteni. A találmányért még fejemként tíz- tízezer forintot is kaptunk, ami abban az időben igen szép pénznek számított. Hiva­talosan alig egyharmadát kerestem havonta. Berki József ma is naponta barkácsol. Igaz, már nem komoly gépek, hanem a ház­tartásban jól hasznosítható apróságok ke­rülnek ki a keze alól. Az önképzést, a kuta­tást persze ma sem hagyta abba. Berki József az eltelt évtizedek alatt soha nem csak a gyár gondjaival foglalkozott. A városi és megyei tanács tagjaként az embe­rek, valamint szőkébb hazájának gondjaival is törődött. Tevékenységét, hozzáértését több magas kitüntetés is fémjelzi. Közülük a Munka Érdemrend arany fokozatára, a Ki­váló Üjító arany fokozatára, valamint a nyugdíjba vonulás alkalmából átnyújtott Április 4-e Érdemrendre a legbüszkébb. — Mondja, ezek után mi panaszom lehet még nekem? — kérdezi tőlem mosolyogva, majd huncutul hozzáteszi: A legnagyobb örömöm meg az, hogy megvehettem azt az íróasztalt, amely mellett tizenöt évig dol­goztam. Kovács Éva Szabó Ildikó a rendszere­sen moziba járók régi isme­rőse, hiszen Sándor Pál korai filmjeiben néhol kisebb, né­hol nagyobb szerepet topott, és akik a moziban nem ta­lálkoztak vele, most a tele- vízióbeli újrajátszás során megismerkedhettek rendkí­vül eredeti egyéniségével a Bohóc a falon-ban, vagy lát­hatták Odor Emíliaként a millenneum korát idéző alko­tásban. Majd vargabetű kö­vetkezett pályafutásaiban, mígnem tavaly már rendezői diplomával a zsebében, több pályatársával ellentétben ar­ra is lehetőséget topott, hogy nagyjátékfilmet készíthes­sen. Munkája, a Hótreál a filmszemlén került bemuta­tásra. Az a visszhangtalanság, amely Szabó Ildikó filmjét körülvette a bemutót köz­vetlenül követően, majd a különféle vitafórumokon, in­dokolt is, meg nem is. Az al­kotói tehetség nyomát nem észrevételezni, különösen kezdő rendező esetében, lel­kiismeretlenség .lenne, már­pedig a Hótreáíban a szak­mai tudás is, a társadalmi érzékenység is könnyűszer­rel kimutatható, ezzel együtt azonban az összegző minősí­tés legfeljebb 'közepes telje­sítményt nyugtázhat. Ez a felemás eredmény majdnem olyan nyugtalaní­tó, mint maga a film feldol­gozta téma. Az az élethely­zet, amelyet a rendezőnő megmutat, olyan társadalmi gondot tükröz, melynek ve­szélyességét most inkább még csak sejterii lehet, mint következményeit pontosan belátni. A szóban forgó jelenség a húszévesek korosztályának (nagyjából ilyen életkornak a Hótreál hősei) eszménynél- küli.sége, céltalansága, de szólhatna a film akár a né­Az olvasók és az előfizetők örömére a közelmúltban megjelent a Híres könyvek sorozat második kötete, Jó­kai : Csataképek a magyar szabadságharcból (1850) cí­mű munkája. Ismert, hogy a Népszava Kiadó a sorozattal küldetést vállalt, és minden „Híres” könyvvel üzenni is szándé­kozik — emlékeztetni; a ma élő, serdülő ifjúságnak — mindannyiunknak. Az ország vérbefojtott sza­badságküzdelme utáni álla­potát a megélők, a tanúság- tevőik, az emlékezőik könyv­tárnyi üzenete őrzi. Az aradi ■mártírok, a kegyetlen meg­Szépen magyarul — szépen emberül Érthetetlen szavak Azt hiszem, velem együtt sok embert bosszant az, ha olvasás közben sokszor ér olyan szó­hoz vagy kifejezéshez, amit nem ért. Többnyire nyelvjárá­si. szaknyelvi, csoportnyelvi szók és kifejezések, idegen vagy mozaikszók. Csakhogy a tájszóknak és az idegen sza­vaknak a jeletését a különféle szótárakból megismerheti az érdeklődő. Mit tegyen azonban akkor, ha olyan mozaikszóra bukkan, amelyről nem tudja minek a rövidítése? A hivatali és publicisztikai stílus különö­sen sok ilyen szót tartalmaz. Az újságokban, az ismeretter­jesztő folyóiratokban az olvasó szemét sokszor nem a vastag- betús címek ragadják meg, ha­nem a nagyszedésű betűszók vagy mozaikszók. Persze élő­szóban is szívesen emlegetik az intézményeket, a gyáraidat, az üzemeket, főleg a hivatalos nyelvhasználatban, a hivatali szobákban, a megbeszéléseken, az értekezleteken. Ma már — ahogy egyik neves nyelvészünk írja — a mozaikszókat az in­tézménynevek jellegzetes típu­sának tekinthetjük. Ennek elle­nére sokszor nehézséget jelent a megértésük. Az egyetlen hely ma, ahol utánanézhetünk a mozaikszók jelentésének, a telefonkönyv, feltéve, ha e könyv eléggé friss, és az intézmények teljes neve mellett a rövidítésüket is tartalmazza. Sokszor azonban nem ilyenek a telefonkönyvek. Egy megyei szemlében olvas­tam olyan tanulmányt, amely eredetileg vitaanyagnak készült egy értekezletre. A folyóiratot lapozgatva azonnal az olvasó szemébe tűnik a sok nagybetűs mozaikszó, valamennyi feloldás nélkül. Valószínűleg az a kö­zösség, amely számára ez az anyag készül, ismeri jelentésü­ket. Mihelyt azonban egy or­szágos terjesztésű folyóiratba kerül, már szükséges e rövi­dítéseik feloldása. Hiszen még a városban lakó ember számára is nehézséget okoz például a PIV rövidítés értelmezése. A telefonkönyvből is hiányzik a rövidítés, minden bizonnyal a Papíripari Vállalat betűszava. A városban azonban Papír­gyárnak nevezik. De nehézsé­get okoz a KÉV és a TÁÉV ér­telmezése is, továbbá a HAFE, a SZAVICSAV, a Nyírség KV elnevezések is, ugyanis a rö­vidítések hiányoznak a tale- fonkönyvből, a mindennapi nyelvhasználatban pedig a leg­többen nem e nevükön emlege­tik ezeket. A mozaikszók korunkban na­gyon megszaporodtak, nem is helytelenítjük őket, ha az ért­hetőség és a jóhangzás köve­telményének megfelelnek. A túlságos elszaporításuktól azonban óvakodnunk keH. Az emberek nagy része csak azo­kat a mozaikszókat tudja el­viselni, és csak azokat használ­ja, amelyeket országszerte is­mernek, s egy szóval nem le­het feloldani őket. Ilyenek: KISZ, SZTK, TIT, ENSZ, IBUSZ, stb. Ahol megvan a feloldás lehetősége, rendszerint elkerüli őket. A MÁV helyett vasutat mond, A SZOT helyett szakszervezetet, az OTP helyett takarékot. Tehát szívesebben használja a jellegre és tevé­kenységre világosan utaló el­nevezéseket. A meg nem értést nem is ezek a szók okozzák, hiszen a mozaikszós változa­tuk is mindenki előtt ismere­tes. Sok azonban az olyan mo­zaikszó. amelyet csak egy me­gyében, esetleg egy foglalko­zási ágban, illetve társadalmi csoportban, vagy éppen csak egy munkahelyen használnak. Az ilyen szók megértése más környezetben zavart idéz elő (TITASZ, OTDK, KLTE, TESZ GAMESZ, stb.). A nyelv hallatlan gazdagsá­gát mutatja az, hogy a beszélő a tulajdonnevekből is, tehát az intézménynevekből is vá­laszthat a különféle beszéd­helyzethez illő megnevezést. Ha tehát egy intézmény vagy vállalat megnevezhető félreér­tés nélkül valamelyik szavával röviden, akkor hagyjuk el a mozaikneves megnevezést, Még az írott szövegünk is sokkal esztétikusabb lesz, ha nem rí­nak ki belőle a csupa nagybe­tűvel írt szavak. Bachát László hány évvel fiatalab tokról vagy idősebbekről, érvényes­ségét akkor sem vesztené el. A nézőt a támla és a film kapcsán alapvetően két kér­dés foglalkoztatja. Az egyik: hogyan, miért következett be, hogy a legfogékonyabb korban lévő fiatalok közül soton (s hogy mennyien, ar­ra csak egy alaposabb szoci­ológiai vizsgálat adhatna vá­lasz, mert félő, hogy'az erre a korosztályra vonatkozó hi­vatalos állásfoglalások le­egyszerűsítő általánosításai már így is késleltették a ki­útkeresést a probléma tom­pításával) reális program nélkül élnek, értékkategóriá- iik rendkívül labilisak, s nem is az eszmények vesztéséről lehet beszélni velük kapcso­latban, hanem azok hiányá­ról. Az okok, ■ amelyekről Szabó Ildikó nem vagy csak a sejtetés szintjén szól, gya­níthatóan azokban a társa­dalmi jelenségekben gyöke­reznek, amelyeket a film­szemle dokumentumfilmjei példaszerű módon tártak fel. A másik kérdés: ha a ren­dezőnő ennyire világosan látja ennek a léthelyzetnek a jellemzőit, tüneteit, miért nincsenek indulatai, miért nincsen hangosabb vagy szenvedélyesebb szava, hogy a veszélyhelyzetét kellőkép­pen tudatosítsa. Talán azért, mert maga is, életkorát te­kintve, közel áll ehhez a kor­osztályhoz? Mert, ha sikerült volna képi eszközökkel kife­jezésre juttatnia azt a kér­dést, hagy a mai felnőtt kor­osztály miként tud majd el­számolni a jövőnek a mai húszéveseik nemzedékével, jelentős filmet alkotott vol­na. De mivel ezt a kérdést kívülről kell belevinni a filmbe, s nem belőle lehet kibontani, a mű megreked a középszerűség szintjén. Szabó Ildikó filmje válság­jelenségekre hívja fel a fi­gyelmet, miiközben a Hótreál maga is válságjelenség. Ér­demes észrevé tetéznünk azt is, amelyre egyébként Go- thár Tiszta Amerikája is utal, hogy az említett lé'thelyzet nem feltétlen anyagiak hiá­nyára verethető vissza. A Hótreál csellengő fiataljai nincsenek létbizonytalanság­ban, Dávid személyében pe­dig egy jólszituáít család egyetemista gyerekének figu­rája áll előttünk, aki gondol­kodásmódjában alig külön­bözik Gyuritól, Lili börtön­viselt bátyjától, vagy Adóm­tól, aki a legkevésbé meg­rajzolt alakja a filmnek, bár személyében az öngyilkos­sággal kapcsolatos létező gondokat ábrázolja — igaz, kissé túlbeszélve — a rende­zőnő. Négyük közül legin­kább még Lili képes megáll­ni a talpán, egyedül ő az, aki számára a munka valós tám­pontot jelent viszonyai ku­szasága ban. A Hótreál meglehetősen szerencsétlen cím. Gyanítha­tó, hogy a nézők többségének már a szocreál sem mond semmit, pedig nyilván ezzel a szóval játszik Szabó Ildikó, aki — beleesvén az elsőfil­mesek gyermekbetegségébe — maga írta a forgatóköny­vet. Főként azért nem jó, mert nem is igazán reál, ha­nem valami más. Mert nyilatkozhat ja az alkotó, hogy: „Sándor Pálnak na­gyon sókat köszönhetek. Filmszínésznő és filmrende­ző egyaránt az ő bíztatására lettem, de rendezői szemléle­temre nem hatott.”, nem hi­szem el neki. Jeleneteinek atmoszférája helyenként ugyancsak emlékeztet Sán­dor Pál filmjeinek levegőjé­re, bár ez egyáltalán nem baj. Ellenkezőleg. Hamar Péter Csataképek a magyar szabadságharcból tarlóst szenvedők naplói, le­velei — és nem utolsósorban az ellenük készült vádiratok — megelevenítik a- nemzeti tragédiát: a visszafordítha­tatlan történelmet... A his­tória művelői feltárták, hogy Haynau tábornagy Bécsből inspirált bosszújának „ered­ménye”: 110 halálos áldozat, 1500 várfogságra ítélt és tíz­ezrek kényszersorozása. Ilyen körülmények között — annyi szenvedés után — meg kell-e tagadni az esz­mét, a vérrel-verejtékkel ví­vott gyakorlatot? Mint min­den összeomlás után, ez al­kalommal is akadtak bite- vesztők, kétségbe zuhanók, vagy csupán kétkedők, a sorskérdésekkel szemben é- zőik ... Vörösmarty, Arany, Madách klasszikussá neme­sült művei példázzák 1849 politikai-katonai traumáját. Jókai Mór 25 éves volt a Csataképek írásakor. Túl hányadta táson, életveszé­lyen ... Művészként, ember­ként nem siránkozó alkat volt, hanem derűs, életigenlő optimista író, aki ösztönösen is a sebek gyógyítását vélte a legnagyobb művészi jóté­teménynek, olyan felépülést, amely az emlékezetből is példát, erőt merít! A Csataképek tizenhárom elbeszélést tartalmaz: A két menyasszony; Egy bál; Az ércleány; Az elesett neje; Székely asszony; A Báridy család; Komárom; A fehér angyal; A kis szürke ember; Nomen et omen; A vörössip- kás; A szerencsétlen szélto- kas; Szegény asszony áldo­zatja. Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora című írá­sában kiemeli, hogy Jókai néhány nyomott oldal terje­delmű írásai apró remeklé­sek. Mikszáth szavalt idézve: „Ez apróságok egy része Csa­taképek és Bujdosó naplója címen terjedt el a közönség minden rétegében, mely a sorok közt való olvasást kezdte megszeretni, s különö­sen a forradalmi dolgok után kapkodott, mintegy dőzsölve a saját fájdalmában. Annyi­val is inkább, mert a csata­képek nem egy darabja való eseményt ölel fel.” A Csataképek írásakor Jó­kai csak 25 éves volt, tehet­sége lebirta a szabadságharc utáni sokkot: rövid írásaiban képes volt a reménytelenség korában megszólaltatni né­pünk javának szabadságvá­gyát, ábrázolni kitartó hazai szellemét, hősiességét. Példaként hozható fel az író szemléletes leírására 1848 utolsó napjaiban a Szolno­kon kialakult helyzet érzé­keltetése: „Egész nap, egész éjjel szakadatlanul hallat­szék a jövő és távozó gőz­mozdonyok zúgása, fütyülé­se. A pályaudvarban rendet­len időközökben érkező vo­natok álltak meg tömve- tömve emberekkel, kik ré­mült, kétséges arcokkal szálltak ki a vagonokból, összefagyva ... Hátrább ne­héz imálhásszékerekből hánytak le mindenféle unat- lan jószágot, mikért senki sem volt felelős. Turkált közte boldog-boldogtalan, keresve eltévedt holmiját.. És újra meg újra jöttek dü­börgő, fütyülő vonatok, hoz­va összefagyott, összeéhezett népet, a már ottlévőlk odató­dultak a kiszállókhoz.” A romantikus pátosz mel­lett a derű is jelen van Jó­kai írásaiban, számos kora­beli anekdotát szőtt meséi­be. Ennek ékes példája a No­men et omen (név és végzet) című rövid anekdotilkus írás. A kötetet a Népszava Ki­adó gondozta. Sándor Dénes A KM VENDÉGE | SS —mm KM JÉ jfag. 1988. március 5. '»

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom