Kelet-Magyarország, 1988. március (45. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-05 / 55. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET Kislétai utcarészlet (A szerző felvétele) M ondhat bárki' bár­mit, ez már a ta­vasz, — gondolom magamban, mi­közben koptatom a kilométereket. A Kislétára vezető kanyargós út mentén a száraz avar, a letört gallyak közül egyre több üdezöld fűfolt dugja ki a fejét. Reggelente ugyan még belepi a dér, pár órára eltakarja a hó, de ez már csak afféle játék. Március van, s a zödülő árokparton még a felrebbenő fácánkakas is élénkebbnek tűnik. A falu takaros portái előtt frissen gereblyézve az utca. Nem csodálkozom. Vidéken nőttem, így tudom: faluhe­lyen bizony még ma is maga­szabta kötelessége mindenki­nek, hogy rendberakja háza környékét. Nem jöhet úgy a vasárnap, nem érkezhet ide­gen, hogy a házak előtt, az udvarokon eldobált, odaha­gyott szemetet találjon és kapjon fel a szél. A falu nevét jelző tábla után hatalmas park. Az egy­kori Gencsy kastély előtt év­százados fák hirdetik a múl­tat. Kisléta egykori földbir­tokosa kedvenc időtöltésére, az agarász- és lóversenyre nem csak pénzt, de időt is jócskán áldozott. Külföldre is gyakran kiruccant, ha úgy hozta a kedve. Gencsy grófra persze csak a régi öregek emlékeznek, néha. A falu másik híres lakójára, dr. Jó­sa István orvosra azonban annál gyakrabban gondol a falu apraja-nagyja. A főté­ren álló általános iskola az egykori megyei főorvosról kapott nevet néhány évvel ezelőtt, lakóházán emléktáb­la hirdeti nevét. Dr. Jósa István Kislétáról irányította a megye egészségügyét, s itt írta azt a könyvecskét^ is, amelyben a bábaképzés fon­tosságáról, gyakorlati tudni­valóiról tudósította a szak­mabelieket. „Kívánnám, hogy minden helységben ... oly személyeket választa­nának ezen tetemes bábái hi­vatalra, kikben az előszám­lálandó tulajdonságok felta- lálta,tnának...” S hogy mi­lyen bábaasszonyokra volt szükség az 1823-bán írott könyvecske szerint? Fiata­lokra, olvasni tudókra, hi­szen a „vénasszonyok a tanu­lásra buták ... akaratosok, megrögzött balítéletűek, erőtlenek, a sok terhes fárad­sággal járó munkát nem győznék, a szolgálatból kidől­nek.” O Ha bába nem is, körzeti orvos, ápolónő és védőnő ter­mészetesen található a falu­ban, ahol az apró gyermekek az óvodában, az idősek meg az öregek klubjában töltik az időt, miközben a munkabírók javában dolgoznak. Az itt élők és kívülállók szerint is dolgos nép a létai. A két legfőbb kenyéradó az immár három falut összefogó Rá­kóczi termelőszövetkezet és a zömmel nőket foglalkoztató egészségügyi gyermekotthon. A másik gazdaság, a munka utáni mellékfoglalkozás, a háztájizás ma már itt is ál­talánossá vált. Talán nincs is olyan család, ahová csak egyfelől jönne a fizetés. Leg­többen a dohánnyal bajlód­nak. Több kistermelőnek sa­ját szárítóberendezése van, amelyben a mások termését is beszárítja. A jómódról el­sősorban a porták, az újjon- nan épült házak tanúskod­nak. Színes televízió is egy­re több szobában, személyau­tó mind több kapuban talál­ható. A többszintes, lépcsős házak némelyike alól szinte már csak a képzeletbeli ka­csaláb hiányzik. O Nappal szinte kihalt a fa­lu. Aki teheti, munkáját vég­zi. A termelőszövetkezet évek óta tisztességes kenye­ret ad tagjainak. Az egykori feljegyzés szerint „o birto­kosságok irányítását a gazda- tdnács végezte, a szőlőskert­ben pedig három fő kertgaz­da volt, de ezek fizetést nem kaptak”. A mai gazdaság irá­nyítása másfajta feladatot szab. A szövetkezet vezetésé­ben egyre inkább a felső fo­kú végzettségű, magas szak- képzettségű, diplomás embe­rek száína növekszik. A fel­darabolt határrészek, birto-, v l t >J V ■ >.' V -1 ­kok helyett most hatalmas táblákat szántanak egybe a Rába Steigerek. A falu főtere akár egy tö­meggyűlésnek is elegendő helyet adna. .Orvosi rendelő, könyvtár, kissé távolabb meg a templom öleli körül. Mind­ezek közül leginkább az isko­la hívja fel magára a figyel­met. Nemcsak az előtte lévő kis parkban kiállított harc­kocsi és tűzoltóautó miatt. Sokkal inkább azért, mert a csendes délutáni órában mindössze innen hallik zsi­vaj. A pulyasereg hazafelé igyekszik. A divatos dzsekik, márkás farmernadrágok bár­melyik városban is megfelel­nének. Míg nézem őket, arra gondolok: vajon hányán lesz­nek közülük a falu majdani vezetői, szakemberei, orvo­sai? — A 248 általános iskolás-* ból 29 nyolcadikos végez az idén — mondja Császár Zol­tán, az iskola igazgatója, a falu elöljárója. Sajnos, ezút­tal a korábbinál valamivel többen, öten nem tanulnak tovább. Később kiderül: hárman közülük megbuknak, hiszen az előírt követelmény mini­mumának sem tesznek ele­get. Bár bizonyára nem tar­tanak rá igényt, én elégedett vagyok a létai pedagógusok döntésével. A bukásmentes, iskola érthetetlen mítosza itt végre oszlani kezd. Legyen is ígyí Akinek nem volt elég nyolc év a teljesíthető köve­telmények elsajátítására, az kapjon lehetőséget a hosz- szabbításra. Persze, csak a kívülálló leket e tárgyban pi­cinykét cinikus. Császár Zol­tán nem az: — Ma nagy szükség van arra, hogy a' diákok felké­szülten hagyják el az általá­nos iskolát. Ezért is nagy öröm számunkra az a nyolc számítógép, amelynek segít­ségével minden felsőtagoza­tos osztályban bevezethettük a számítógépes szakkört. Idén először látjuk ennek konkrét eredményét. Két di­ákunk a Nyíregyházán most induló számítógépes .progra­mozó szakra jelefkezétt. Az igazgató reméli: diákjai elmennek, szakmát tanulnak, világot látnak, s majd vissza­jönnek szülőhelyükre. O Szerencsére ma még alig fogy a falu. Hogy is fogyna, mikor mostanában egyre több a lakodalom. Méghozzá nem is akármilyen! A nagy nap előtt hetekig tart a ké­szülődés, szerveződik a csi­gacsináló, ahová a liszttől kezdve a margarinig min­dent elvisznek a meghívott- vendégek. Az éjféli menyasz- szonytánc után ma már két­százezer körül mutat a kasz- sza. Hogy mire költi ezt a ki­sebb vagyont az ifjú pár? Telket vesznek, s házépítés­be Jcezdenek belőle. Kislétán aki dolgozik, nem kerüli a munkát, tisztessége­sen megélhet. Hajtják magu­kat az emberek, dolgoznak reggeltől estig. — Terített asztalunk van, ruhánk van, csak a szeretet halt ki az emberek szívéből — mondja erről a 70 éves Dudics Mari néni, aki talán legjobban ismeri a falu éle­tét. Hogy is ne ismerné, hi­szen évtizedek óta „fontos hivatalokat” tölt be. Takarított már az iskolá­ban, a tanácson, a gyermek- otthonban, hosszú évek óta pedig ő a harangozó. Százhu- szonnégy éves, apró kis há­zának szobájában beszélge­tünk. A hófehér falon körbe szentképek, apró kézimun­kák. A magasra stócolt ágy­ba két dunyha, négy párna bevetve. A kredencen porce­láncsészék és metszett poha­rak várják a vendéget. Az ágy tetején patyolatfehér te­rítő, szélein finom csipkével. — Oltárterítő — magyaráz Mari néni, aki nem csak a harangszóért, hanem a görög templom tisztaságáért is fe­lelős. örül kíváncsiságom­nak, ezért sorra szedi elő a szebbnél szebb, ropogósra keményített térítőkét, papi ingeket. Ez még a Rojkovics Pál esperes úré volt — terít ki egy szépen munkált, vastag csipkés miseinget Mari néni. Ahogy elnézem, szép szál ember lehetett az egykori es­peres, mert öreg kezeivel alig éri át a hatalmas inget. A kredenc fiókjából megsár­gult füzetlapokat tesz elém. — Az életrajzom. Megjárta már a tévét is — teszi hozzá röviden. — Tudja, lakik a fa­luban egy asszony, akinek ott dolgozik a rokona. Felvitte ezeket Pestre, azzal biztatott, sok pénzt kapok majd érte. Hát nem így lett — mondja nevetve. Azt mondták, ha ki­veszem belőle az Istent, Jé­zust, meg Máriát, akkor le­het róla szó. Néhány sor után megértem a szerkesztőt. Molnár Fe- rencné, született Dudics Má­ria életrajza templomhoz szokott, egyházi stílusban íródott. így aztán aki ismeri, egy percig sem csodálkozik azon, hogy ilyen feltételek­nek ő sosem tenne eleget. Letett-hát a „nagy pénzről”, az országos hírnévről. — Valamikor tizennégyen laktunk ebben a pici házban — emlékezik mosolyogva. — Tiszteltük a szüleinket, azok is szerettek, tiszteltek ben­nünket. Más idők voltak azok. Fiatalok, öregek ösz- szetartottak, az utcában is mindenki törődött a másik­kal. Fiúk, lányok együtt szó­rakoztunk, hancúroztunk munka után. Vasárnap meg? Kimentünk a rétre, bejártuk a határt. Mire a csürhe, a csorda hazajött, nekünk is itthon kellett lenni. Most meg? Dolgozni most is dol­goznak az emberek, de mit érnek vele? Itt vannak ezek a hatalmas házak, csak tud­nám, minek építik ezeket ek­korára ... Templomba menet a Keringő előtt megyek el minden este. Na, látok ele­get. Valamikor három része­ges ember volt a faluban, — hajol közelebb, és sorolja a neveket. Most meg? Van akit elvittek az elvonóra is. Na, de ez nem csak Létán van így — nyugtatja szinte ön­magát. Hallom, másutt is ilyen a helyzet — int szemé­vel az asztalon heverő apró AIWA zsebrádió felé. — A múltkor a Napközi­ben? Vagy Napközben? Na abban a műsorban is azt mondták, sok máma az iszá­kos ember Magyarországon. Dudics Mari néni 49 éve él özvegyen, de mint mond­ja, soha nem unatkozott. Mindig volt dolga, munkáért soha nem ment a szomszéd­ba. Egyetlen fiát kőműves­nek taníttatta, s ma sem fe­lejti, hogy csudálkozott ezen annak idején a falu. Az apró szoba asztalán a legfrissebb Kelet-Magyaror- szág. — Régebben a Szabad Föl­det járattam, hat éve meg ezt. Mindennap végigolva­som. A halálesetnél kezdem, utána a balesetek jönnek.­— Érdekel, mi történik kö­rülöttem — mondja. Elmen­tem a falugyűlésre is. Hozzá ugyan nem szóltam, mert amiről beszélni akartam, el­mondták előttem. Tudja, ked­ves Létán mindenki szereti a rendet. Csak az a baj, hogy a szemetet meg ide, a falu szélére hordják, itt égetik el. Későre jár, egyre több ka­pu csapódik. Jönnek haza a munkából, kezdődik a máso­dik műszak. Az asszonyok vacsorát készítenek, a férfiak a ház körüli teendőkhöz lát­nak. Dolgozni kell, hiszen újabb bútort, ruhát, emele­tes házat szeretnének. Kell ez is, csak közben nehogy iga­zolódjon Mari néni szava, s végképp kihaljon lelkűkből a szeretet. Kovács Éva Barangolás Létai szintek HM 1988. március 5. 0

Next

/
Oldalképek
Tartalom